Az USA és Izrael támadja Iránt, a világ pedig visszafojtott lélegzettel figyel. A rakéták mögött azonban nem nagy stratégiák húzódnak, hanem egyre nyilvánvalóbb politikai menekülési kísérletek: Trump az Epstein-botránytól, Netanjahu a börtöntől, az ajatollahok pedig a saját népüktől rettegnek. Ez a háború nem a jövőről szól – csak a vezetők pillanatnyi túlélési ösztönéről.
A New York Times és a Politico értesülései szerint az orosz hírszerzés egy héttel az amerikai–izraeli támadás előtt figyelmeztette Iránt, hogy milyen jellegű csapásokra számíthat. Teherán tehát papíron tisztában volt a közelgő hadművelettel – mégis, az első napon meghalt Ali Khamenei ajatollah, Irán legfőbb vallási és politikai vezetője, noha előre közölték vele a részleteket.
A történet több szempontból is tanulságos mivel Oroszország és Kína már korábban is komoly összegeket fordított Irán légvédelmének modernizálására. Irán viszont ezek ellenére sem tudta megvédeni magát.
Trump amerikai elnök pedig a jelek szerint nem stratégiai okokból, hanem belpolitikai és PR-megfontolásokból indított háborút.
Moszkva és Peking felszerelte Iránt – mégsem működött a pajzs
Irán 2023–2024-ben masszív fegyverkezésbe kezdett. Az oroszok 500 millió dollár értékű légvédelmi csomagot adtak el Teheránnak, míg Kína is fejlett rendszert szállított. Csak V védelmi jellegű fegyvereket szállítottak, mivel sem Oroszország, sem Kína nem kívánt Iránnak olyan támadófegyvereket adni, amelyek Izraelt fenyegethették volna.
Ennek ellenére az orosz S–300-as rendszer ismét csődöt mondott, ahogy korábban is: képtelen volt megállítani az amerikai–izraeli precíziós csapásokat. Irán légvédelme összeomlott, fontos katonai és kormányzati célpontokat értek találatok.
Vlagyimir Putyin mindeközben sajátos kettős játékot játszik:
– nem ad el ballisztikus rakétákat Iránnak,
– nyíltan hivatkozik arra, hogy Izraelben kétmillió orosz él,
– és hogy „kímélni kell a zsidó államot”.
Miközben Teherán együttműködik Moszkvával, az iráni vezetés valójában egy nagyhatalmi játszma kellős közepén találja magát.
Miért támogatja Kína és Oroszország Iránt?
Iránt arra használják, hogy lekösse az Egyesült Államok figyelmét és erejét.
Egy háború a Közel-Keleten csökkenti az USA mozgásterét Kelet-Ázsiában és Ukrajnában. Az amerikai flotta, légierő és diplomáciai kapacitás jelentős részét elnyeli a konfliktus. Kína és Oroszország közben saját kisded játékait játszhatják.
Teherán tehát eszköz, nem szövetséges.
De miért vágott bele Trump az Irán elleni támadásba?
Elsődlegesen az Epstein-ügyről való elterelése lehet a cél. A Trump–Epstein kapcsolat 15 éven át tartó éjszakai együtt járásokkal, közös repülőutakkal és számos kompromittáló szállal terhelt.
A botrány újra erősödik, Ghislaine Maxwell pedig 20 éves börtönbüntetését tölti Texasban – és információkat ígért, ha kegyelmet kapna.
Egy látványos iráni „győzelem” pontosan azt teszi, amit Trump szeretne: átviszi a fókuszt a külpolitikára, és elnyomja a botrányt.
Olaj és Kína meggyengítése
Trump áprilisban Kínába készül – az út előtt: meggyengített Venezuela olajiparát, most Iránét próbálja elvágni, márpedig mindkét ország kulcsfontosságú beszállítója volt Pekingnek, és mindkettő kereskedett Kínával dollár használata nélkül , ez Washington szemében vörös posztó.
Tehát a cél: Kína energiaellátásának megbontása és külpolitikai mozgásterének szűkítése.
Trumpot nem érdekli, mi lesz Iránnal
Anne Applebaum találóan írja:
„Trumpot abszolút hidegen hagyja a 93 milliós Irán népének sorsa.”
Sokkal inkább érdekli Trumpot a PR-siker, a rövid távú politikai haszon, ami fontos a republikánus többség megtartása az őszi választásokon a kongresszusban, ami előfeltétele, hogy a Trump kormány ne váljon béna kacsává a novemberi választások után.
A CIA egy iráni „Delcy Rodriguez” figurát keres – egy tábornokot vagy politikust, aki átállna, és lejátszaná a venezuelai forgatókönyvet. Egyelőre sikertelenül.
Az iráni rezsimváltás terve jelenleg irreális
Irán vallási legitimációra épülő állam, kiforrott regionális proxyhálózattal, hatékony és központosított titkosszolgálattal. A „tegyék le a fegyvert és adják meg magukat” felszólítás 2003-ban sem működött Irakban, Iránban pedig végképp nem fog. A Közel-Keleten nem lehet rendszereket „kapitulációra szólítani”, főleg nem bombázás közben.
Izrael minden háborúját megnyerte. És minden békéjét elveszítette.
A Közel-Kelet és Ázsia több mint egymilliárd muszlimja figyel – sértetten, dühösen.
Nélkülük tartós rendezés elképzelhetetlen. Trump és Netanjahu politikája nem stratégia:
nemzeti önzés, amely figyelmen kívül hagy minden regionális realitást.
A Közel-Keleten – és a világpolitikában – ezek a láncreakciók ritkán állnak meg egyetlen ország határainál.
Vagyis az egész kaland Trump számára rövid távú politikai siker, Netanjahunak pedig menekülés a belpolitikai felelősség elől.
