Uram, Ön tudja, hogy mikor hazudik?

Legenda volt a maga idejében Szilágyi János, műfajt teremtett a Magyar Rádióban. Most, túl nyolcvanon azt mondja a Független Hírügynökségnek, hogy tudna még jó műsort csinálni.

• A közönségnek az kell, amit adsz
• Az izgalmas interjúkat kidobták az ablakon 
• Arra kíváncsi, hogyan készülnek Orbán beszédei
•  A vénülés fortélyait akarja megírni
•  Kiborul a Sorosozáson

Mondhatom ugye azt, hogy műfajt teremtettél, de hol van ez az iskola most?

Az ember kinövi az iskolát, az iskola is kinövi őt. Azt pedig nem tudom, hogy ma van-e egyáltalán iskola. Én nem nosztalgiázok, attól igyekszem magam megóvni, tőlem nem hallasz olyasmit, hogy bezzeg a mi időnkben, jaj mi mennyivel jobban csináltuk, mennyivel minőségibb volt, nem én ilyeneket nem mondok. Más világ van. Arra, amit én és a kollegáim annak idején csináltunk, nyilván kevesebb az igény. Van persze igény, hiszen akadnak ilyen típusú műsorok, de nyilván sokkal kevesebb, mint a mi időnkben.  Ha nagyon cinikus akarok lenne, akkor azt mondanám, hogy ma a műsorvezetőket castingon választják ki. Két modell, egy táncdalénekes – ők adják a választékot. Ez számomra annyira fura, hogy ilyen létezik. De létezik, bár olyan is. Sebestyén Balázzsal csináltam egy interjút, és azzal kezdtem: két különbség van közöttünk, te fiatal vagy, én öreg, nekem van egy szakmai múltam, neked lesz. Ezt annak kapcsán is mondom, amire rákérdeztél, hogy hol van az az iskola, nos az az iskola megszűnt.

De újra nekifutok: te nőtted ki az iskolát, vagy az iskola nőtt ki téged?

Az iskola nőtt ki bennünket. Mert azt a tantárgyat, ahogy mi csináltuk, egyszerűen nem tanítják.

Mi változott a mi szakmánkban? A te interjúid nem rövid beszélgetések voltak, te arra törekedtél, hogy fölnyisd a partnered. Erre ma már nincs igény, vagy idő? Mi nincs?

Szerintem volna még rá igény, bár a szakmabeliek egy része azt mondja, hogy a közönségnek nem ez kell. Nekik Való világ kell, például. Pedig szerintem nem így van, a közönségnek ugyanis az kell, amit adsz. Amit nem adsz, azt a közönség nem tudja, hogy létezik. Ha csinálnának a tévék, rádiók komoly interjúkat, biztos vagyok benne, hogy másnap téma lenne az emberek között. De a tévék, rádiók nem kérnek ebből. Pedig a nyugati kereskedelmi tévékben ilyenek vannak. Színvonalas, izgalmas vitaműsorok, nagyon izgalmas interjúk, de ezeket, itthon kidobták az ablakon.

 Azért dobták ki, mert minden átpolitizálódott? Vagy mindenkiben és mindenütt a megfelelni vágyás működik?

Én ezt a kettőt nem keverném össze. Az, hogy a politika az egész életünket, akarva akaratlanul behálózza – a politika akarja, a befogadó részéről akaratlanul, társaságok verődtek szét emiatt -, de mi itt most szakmázunk, ennek semmi köze a politikához. Nem azért csinálsz velem interjút, mert én egy liberális gondolkodású ember vagyok, hanem azért, mert kíváncsi vagy rám. Ki lehet kerülni a politikát, figyelmen kívül lehet hagyni.

Te kikerülted?

Én ki. Abszolút érdeklődő, hírfogyasztó vagyok, de soha nem csináltam közvetlen politikai műsorokat. Azért nem, mert akkor valahova le kell tenned a voksod, a kérdéseidben ez benne van, és én ezt sose akartam. A rendszerváltás előtt a műsorainkban üzengettünk. Egy-egy mondattal, és ha az átment, akkor boldog voltál. Mondok egy példát: volt egy műsorom, Miért volt a címe, és egy alkalommal a Moszkvicsról beszélgettünk, hogy vajon miért csak négy személyre vizsgáztatták, tán kicsi, vagy mi? Szóval kekeckedtünk, egészen addig, míg a hivatalos embert meg nem szólaltattam. Őt komolyan kérdeztem és komolyan hallgattam, azt hazudta, amit csak akart, majd, amikor véget ért a beszélgetés, illetve az a műsorblokk, fütyürészéssel választottam el az új témától, mintegy jelezve, hogy mi volt a véleményem a nyilatkozó szavairól. Ettől ez a műsor egy fura gellert kapott, azt üzente, hogy én fütyülök rátok. Nos, az ilyeneknek tudtunk annak idején borzasztóan örülni.

