A populizmust nem Orbán Viktor találta fel. Ausztriában a szélsőséges Szabadságpárt már akkor bekerült a kormányba, amikor Magyarország még csak reményteli tagjelölt volt az EU kapujában. De Orbán is hozzátette a magáét, mivel bevállalta az illiberális címkét, és a liberális és illiberális közti megosztottságot Kelet és Nyugat küzdelmének állította be, részben azért, hogy a ténylegesnél nagyobbnak látsszon a támogatottsága.
A világ egyik legtekintélyesebb külpolitikai elemzőintézetének (Carnegie) európai igazgatója a Politicónak írt cikkében úgy gondolja, hogy ha a liberálisok meg akarják állítani a populista hullámot, akkor el kell kerülniük a csapdát és nem szabad Közép-Európát ostorozniuk, mert nem a térség a felelős a jelenségért. Tomás Valasek szerint Macron a minap joggal állapította meg Pozsonyban, hogy az EU nem a régi és az új tagok között megosztott, mert mind a két oldal a földrész újraegyesülését akarja. Ám az elnök túllépett azon, hogy milyen törékeny a kettő közötti viszony, ami jóvátehetetlen szakadással fenyeget. A liberális és illiberális erők közti harc meghatározó témává lépett elő. De hiba úgy beállítani, mintha a populizmus elsősorban közép-európai gond volna. Az EP-választás az egység próbaköve lesz.
Persze kísértő, hogy úgy tüntessék fel, mintha a nyugati liberális bástyát csakis az új tagállamok populistái támadnák. Ám a populizmust nem Orbán Viktor találta fel. Ausztriában a szélsőséges Szabadságpárt már akkor bekerült a kormányba, amikor Magyarország még csak reményteli tagjelölt volt az EU kapujában. Azon kívül a jelenség nem korlátozódik a régióra. Ám a sztereotípia több okból is tartja magát. Először is, mert a jobboldali populisták által kormányzott Magyarország és Lengyelország keleten van. De Orbán is hozzátette a magáét, mivel bevállalta az illiberális címkét, és a liberális és illiberális közti megosztottságot Kelet és Nyugat küzdelmének állította be, részben azért, hogy a ténylegesnél nagyobbnak látsszon a támogatottsága.
A térség részéről annyiban van jogosultsága a kvóták elutasításának, hogy ezek az országok a történelmi előzmények miatt nem szeretik, ha megmondják nekik, hogy mit kell tenniük – akaratuk ellenére. Ugyanakkor a keleti bővítést megbánó nyugati államok számára kapóra jött a liberalizmus válsága, mert így sürgethetik a hasonlóképpen gondolkodó országok szorosabb szövetségét. Így előkészítik a talajt a kétsebességes Európához. De a választási kampány beindulásával nagy a kockázat, hogy kiéleződik a feszültség és gyógyíthatatlan károk érik a két oldal közti viszonyt. Meg kell akadályozni a végleges törést, noha a vezető jelöltek jelenleg egytől-egyik a különbségeket hangoztatják. De ha keleti és nyugati EP-képviselők összefognának, menteni tudnák a kárt. Egy esetleges migrációs megállapodás szintén segítene hatástalanítani menedékkérőkről folyó vitát. Túl kellene lépni a kötelező elosztás elvén is.
Talán a legfőbb, hogy az európai vezetőknek el kellene ismerniük: nem a liberális Nyugat és az illiberális Kelet ellentéte okozza a válságot. A nyílt társadalom követői mindenütt szembenéznek a nacionalista, populista kihívással. Azon kívül van igazság abban, amikor a populisták azt mondják, hogy az EU nem működik jól. A legtanácsosabb az volna, hogy válaszként a liberálisok mindenütt mozgósítsák a demokratákat és kidolgozzák a saját javaslatukat a másik oldal által kifogásolt gondokra. Az sem árt, ha a két fél jobban megismeri egymást. Meg kell szabadulni a ki nem mondott előítéletektől, közhelyektől.
