Aki járt már tüntetésen, s főleg, aki rendszeresen jár, annak meg kell küzdeni azzal a nyomasztó érzéssel, hogy lehetne ezt sokkal jobban is csinálni. Magam is így vagyok ezzel, de az már tudatosult bennem, hogy ez egy tanulási folyamat, aminek én is csak egy állomásánál tartok.
Soha nem alakul úgy a helyzet, ahogyan este lefekvéskor elgondoljuk: a nagy elhatározásokból jó, ha apró cselekvések lesznek. Mert hideg van, fáj a fejünk, pisilni kell, fáradtak vagyunk, túl sok a készenlétis, unalmas a felszólalás és amúgy is fontos meccs lesz a tévében. Nem tudjuk még, mi az a polgári öntudat, ami ha bekapcsol, minden mást félretol az útból. A magyar politikai hatalom soha nem engedte ezt a tudatformát kialakulni, ezért nincs is honnan mintát vennünk.
Nincs más lehetőségünk, és meg is éri a kísérletezés. De mitől is válhat „ideálissá” egy tüntetői magatartás? Csak attól biztosan nem, hogy a hatalom átlépi (újra) a vörös vonalat. Hát akkor?
A legfontosabb, hogy ne úgy menjünk tüntetni, hogy fogalmunk sincs, mi is annak a tétje. Csak mondom: az nem tét, hogy „takarodj” vagy hogy „mondjon le”, ahogy az sem, hogy „nem félünk”. Ha csak tömegnövelők vagyunk a képeken az szinte sértő a nemes ügyre nézve. Legyünk tudatosak és tájékozottak, és ne csak politikailag, hanem az ügy társadalmi, jogi és gazdasági kihatásával kapcsolatban is. Abban a pillanatban, amint mély tudásunk lesz valamiről, a túlságosan heves érzelmi cselekvések maguktól fognak megszelídülni: ekkor jó eséllyel nem fogunk alapot adni a hatósági beavatkozásra, és a média megtévesztő tartalmának sem fogunk áldozatul esni. Mivel azonban valóban bekövetkezhetnek nem várt események, tartalmilag és jogkövetkezményeik tekintetében ismeri kell az erőszakmentes ellenállás eszközeit (például a polgári engedetlenség, a szimbolikus akciók, a flashmobok).
Egy ilyen tudatos hozzáállásból következik az igazán erőszakmentes, de mégis határozott vélemény-nyilvánítás. Ha van tartalom a követelésben, bátorsággal tudunk fellépni, mert tudjuk, hogy igazunk van.
Az erkölcsi fölényt – ha hisszük, ha nem – a hatóság és az ellenzők is érzik, és az bénító módon hat rájuk.
A tüntetésen többek között ezért sincsen helye párbeszédnek: azt végig kell csinálni, különben komolytalanná válik.
Akár tetszik, akár nem, digitálisan műveltnek is kell lennie a tüntetőnek, legalábbis alapszinten. Fontos, hogy a közösségi platformok és a média értékes tartalmat előállító egységeinek megtalálása ne jelentsen gondot. Ez szó szerint életbe vágó lehet egyes kritikus tüntetési helyzetekben. Akik a platformokra tartalmat töltenek fel, azoknak tekintettel kell lenniük a hálózat terhelhetőségére, az okos eszközeik töltöttségére és a nézőik türelmi kapacitására. Aki pedig aktívan szervez tüntetést, vagy részt vesz annak a lebonyolításban, némi biztonsági és adatvédelmi felelősséget is vállalnia kell.
Legyen világos: a digitális tér nem Vidámpark, hanem egy valódi politikai tér, ahol a részvételnek kellemes és kellemetlen következményei is lehetnek.
Az ember soha ne legyen magányos harcos, különösen ne akarjon mártír vagy hősi halott lenni. A tüntetés egy mozgalmi cselekvés, aminek alapja az együttműködés, a szolidaritás, és az Egók háttérbe szorítása. Ne keressük a dicsőséget, de ne is meneküljünk el, ha bátor fellépéssel tehetünk valamit a tüntetés sikeréért. A közösségi élmény és eredmény akkor van meg, ha jórészt alkalmazkodni tudunk a tömeg stratégiájához. Ehhez persze a szervezők, vezetők és rendezők átgondolt, profi irányítása szükséges. Ha ez nincs meg, ne akarjuk kézbe venni a dolgokat: abból semmi jó nem származhat sem rá nézve, sem a szervezők számára.
Mivel a tüntetés is az életünk része, ott is a mindennapi élet etikájának kell érvényesülnie. Egy tüntetés akkor tud hiteles lenni, ha a tömeget alkotók is döntően hitelesek. A rendfenntartókat is embernek kell tekinteni, és nem szabad azonosítani őket azzal a hatalommal, ami ellen tüntetünk. Mindaddig ez legyen a kommunikációs és magatartási stratégia, amíg ők is megadják a tiszteletet a tüntetőknek, és az intézkedéseik arányosak, jogszerűek. Még akkor is így legyen, ha azokkal nem értünk egyet.
Ettől függetlenül a polgári engedetlenség velük szemben erőszakmentesen alkalmazható, sőt kívánatos is, ha más lehetőség nincsen: csak vállalni kell a vele járó felelősséget. Igen, ez egy ilyen „műfaj”.
Azokban az időszakokban, amelyekben tüntetések sorozatosan követik egymást, és ezek mind ugyanarra a közös problémára mutatnak rá, a demonstrációkat érdemes úgy szemlélni, hogy részei egy demokratikus tanulási folyamatnak. Nem azt kell várni tehát egy rendezvénytől, hogy az megoldja a problémát, vagy elég jól szórakoztat, hanem hogy adjon valamit hozzá a sorozatos utcai akaratnyilvánítás együttes erejéhez. Ebből a szempontból fontosabb egy világos célt megfogalmazó kis létszámú tüntetés, mint egy szétfolyó, nem fókuszált „influenszer műsor” tengernyi ember előtt. Azaz nem baj, ha kevés a tüntetőnk, amennyiben a nyilvánossághoz figyelemfelhívó módon vagyunk képesek eljuttatni a követelésünket. Ha ezt elértük, akkor már nyitottakká is váltunk a hosszú távú nyomásgyakorlásra, mert megértettük, hogy nem is lehet másképp ezzel a módszerrel eredményt elérni.
Fontos az is, hogy ismerjük valamennyire a tüntetések kultúráját, etikettjét és a dinamikájában mindig bekövetkező hangulati hullámzásokat. Ezek nélkül folyamatosan értetlenkednénk azon, hogy mikor mi és hogyan történik, vagy éppenséggel nem történik. Aki mindezeket átlátja, az egyrészt kitart az elkötelezettsége mellett anélkül, hogy annak megerősítéséhez erőszakot kelljen alkalmaznia vagy elszenvednie, másrészt pedig fel fogja ismerni azt a pillanatot, amikor a tüntetés végén már nem haza fog menni, hanem kint marad az utcán.
Azt kívánom, hogy mindenkinek legyen része nagyszerű tüntetésekben, ahol olyan közösségi élmény éri az embert, hogy attól kezdve a civil öntudatát komolyan fogja venni. Ezeknek az egyéni öntudatoknak az összessége képezi normális esetben a valós szavazói akaratot, az egyetlen igazi kontrollt, ami képes kordában tartani a társadalom vezetésével megbízott mindenkori politikai elitet.
