Donald Trump legutóbbi akciója – Nicolás Maduro venezuelai elnök és felesége elfogása – sokak számára olyan volt, mintha egy hidegháborús film jelenete elevenedett volna meg.
A bejelentést nem diplomáciai csatornákon, hanem saját közösségi oldalán tette közzé, mintha csak egy új epizódot reklámozna a politikai valóságshow-ból, amelyet immár évek óta ő rendez.
A lépés azonban túlmutat a látványosságon. Trump új külpolitikai stratégiája egyértelmű: visszatérni ahhoz a Monroe‑elvhez, amely szerint az amerikai kontinens Washington kizárólagos befolyási övezete. A venezuelai rezsimet régóta vádolják kábítószer‑kereskedelemmel, de egy államfő elfogása és elszállítása még így is olyan vörös vonal, amelyet korábban csak a CIA legsötétebb műveletei léptek át.
A háttérben egy nagyobb alku körvonalazódik
A geopolitikai térképen Venezuela nem önmagában érdekes. A világ legnagyobb ismert olajkészlete felett ül, és évekig Oroszország egyik legfontosabb latin‑amerikai támaszpontja volt. A Wagner-csoport zsoldosai védték Madurót, Moszkva pedig stratégiai partnerként kezelte a rezsimet.
Most azonban a Kreml gyengül, és a háború terhei alatt már nem tudja fenntartani a korábbi befolyását. Trump ezt pontosan érzi. Alaszkai találkozója Putyinnal sokak szerint nem csupán protokolláris esemény volt, hanem egy új nagyhatalmi alku előszobája. A logika egyszerű: Moszkva elengedi Venezuelát, Washington pedig csendben tudomásul veszi, hogy Oroszország Ukrajnában továbbra is saját érdekszféráját védi.
A történelemben nem először osztanak fel térségeket a nagyhatalmak egyetlen kézfogással.
Az amerikai olajipar visszatér a színpadra
Maduro eltávolításával az USA előtt megnyílik az út a venezuelai olajmezők felé. A technológiai embargó eddig megbénította a kitermelést, most azonban az amerikai energiacégek – Trump legfontosabb gazdasági szövetségesei – újra beléphetnek a játékba. A lépés nemcsak gazdasági, hanem politikai üzenet is: az Egyesült Államok nemcsak visszatért Latin‑Amerikába, hanem erőből tért vissza.
Nem véletlen, hogy Trump átnevezte a Pentagont „hadügyminisztériummá”. A szimbolika világos: az USA nem rejti többé az erőpolitikát a „demokráciaexport” vagy a „világbéke” retorikája mögé.
Kuba lehet a következő dominó
A venezuelai akció után sokan találgatják, vajon Kuba lesz‑e a következő célpont. A szigetország több mint hatvan éve áll szemben Washingtonnal, de eddig Moszkva és Peking védőernyője visszatartotta az USA-t a nyílt beavatkozástól. Ma azonban Oroszország túl gyenge, Kína pedig kivár: Peking egy nagyobb, stratégiai alku lehetőségét látja Trump közelgő látogatásában.
A digitális hírszerzésben az USA óriási előnyben van Latin‑Amerikával szemben, és ez döntő szerepet játszhatott Maduro elfogásában is. A térségben egyetlen ország képes felvenni a versenyt ezen a téren: Kína. Ezért is lesz meghatározó Trump pekingi útja és Hszi Csin‑ping amerikai látogatása.
A világ újra két pólus között feszül
A 21. század geopolitikája egyre inkább két nagyhatalom köré rendeződik: az Egyesült Államok és Kína köré. Mindenki más – Európa, Oroszország, Latin‑Amerika – vagy szereplő, vagy tárgy az alkuban. A szuverenitás sokszor csak díszlet, amelyet a politikusok belpolitikai célokra használnak, miközben a valódi döntések máshol születnek.
A történelem nem ismétli önmagát, de rímel. Ahogy Jaltában három vezető döntött Európa jövőjéről, úgy ma két nagyhatalom rajzolja át a világ térképét. A kérdés csak az, ki kerül a térképre – és ki marad rajta csupán lábjegyzetként.
