A magyar történelemben a karszalag viselése – bár eredeti célja az egyszerű azonosítás – a 20. század legtragikusabb és legerőszakosabb időszakaiban a kirekesztés, a totális diktatúra és az utcai terror szimbólumává vált.
Orbán Viktor március 20-i, szentendrei kampányfórumán változtattak az országjárásán gyakorlatán, és már csak karszalagos embereket engedtek közvetlenül a színpad elé. A karszalagot a Fidesz irodájában lehetett kérni.
A körzet országgyűlési képviselője, Vitályos Eszter kormányszóvivő néhány napja azzal sokkolta a közvéleményt, hogy a városban gázfegyverrel rálőttek egy fideszes aktivistára, miközben neki gyűjtött aláírást. Ez felvezette az újabb fenyegetettségi szintlépést: mostantól csak megbízható, előszűrt polgártársak közelíthetnek Orbánhoz, akit amúgy sem kevés testőr véd a saját hibáinak következményeitől, illetve a nem létező támadóktól. Beszéljünk akkor egy kicsit a 20. századi történelmünk karszalagjairól.
A vörös karszalag 1919-ben a Tanácsköztársaság alatt a vörös hadsereg, a vörös őrség és a karhatalmi csoportok legáltalánosabb beazonosító jelzése volt. Az akkor élők számára ez a jelzés az erőszakos rekvirálások, túszszedések és a statáriális kivégzések „azonosítója” lehetett.
1943-1945 években egyes, zsidókkal feltöltött munkaszolgálatos alakulatoknál alkalmaztak sárga karszalagot (is), aminek a célja az azt viselő teljes jogfosztása, megbélyegzése és a társadalomtól való elkülönítése volt. Ez a jelzés tette lehetővé, könnyítette meg a tömeges dehumanizációt, hiszen az utcán bárki számára láthatóvá tette, ki az, aki „törvényen kívüli”.
1944-1945 között a nyilasterror időszaka a magyar történelem egyik legsötétebb fejezete. Szálasi Ferenc hatalomátvétele (1944. október 15.) után az utcákon megjelentek a Hungarista Mozgalom fegyveres tagjai, akik vörös alapon fehér körben lévő zöld nyilakat tartalmazó nyilaskeresztes karszalagot viseltek. A karszalag korlátlan hatalmat jelentette mindenkivel szemben, ami az államilag legitimált utcai gyilkosságokat is magában foglalta. A szalag viselői védtelen polgárokat, zsidókat, katonaszökevényeket vagy ellenállókat hurcoltak el, kínoztak meg és lőttek a Dunába. Ez a tárgy az embertelenség, a káosz és a brutális önbíráskodás jelképévé vált.
Az 1956-os forradalom leverése után Kádár János karhatalmi alakulatokat hozott létre, a „Forradalmi Karhatalmi Ezredek”-et, akik a „pufajkások” fő erejét alkották. Ezek együtt lényegében azon fegyveres erőszakszervezetek voltak, melyek segítették a szovjet hadsereget az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében, és biztosították az új rendszer megszilárdítását. Jellegzetes szovjet vattakabátot (pufajkát) viseltek, azon pedig vörös színű karszalagot. Feladatuk a „rendteremtés” volt, ami a gyakorlatban a forradalmárok összefogdosását, brutális veréseket és az utcai tüntetések véres leverését jelentette. A „pufajkás” kifejezés a mai napig a népellenes erőszak szinonimája a magyar nyelvben. A karszalag azt üzente: a viselője a törvény felett áll, így joga van bárkit igazoltatni, bántalmazni vagy elhurcolni anélkül, hogy felelősségre vonnák.
A történelem ismétli önmagát, jelképei gyakran visszatérnek. A karszalag a 20. századi Magyarországon soha nem pusztán egy praktikus eszköz volt: mindig arról szólt, ki tartozik „közénk”, és ki az, akitől félni kell – vagy akitől másoknak kell félniük. Éppen ezért minden alkalom, amikor bármilyen közösséget látható jegyek mentén kezdik szétválasztani, több egyszerű szervezési kérdésnél. Emlékezetpolitikai és erkölcsi kérdés is. És ebben a kérdésben a magyar történelem már egyszer nagyon világos választ adott. Ennek ellenére Vitályos Eszternek és Orbánnak köszönhetően visszakerült a közéletbe.
