Andrej Tarkovszkij többször kihozott a sodrából, felkavart a filmjeivel, úgy, ahogyan igen kevesen. Fiatal koromban akár bőgtem rajtuk, meg háborogtam, hogy hogyan lehet ennyire mélyre ásni, lemenni a lélek legeslegmélyebb bugyraiba, nem hagyni békét a nézőnek, őt is valami hasonlóra késztetni. Hogy jön ő ehhez, még akkor is, ha zseni? Elmentem hát megnézni a Műcsarnokba a Tarkovszkijról szóló fotókiállítást, aminek Emlékek tükre a címe.
Rögtön a bejáratnál ott is egy nagy, patinásan keretezett tükör, hadd nézzünk kapásból szembe magunkkal, ahogy azt a nagy filmrendező elvárta tőlünk, és persze leginkább magától, például egyik legemlékezetesebb, a Tükör című filmjében, aminek fő ihletője éppen ennek a kiállításnak az anyaga. Tarkovszkij szüleinek barátja volt ugyanis Leva bácsi, azaz Lev Gornung költő, műfordító, fotográfus, aki rendszeresen lencsevégre kapta, ahogy az apai nagyapa házában, a Volga menti Zavrazsjeben töltik a szabadidejüket. Nyaralnak és telelnek egyaránt. Szépek, meghittek ezek a felvételek, már-már idillinek is mondhatók, mert érződik rajtuk a hatalmas összetartó erő, a szeretet, akkor is, ha tudjuk, hogy aztán az apa elhagyta a családot. De itt még láthatóan dúl a szerelem közte és a felesége között. Fűben ücsörgésből, vízben boldogan tapicskolásból, és abból, amekkora odaadással a kis Andrejjel, meg a húgával bánnak, kiderül ez. Ott lehet lenni a papával egy kényelmes függőágyban, lehet ücsörögni a vízpartra kifeküdt mama hasán, vagy éppen lehet tapodni a havat a hugicával, akivel gyönyörűen kivirágzott, dús réten, kézen fogva is lehet ácsorogni.
Ha úgy tetszik, ez az Éden, ez a Paradicsom, ahonnan a későbbi filmrendező elindul a nagyság és a világhírnév felé. Aztán fiatalkorából már vannak kevésbé idillikus képek, amikor például katona egyenruhás apját szorítja magához görcsösen, érezhetően nem akarja elengedni, nem akar tőle elválni. Később már végképp adódnak apja nélküli képek…
A Tükör című filmben visszatért gyermekkorának színhelyeire, megidézte egykori önmagát. Vladimir Murasko pedig fotókat készített a forgatásról. Arról például, hogy Tarkovszkij már ráncos, de változatlanul erős kisugárzással rendelkező édesanyja, hogyan találkozik az őt alakító karizmatikus színésznővel. A valós élet és a forgatás momentumai többször egymás mellé kerülnek a kiállításon. Lehet párhuzamot vonni. Andrej A. Tarkovszkij, a filmrendező fia, a Nemzetközi Andrej Tarkovszkij Intézet elnöke, a kiállítás kurátora, válogatta a hatvan felvételt.
Tarkovszkij, már több mint harminc esztendeje nincs velünk, ötvennégy évesen, Párizsban halt meg tüdőrákban. De itt vannak a korszakos művei, amik a hatalom minden ellenállása, kerékkötése dacára, vagy tán éppen ezért is, elkészültek, hiszen az Andrej Rubljov kétrészes, grandiózus filmfolyama arról regél, hogy bármilyen akadályt legyőzve, bármekkora küszködés, kín, elviselhetetlen fájdalom árán, de létre kell hozni azt a művet, ami bennünk megfogant. És hát Tarkovszkijban temérdek minden megfogant.
Ez a kiállítás egy kicsit segít megidézni őt.
