Nagy kérdés: hova is tegyük Orbán Viktor idei tusnádfürdői beszédét. Mindenekelőtt azért azt szögezzük le, hogy Orbánnak sikerült Tusványosból egy, a magyar belpolitikai szempontból fontos rendezvényt csinálni.
S bár szakértők mondják: helyi – értsd: romániai – szempontból semmilyen jelentőséggel nem bír, legfeljebb egy hetes kulturális esemény, Magyarország, a magyar közélet odafigyel erre az eseményre. És elsősorban arra, hogy miről is fog, illetve miről beszél a magyar miniszterelnök. Ezt írjuk Orbán javára; komoly képességekkel rendelkezik, aki ennyire rabjává tudja tenni a közéletet, a politikai élet szereplőit.
Nos, még mindig ennél a gondolatnál maradva, ha azt a kérdést tesszük fel magunknak, hogy 2018 júliusában megfelelt-e ennek a várakoznak Orbán, akkor a válaszunk nem lehet más, mint hogy igen. A közel egy órás beszéd, ha teljesen lecsupaszítjuk, lényegében a 2019-es Európa-parlamenti választás kampány-nyitó beszéde volt. Az íve is világos: hogyan válik az orbáni gondolat – és így maga Orbán is – világpolitikai tényezővé. A kiindulópont egy apró lépés, kifelé az országból, a szomszédos, a Kárpát-medence, magyarok által is lakott határon túli területekre, onnan Közép-Európába, végül Európába, hogy aztán a legvégén kimondassék: 2019-ben a 68-as nemzedéknek, a liberális gondolkodóknak el kell tűnniük Európa éléről, és az irányítást át kell vennie a 90-es nemzedéknek, azaz nekik.
Ha tehát nagyon lerövidítve, összefoglalóan akarjuk értékelni és meghatározni a tusványosi beszéd lényegét, akkor nagyjából ennyi elég is lenne ahhoz, hogy tudjuk milyen időszakra számíthatunk az elkövetkezendő időben. Azonban – természetesen – érdemes odafigyelni a részletekre is, elsősorban annak érdekében, hogy felkészüljünk arra, mi vár ránk – itthon. De még mielőtt erre kitérnénk, érdemes elidőzni a nemzetközi vizeken is. Azon eltűnődni például, hogy az európai vezetők vajon felveszik-e az eléjük dobott kesztyűt, avagy – mint eddig is – lényegében figyelmen kívül hagyják azt a támadást, amelyet Orbán, már a pénteki rádiós beszédében is, indított ellenük. Pedig ez a támadás minden eddiginél brutálisabb volt, elvileg, politikailag és személyileg is alkalmatlannak minősítve őket. Olyannyira alkalmatlanok, hogy lényegében már meg is buktak, napjaik meg vannak számlálva. És itt érdemes megint megállni egy pillanatra: ugyancsak pénteken beszélt arról a kormányfő, hogy azok a döntések, amelyeket a Bizottság hoz, már lényegében nem érvényesek. Vagyis pontosan azt teszi Orbán, amit például 2009-ben a Bajnai-kormány alatt tett; illegitimmé nyilvánította annak működését, határozatait. Bajnai igyekezett is ennek megfelelni, vajon Junckerék is így tesznek? Tényleg figyelmen kívül lehet hagyni ezeket a mondatokat?
Ha igen, akkor az azt jelenti, hogy az európai vezetők nem veszik komolyan a magyar miniszterelnök szavait, ami egyet jelentene azzal, hogy súlytalannak tekintik. És ez lehet, hogy valamikor így is volt, ám a migráció erősödése együtt járt Európában a jobboldal – mondanám inkább szélső jobb –erősödésével, miáltal Orbán diplomáciai helyzete is felértékelődött. Nem véletlenül rajzolta fel ő azt az ívet, amelyről az első mondatokban szóltunk: lépésről lépésre, a szomszédos országokból kiindulva Közép-Európa felé akarja önmagát felépíteni. Mégpedig az ad neki erre alapot – gondoljuk -, hogy az egyetlen olyan vezető a térségben, amely demokratikus –vagy akként kezelt – választások útján háromszor egymás után kétharmados győzelmet tudott aratni. Ez a tény, kétségtelenül, kiemeli őt a többi vezető közül, és némiképp érthetővé teszi saját európai térnyerési törekvéseit.
