Egy akarnok, diktátor, szeretetre éhes, hektikus, hisztérikus, nagyra vágyó, talajt a lába alatt elvesztő, fölényeskedő, zsarnokoskodó, kétségbeesett, kiszolgáltatott, másokat leuraló idegzsába, szexuálisan kielégítetlen nőről regél a Margarida asszony. Ugye elég érdekes!? Psota Irénnek volt ez egykor nagy-nagy, legendás szerepe. Most Balázs Andrea játssza a Karinthy Színházban. Így is érdekes!
Balázs Andrea mind feljebb és feljebb jött a színészi ranglétrán, adott epizódszerepeket és most is ad, játszott főszerepeket, aztán már kétszereplős darabban is a siker egyik kovácsa lehetett, majd most monodrámát játszik, nevezetesen a Margarida asszonyt. Mit mondjak, hatalmas falat! Birkózik vele. Fokozatosan bekebelezi. Átéli ezt a lúdbőröztetően ellentmondásos nőt, ezt az egyszerre sátánt és kiszolgáltatott párát, aki basáskodik a gyerekeken, mert magányos, nem boldog, szeretné a világ urának, mindent tudó polihisztornak képzelni magát, és valószínűleg utálja, hogy ahelyett, hogy körbeünnepelnék, egy „vacak” kis iskolában kell tanítania, neki, a félreértett zseninek. Egyfolytában fennhangon fényezi magát, nyilván sokszor kell mondogatnia azt, amit tán ő sem hisz. De meg kell támogatnia a labilis lelkét. Erre való a jókora szófolyam. Csak mondja, mondja, megállíthatatlanul mantrázza eszméit, téveszméit. Akaratát igyekszik átplántálni a gyerekekre, mint Cipolla Thomas Mann remekművében, a Mario és a varázslóban. Állandóan vizslatja a tanulókat, akik tulajdonképpen mi vagyunk. Minden félreértés elkerülése végett, az előadás elején csináltat is velünk egy osztály, vigyázz-t! Vannak, akik nem akarnak felállni, de olyan rondán néz, annyira elutasítást nem tűrően határozottan int a kezével, hogy mindenki engedelmeskedik. No, jó közben persze azért nevetünk is, jelezzük, hogy belemegyünk a csínybe, hogy ez csak játék, nem rosáltunk tőle be kapásból, megtesszük ezt a kedves színésznőnek. Aztán ezen messze, messze túllép, eljut a lúdbőröztető csendekhez, a kikészüléshez, ahhoz, hogy szerepe szerint már féltenünk kelljen az életét.
Némi rokonságot mutat Klamm tanár úrral, akit Scherer Péter játszik a Kolibri Pincében meg másutt is, ő szintén gyerekeken elhatalmasodó, lidércnyomássá váló tanár, annyira, hogy az egyik nebuló öngyilkos lesz miatta. De ő rideg és lelketlen. Ennek a nőnek meg lelke van, és olykor már-már mintha vajra lehetne kenni, és jóságos nagynéninek mutatkozik, aki imádja a gyerekeket. Vagy csak mézesmázos? A következő pillanatban pedig előtör belőle az agresszió. Ezeket az éles hangulatváltásokat Balázs igen jól érzékelteti. Akár riadt kis madárkából képes átváltani dühöngő perszónává. Azért nem mondom azt, hogy agresszív fenevaddá, mert ez az ami még nincs meg. Persze lehet ez koncepció kérdése is, lehet, hogy nem is akarták Böhm György rendezővel, aki nyilván temérdek mindent előcsalogatott a színésznőből, akitől tán ez áll a legtávolabb, netán ezért kell a leginkább megküzdenie. Érdemes.
Megmutat egy bajba jutott embert, aki a tudathasadás szélén van, de közben állandóan észbe kap, mert észreveszi a tüneteket, de aztán újra elborul az agya, majd megint rövid időre észbe kap. Ez az önkontroll cefetül fáj neki, majd tovaillan, és újra jön az őrület, akár egy félénk diák leteperése, és mondjuk azt, ezúttal finomnak ható szóval, hogy zaklatása fekvő helyzetben. Aztán eljut a totális kikészülésig, amikor a szó szoros értelmében a padlóra kerül, megdermed, halottnak néz ki. A zaklatott diák, akit Vincze Márton alakít kellő félszegséggel és rémülettel, de annyira villanásnyi időkre, hogy még nem veszélyezteti a monodráma műfaji meghatározást.
Michac Gábor olyan magas katedrát tervezett, hogy elmenne akár bírósági pulpitusnak is. Onnan néz le ránk megvetően. Kemenesi Tünde vastag pulóvert, zárt ruházatot tervezett Margarida asszonynak, amin egy fűtötten hevült pillanatban igencsak lazít. Balázs úgy képes megmutatni ezt a már-már szörnyeteg nőt, hogy vannak olyan villanásai, amikor még szeretni is lehet. És ez már komoly művészet. Én még szeretnék egy kicsit jobban berosálni, de lehet, hogy ez már az én személyiségzavaromból fakad.