Teljesnek érzed a szakmai pályafutásodat? Helyesen gondolom én azt, hogy még mindig ott kéne lenned a mikrofon előtt?

Bele kell nyugodni, hogy megvénültem. Az, hogy nyugaton, ha csak nem nyáladzik az ember, vagy hülyül meg, nos ott tudják, hogy a kor előrehaladtával az ember bölcsebb lesz. Ezzel együtt normálisnak tartom, hogy ebben a korban valaki ne akarjon mindenképpen szerepelni. Írni persze írok én is interjúkat, szeretem ezt a műfajt, de a lényeg az, hogy tudnék most is műsort vezetni, de már abszolút nem vágyom rá.

Ha megkeresnének? Jut is eszembe: megkeresnek?

Nem. Műsor ajánlattal nem. Ötletem van kétszáz is, közülük egyet megcsinálnék még, rádióban, vagy tévében, teljesen mindegy.

Mi lenne az?

Beszélgetés, mindig ugyanazzal a három emberrel, akiknek hasonlóan jár az agyuk. Megbeszélnénk a hét eseményeit, nem politikaiakat, lehet, hogy akadnak a témák között olyan is, de az érdekességekre koncentrálnék. Most például a thai gyerekek kimentésére. Annak a hátteréről beszélgetni; hogy érezhetik ott magukat a szülők, vajon a mentős büszke-e, vagy azt mondja magában, hogy a kurva anyját, legyen már vége. Vagy egy Orbán-beszéd: nálam nem a beszéd tartalmáról lenne szó, hanem arról, hogy egy ilyen beszéd hogyan készül. Úgy, hogy Orbán otthon ül és gépelget, vagy megbíz valakit, és instrukciókat ad, például azt, hogy erőteljesen legyen hangsúlyozva, hogy a Putyint imádja? Hogy miként készül el a beszéd? És, ha elkészült, átnézi? Szóval e hét eseményeinek hátterén kattogna a fejünk. Egy ilyet megcsinálnék.

És?

Ott nem tartok, és nem is fogok, hogy kopogtassak az illetékesnél…

Te rádiósnak tartod magad, vagy tévésnek?

Rádiósnak. Az a szerelem, azon nőttem fel, azt nagyon-nagyon szerettem. A televízió későn jött be nekem, korban is, meg az én elfogadottságom szintjén is. Mert az elején nagyon szar voltam.

Mert?

Mert rettentően viselkedni akartam. Arra figyeltem, hogy miként tartsam a kezemet, vagyis a külsőségekre adtam, amitől állandó feszültség volt bennem. Aztán jöttek műsorok, amelyekben már önálóbb lettem, főleg a Showbálvány, ami igazán sikeres volt, ahol jó csapattal dolgozva azt éreztem, hogy a tévében is elfogadottabb lettem. De az igazi a rádió volt, az egy individuális műfaj.

Most a nyugdíjas léted miből áll? Azért kérdezem, mert nem vagy egy nyugdíjas típus.

Nem vagyok nyugdíjas típus, de a nagy problémám az, hogy nincs munkám, nincs egy állandó elfoglaltságom. Engem egész életemben rugdosni kellett, hogy dolgozzak, most viszont nincs aki rugdosson, nincs határidő sem, ezért aztán leülök és bámulok magam elé. Természetesen teszek-veszek, olvasok, csinálok ezt, azt de ha reggel felkelek, nincs igazán kötelező programom.

És miért nem tanítasz?

Én szívesen tanítanék, tanítottam is és nagyon élveztem. Viszont az is igaz, hogy amikor meghívtak egy-egy órára, és ott ült velem szemben száz ember, közülük, ha tízet érdekelt, amit mondok. A többséget befizették a szülők, hátha lesz belőled valami kisfiam.

A fiatalok ismernek még téged? Tudják ki volt Szilágyi János?

Nem hiszem.

Ez fáj neked?

Egy cseppet sem. Ettől megóvott a sors, hogy egy pillanatig komolyan vegyem azt a tényt, hogy én belebeszélek egy fémtárgyba, és ezt hallják többszázezren, és ezért én magamt többre tartsam. Az, hogy egy technikai eszköz segítségével meg vagyok sokszorozva, az nem tett engem önteltté. Soha nem voltam attól megbántva, hogy valaki nem ismert meg, vagy nem tudta, hogy ki az a Szilágyi János. Szemben azokkal a kollégáimmal, akik emiatt kifejezetten meg voltak sértve. Mintha nekik járna, hogy őket fel kell ismerni. Hidd el, nem úgy csináltam, mint aki szerény, nekem ez tényleg nem hiányzott.

Szerinted milyen irányba megy a szakma?

