Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.
Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.
Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!
Mint kisgyermek, mikor is hallottam először a pisztrángfogásról? És kitől is? Nyilván valamelyik mostohaapámtól.
1942 nyara.
A vén piás a pisztrángfogásról mesélt. Amikor egyáltalán beszélni tudott, úgy írta le a pisztrángot, mintha valami értékes, intelligens fém lenne.
Akkor délután még nem sejtettem, hogy a föld néhány kurta napon belül újabb sírgödörré válik. Kár, hogy nem kaphattam el a golyót a levegőben.
November elején az utca még sötét volt, s habár az éjszaka véget ért, a fűszeres meglepetten érezte, hogy metsző szél fúj. Az arcába vágta a kötényét, amikor lehajolt a járda szélén álló két tejesládáért.
Lesser felébred, meglátja magát árva tükrében: be kell fejeznie a regényét. Télvíz idején is orrába csapott az eleven föld szaga. A távolban egy hajó panaszos kürtje, most fut ki a kikötőből. Ó, ha én is elmehetnék vele.
Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek.
Mr. Jones, a Major gazdája, bezárta éjszakára a tyúkólakat, de már olyan részeg volt, hogy a szellőzőlyukakat nem jutott eszébe elzárni. Lámpájának táncoló fénykörében végigtántorgott az udvaron, a hátsó ajtónál lerúgta csizmáját, a mosogatókonyhában a hordóból csapolt magának még egy pohár sört, aztán elindult az ágy felé, ahol Mrs. Jones már javában horkolt.
A rozsdamarta, tövükből meglazult rózsák, a függők és cifra akantuszlevelek hosszan csörömpöltek, ha kinyitották vagy becsukták a nehezen nyíló és nehezen záródó monumentális vaskaput. A kusza, olajozatlan hangok áthatoltak a csendes kerten, s ernyedten verődtek vissza a stukkóval borított, földszintes villa faláról.
Kérvény
Tisztelt Igazgatóság!
Hivatkozással alulírott igényjogelismerési kérelmének elbírálásával kapcsolatos nagyrabecsült megkeresésünkre (Iktatószám: 1909-70, ügyintéző: Szalkainé), az Igénybejelentő lapot a Kiegészítő Nyilatkozattal csatoltan, ezennel visszaküldöm.
Mátraszentanna kicsi hegyi község. Csatornázása nincs. Ahhoz, hogy valakinek vízöblítéses árnyékszéke legyen, külön kútszivattyút kell felszerelnie. Ilyet azonban csak Cipriani professzor, a község egyetlen villatulajdonosa mondhatott a magáénak. A többiek álmodni se mertek róla.
Tóték se. Tótéknak, mint a többi kisembereknek, csak budijuk volt.
A két őr éppen eléri a falu utolsó házát, amikor, távolabbról, az országút felől lövések hallatszanak, s talán kiáltások is. Legalábbis Jichak tisztán emlékszik rá, hogy ezt kiáltották: „Menekülj…végünk van…” Jerahmiél, aki nem szívesen beszél egyszerre két mondatnál többet, csak arra emlékszik, hogy lőttek, és hogy rendőrségi fegyverrel lőttek, ezzel a széles csövű puskával, mely egyszerre kilenc éles acéldarabot szór szét a sötétben. A Grener-gun lövése valóban éles volt, mint a sikoltás.
Katra, a lépcsőzetes teraszokkal dombra kapaszkodó aprócska arab falu ebben az órában mindig néptelen. A férfiak már napkelte után elszéledtek a földeken, az asszonyok az udvarokon végzik teendőiket, s még az öregek sem ültek ki a vályogkerítés elé, a porba.
Motoros gyorsfutár érkezik a postával, benne az én leszerelési parancsommal. Ezen a késő tavaszi délutánon nem számítok erre a fordulatra, az igazat megvallva, akkora békében élek a lelkemmel, hogy már alig hat meg. Beér-Sevától tizenöt mérfölddel északra, a pusztaság kapujában teljesítek szolgálatot egy táborban, amit druz tábornak neveznek, a sorompóján mosott nadrágok lobognak és IZRAEL VÉDELMI HADEREJE megkopott betűjelei mellé egy Avigaél Mendóza nevű katona táblát akasztott „Menhely sakálok számára”.
Mikor Busó János a gazdaságba került, az idegen és kopár udvaron az L alakú épületsor belső sarkába ezt-azt elültetett; otthonról hozott muskátlit, rózsatövet és rozsdás vasfazékban egy orgonabokrocskát. Aszályos nyarakkal köszöntöttek be az ötvenes évek. A szalmakazlak közt két kiszáradt nyárfa bökött az égbe feketén, levéltelenül, a legelőkön pedig kiégett gyep sárgállt. A tegnapi ásás szikkadt földjében kókadoztak hát az új növények, egymásra dőltek vagy leroskadtak a meszelt házfal tövébe
Térdig álltak a vízben. Vállukat az előttük álló fatörzseknek támasztották. Ahogy így, mereven bámultak maguk elé, fokozatosan kivilágosodott.
