Ne a bosszúállásra hangoljuk magunkat

0
1545
youtube

A kormány bekebelezte a közrádiót, tévét, és a hírügynökséget is, az írott sajtó szereplői közül pedig gyalázatosan elsöpörte a Népszabadságot, azt a lapot, amelynél határozottan érezhető volt a közszolgálatra való törekvés, ami különösen értékes volt a közrádió és a köztévé átérzett hiánya miatt – mondta Gombár Csaba, a Magyar Rádió egykori elnöke (1990-93) a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Szerinte a a BBC közszolgálati eszménye soha nem valósult meg, mert a közhangulatot a kormány és az ellenzéki pártok részéről is az elégtételvétel, a megtorlás, a bosszúállás szelleme befolyásolja.

Azt mondtad, most mikor megérkeztem, hogy nem mentetted el a telefonszámom, és csak ezért nem mondtad le ezt az interjút, mert igazában nincs neked már új mondandód, amit persze én nem hiszek el, de mégis érdekel, miért nem akartál nyilatkozni?

Elnézést ezért a fogadtatásért! Úgy érzem, a közszolgálati intézményekről az elmúlt évtizedben már mindent elmondhatót elmondtak. Azt az álmot, amit a BBC közszolgálati eszménye, mint etalon jelent, sokszor felidézték már, de Magyarországon ez sose valósult meg, ilyen sohse volt, most meg pláne nincs. És manapság semmi jelét nem érzékelem annak, hogy ez hamarost kialakulhatna.

Miért nem?

Kevés erre az esély, bárhonnan nézem. A közhangulatot a kormány és az ellenzéki pártok részéről is az elégtételvétel, a megtorlás, a bosszúállás szelleme befolyásolja. Úgy tetszik – ez hallik, mint a „nép” kívánságának  való megfelelés -, hogy egy esetleges kormányváltásnál nem kényeskednének, hanem a büntetőjogot a politika eszközeként használnák fel. Így aztán a Fidesz-kormány se alaptalanul riogat ezzel. Egy ilyen politikai klíma eleve nem kedvez a tárgyilagos közszolgálatiság kialakításának. Ahhoz pedig, hogy egy közszolgálati híradás folyamatosan működjön, ezeknek az intézményeknek egyfajta corpus separatumként, különleges jogi státusszal, viszonylagos autonómiával rendelkező szervezetként kellene léteznie. Vagyis a politikai pártoktól és a kormánytól intézményesen függetlenül, autonóm módon, a törvényhozás által biztosítva ehhez a szabályozási  és az anyagi feltételeket. Az ilyen közszolgálati szervezet, mint különálló test az államszervezeten belül, ha sikeres, a saját tradíciója által erősödik és létezik. De nemhogy tradíció nincs, még szándékot is nehezen lehetne találni most egy ilyen rendszer kialakítására.

Azt mondtad, hogy a rendszerváltás óta nem volt Magyarországon közszolgálat, vagyis ezt magadra is, mint hajdan volt rádió-elnökre is értetted? Ez csak azért lep meg, mert a személyedet egyfajta mítosz lengi körül…

Szerintem akkor sem volt. A rendszerváltozás persze különleges, nagy idő volt modernkori történelmünkben. Sokan akartunk a kormánytól és a politikai pártoktól független, tárgyilagos közszolgálatiságot, törekedtünk erre, de mint említettem, ehhez intézményes alapokat kell teremteni, ha már tradíciók nem voltak. Ehelyett azonban csak a politikai konfliktusok sűrűsödtek az akkori egyetlen televízió és rádió körül. Igaz, sok pozitív törekvéssel találkoztam a politikusok körében is, de még többen voltak, akiknek nem volt ínyére az önállósodásunk, főként nem annak esetleges törvényes intézményesülése. Úgy telt el az akkori idő –  kissé paradox módon így fogalmaztunk -, hogy kint sztrájkolnak, bent tüntetnek.

Mi volt a baj?

