Mindössze két hét, ennyi választ el bennünket attól, hogy véget érjen ez az őrület. De, hiába leszünk túl a választásokon, elkezdődik egy új, akárki is nyer majd. Merthogy Magyarország politikai élete nem nyugszik, permanens zaklatottság állapotában van. Mi, akik most az elmúlt öt hétben még fokozottabban fókuszáltunk az itthoni eseményekre, kénytelenek vagyunk arra a megállapításra jutni, nehéz higgadtan, józanul szemlélni mindazt, ami itt történik. Talán ezért is választottuk ezt a formát, hogy a szubjektív görbe tükrünkön keresztül vizsgáljuk az eseményeket. Nézzük tehát az e heti termést, mely jelenségek „harcolták” ki a toplistás helyeket.
- Kósa-mesék
- Semjén szarvasa
- A köztévé kampány öt perce
- Velencei kilátó avatása
- Gyurcsány és Vágó párharca
Kósa-mesék
A legelhetetlenebb helyzetekbe keveri magát a Modern városok programjának tárca nélküli minisztere. Szívesen írnánk: kommunikációs zűrzavarba került, de azon már régen túl van. Feltehetően figyelmeztették: minden egyes megszólalásával újabb és újabb hazugság-csapdát állít önmagának, ezért inkább az a helyes, hogy tagad, vagy meg sem szólal. Ezért aztán folyamatosan menekülnie kell, nehogy számot kelljen adnia arról, hogyan csapta be – mert szerinte ez történt – a csengeri nyolc általánost végzett asszony őt, az 1300 milliárd forintos örökséggel. Kósa Lajos tehát, ennek megfelelően bujdokol, menekülése közben a sofőrje összetöri a hivatali autót, az államapparátus meg lendületbe jött, hogy kimentse őt a slamasztikából. A rendőrök károsultak után kutatnak, de mert ez Magyarország, nem találnak könnyen, mert, ha vannak is ilyenek, azok félnek az adóhivatali vizsgálattól. Így aztán még az a paradox helyzet is előállhat, hogy – titokban –jutalmat és mentességet ígérnek azoknak, akik amúgy egy kicsit csalnak, de hajlandóak hozzájárulni ahhoz, hogy rács mögé dughassák, az egyelőre külföldön tartózkodó csengeri nőt. Egy ország röhög Kósán, de közben retteg is: a fékeveszetté vált hatalom, lám, mindenre képes.
Semjén szarvasa
A miniszterelnök-helyettes kezdetben még vállalta büszkén és hetykén a nyilvánosságot: íme itt vagyok én, tessék, csak tessék, igen nekem van egy ilyen szenvedélyem, szeretek vadászni. Akkor még úgy találta: ez a leghelyesebb megoldás, úgy is védve van, hiába találgatják az emberek, miből futotta neki négy-öt milliós kirándulásokra, ki az a krőzus, aki finanszírozza őt és miért, egyszerűen csak mosolyog és ennyit szán a a nyilvánosságnak. De hát a vadászat nem itthon történt, a lelőtt szarvas tulajdonosa nem magyar ember, aki készséggel odaállna kimenteni a bajból a minisztert, így most azzal kell szembenéznie Semjén Zsoltnak, hogy lopott. Ezt nem mi mondjuk, a svéd ember mondja, az a svéd ember, aki tulajdonosként ismerte fel a vadat, illetve, mint kiderült, házállatot, és feljelentést tesz a magyar vadász ellen. Erre a fordulatra nyilván Semjén sem számított, nem gondolta, hogy a szarvas, amellyel oly büszkén pózolt, és amelynek helikopterre fellógatott testét nap, mint nap láthatjuk a magyar televíziókban, persze nem a kormánypártiakban, egyszer csak gazdára talál. Lassan csak az a kérdés, hogy miként is történt ez a nem mindennapi vadászat, netán oda terelték az állatot Semjén elé, mint egy céltáblát, és felkínálták: találja el, mondjuk húsz méterről? Mert akkor nem csak a pénzügyi, korrupciós ellehetetlenülés vádját húzza magára, de még, mint vadász is megbukik. Lassan a mi miniszterünknek, épp úgy, mint Kósának is döntenie kell, melyik vádat vállalja inkább, melyik a legkevésbé kellemetlen. A lopás, a korrupció, vagy a bukott vadász. Önök szerint?