Minden fa mögül egy szuronyos puska meredt előre. A mocsárnak ezen a részén lehetnek vagy tízen. A többiek legalább egy kilométerrel odább állnak. Valószínűleg ők is térdig a vízben. Ezt a keskeny, de beláthatatlan hosszú mocsarat kell védeni.
Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak hogy hazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben „családi okokra” hivatkozva kérelmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok. Mondtam neki, hogy apámat behívták munkaszolgálatra: akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.
Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács-fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt. Mindig nagyon halkan beszélt, de én azért mindig értettem, hogy mit mond.
Kedves Dávid!
Kérdésedre, hogy miért vágtam szájba a karbantartók brigádvezetőjét, egyelőre nem tartom fontosnak válaszolni, annál is kevésbé, mivel se szeri, se száma azoknak, akikkel ilyesféle bonyodalomba keveredtem az akkori idők során. Úgy gondolom, inkább az eset következményei érdemlik meg a figyelmünket – s ezen a ponton máris egyenesben vagyunk.
Ma vagyok tizenhét éves, nem nagy ügy, nincsenek gyertyák meg franc torta (csak azt tudnám, hogy ez a marha mért bámul úgy rám, mintha nem látott volna még embert írni), itt a munkásszállón persze a tagok nem tudják, milyen nagy ünnep van ma, jómagam is teszek rá, nem esünk attól hanyatt, hogy valaki tizenhét éves (a hülye anyádra bámulj), az én születésnapomon még az időjárás is tré, legszívesebben bevennék egy nagy adag altatót, durmolnék, amíg a világ világ (akkor ennek a mandrónak se kellene látnom a pofáját, mi van abban, hogy én egy füzetbe írok): – nem megyek moziba! – hiába hív a Paróczi, ma nem megyek, mert elhatároztam, hogy írok ebbe a füzetbe: – látod, hogy írok! (ez is mit értetlenkedik!) – mit írok, mit írok?! Hát a kurvámnak írok! (na ettől megsértődött és elkotródott), mást se tudnak csinálni, mint moziba járni, sok szerencsétlen: én meg írok, elhatároztam, hogy ettől a naptól leírom, mi van velem, mit hallok, meg ilyesmiket (végre ez a melák is elment a francba), leírok mindent az annyira áhított nagykorúságig, aztán lehet, hogy elolvasom, hadd lássam, miből lesz a szárnyaszegett cserebogár.
Megesik biz az a szegény emberen is, hogy rosszat álmodik, de hát mi veszedelem van abban? Örül neki, hogy csak álom volt, s hálát ad az Istennek, hogy már elmúlt. Ha pedig még azután is nyomja a lelkét az aggodalom, azon is tud segíteni. Akkorát üt az üllőre a kalapáccsal, hogy az aggodalom menten elijed tőle. Vagy keményebben vágja a kapát a földbe, haragosabban rángatja a fűrészt, sebesebben döföli a tűvel a posztót, kinek hogy hozza magával a mestersége.
Még a császári palota márványfalai is szinte beleizzadtak a szíriai délbe. A kapuőrséget elnyomta az álom, a szédítő hőségben nem kellett tartani talpra ugrasztó látogatástól. Hárman, ciprióták, hanyatt dőlve horkoltak az oszlopok megrövidült árnyékában. Két lándzsás arab guggolva bóbiskolt, ahogy gyermekkorában a sivatagban megszokta.
Szüle a bográcsot kaparta ki a pulinak a küszöbre, és amikor készen volt vele, ütőre markolta a cinkanál nyelét.
– Bojszi! Bojszi! – kiáltott ki a sötétbe.
A fűzfasövény felől csörtögés hallatszott. Az este fekete kosarából előgurult egy fekete gombolyag. Az eperfánál megállt. Sűrű leffegése jelezte, hogy a Bojszi névre guruló gombolyag mély töprengésbe merült.
A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.
Oblonszkijéknál teljes volt a zűrzavar. Az asszony megtudta, hogy az urának viszonya van a ház hajdani francia nevelőnőjével, s kijelentette, hogy ezek után nem hajlandó egy fedél alatt élni vele.
A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképpen csak az első része komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a kisdiáknak elöl-hátul, mindenfelől rendkívül imponál s még bent a coetusban is állandóan valami templomi félelmet érez, amint behallatszik, hogy kopognak a kemény kis cipősarkak a sivatag folyosókon, s hogy zúg be a százezernyi veréb csiripelése az udvaron álló ménkő magas jegenyeakácok lombja közül.
Arra ébredt, hogy a felesége a másik szobában telefonál.