A szakma mindig is változott. Elolvastam most a Rubikon összeállítását, futballról szólt, régi cikkeket emeltek be a lapba. Az ember ma el se tudja hinni, hogy olyan cikkek, amelyeket akkoriban írtak, megjelenhettek komoly lapban. Pedig akkor az volt a stílus. Aztán jött a Kádár-korszak, nagyjából mostanáig, aztán pedig ez a mai világ, amely sokkal gyorsabb, sokkal felületesebb, és sokkal többet megenged magának. Régen azt a szót, hogy fene talán ki lehetett mondai, de azt, hogy szarul érzem magam, az kizárt dolog volt. És ezt nem, mint illembajnok mondom, hanem a világ ebből a szempontból is teljesen más lett, és más is lesz majd, amikor én már nem leszek. De, amit most látok, az egy lejtmenet. Azt a példát szoktam mondani, és bemegyek egy tévéműsorba, közlöm a nézőkkel, hogy Szilágy János műsorát látják, leülök, letolom a gatyám, megpaskolom a fenekem, ezt nektek, és kimegyek a stúdióból. Az első nap ezer email, gyalázkodó kommentek, de a tv kitart mellettem. Másnap megint jövök, paskolok, ezt nektek, kimegyek, a huszadik adás után már csak olyan levelek érkezne k, hogy Szilágyi úr hol nyaralt, mert olyan szépen le van sülve a feneke. A másik tv pedig, látva, hogy ez a produkció itt sikeres, beindít egy másikat, ahol a műsorvezető csomót köt a farkára. Tehát mindig alámenni, és ezt én nem értem, számomra felfoghatatlan. Csak a lóvé számít. A világ most már sokkal inkább a pénzről, az anyagiakról szól, mint ezelőtt harminc-negyven évvel ezelőtt.

Barátaid megmaradtak?

Megmaradtak, de több energiát kellene belefektetnem a kapcsolataimba.

Többször felbukkant a beszélgetésünkben a korod. Mennyit foglalkozol vele?

Nem is a korommal foglalkozom, hanem azzal, hogy ennek az öregedésnek, vénülésnek a módja foglalkoztat. Azzal, hogy a testem elhagy. Most ez a lábam, de nem ez volt a lábam ezelőtt negyven évvel. Ezzel is magyarázható, hogy egy könyvön töröm a fejem, már legalább öt-hat éve, de még nem vágtam bele. A könyv arról szólna, hogy egész életünkben vénülünk. És ez mindig problémákat vet fel, már kiskamasz korodban is. Ezer olyan dolog van, ami az ember életében lelki és testi konfliktusokat okoz. Gondolj bele abba is, hogy amikor gyerekként elmentünk nyári szünetre, hol volt a szeptember: Olyan távol volt, és ahogy öregszel, az idő nagyon összezsugorodik.  Volt egy barátom, már meghalt szegény, megöregedvén azt mondta:

Jánoskám nekünk most már minden nap szombat van.

Így pattognak a hetek. És ez az öregedésnek egy érdekes élménye.  Ezt akarnám megírni a Vénülés fortélyai című könyvemben.  Tehát ez nem az öregségről, hanem az öregedésről szólna, mégpedig a gyerekkortól kezdve. De ezt a könyvet csak akkor lehet megírni, ha rólam szól, viszont egyelőre úgy érzem, hogy annyi minden nem történt meg velem, ami egy könyvhöz elegendő lenne.

De azért megírod?  Rácsodálkozol majd saját vénülésedre?

Igen, remélem. Megírom ezt a fura visszatekintő rácsodálkozást. Ez jó szó. A korunkkal mindig el vagyunk foglalva: vagy gondot okoz, olykor örömet.

Most te mennyi is vagy?

82 

És kinézel hatvannak.

Igen, szerencsés a küllemem, ez genetikailag így adatott meg.

Amúgy azonos vagy a koroddal?

 Természetesen nem.  Én vagyok a János.

És meg vagy sértődve, ha bácsiznak?

Senki nem bácsizik. Komolyan mondom, engem még senki nem bácsizott.  Az unokáim is Jánosnak hívnak. Én nagyon féltem attól, hogy bácsis leszek, de ezt megúsztam.

Sportolsz is valamit?

Rendszeresen gyalogolok, de nagyon tempósan, heti háromszor, négyszer, nagyjából ötven perceket. Van házi biciklim, ennyi.