Köztévés öt percek
Ha már szóba került Semjén Zsolt kapcsán a televízió, érdemes elidőzni egy pillanatra itt is. Alig egy hete büntették meg jelentős, mintegy egymillió forintra a magyar közszolgálati televíziót – azért figyeljünk: a büntetést is mi fizetjük -, mert a hatóság által vizsgált héten elfogultnak bizonyult, mivel csak fideszes politikusokat engedett be a reggeli műsorába. Ehhez persze nem kellett volna különösebb vizsgálat, ha megkérnek bennünket, mi szívesen elmondtuk volna, hogy ez nem csak az adott héten, kilencven százalékban így van, és abban sincs az ellenzék számára köszönet, ha éppen meghívást kap egy-egy képviselőjük. Most azonban, kampányidőszakban, törvényi kötelezettsége az állami televíziónak, hogy öt percekre beengedje a pártokat, ahol azok elmondhatják a programjukat. Nos, nyilván, a tévé sem volt felkészülve arra, hogy ezek az öt percek lesznek a legnézettebb műsorai. Persze csak utólag, és a közösségi médiában. Itt is az ország röhög rajtuk, ahogy kiosztja őket Juhász Péter, és kénytelenek tűrni, ahogy az egész politikai osztályról, illetve magáról a hatalomról mond el olyan dolgokat és vet fel olyan kérdéseket, amelyeket az állami tévében eddig tilos volt. És arra sem voltak felkészülve, mit kezdjenek a Kétfarkú Kutyapárt csirkéjével, akinek arcát sem láthatták, csak jelmezét, és végig kellett hallgatniuk, hogy minden kérdésre csak kotkodácsolással válaszol. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nagyjából ez volt a legőszintébb szó, ami az utóbbi években az állami tévé en elhangzott. Kot-kodács.
A velencei kilátó
Nem tudom találkoztak-e a képpel, ahol a velencei kilátót avatják fel, magyar politikusok. A választási kampány egészen különleges helyzeteket tud teremteni, mindenki igyekszik felférni a képre, megmutatni önmagát. Az avatások, átadások amúgy is az országgyűlési választások előtti időszakok kedvenc elfoglaltsága, ilyenkor adnak át utakat, üzemeket, mindent, ami lehet, még azt is, ami csak félkész állapotban van, mert hát a protokoll a lényeg, a kampány, a szavazatgyűjtés; hátha egy ilyen esemény dönti el véglegesen az adott körzetben, ki is lesz a nyertes. Ennek a procedúrának volt egy különleges vadhajtása – nem semjéni értelemben ! – ez a velencei avatás: nem kevesebb, mint kilenc politikus állt oda, hogy átvágja a nemzeti színű szalagot, sajátos rálátást adva ezzel a magyar politikai életnek. A ceremónia valamennyi résztvevőjének jutott egy darabka a szalagból, és, ahogy láttam, egyikőjük sem érezte a helyzet groteszk jellegét. Miért is érezte volna, számukra az lett volna ciki, ha lemaradnak a képről. Jó, hogy így történt: megajándékoztak bennünket egy újabb kis magyar abszurddal a politikai életből.
Gyurcsány és Vágó performansza
Két napig szórakoztatta a közvéleményt a két, amúgy együttműködésre készülő, annak jegyében találkozó politikus. Vágó Gábor, az LMP-be visszatérvén, tagja volt annak a küldöttségnek, amely a DK elnökének meghívására látogatott el Gyurcsány pártjához, hogy esetleg közösen vessenek véget a ki kivel nem működik együtt több éves előadásának, és végre alkut kössenek. A randevú meglehetősen sajátosra sikeredett; Vágó, távozván a tárgyalásról, azt találta mondani a nyilvánosságot képviselő újságíróknak, hogy vendéglátója némi whisky hatása alatt lehetett. Gyurcsány, az illetlen látogatót feljelentéssel fenyegette meg, mire az bocsánatot kért, Gyurcsány pedig visszavonta a feljelentésre tett ígéretét. Azt ne kérdezzék meg, hogy magának a tárgyalásnak mi lett az eredménye, mert felesleges. Felesleges, mivel sikerült még egy kicsit hátrább lépni, és azt az átmeneti eufóriát, amit a hódmezővásárhelyi választás hozott el, visszalökni abba az állapotba, ahol azt megelőzően volt. Tulajdonképpen az külső szemlélő immár csak azt tudja kérdezni az ellenzéki oldaltól: itt mindenki részeg? Vagy, ha nem ki miéért cselekszik így? Pedig a Fidesz, a fentiekből kiderül, ennél többet már nem tud tenni az ellenzékért. Hiába Kósa-ügy, hiába Semjén-ügy, hiába Elios-ügy – egyre sötétebben látunk.
