Ókovács Szilveszter visszaszólt a Magyar Időknek

• A Magyar Idők egy tavaly látott előadásról úgy írt, mintha ma látták volna.

• Az Operaház főigazgatója az operairodalom klasszikusai közül hoz példákat annak illusztrálására, hogy a melegség bemutatása nem annak propagálása.

• Ókovács Szilveszter szerint a Jóisten legnagyobb igaz­ságossága, hogy bárhova adhat talentumot. „Művészit is – oda is, ahol se vezetékes víz, se gáz, se telefon, se aszfalt, se tömegközlekedés, se közvilágítás.”

A kormányhoz közeli Magyar időkben N. Horváth Zsófia – a lap meghatározása szerint közíró – kirohant az Erkel Színházban bemutatott (?), és nagy sikerrel játszott Billy Elliot miatt. A darab zenéjét egyébként Sir Elton John szerezte, milliók látták a világon, számos díjat kapott.

Horváth Zsófia és rajta keresztül a Magyar Idők (vagy fordítva) szerint a Billy Elliot bemutatása is azt bizonyítja, hogy a kultúra területén nem történt meg a rendszerváltozás. A szerzőnek véleménye szerint a darab alkalmas arra, hogy a gyerekekből álló közönség nemi iderntitását rossz irányba terelje, már csak azért is, mert a Billy Elliot színpadra állítói szembemennek az állam céljával (!).

Szerinte Ókovács Szilveszter igazgatónak nem lett volna szabad a melegség propagálását célzó darabot műsorra tűznie, vagy, ha igen, akkor ki kellett volna venni belőle bizonyos részeket.

Horváth Zsófia kritikája végén megjegyzi, hogy a dolog annál fájóbb, mert a közönség – gyerekek, valamint az őket a színházba kísérő, szülők és nagyszülők – nem vették észre, hogy milyen irányba terelik őket, nagyon tetszett nekik, amit láttak és hallottak, ami onnan is látszik, hogy az előadás végén hosszan és ütemesen tapsoltak.

Erre az írásra válaszolt a lapban a Magyar Állami Operaház– ehhez az intézményhez tartozik az Erkel színház – főigazgatója Ókovács Szilveszter

A főigazgató kérdésel kezdi a válaszát: „elaludtam volna három hetet? Hisz a Billy Elliotot, a később rendesen lesavazott musicalt csak június derekán kezdjük játszani… Aztán (számomra, mert az olvasóknak biztosan nem) leesett, hogy egy évvel később írja meg egy tavalyi élményét, ami azon túl, hogy a tegnapi újság semmit sem ér, az emlékek pedig megfakulnak-átszíneződnek, inkább kultúracsináló elővágásként értelmezhető, annak is szánták. Nehogy merszünk legyen ezek után kijönni a produkció új sorozatával, hisz Zsófia ezt kvázi előre megtiltja.”

Vagyis, N. Horváth Zsófia

egy tavalyi színházélményét írta meg új kritikaként, miközben „elfelejtette” az olvasókkal közölni, hogy nem most, hanem egy évvel ezelőtt látta a darabot,

amelyet jelen időben károsnak tartott.

„Feljelentem magunkat”, folytatja válaszát Ókovács, „minálunk odahaza négy kisgyermek nevelkedik, és nemcsak az fordult már elő, hogy a lányok az anyjuk körömcipőjében csetlenek, hanem olyan is, hogy az én csónakjaimban botlanak. Hova vitetne most engem Zsófia? Azt értem, hogy az Operából el, de hova?”

Az Oparaház főigazgatója ezt követően az operairodalom klasszikusainak világából hoz példákat: „A Figaro házassága című „melegpropaganda fércműben” eleve lány énekel fiúszerepet, később az illetőt lánynak öltöztetik, de abban fiúként kell viselkednie. (Sajnos ez még a barokk operák hatása a rokokón, művek ezreiben fordul elő…) Vagy Beethovennel, akinél Leo­nóra férfinak öltözik, hogy a férjét megmentse, de Jacquino, a börtöninas beleszeret? És Richard Strauss-szal? A nácik baja meggyűlt vele, de ismeretes az a legenda is, amely szerint a Garmisch-Partenkirchen-i villájába rekvirálás céljából bekopogtató amerikai tiszt azért hőkölt hátra, mert felismerte benne, a hitleri Németországban ragadt-maradt zenészben a Rózsalovag szerzőjét…

Annak a keresményéből épült különben a villa, és nevezett opera azzal indít, hogy két nő szerelmeskedik a franciaágyon, egyikük – ráadásul! – fiúnak öltözve! Vagy Donizetti, aki a nagyobb komikusi hatás kedvéért Viva la mamma! című bohózatában a címszerepet basszus hangra írja, be is kell öltözni, naná! Meddig folytassam a sort? A katolicizmusba erősen belefordult, ugyanakkor homoszexuális Poulenc gyönyörű operáját, A kármelitákat se játsszuk többet? Betiltsuk a fél zeneirodalmat?”

Ókovács ezt követően arról ír, mennyire méltatlannak érzi, hogy magyarázkodnia kell az opera és a balett irodalma miatt,

s hogy „a rendszerváltás maradványaként (húszéves voltam…) vagy valamiféle „penetránsként” és „gyermekrontóként” bélyegezzen az, akivel életemben egy szót sem váltottam, és aki láthatólag információ híján van az Opera gyermek-, családi és nagycsaládos programjai, kiterjedt társadalmi és jószolgálati működése kapcsán.”

Ókovács arról is tájékoztatja a Magyar Idők olvasóit, hogy A Billyt két éve mutatták be, eddig 90 ezren látták, tomboló a sikere, „de erről talán Hűvösvölgyi Ildikót vagy ­Németh Kristófot is meg lehet kérdezni, ők benne vannak, tapasztalják. Joga jövő nyáron lejár, de a Magyar Nemzeti Balett külön intézetet alapíthatott ennek nyomán, ma már 110 kis táncost képzünk, húszan előfelvételisként várják a sorukat – pedig fiúkból­ mindig hiány van, s ha így hagynánk, a Rómeó és Júlia se kerülhetne színre, Rómeó híján.”

Az Operaház fúőigazgatója válaszcikkét a következő sorokkal zárja: „Mert igen, a cikkíró hölgy lesajnáló véleményével szemben még bányászgyerekből is lehet balett-táncos, aki nem feltétlen meleg, s a Jóisten legnagyobb igaz­ságossága, hogy bárhova adhat talentumot. Művészit is – oda is, ahol se vezetékes víz, se gáz, se telefon, se aszfalt, se tömegközlekedés, se közvilágítás. Onnan jövök én is.”