A korszerű hadviselés elengedhetetlen velejárója a fizikai erőszaknak megágyazó kommunikációs tetemre hívás. Ezt történt a kilencvenes évek délszláv háborúiban is: az akkor még Belgrádi Televízió a nyolcvanas évek második felétől az albánok, a bosnyákok, a szlovének, a horvátok és a vajdasági szerbek meg magyarok ellen kezdett addig nem tapasztalt kíméletlen lejárató kampányba. Az eredmény ismeretes: valóságos háborúk Európában és olyan tömeggyilkosok színre lépése, mint Ratko Mladić, aki felett most ítélkezik a Hágai Nemzetközi Törvényszék.
Slobodan Milošević, szerbiai pártaparatcsik vezetésével 1987-ben egy nacionalista klikk vette át a hatalmat, először a szerb kommunista párton belül, majd megkísérelte az egész országban is, ami miatt kitört a háború. Ennek csak az első felvonása volt a néhány napos szlovéniai csetepaté, majd a már sokkal véresebb horvátországi öldöklés és rombolás (Dubrovnik, Vukovár). Az igazi tét azonban Bosznia-Hercegovina volt. A két hadúr, Milošević és méltó horvát partnere, Franjo Tuđman még a háború legelején (1992) egy vajdasági, egykori királyi nyaralóban (Karađorđevo) felosztotta egymás között Boszniát. Elképzelésük szerint Horvátországhoz csatlakozott volna a horvát rész (főleg Hercegovina), a szerbeké lett volna nyugaton Banjaluka és környéke, illetve keleten a Drina folyó melléke, a három muzulmán „zsebbel”, melyek közül az egyik Srebrenica. Vagyis körülbelül az a terület, amit ma Bosznia egyik entitásának neveznek, a Boszniai Szerb Köztársaságnak.
Megkezdődhetett az etnikai tisztogatás.
Az egykori Jugoszláv Néphadsereg Boszniában állomásozó szerb tisztjei és katonái az ottrekedt fegyverekkel alapos munkát végeztek: több mint egy tucat községben (járás nagyságú terület) hajtottak végre „bosnyáktalanítást”. A horvátok a „saját” területükön tisztogattak etnikailag (közismert például az Ahmići nevű faluban történt kegyetlen mészárlás).
Az akkori boszniai szerb csúcsvezetés két emberből állt: a politikai vezér a költő-gyerekpszichiáter Radovan Karadžić volt (elsőfokú ítélete már megvolt Hágában), a katonai végrehajtó pedig Ratko Mladić, aki titoista katonatisztből vált csetnik tábornokká. Szinte megszállottként hajtatta végre a tömeges kivégzéseket. Ezek közül legtöbben csak a srebrenicai mészárlásra emlékeznek, amikor is a bosnyákok lakta kelet-boszniai városkában állomásozó holland kéksapkások szeme láttára Mladićék kiválogatták a muzulmán férfiakat és a serdülő fiúgyerekeket, majd a közeli hegyekben halomra lőtték őket.
Számuk hét és kilencezer között volt.
A tömeggyilkos tábornok az öldöklés előtt csokoládét osztogatott a bosnyák gyerekek között.
A másik főbenjáró bűn a főváros, Szarajevó három és fél éves ostroma volt.
Mladić a háború végén eltűnt és csak 2011-ben akadtak a nyomára. Egy vajdasági faluban (Lazarevo) bukkantak rá.
A háború fő bűnöseinek (Milošević, Karadžić, Mladić) kiadatása volt az egyik feltétele Szerbia uniós csatlakoztatási folyamatának.
De a konteók, az összeesküvési elméletek továbbra is mélyen élnek a szerbiai közvéleményben.
Nagyon sokan Mladićra mint szerb hősre tekintenek, aki megvédte (ismét) a szerb népet a törököktől
(így hívtak Szerbiában a bosnyákokat nemcsak a háború alatt). A srebrenicai mészárlást még mindig sokan közönséges hazugságnak tartják. Vagy legalábbis túlzottnak az áldozatok számát. Meg, hogy őket nem is a szerb martalócok gyilkolták meg.
Az egyik legmakacsabb konteó, ha nem lenne ennyire tragikus röhejes lenne: a szarajevói városi piac (Markale) elleni gránáttámadást 1994-ben 1995-ben, amelyek következtében több mint százan haltak meg, nem a szerbek követték el a közeli hegyekről lőve, hanem a bosnyákok robbantottak, hogy kivívják a nemzetközi közvélemény szimpátiáját és hogy lejárassák a szerbeket.
Ezeknek az agyrémeknek a szerb (meg horvát, bosnyák stb.) állami televíziók gyűlöletszító propagandája ágyazott meg. Akkor még nem használták a sorosozás kifejezést, de az akkori időkben igen aktív „Soros-irodák” az első számú ellenségek között voltak, akárcsak a civil, háborúellenes szervezetek. Sőt, az 1999-es NATO bombázások idején az aktivistáknak bujkálniuk kellett. Akkor volt tájékoztatási miniszter a mostani szerb államfő, Aleksandar Vučić, aki újságírókat börtönöztetett be. A háború kezdetén pedig azzal a parlamentben elhangzott mondatával vált hírhedté, hogy „ha megölnek egyetlen szerbet, mi száz muzulmánt ölünk meg”.