‑ Te Juliska szívem, mi volt abban a pácban, mikor a múltkor nyulat ettünk nálatok?… Az akkor nagyon ízlett Pistának.
A szívét valami forró melegség és meghatottság öntötte el. Hát a felesége?… Telefonál… megkérdi, a nyulat hogy kell elkészíteni, hogy neki jólessen…
A Sárga rózsában csak Borbíró ült egyedül.
Ült a spriccere mellett, s nézett a levegőbe. Úgy el tudott ülni hétszámra, hogy egyet se szólott, a világon semmire kíváncsi nem volt, csak ült s nézett. Nézte, hogy a légy hogy mászik a falon, utána nézett, míg el nem repült, akkor megint jött egy másik légy, akkor meg azt nézte, osztán az is elrepült egyszer.
Hajnal a pusztán.
A kemény és örök nap úgy ébred az ég és a föld színén, mint az idétlen tyúk éretlen tojása. Vörös és sárga fények ömlenek át rajta, ropogva, a hajnali kék ködbe. Még nincs mész a tojáshéjban, a nap, bizonytalanul elnyúlik, szinte szétfolyik; odaütött tojás a barna serpenyőben.
Kis tanya a végtelen pusztán.
Már három hete barangolt a kis csapat a hegyvidéken, amikor Balboa, a vezér egy sziklacsúcsról megpillantotta a látóhatár szélén a kék párái között lomhán imbolygó déli óceánt.
Ez volt az a titokzatos pillanat, amikor megkezdődött az ismeretlen tenger meghódítása.
Forrón sütött a júniusi nap. A Dogfish hatalmas lapátkerekei lankadatlanul hasították az Arkansas folyó tajtékos hullámait. A gőzös kora reggel indult el Little Rockból, és már közeledett Lewisburg felé, ahol délben kellett kikötnie.
Az első osztály utasai kabinjaikba menekültek a perzselő nap elől. A fedélzeti utasok hordók, ládák és egyéb csomagok árnyékában húzódtak meg. Itt kifeszített ponyva alatt söntésasztal is állt, ahol olcsóbbfajta, de erős italokat árusítottak.
Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam; és Amerikába menjek szerencsét próbálni.
A szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok – mindez érthetővé teszi, hogy-nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is. Elég az hozzá, hogy még húszéves sem voltam, amikor nagy reményekkel, de üres zsebbel megérkeztem New Yorkba, s onnan a Mississippi partjára, Saint Louisba.
Minthogy Trelawney lovag, Livesey doktor és a többi urak megkértek, hogy írjak le mindent részletesen, ami a Kincses szigeten történt, kezdettől végig, ne hallgassak el semmit, csak a
sziget fekvését, és ezt is csak azért, mert még mindig található rajta ki nem ásott kincs, tollat fogok az Úr kegyelméből 17 . . esztendőben, és visszatérek abba az időbe, melyben apám a Benbow Admirálishoz címzett fogadó tulajdonosa volt, és a barna képű öreg tengerész, arcán a kardvágta sebhellyel, először ütötte fel tanyáját a tetőnk alatt.
Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és “Igaz Történetek” volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el. Tessék, itt a rajz másolata.
Az olvasó bizonyára csodálkozni fog, hogy annyi keserű tapasztalat ellenére s miután csak a legcsodálatosabb véletleneknek köszönhettem, hogy imádott hazámat s forrón szeretett családomat viszontláthattam Redriffben – s hogy esküvéssel tett fogadalmam után, mellyel szeretett nőmnek megígértem, hogy ezentúl békében és nyugalomban szentelem életemet neki és leányomnak: mégis, hatodízben is rászántam magam, hogy mint seborvos, részt vegyek egy nagyon is bizonytalan kimenetelű úti vállalkozásban.
Ez év márciusában – tizedike felé lehetett – egy délután az Egyetem téri Central Kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás. A bankfiókra csak ennyi van kiírva nagy betűkkel: „Anyaintézet”, és én már sokszor töprengtem rajta, vajon a gyanútlan olvasó, főként, ha erősen családias képzetkörben mozog, nem érti-e félre a cégtáblát, s az intézetet nem téveszti-e össze holmi jótékonysági iskolával, ahol a legszentebb kötelességre, az anyaságra nevelik a fiatal leányokat. Én persze tudom, hogy nem erről van szó, anyámat hatéves koromban vesztettem el, s a mostoha élet korán hozzászoktatott, hogy a pénzgazdaságot megkülönböztessem a népneveléstől.