Nem tudom feltűnt-e de alig beszéltünk politikáról, mintha el akartad volna kerülni…

Nem, kérdezhetsz engem politikáról. Elmondom én a véleményem, ha valamire kíváncsi vagy. De nem szoktak nekem politikai kérdéseket feltenni.  De, ha akarsz kérdezz… Van véleményem a mai politikai helyzetről… Ezt az egészet úgy nézem, ezt az orbánizmust, ami itt folyik, mint egy színházat. Ugyanis az én életemben semmi nem fog változni; akkor sem, ha szélsőjobb párt uralkodik, de akkor sem, ha bolsevikok. Én itt fogok ülni, ebben a karosszékben, 82 évesen, megkapom a nyugdíjam, és élek a megtakarításaimból. Magyarul az én életemre semmiféle hatással nincs , tehát a materiális életemre, hogy milyen kormány vezeti az országot. De. Mérhetetlenül fel tudom magam dúlni azon, ha ez a színház olyanokat csinál, amilyenekre egyszerűen nem számítok.  Mondjuk az első felvonásban egy csecsemőt felpofoznak. Azt mondom, Jézus Mária, nyilván majd oldódik a második rész. A második felvonásban azonban tűvel szurkálják és forró vasat nyomnak a kezéhez. Akkor már rosszul vagyok, de hiszek benne, hogy majd a folytatásban oldódik a dolog. A harmadik felvonásban azonban négyfelé tépik szét a gyereket. Ez számomra a mai politika. Olyan dolgokat kell néznem, amelyek ellen nem tudok semmit sem tenni, nem tudok felszólni a színpadra, hogy hagyjátok békén azt a gyereket.  Ki tudok borulni ezeken a dolgokon. Az értelmetlenségen, például az egész sorosozáson. Úgy gondolom, ha még újságíró lennék, és politikával foglalkoznék sokkal jobban törekednék arra, hogy a kollegákkal összefogjunk. Nem értem egyszerűen, hogy kollegák miért mennek el sajtótájékoztatókra, olyanokra, ahol fölényeskednek velük. Miért van az, hogy egy ember nem kérdezte meg az illetékesektől, hogy mit is jelent az, hogy ne a Soros nevessen a végén. Minek a végén ne nevessen? És egyáltalán: miért nem tesznek fel szokatlan kérdéseket a politikusoknak?  Mondok mást is. Ha meghallom Mészáros Lőrinc nevét, már rosszul vagyok. Leszarom Mészáros Lőrincet. Tudjuk, hogy rohadt mértékben lopnak, ezt nagyon profin csinálják, de senki meg nem kérdezte még, hogy a Mészáros Lőrinc meg tud-e egy gáztűzhelyet csinálni? Senki nem tudja, hogy miként lett ebből az emberből ilyen iszonyú nagy milliárdos. Ennek még senki nem nézett utána. Hogy ki ez az ember, milyen kapcsolatai vannak, és hogyan csinálja? Mindent az állam a segge alá nyom, és az ő nevén fut? Lehet, hogy így van, ki tudja. Százezer kérdés van. De valódi kérdés. Úgy gondolom, hogy visszatérjek a kollegákhoz, elfogadhatatlan amit a Kovács Zoltán kormányszóvivő cinizmusban elő tud adni. És mégis: ott van harminc újságíró, és egy nincs közülük, aki azt mondaná: gyerekek menjünk el, ezt ne hallgassuk. Ez nincs. Mert csak így lehetne ellehetetleníteni, vagy nehézzé tenni számukra ezt a magatartást. Amit előad, ez a Kovács Zoltán, meg mások is, az egészen elképesztő. Úgy hívom: Fidesz-duma. Mondd, hol van az a titkos iskola, ahol ezt a Fidesz-dumát tanítják? Akármit kérdezel, csak ezt a dumát kapod vissza. Van egy nagyon híres műsor a BBC-, Hard talk a neve. Azt én mindig felveszem. Szuper műsor. Kormányfők és híres emberek a vendégei. Kőkemény. Aki oda beül, az tudja, hogy mit fog kapni. Két magyar volt eddig. Kovács Zoltán és Martonyi János. Nem tudott velük mit kezdeni velük a műsorvezető, pedig mindenkivel tud. Olyan volt számára két magyar, pedig angolul beszéltek, mintha kínai szöveget hallgatna. Csak a Fidesz dumát nyomták, a kérdéseket mintha meg sem hallották volna.

Te tudnál vele mit kezdeni?

Megpróbálnám. Én azt hiszem, hogy az embereket váratlan helyzetek elé kell állítani. Illetve, úgy ha a kérdésedben van állítás. Uram, kérdezném tőle, ön tudja, hogy mikor hazudik, vagy nem tudja? Van lelkiismeret furdalása, ha tudja, vagy ez munkaköri kötelessége nem tudni. Így kezdeném a Kováccsal való beszélgetést. És megkérdezném tőle, hogy tapsolhatok-e , ha hazugságnak érzem azt, amit mond? Túlzottan félnek, ezektől a politikusoktól, vagy túlzott tisztelettel bánnak velük. Sokkal természetesebben kellene a politikusokkal bánni.

Szurkolok, hogy egyszer tapsolhass.