Egy fiatal lányt és a segítségére siető idős férfit vertek agyba-főbe egy vidéki bulin, mert szivárványszínű táska volt nála. Boglárka a Facebookon osztotta meg a neonáci támadás történetét.
A fiatal lány csak egy jót akart bulizni elszabadulva a fővárosból, amikor a nála lévő szivárványszínű díszítésű táska miatt rárontottak. Megütötték, majd barátjának az ő segítségére siető rokonát is összeverték. Itt átadjuk a szót Kurucz Boglárkának, aki a Facebookon írta meg történetet. (Csak a nyelvhelyességi javításokat végeztük el.)
Nem vallomás, csak egy táska
„Egy divatcikk, egy unásig ismételt válasz, hogy nem kérek nejlonszatyrot, köszönöm, itt a textiltáskám. Egyedi, védem vele a környezetem és anyukám is szereti, mert strapabíróbb, mint egy nejlon. Hogy mi a baj vele? A színe, mert a szivárvány összes színe benne van, mert divat, mert támogatás, mert esélyegyenlőség. Nekem ez, másnak vallomás arról, hogy más vagyok, hogy kibújok a szekrényből, nyíltan vállalom a gyűlöletet és megvetést, itt vagyok, ide üssetek!
Én nem ezt az üzenetet akartam közvetíteni,
csupán olyan akartam lenni, mint a többi ember, mindenki, aki hordja ezt a táskát, mert szimplán megtetszett neki.
Szórakozni akartam, jól érezni magam egy buliban, ha már egy időre vidékre menekültem a főváros zajából.
És jönnek a neonácik
Ahogy táncoltam egy barátommal a sátorban, egyszer csak megjelent hátunk mögött egy ember. Nagydarab, kopasz férfi,
afféle hazafias kopasz. Rasszista és antiszemita, de még hozzá homofób is.
Felkapta a táskám és az arcomba tolta, fennhangon kezdett érdeklődni, mégis mi az, amit a kezében tart. Táska – feleltem értetlenül, csak arra tudtam gondolni, hogy részeg lehet, persze ez sem állt messze az igazságtól.
Ezután finoman megpróbáltam elvenni tőle, de rángatni kezdett vele együtt, majd egyre hangosabban kezdett üvöltözni velem, trágár kifejezésekkel illetett és felismerve a szivárványt, arra következtetett, hogy leszbikus vagyok. Megijedtem és gondolkodás nélkül leöntöttem őt, de ettől csak még jobban elborult az agya.
A következő pillanatban lendítette az öklét és arcomba vágott vele.
A szombati kellemes este rémálomba fordult át, az orromból eleredt a vér, az arcom felszakadt, szemem alatt pedig elkezdett növekedni egy monokli.
Barátom nagyszülei rohantak a segítségemre, papája vált a következő célponttá.
Akkora ütést kapott, hogy elterült a földön, és mikor védtelenné vált, ütni és rúgni kezdték őt a kopasz és egy hű társa.
Nem kaptunk segítséget, míg nem kezdett túl késő lenni, attól féltem, ha ő nem jön, engem vernek agyon, ha pár értelmes ember nem száll be, akkor a nagypapát, aki engem védett. A barátom kis híján sokkot kapott, engem mentő vitt kórházba.
Megmentőmnek eltört a járomcsontja, szemünk alatt lila duzzanat éktelenkedik, testünk több pontján foltok, amiket az ütések és rúgások okoztak.
Ilyen világban élünk
Mondhatni olcsón megúsztuk, de csak az idő a megmondhatója, mikor tesszük túl magunkat lelkileg is a történteken.
Nem hiszem azt, hogy megérdemeltem ezt a bánásmódot, csak mert hatszínű volt a táskám és ez neki nem tetszett. Ha olyan világban élünk, ahol egy felnőtt férfiember megüt egy lányt és egy hatvanas öreget, csak hogy megmutassa, hogy mennyivel többet ér az ő értékrendje, akkor miért az a legnagyobb problémánk, hogy valaki magában utálkozik? Ha nem fogadtathatjuk el magunkat mindenkivel, az nem kudarc. Ha gyűlölet, támadás és bántalmazás áldozataivá válunk olyasmi miatt, ami ellen nem tehetünk, az viszont nem tűr elfogadást.”