Az olvasó bizonyára csodálkozik, hogy annyi szomorú tapasztalat ellenére s miután örökre megfogadtam, hogy többé nem kelek útra: ezerkilencszáztizennégy júliusában mégis elhagytam feleségemet és gyermekeimet, hogy a Bulwark sorhajón mint seborvos induljak a Balti-tenger vizeire. Lesznek olyanok, akik állhatatlansággal vádolnak ezért, hiszen már első utam végeztével, miután Lilliputból szerencsésen megmenekültem, rá kellett jöttem légyen, hogy igazi angol alattvaló jobban teszi, ha sohase lépi át határtalanul szeretett hazánk határait, mert hiszen csak oktalan és céltalan keserűséget okoz magának, nem gondolva meg, hogy egyszer mégiscsak vissza kell térnie forrón szeretett szülőföldjére.
1944 karácsonyán Budapest körül bezárult a gyűrű. A szovjet csapatok, amelyek a főváros alatt már hetekkel azelőtt átkeltek a Dunán, most északnak fordultak és Esztergom táján váratlanul egyesültek a folyó bal partján támadó gyors alakulatokkal.
Sok-sok évvel ezelőtt történt. Hadleyburg bolt a környék legbecsületesebb és legtisztességesebb városa. Hírnevét három nemzedéken át megóvta minden szennytől, s büszkébb volt rá, mint bármelyik tulajdonára.
Szeretni kell a gyalogjárókat.
A gyalogjárók képezik az emberiség nagyobb részét, sőt mi több, a jobbik részét. A gyalogjárók teremtették a világot. ők azok, akik városokat építettek, sokemeletes épületeket emeltek, csatornahálózatokat és vízvezetékeket fektettek le, kikövezték és villanyvilágítással látták el az utcákat: ők azok, akik a kultúrát az egész világon elterjesztették, a könyvnyomtatást feltalálták, a lőport kieszelték, akik hidakat vertek a folyók fölé, az egyiptomi hieroglifákat megfejtették, az önborotvakészüléket népszerűvé tették, a rabszolgakereskedelmet kiirtották, és megállapították, hogy a szójababból száztizennégyféle ízletes és tápláló ételt lehet készíteni.
2057-es esztendő egyik szép májusi reggelén izgatott fiatalemberszólt bele a Közép-európai Időjárás-szabályozó Állomás televifonjába:
– Legyenek szívesek a vasárnap délelőtti időt…
– Melyik kerület, kérem?
– Kilences. Központi Egyetem.
– Huszonkét Celsius-fok meleg. Délelőtt tíz óra tájban langyos eső, öt-hat milliméter.
– De kérem, ez tűrhetetlen! Már megint nem vették figyelembe az egyetem kívánságát.
– Önök nem vették figyelembe, hogy a Központi Kertészet salátagyára naponta kétszer esőt rendelt.
A járási székhelyen annyi volt a fodrászüzlet és a temetkezési vállalat, hogy úgy tűnt föl, mintha a város lakosai kizárólag azért születnének, hogy megborotválkozzanak, megnyiratkozzanak, hajszesszel fejet mossanak, s aztán tüstént meg is haljanak. Valójában azonban N. járási székhelyen meglehetősen ritkán születtek, borotválkoztak és haltak meg az emberek. N.-ben az élet rendkívül csendes volt. A mámorító tavaszi estéken a sár antracitként csillogott a holdfényben, és a város fiatalsága oly hevesen csapta a szelet a közüzemi alkalmazottak szakszervezeti bizottsága titkárnőjének, hogy a tagdíjalt beszedésére sem hagyott neki időt.
A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.
Már mikor a motoscafon az állomásról befelé hajóztak, és elhagyták a Canale Grandét a rövidebb út kedvéért, Mihálynak feltűntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem sokat törődött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gondolák, a lagúna és a város téglavörös-rózsaszín derűje. Mert Mihály most volt először Olaszországban, harminchat éves korában, a nászútján.
Tompán és a fehér felhőrétegeken homályosan átszűrődve derengett a szűk város fölött a téli nap szegényes fénye. A csúcstetős utcák nedvesek és léghuzatosak voltak, és olykor valami puha csapadék esett, amely nem volt se jég, se hó.
A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője.
Az atmoszférát bosszúság, izgalom, feszültség remegtette kezdettől fogva, s végül megtörtént a kirobbanás ezzel a borzalmas Cipollával, kinek személyében végzetszerűen s egyébként emberileg nagyon megrázóan testesült meg és sűrűsödött össze az, ami a hangulatban tulajdonképpen kínos volt. Hogy a rettentő végkifejlésnél (amely, utólagosan úgy érezzük, eleve elrendeltetett, s a dolgok lényegében rejlett) még a gyerekeknek is jelen kellett lenniük, magában is szomorú és csak félreértésen alapuló kisiklás, s csupán e különös ember csaló ámítása a ludas benne. Hál’ istennek, a gyerekek nem értették meg, hol végződött a komédia, és hol kezdődött a szerencsétlenség, és abban a boldog hitben maradtak, hogy minden csak játék volt.