Az, hogy nem tudott stabilizálódni a kívánatos, viszonylagos autonómiánk, nem sikerült elérni, hogy a kormány ne akarjon beleszólni a különféle középvezetők kinevezésébe, és hogy erre más pártoknak se legyen befolyásuk. Talán nem volt elég időnk, hogy megértessük, minden erőcsoportnak érdeke lett volna az autonóm sajtó megerősödése. A néha durva konfliktusok a pártok és személyesen a politikusok között a rendszerváltás mikéntjéről és a személyi helyezkedésekről közvetve lecsapódott ránk is, az állami TV-ből és rádióból mássá lenni kívánó intézményekre is. Így a közszolgálatiság  helyett jöttek a megtorlások, a tömeges elbocsátások.  Mára meg lett újra állami TV és állami rádió.  És egy új jelenség: a közösségi média. Ez a facebookos, twitteres világ olyan, mint a fekete lyuk. Egyszerűen benyel, eltüntet, semlegesít minden olyan tárgyilagosságra való törekvést, amelyet a közszolgálat eszményével írhatnánk le. Pokorni Zoltán mesélte egyszer, hogy a közösségi média egy sor dolgot tesz lehetetlenné országosan, és az ő kerületében is. Az emberek ugyanakkor rákaptak arra, hogy beleszólnak mindenbe, mert ezáltal úgy érzik, hogy tényleg és azonnal részt vesznek a döntéshozatalban, és a dolognak ez az oldala pozitív. Csak hát ennek az azonnaliságnak számos, a meggondolatlansággal járó negatív és persze a minőségi hírforrásokra is romboló hatása van, az alpári, gyalázkodó stílusról már nem is szólva. És mindennek tetejébe a világ legerősebb országában ott a globálisan ható Trump-jelenség, hisz az elnök ebben a közösségi médiában lubickol.

És te?

Én régimódi vagyok. Nekem így is rövid a nap ahhoz, hogy végigolvassam és felfogjam mindazt, ami engem érdekel, s úgy érzem, nem hiányzik a facebook és társai. Ám ki tudja – hátha kihagyok valami fontosat.

Értem én, hogy a közösségi platformoknak negatív hatásuk lehet a közszolgálatra. De alapvetően nem a kormány az, amely elferdíti azt rossz irányba?

Ebben nincs közöttünk vita. A kormány bekebelezte a közrádiót, tévét, és a hírügynökséget is, az írott sajtó szereplői közül pedig gyalázatosan elsöpörte a Népszabadságot, azt a lapot, amelynél határozottan érezhető volt a közszolgálatra való törekvés, ami különösen értékes volt a közrádió és a köztévé átérzett hiánya miatt. A közösségi médiát meg azért is említettem, mert sajátos módon, minden oldalról azt halljuk, hogy erősen torzít.  Az ellenzék a Fidesz-trollok  ármányáról beszél, a  kormányszócsövek  szerint pedig döbbenetes a baloldali meg liberális túlsúly és gyűlöletkeltés.

Végül is jó, vagy rossz, hogy létezik ez a csatorna?

Nem tudom. Nem zárnám ki, hogy lehet pozitív hatása; hogy egyszer majd felbukkan vele és benne egy kiegyensúlyozó lehetőség. Ezt a megoldást azonban még nem izzadta ki magából az emberiség. Hiszen még a híresen higgadt Britanniában is a BBC-vel együtt sikerült belegyalogolniuk a Brexitbe. Az a helyzet alakult ki, és ezt most általános tanulságként fogalmazhatjuk meg, hogy amikor a szélsőséges vélemények tömegével találkoznak a média-fogyasztók, a tárgyilagos megközelítés már sokakat nem érdekel, nem köt le. Amikor egymásnak feszülnek a táborok, akkor az olvasók, nézők, azonosulva a küzdő politikai felekkel azt értékelik, aki rátesz még egy lapáttal, aki erőset mond, jól odacsap. Vagyis a közszolgálat tárgyilagossága, ha egy ország politikai erői drámaian megosztottak, még önmagában keveset ér.

Ezek szerint nem pusztán elviseli a társadalom, hogy nincs közszolgálat, még csak igénye sincs rá?

