Provokációra jó ötlet, meg némi kurázsi, viszont provokálni. Pintér Béla ezt teszi az Ascher Tamás Háromszéken előadásával a Katona József Színházban. A bajnok című produkció kapcsán azzal vádolták, hogy ismert politikus magánügyeit teregeti ki, de próbálja csak ezt megtenni a Katona direktorával, rendezőjével, színészével, Máté Gáborral és nőügyeivel. Hát most megpróbálta!
Pintér nem csak Máté Gábort pellengérezte ki, hanem többeket, így a címben szereplő jellegzetesen karizmatikus rendezőt, Ascher Tamást, a Katona korábbi direktorát, Zsámbéki Gábort, a kaposvári teátrum egykori igazgatóját, Babarczy Lászlót, no és saját magát is, meg persze a színházi szakmát. Az első részben inkább csak kajánul nyelvet öltöget, az az érzésem mintha pajkos diákelőadáson lennék, amin a rosszcsont nebulók a tanáraikat meg a társaikat parodizálják, nagy huncutul. És ez tud frenetikus lenni, ahogy időnként az előadás is az.
Amikor bejön Keresztes Tamás Ascherként, az egyszerűen oltári.
Szétrobban a nézőtér a nevetéstől. Nem csak azért, mert annyira szinte kiköpött mása a valódinak, a maszkmester elképesztő remeklése, hanem mert a gesztusok, a hanghordozás, a túl bő ruhák, a nadrágból kilógó ing is szinte egy az egyben stimmel, de közben azért egészen enyhén karikírozott. Na jó, van is mit kifigurázni, mert Ascher karizmatikus és emblematikus, igencsak vannak jellegzetességei. Keresztes a hű, de nagyon értelmiségi létet, egyfajta tudálékosságot, a mohó kíváncsiságot, meg a gyakran mozgásban lévő, magyarázó, tanító kezeket hangsúlyozza bohócos hevülettel, jókora élvezettel. El tudom képzelni, hogy micsoda röhögés volt a próbákon!
Fekete Ernő adja Mátét, kimértebben, macsósabban, választékosabban öltözködve, extra entellektüel, némiképp kényeskedő hangsúlyokkal, némi nárcizmussal, amit a finomkodó selyeming is jelez. Benedek Mari jelmezei is enyhén túlzóak és abszolút találóak. Bezerédi Zoltán telibe találja Bezerédit, önmagát alakítja. Amikor fiatal énjét formálja meg, megmosolyogtatóan dús parókával teszi, aztán az idő előrehaladtával hirtelen lekapja a fejéről, és ott áll tar kopaszon.
A laza, mondhatni némiképp hézagos történet szerint, a három színházi ember egy kurzust megy tartani Erdélybe, Háromszékre. Látjuk őket civódva, évődve, Zastavában zötykölődni. Abban a színházban, ahová megérkeznek, eléggé nyársat nyelten konzervatív az igazgató, akinek bőrébe Pintér Béla bújik. Ő mindig játszik is a saját maga által írt és rendezett darabokban. És persze vannak még jó néhányan, Zsámbéki Gábort, aki hosszú ideig igazgatta a Katonát, Elek Ferenc adja, kimértnek, némileg tartózkodónak, metsző agyúnak ábrázolva, Thuróczy Szabolcs a kaposvári teátrumot szintén tetemes ideig igazgató Babarczy Lászlót mozgékonyabbra, hirtelen haragúbbá és ugyancsak meglehetősen elméssé formálja. A két jeles színházi embert a két színész mindig együtt megjelenve – mint akik összenőttek – alakítják, ami ugyancsak jó alkalom a karikírozásra, a bohócpárosokhoz hasonló komédiázásra.
A szünet nélkül, egyben játszott produkció második részében komorulnak el a dolgok, addig inkább csak gyülekeznek a viharfellegek. Egy idő után már kezdtem is sokallni a mókázást, és némileg tartalmatlannak, bennfenteskedőnek tartani az előadást. De aztán valóságos viharrá gyűlnek a fellegek, miközben végig lehet nevetni, mint Pintérnél általában. Fájóan tragikus históriává kerekedik ki az amúgy változatlanul kissé mozaikos cselekmény. A Jordán Adél által játszott, nem kimondottan észlény, nem kimondottan tehetséges, de impulzívan akaratos, rámenősségtől sem mentes, Erdélyből Budapestre citált színésznő gyereket vár Mátétól. Aki nagyon nem akarja ezt a babát. Tudható, hiszen Albert Györgyi riporternő leírta, hogy Mátéval való kapcsolatában volt hasonló szituáció. És ez már mélyvíz, amikor az egyik fél akarja a gyermeket, a másik a kaparást forszírozza, akár valamelyest rideg undoksággal, netán még nőgyógyász telefonszámot is a világ legtermészetesebb módján előkerítve a művelethez.
Az érzéketlenség, a kiszolgáltatottság, korai halálba, tragédiába torkollik. A zaklatott, gyakran kaotikus színházi viszonyok kiégéshez, értelmetlen hierarchiához, netán tekintélyelvűséghez vezethetnek, és ezzel nyilvánvalóan sokat leképeznek abból, ami az országban történik.
Pintér temérdek mindent behappol a darabjába, így a zaklatási botrány is felvillan.
A produkcióban, ellentétben A bajnokkal, igencsak konkrét nevek is elhangzanak, és vannak egyértelműen felismerhető személyek. Dilemmaként merül fel, szabad-e élő személyeket színpadon megjeleníteni, kipellengérezni. És válaszként hangzik el a deszkákról, hogy szabad, ez szükséges a magunkkal való szembenézéshez, még akkor is, ha túl lehet lőni a célon, és ezzel sebeket okozni. Ebben az esetben többeket megcsipkednek, vannak akiknek a húsába is belevájnak valamennyire. Van vagányság ennek a produkciónak a bevállalásában, de azt nem gondolom, hogy maradandó sérüléseket okozna.