Erre a törekvésre akár büszkék is lehetnénk mi magyarok, és az a hallgatóság, amely elragadtatva hallgatja Orbánt minden évben, büszke is rá. Pedig ez a beszéd, bármennyire nemzeti büszkeségre épített, sokkal inkább szégyellnivaló; hazug, kifordított, sajátosan értelmezett definíciókkal operálva próbált befolyása alá vonni a közönségét. És akkor most nem említjük a magyar modell torz információkkal, egyoldalúan bemutatott sikertörténetét, és nem beszélünk arról sem, hogy Orbán szerint a liberális demokrácia miért fejlődött át Orbán szerint nem demokráciává. De kihagyjuk annak az értékelését is, hogy állítása szerint a liberalizmus ma egyet jelent a cenzúrával; felesleges ilyennel vitatkozni egy olyan államférfi esetében, aki maga alá hajtotta szinte a teljes magyar sajtót, beleértve a közpénzen működtetett állami televíziót és rádiót is. Fogalmazhatunk úgy is: ennyi csúsztatás bőven belefér egy kampánybeszédbe, és az önfényesítés sem jelent feltétlenül önértékelési zavart. És még az is belefér, hogy a vendéglátó ország vezetését is támadja szónok; a magyar embernek tetszik, ha a politikai vezető Romániát szidja. (Azért arra mondatra már ne legyünk büszkék, amikor a hallgatóság megnyerése érdekében Orbán azt mondja: Székelyföld, Erdély, és a magyarok még akkor is lesznek, amikor már egész Európát elfoglalták a muszlimok.) Ne vitassuk el annak jogát se Orbán Viktortól, hogy fontosnak tartja lényegében megvédeni Trump és Putyin politikáját, elismeréssel szólni a török, az egyiptomi és az izraeli vezetésről, fontosnak tartva a stabilitást, fontosabbnak, mint az emberi értékeket. De ne vitassuk el ezt a jogot a magyar miniszterelnöktől, aki a stabilitás ethosza mögé bújva hasonló rendszert épít ki Magyarországon, mint az említett országokban.
És ha már rendszer: itt érkezünk vissza az írásunk elején feltett kérdéshez. Hova is tegyük Orbán tusványosi beszédét? Túl azon, hogy – mint megállapítottuk – lényegében egy kampány szónoklat volt. Milyen következtetést vonhatunk le a magunk, a saját életünk szempontjából, abból az európai kalandozásból, amelynek fültanúi lehettünk. Mit jelent nekünk az az orbáni meghatározás – mindig szeret új definíciókat bevezetni -, hogy új korszakot fogunk építeni. Mert nagyjából ez itt a lényeg, ez a gondolat, cselekvés-terv vonatkozik leginkább ránk, az országunkra, a magyar emberekre. Azt mondja Orbán: ez az új korszak szellemi természetű lesz, kulturális szellembe kell ágyazni a politikai rendszert. Aminek következtében szeptembertől nagy változások lesznek.
Nem Európában, nem Közép-Európában, nem is a Kárpát-medencében, itt Magyarországon. Vagyis Orbán fejében már ott van a forgatókönyv, amely a magyar szellemi, kulturális élet átalakítását rögzíti. Azt is megemlítette különben a kormányfő, hogy ennek előszelét már érzékelhettük is, és ha ez így van – és arra gondolt, amire mi magunk is, és azt hisszük nem is gondolhatott másra – , akkor beindul Magyarországon a gondolatrendőrség, amelynek kommandóit már látjuk felbukkanni, például a Magyar Időkhöz kihelyezve. Ha ez így van, akkor megindul még a félliberális gondolatok, műhelyek kiirtása, felszámolása, hiszen megvan hozzá az ideológiai alap: a kereszténydemokráciának ez a feladata. Azért, hogy megvédje önmagát, megvédje a nemzetállamot, és elüldözze a segítségre szorulókat.
A 2018-as tusványosi beszédnek látszólag elenyésző része volt az előbb említett a korszakváltásról szóló rész. Pedig nagy valószínűséggel éppen ez a legjelentősebb: szellemileg és kulturálisan is egységessé tenni az országot. Hogy miként, Orbán eddigi működését látva, arról lehetnek elképzeléseink.
Sötét napok várnak ránk. Szellemileg és kulturálisan is. Politikailag már megszoktuk. Ezt is meg fogjuk?
