A Kékszakállú herceg dermesztő vadállat, de a nők nagy csodálója is egyben, aki elteszi láb alól a neki tetszőket, megöli, majd mint kiállítási tárgyakat, vitrinbe teszi őket, hogy örökkön, örökké bámulhassa valamennyit.
A vérfagyasztó históriából nagyszabású viccet csinált Offenbach, amikor Kékszakáll címmel operettet írt belőle, amit most a Budapesti Operettszínház mutatott be, az eredeti megoldásairól ismert, fiatal rendező, Székely Kriszta elgondolásai szerint.
Normális körülmények között persze meg kellene állnia bennünk az ütőnek, ha a címszereplő arról énekel rögtön a darab elején, hogy meghalt a felesége az imént. Ez azért úgy első hallásra elég szomorú dolognak tűnik. De, ha már azt is hozzáteszi, hogy ő meglehetősen kedves özvegyember, és láthatóan igencsak örül, eme özvegyi státuszának, akkor ez már akár röhejes.
A tragédia kifordul önmagából, és komédiává válik.
Ami Bartók remekművében, a Kékszakállú herceg várában dermesztő, abból Offenbach nagyszabású színpadi ribilliót teremt, valóságos zeneözönnel, hangorgiával, pattogósan száguldó ritmusokkal, könnyedén frivol dallamokkal. Érződik közben a franciás elegancia, a kedvvel űzött pajzánság, hogy ez az egész gyilkolászás nem sokkal több, mint erotikus csínytevés, megbocsátható rossz fát tevés a tűzre, egy amúgy sármos szoknyapecér rosszcsonttól.
os
No, de itt jön Székely Kriszta a képbe, aki úgy gondolja, ha Offenbach csavarinthat néhányat a jól ismert sztorin, akkor ő is megteheti.
A címszereplő elé rukkoltatja fontossági sorrendben a primadonnát, vagyis a hatodik feleséget, akit Kékszakáll segédje mégsem tesz el láb alól, ahogy amúgy a többieket sem. Altatótól mindannyian csupán tetszhalottak voltak, aztán magukat megadva a sorsnak, kuksoltak elbújtatva. Nem úgy a hatodik feleség, aki nem törődik bele ebbe. Őt támogatja meg Székely erőteljes rendezői hátszéllel. Egy akaratos nőt formál belőle, aki már-már az egész női nemért kiáll. Bordás Barbara érzékelteti is, hogy elege van az elnyomásból, a háttérbe szorításból, ő aztán egy emancipált személyiség, zászlót bontott, aki nő az csak kövesse őt, lehetőleg rögvest.
Le az elbizakodott férfiuralommal!
Jó, azért forradalom nem tör ki, bár a francia operett elég harcos fajta, tán még ez is beleférne, de csak ott van egy meglehetősen talpraesett nő, aki legalább olyan fajsúlyú, mint Kékszakáll, és alaposan nekilódul. Így kiderül, hogy az ellenállás nem is olyan fenemód erős. Vadász Zsolt leginkább erőteljes hangjával vívja a csatát Kékszakállként. Ha azt kiereszti, nem nagyon van apelláta, de végkifejletként mégis.
Az ötvenes évek Amerikájába került a cselekmény, Balázs Juli díszlete egy nagyvállalat auláját mintázza, ezt a céget vezeti Kékszakáll, modernebb korban ez az ő vára. A kórus takarítók karaként is funkcionál, miközben serényen énekelnek, dalra fakadnak, sőt Kulcsár Noémi koreográfiája szerint, akár nagy elánnal ropják. Mozgalmas a produkció, de a humora nem mindig jön ki, vagy az általam látott előadáson nem feltétlenül veszi a közönség, viszonylag ritkán fordul elő, hogy a nézőtér egésze nevet. Tán hiányoznak a publikumnak bizonyos operett klisék, ami meg van helyettük, lehet, hogy szokatlan.
Annak szerintem is jobban meg kellene adni annak a módját, hogy Szacsvay László ebben a produkcióban lép először az Operettszínház deszkáira.
Igenis, ebben a műfajban, egy ilyen fajsúlyú művésznek jár a tapsos belépő, ez még nem veri szét a darabot.
Kár, hogy ez elmarad, annál is inkább, mert az eredeti király helyett, egy önimádó szenátort játszik, tehát simán szervezhető lett volna számára egy olyan színpadra érkezés, aminek megadják a módját. Az más kérdés, hogy aztán rajta sem nevetjük halálra magunkat, valami állandóan jelen lévő, belső szomorúság lengi körül, nagy hatalma ide vagy oda, magányos, végtelenül szomorú bohóc jellegű figurát alakít. Esetleg azért is, mert tisztában van vele, hogy a Kállay Bori által megformált felesége, rajta kívül másokra is buzgón kacsintgat.
Dolhai Attila ezúttal felhagy megszokott bonviván szerepével, és pizzafutár álruhában, táncoskomikusnak mutatkozik, Bojtos Luca kellőképpen szeleburdi és fülig szerelmes szubrettje mellett. Peller Károly Kékszakáll asszisztenseként, Langer Soma a szenátor jobbkezeként tevékenykedve próbálja valamelyest fékezni a jelentős túlkapásokat. Pattantyus Dóra realisztikus jelmezeket kever némileg elrajzoltakkal. A Dinnyés Dániel vezényelte zenekar olykor egyenesen száguldó, de közben marad ideje arra, hogy érvényesítse a zene sziporkázó szellemességét.
Nem vitás, hogy Székely Kriszta nagyon ért a zenés műfajhoz,
a zömében szintén a Budapesti Operettszínház társulatával bemutatott Kreatív kapcsolatok című kortárs opera megrendezése telitalálat. Most adódnak vitatható részletek, de egészében élvezetes, fantáziadús a Kékszakáll előadása.
