Nem így volt megbeszélve! Tíz évvel volt idősebb, neki kellett volna először meghalni. Csak szépen érkezési sorrendben! De nem így történt…
B. Katona Béla. Így hívták. Aztán Béka Tona Béla. Aztán csak Béka. Béka, Békabá’, Breki. Találékony a magyar. Mikor megismerkedtek, tudták, egymásnak vannak.
Leveli Mária, így hívták. Leveli és Béka, leveli béka, hahaha. A gyerek majd ebihal lesz, hahaha. Hiába csókolgatlak, te béka, nem változol királyfivá, hahaha… Végignevetgéltek 40 évet, ebihal nem lett.
Aztán Máriának egy reggel fájt kicsit itt-ott. Félév múlva a kicsitből nagyon lett, az itt-ottból mindenhol. Ne sírj, Béka, ne sírj, mondta utoljára.
Karácsonykor már csak a hűlt helye volt a Föld nevű bolygón.
Többé senki nem hívta Békának. Nem hívta semminek. Kerülte az embereket. A szomszéd kislány hozott néha egy kis levest, sütit, azzal szóba állt időnként. Béla bácsi, kéne magának egy kutya! Hogy újra szeressen, hogy újra szeressék. Kert van, elfér. Béla bácsi, kutya kell ide. Nem kell, nem kell.
A Karácsonyt gyűlölte, nem állított fát sem. Minek? Képmutatás, emlékfa, gyötrelem! Négy éve, hogy Mária elment, nem sír, mert „ne sírj, Béka, ne sírj”, de fájt. Nagyon. Novemberben magához vett egy kutyát. Menhelyről. A lánynak igaza van. Kert van, elfér. Kis éjfekete gombóc volt, isten tudja, miféle. Bagarolnak nevezte el. Regulázhatatlan kölyök, egy feldolgozó üzem. Mindent miszlikbe! Szétrágta a párnát, a kerítést, a vízgyűjtő hordót, a slagot, egyáltalán bármit. De este, ha beengedte, az ölébe vette. Dörmögött neki a rendtartásról, jó magaviseletről, meg hogy irgum-burgum, olyankor az elnyúlt, odabújt, olyan jó volt, na! Karácsonyra már összetartoztak. Szorosan! Az öreg gyertyát gyújtott, fát állított, kell az! Bagarolnak is!
Szenteste beengedte, az valamit hurcolt a szájában, mint mindig. Retkes plüssöt ejtett maga elé. Béka! Isten tudja, honnan ásta ki, az öreg sosem látta.
Ne sírj, Béka, ne sírj!
Máté Attila
