Összenőtt-e, ami összetartozik?

A tegnapi tüntetés olyan volt, mint egy társadalomtudományi orgia. Szociológusok, szociálpszichológusok és politológusok sokáig fognak még beszélni róla.

Mindenféle életkorú (de leginkább 20 és 40 év közötti), rangú, rendű és legfőképpen szubkultúrájú – rasztától kopaszon át emósig mindent láttam – ember jókedvűen és békésen beszélgetve araszolt Budapest belvárosában. Szürreális élmény volt, amikor öltözködésük és a rajtuk lévő szimbólumok alapján jobbikosnak látszó emberek két kifejezetten idős, bottal sétáló, hajlott hátú nénikéről – elnézést a nénike szóért, de tényleg így néztek ki egymás kezét fogva – kifejtették, hogy „nézzétek milyen cukik”!!!! Ahogy egy kiváló kollégám találóan megfogalmazta: Ma este komplett szubkulturális falak dőltek meg.

Eltekintve a tömeg összetételétől, összetettségétől és egyedülálló rétegzettségétől, ami önmagában üzenetértékű, van az eseménynek egyéb néhány tanulsága.

1. Óriási tömeg jött össze. Akkora tömeg, amely a „nem Fidesz” oldalon teljesen szokatlan, egyedülálló. Az emberek úgy érezhették, hogy az elmúlt hét frusztrációját, csalódottságát valahogy le kell vezetni. És nem a szokásos, eddig jellemző, sírva vigadó, magányos gyász-utat választottak, hanem azt, hogy egy óriási közösségben, egy alapvetően békés, de haragos tömegben próbálják saját elveszett illúziójukat megtalálni. A közösséget választották az otthon négy fala helyett. Ez egy ma még beláthatatlan következményekkel járó újdonsága a tegnapi napnak. A Fidesz legnagyobb előnye ugyanis épp ez: van egy hosszú évek, évtizedek alatt felépített közössége, ami erőt és megkérdőjelezhetetlen támogatottságot ad neki.
2. A tiltakozás másik erénye, hogy nem volt pártellenes. Az a fajta – számomra teljesen értelmezhetetlen – korábbi gyakorlat, hogy a pártok tartsák magukat távol a politikai (!) tiltakozásoktól, most hiányzott, sőt kifejezetten üdítő volt látni a különböző, egymással békésen megférő politikusokat és híveiket.
3. A tiltakozás ugyan nem volt pártellenes, de a jelenlegi ellenzéki pártokkal szemben fogalmazta meg önmagát. A parlamentbe jutott pártok nevei egyszer sem hangzottak el, en bloc kezelték őket, erősen negatív felhangok mellett. A tömeg egyetértően morajlott, tapsolt, pfujolt, ahogy éreztem, elfogadta az ellenzék egyként történő kezelését. Egészen egyértelmű üzenetként fogalmazódott meg, hogy a parlamenti ellenzéki pártok együtt lépjenek fel, egységesek legyenek. Nincs Jobbik, nincs MSZP, nincs LMP, nincs DK. Orbán ellenzéke van – a tüntetők szerint. Ebben az értelemben tehát összenőtt, ami összetartozik.
4. A másik újdonság, hogy a vidéki Magyarország fontos toposzként szerepelt a szónoklatokban. Mintha két Magyarország lenne, és az utcán lévők, illetve a pártok, csak az egyiket ismernék. A legfontosabb üzenet az volt: ismerjük meg a másik Magyarországot! – mindannyian, de leginkább az ellenzéki pártok, és adjunk közös választ a másik Magyarország súlyos problémáira. A várttal szemben, nem volt tehát Budapest ország vs vidéki ország harc, hanem az országegyesítés igényével léptek fel a szónokok.
5. Újdonságként hatott, hogy a szónokok nem a szokásos civil cselekvési lépéseket hangoztatták, pl. „szervezzünk kis köröket”, vagy „fogjuk meg egymás kezét és cselekedjünk együtt”, esetleg „nyomtassunk szamizdat újságokat”, hanem két fő feladatot osztottak ki a tömeg számára. 1. védje meg a tömeg erejével az alkotmányos intézményeket, ha újabb fenyegetés érné őket; 2. bírja rá az ellenzéket a valódi ellenzékiségre.
6. Kétségtelen azonban, hogy a tömeg a kormányellenes mondatokra rezonált a legjobban. Nem annyira a szokásos Orbán takarodj!, hanem érdekes módon, a Diktátor! volt a legtöbbet és leghangosabban kiabált rigmus. A tömeg elszántsága, mérge megvan, azonban nincs, aki egy mederbe terelje, összegyűjtse és irányítsa a tömeg erejét. Mindaddig, amíg ez így van, amíg nincs, aki 2,5 millió ember akaratát képviselje, addig a tüntetés pusztába kiáltott szó, tényleg csak lélekápolás. Egy hét múlva már kevesebben lesznek, két hét múlva még kevesebben, 1 hónap múlva pedig az egész már csak egy emlék lesz. A szokásos fellángolás.
7. Végül egy élesebb kritikai gondolat. A szervezők nem álltak a helyzet magaslatán. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy „Ami elromolhat, az el is romlik”! Tudom, hogy ennyi ember mozgatása nem egyszerű feladat, rengeteg pénz és sok önkéntes szervező kell hozzá, de ha volt az emberekben elégedetlenség, akkor ezen a téren mindenképpen. Majd 1 órát álltunk az Operaház előtt úgy, hogy senki nem tudott semmit. Az internet összeomlott, így a tömeg önmagát szórakoztatta. Később a szervezők nem kérték elégszer, sőt egy idő után egyáltalán az óriási tömeget, hogy legyen kedves széthúzódni a Kossuth tér nyugati és keleti oldala felé, így az Alkotmány utca torkolatában álldogált mindenki. A ledfal hol működött, hol nem, a katartikus momentumok időszakában például pont nem. A szónokok helyenként kritikán aluliak voltak, és az volt az érzésem, hogy nem egyeztették egymással a mondandójukat. Szóval a szokásos szervezési amatörizmus, ami kár, mert ad egy rossz szájízt az egyébként lélekemelő rendezvénynek.