Keveset mond el Magyarországról, hogy Leslie Mandoki mennyi pénzt kapott az Orbán-kormány idején. Sokkal többet mond el az a rendszer, amely ezt lehetővé tette.
Az elmúlt másfél évtizedben a Nemzeti Együttműködés Rendszere nem egyszerűen kormányzott, hanem saját politikai, gazdasági és kulturális ökoszisztémát épített. Olyat, amelyben az állam nemcsak szabályozóként vagy megrendelőként jelent meg, hanem mecénásként is. A közpénzek jelentős része olyan vállalkozókhoz, médiatulajdonosokhoz, művészekhez és közéleti szereplőkhöz került, akik cserébe legitimációt, támogatást vagy legalábbis jóindulatú semlegességet biztosítottak a hatalom számára.
Ebben a rendszerben Leslie Mandoki sem kivétel volt, hanem példa. A Münchenben élő zenész hosszú éveken át a nemzetközi siker magyar bizonyítékaként szerepelt a kormányzati kommunikációban. Nem elsősorban azért, mert koncertjei vagy albumai hatalmas tömegeket mozgattak volna meg Magyarországon, hanem azért, mert kapcsolatrendszere jól illeszkedett Orbán Viktor külpolitikai ambícióihoz. Mandoki bajor kapcsolatai, müncheni szalonja és németországi ismertsége olyan kapukat nyithattak meg, amelyekhez a magyar miniszterelnök önmagában nehezebben fért volna hozzá.
Ez önmagában még nem lenne probléma. A politika mindenütt igyekszik kapcsolatokat építeni. A kérdés az, hogy milyen áron.
A NER egyik alapvető tévedése az volt, hogy a lojalitást összekeverte a meggyőződéssel. A rendszer vezetői gyakran úgy viselkedtek, mintha aki részesül az állami megrendelésekből, támogatásokból vagy politikai figyelemből, az örökre elköteleződne mellettük. Mintha a közpénzből finanszírozott bőkezűség személyes szívesség lenne, amelyért életre szóló hűség jár.
A történelem azonban rendre megmutatja, hogy a pénz sok mindent képes megvenni, de a meggyőződést nem.
Ezért vált különösen látványossá az a felháborodás, amely a rendszer egyes szereplőit érte, amikor az erőviszonyok megváltoztak. Amikor vállalkozók, médiatulajdonosok vagy éppen művészek elkezdtek nyitni az új politikai erők felé, a korábbi szövetségesek hirtelen árulókká váltak. Pedig valójában csak ugyanaz történt, ami minden patrónus-rendszerben történni szokott: az emberek követni kezdték a hatalmat.
A probléma nem az, hogy Leslie Mandoki hajlandó lenne fellépni egy másik politikai oldal rendezvényén is. Egy művésznek nem feladata párthűséget fogadni. A probléma az, hogy a rendszer korábban úgy tett, mintha az állami pénzekből finanszírozott kapcsolatok mögött valamilyen mély ideológiai közösség húzódna meg.
Valójában sok esetben üzleti kapcsolatokról volt szó.
A NER történetének egyik legnagyobb tanulsága éppen az lehet, hogy a politikai hatalom hosszú időn keresztül képes maga köré építeni egy lojális elitet, de ez a lojalitás gyakran addig tart, ameddig a hatalom ereje és pénze tart.
A politikai rendszer szereplői ezt hajlamosak erkölcsi kérdésként kezelni, holott többnyire gazdasági és hatalmi racionalitásról van szó.
A valódi kérdés tehát nem az, hogy Leslie Mandoki hány százmillió vagy hány milliárd forintnyi közvetett állami megrendelés kedvezményezettje volt. A valódi kérdés az, miként alakulhatott ki Magyarországon olyan politikai modell, amelyben a közpénz rendszeresen politikai befolyás építésének eszközévé vált, és amelynek szereplői végül maguk is meglepődtek azon, hogy a pénzzel megvásárolt hűség nem bizonyult örökérvényűnek.
Mert minden patronus-rendszer ugyanabba a csapdába esik. Előbb azt hiszi, hogy a kedvezményezettek a barátai. Aztán kiderül, hogy csupán az ügyfelei voltak. Amikor pedig a hatalom meggyengül, a barátok eltűnnek, az ügyfelek pedig új patrónust keresnek maguknak. A történet valójában nem Leslie Mandokiról szól. Hanem a NER-ről. És arról az illúzióról, hogy a politikai lojalitás ugyanúgy megvásárolható, mint egy állami megrendelés.