Van, akinek van. Nekem van, kiváltképp a rádióra, amely mint a valahai Magyar Rádió nem mellesleg egy kulturális kincsesbánya is, a zenétől az irodalmon át az ország közéleti történéseiig. Az a nagy civilizációs tevékenység, amelyet a Magyar Rádió végzett a húszas évektől kezdve, változó politikai színezettel,  a mai rendszerben a közszolgálati rádiónak ez a része is tönkremegy. Egy közrádiónak az éle a politikai híradás, közvetítésekkel, stílusával az határozza meg a karakterét, és befolyásolja az irodalmi, de még a zenei szolgáltatást is. Ugyanakkor be kell látnunk a negyedszázaddal ezelőtti időkről szólva, hogy egy csomó illúziónk volt a globalizációt, a demokráciát, a nyilvánosságot, a politika lehetséges minőségét illetően. Egyedileg és egyénileg a plurális politikai erők kínálata nagy lehetőség, közülük egyiket, másikat lehet kedvelni és támogatni. A rendszerváltás idején azt gondoltuk, hogy a sajtó feladata lesz nyilvánosságra hozni a megoldatlan problémákat, meg persze a disznóságokat. És azt is hittük, hogy ez hatással lesz mindenkire, lelkiismeret furdalást, szégyenkezést okoz, ha egy disznóság kiderül. No, ez aztán nem így lett. Mert ugyan nyilvánosságra kerültek  ilyen-olyan  ügyek, de az érintettek lerázták magukról, mint kutya a vizet; tagadtak, vagy csak a vállukat rándították. Szóval illúziónak bizonyult, hogy a nyilvánosságot tisztítótűzként képzeltük el. Ezzel együtt, szükségünk van az illúziókra, mert a rossz helyzetekből csak így mozdulhat ki a világ. Mert azért néha mozdul.

Ha a nyilvánosságnak nincsenek igazán komolyan vehető következményei, akkor miért költ a kormány több mint nyolcvan milliárdot a költségvetésből a közmédiára?

Mert nyilván célszerűnek gondolja és a lobby-csoportok ki is járják ezt a rengeteg pénzt. A manipulációt, a dezinformálást, a rémhírek terjesztését – nos, ezeket mindig használták a politikai erők, és beletartozik az államok politikai eszköztárába. A hamis hírek gyártása mindig része volt a modern államnak. A félrevezető propagandát kifejezetten erősíti, hogy most már valós időben lehet elterelő információkat küldeni, dezinformálni, amelyet sokan önként tesznek meg, mások fizetett alkalmazottként. Ez nehezíti is a tájékozódást, hiszen a közvetítőkön keresztül a legkülönfélébb, sokszor egymásnak teljesen ellentmondó információkhoz jutnak az emberek.

De csak kell lennie valamilyen védekezésnek ezzel szemben, nem?

Az oktatás, talán, amely képes kritikussá tenni a befogadót. Az iskolának kell megtanítania bennünket az intellektuális kételkedés képességére. Hogy tudjunk mérlegelni.

A mai kormányzat az oktatás területén is az ellenkező irányba megy…

Ha az ember pluralitását tartom természetesnek, és erénynek annak intézményesülését, akkor bizony nagyon nem szimpatikus, amit ez a kormány csinál. Persze feltehetjük a kérdést: miért csinálják? Azért, mert más ok-okozati összefüggésekben, de nem kevésbé racionális az, aki nemzetállami összefüggésekben gondolkodik a globalizáció ellenében – túl persze az anyagi és hatalmi érdekeken. Kitűzték például azt a célt, hogy a kis- és nagykereskedelem, az oktatás, az energia, a hírszolgáltatás, stb. zömmel nemzeti, vagyis állami vagy magyar (?) kézbe kerüljön. Egy régi toposz, hogy el vagyunk nyomva mi, magyarok; még saját hazánkban is el vagyunk nyomva. Szerintem ez nem jó megközelítés és nem jó célkitűzés, még akkor se, ha a globalizáció nem alaptalanul szül ellenérzéseket is. De ez a nemzetállami gondolkodás belekapcsolódik egy nemzetközi trendbe (l. „America first”- hogy megint Trump elnökre utaljak). És a liberalizmuson belül is egy úgynevezett identitás liberalizmus került előtérbe, ami egy dezintegrációs és disszimilációs folyamatot erősít a nemzetközi, de az országon belüli integrációval szemben is. A Fidesz törekvései itt összekapcsolódnak ezzel az identitás liberalizmussal. Így a miniszterelnök még a liberális oldalon is érintkezési felületeket talál az identitás-keresésben. Ez az identitás politika nekem persze ellenszenves, mert egy politikai erőcsoport, akit csak elér, azt magával azonosítani, identifikálni akar.  S mivel ez nemzetközi áramlat, ezáltal sokkal fenyegetőbb probléma. Ami az én balsejtelmeimben azt is jelenti, hogy a liberalizmus meg a baloldal is, számos ok miatt, lejtmenetben van.

