Végre Magyarországon is bemutatják az Egy fantasztikus nőt, amely idén megnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart. Ha egy mondatban kell jellemezni Sebastián Lelio filmjét, általában az hangzik el, hogy egy transznemű nőről szól a film, holott a chilei rendező mélyen humanista alkotásában pont az a nagyszerű, hogy nem főszereplőjének nemi identitása lényeg benne.
Sebastián Lelio filmjét már az előtt is mindenki ünnepelte, hogy megnyerte volna Chile első Oscar-díját a legjobb idegennyelvű film kategóriájában, amelyért Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről is versenyben volt. Az Egy fantasztikus nő győzelme nem volt meglepetés, hiszen a témája miatt nagy figyelem irányult a filmre, illetve azért is, mert a főszereplő valóban egy transznemű színésznő, Daniela Vega. Pedig az Egy fantasztikus nőben pont az a jó, hogy senkit sem akar bekategorizálni.
A film első jeleneteiben egy jól működő párkapcsolatba nyerhetünk bepillantást: Marinának születésnapja van, amelyet párjával, Orlandóval ünnepelnek meg. Étterembe mennek, táncolnak, majd pedig szeretkeznek, és olyan meghittséget sugároz a kettősük, amelyet csak irigyelni lehet.
Egyetlen pillanatig sem merül fel az, hogy ne lennének „normális” pár,
pedig látjuk a nagy korkülönbséget és azt is tudjuk, hogy Marina transznemű. Ezek a dolgok azonban egyszerűen nem tűnnek fontosnak, mert ami fontos, az a Marina és Orlando (Francisco Reyes) közti viszony. Egészen addig a pontig, amíg Orlando rosszul lesz, és Marinának kell az éjszaka közepén kórházba vinnie őt.
Ezzel idillinek tűnő életük pillanatok alatt darabokra törik: Orlando meghal, és Marinának nem csak a szerelme elvesztésével kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy Orlando halálával mintegy eltűnt a köré vont láthatatlan védőburok. Először a kórházban szegezik neki a bizalmatlan kérdést, hogy ki ő és milyen kapcsolatban volt a férfival. Rendőrt is hívnak rá, aki képtelen elfogadni azt, hogy Marina női néven mutatkozik be.
Attól a pillanattól kezdve, hogy Orlandót betolják a kórterembe, Marina folyamatos megpróbáltatásoknak van kitéve. Majd ahelyett, hogy nyugodtan gyászolhatná szerelmét, azzal is meg kell küzdenie, hogy a világ megpróbálja semmissé tenni kettejük kapcsolatát, perverz eltévelyedésnek bélyegezve azt. A rendőségen megalázó procedúrának teszik ki, mert szexuális bűncselekményt gyanítanak, Orlando volt felesége és fia pedig elvárja tőle, hogy egyik napról a másikra tűnjön el a férfi lakásából. Amellett, hogy mindent elvesznek tőle, ami a közös életüknek része volt, azt is megtiltják neki, hogy részt vegyen Orlando búcsúztatásán és temetésén.
Miközben darabokra hullik az élete, Marina saját identitásával is válságba kerül. Orlandóval való kapcsolatában ez fel sem merült, de most
többször is nekiszegezik a kérdést, hogy micsoda is ő valójában.
Marina egyre kevésbé magabiztosan hárítja ezeket a kérdéseket, mintha ahhoz, hogy harmóniában legyen magával, arra lenne szüksége, hogy Orlando szemén át lássa önmagát. Ezért is kapaszkodik mindenbe, ami szerelméhez köti.
Ennek nagyon szép szimbóluma, és egyben a film egyik legerősebb jelenete, amikor Marina elmegy a szaunába, hogy belenézzen Orlando öltözőszekrényébe, amelyről fogalma sincs, hogy mit rejthet. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, mintegy kénytelen újra férfivá válni: le kell vetnie magáról azt az identitást, amelyben Orlando mellett biztonságban érezte magát, a világ azonban nem fogadja el. Ez a jelenet annyira plasztikusan ábrázolja, hogy mit vesztett el Marina Orlando halálával, hogy úgy éreztem, akár vége is lehetne itt a filmnek.
Sebastián Lelio azonban nem hagyta a mélyben Marinát, hanem tovább vitte a történetét, hogy bemutassa, mi jelentheti a kiutat ebből a helyzetből. Mi az, amiben Marina újra megtalálhatja önmagát. Különösen az a szép a film lezárásában, hogy ehhez ezúttal nem egy másik emberre volt szükség, hanem arra, hogy Marina kiaknázza saját tehetségét, így az egyébként elég nyomasztó film pozitív üzenettel engedi útjára a nézőt. Ez az üzenet ráadásul nagyon finom és csöppent sem szájbarágós, ami viszont nem mondható el a film egészéről. Lelio ugyanis rengeteg szimbólumot használ a szereplők közti viszony, és főleg Marina belső világának érzékeltetésére, amelyeknek egy része szépen belesimul a történetbe, néhány azonban túlzottan mesterkéltnek hat, és egyébként is egyértelmű dolgokat húz alá újra és újra.
A chilei rendező több jelenetben tudatosan is elemeli a valóságtól a filmjét, de ezek a részek nem feltétlenül adnak hozzá a történethez, vagy Marina helyzetének jobb megértéséhez. Összességében úgy tűnik, hogy az Egy fantasztikus nő olyan film, amelynél a téma erősebbre sikerült, mint a megvalósítás. Az viszont hatalmas fegyvertény, hogy bármikor, amikor a főhősnek nekiszegezik a kérdést, hogy te mi vagy, a néző nem azon gondolkozik, hogy ő milyen címkével látná el Marinát, hanem legszívesebben csak rávágná: ember. Lelio ugyanis ilyennek látja és láttatja Marinát: egy embernek, aki elvesztette szerelmét, és ebben a tragikus helyzetben újra meg kell találnia önmagát.