De a társadalmi morál is, nem? Hiszen látjuk, milyen korrupciós ügyekkel vagyunk tele.

A korrupció mint rontott politika, mint közrossz (mint a közjó ellentettje)  ősi probléma. Számunkra mindebben, az utóbbi évtizedben viszonylag új a nepotizmus. Az ugyanis a XX században már nem volt szokás nálunk, hogy sógorom, vejem, lányom, apám, szóval a családom tagjai részesei valami hivatali és morális összeférhetetlenségnek. Az mindenképpen eltér az eddigi „megszokott” korrupciós ügyektől, hogy egy politikusnak a közvetlen családtagjai is szembetűnően közpénzekből gyarapodnak.  Sok minden lehetséges, sok mindent megérünk. Lehet  kapitalizmus demokrácia nélkül is, mint ahogy jogállam is lehetséges demokrácia nélkül. Azok az értékek, amelyekről azt véltük, hogy immár összetartoznak, mint például az egyenlőség és a szabadság a liberális demokráciában, lám képesek egymás ellen fordulni, vagy egyként elpárologni.  Látjuk, lehet egy demokrácia illiberális, ha a szabadság értékeit másodlagossá tesszük – de, gondoljunk bele, ezzel az egyenlőségnek is búcsút mondunk. Az egyenlőtlenség növekedése, sajna, szintén nemzetközi trend évtizedek óta. A hatalmas vagyonok a lakosság egy tized, meg egy század százalékánál csomósodnak. No, ilyesmire gondoltam, amikor lejtmenetről szóltam.

De nem mindegy hogy hol: a tetején, a közepén vagy az alján? Mert ha az alján, azt akár felfoghatjuk reményként is.

Ebben igazad van. De ez majd csak a jövőből tudható, amit meg nem ismerünk. Közben, a közszolgálat lehetőségéről, illetve lehetetlenségéről beszélgetve, eszembe jutott egy nekem bosszantó jelenség. Ma mindenhol, ott is ahol semmi nem indokolja, szóvivőt alkalmaznak, és alighanem már többen vannak, mint az újságírók. Nekik az a dolguk, hogy eltakarják a valóságot a nyilvánosság elől, és helyettesítsék azt, akinek valóban kötelessége lenne megszólalni, magyarázatokat adni. Ha én közrádió, vagy köztévé lennék – de akárcsak egyszerű újság lennék – szóvivővel szóba nem állnék.

De te már nem vagy a közrádió. Egyébként szerinted egyáltalán szükség van erre a formára?

Igen. Minden borúlátásom ellenére feltétlenül fontosnak gondolom.

Vajon kell-e attól tartani, hogy az ellenzék, ha nyerni tudna, a revans-politika jegyében, ugyanúgy megpróbálja elfoglalni ezeket az önállónak szánt intézményeket?

Ezzel számolni kell. De dédelgetni kell álmainkat, nem feladni. És tudnunk kell különbséget tenni a büntetőjogi felelősség, a politikai felelősség és a morális felelősség között. És, ha úgy indulunk neki egy választásnak, bosszúállásra hergelve magunkat és a tömegeket, akkor baj van. Én mindenesetre elvárnám a politikusoktól, hogy civilizáltan viselkedjenek.

Nem gondolod, hogy az egész lényed, gondolkodásmódod, enyhén szólva is anakronisztikus?

Ezért is akartam lemondani a találkozást, csak hát nem tudtam a telefonszámodat. De azért remélem, vannak mások is, akik így gondolkodnak, még ha tán ez nem is gyakorlatias a politikában. És mi is itt vagyunk.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .