Dolgoznak és mosolyognak; az utcán megszólítanak és segíteni akarnak; egészen Záhonyból jött a barátjához, akivel szakított, de Glasgow-t már nem hagyja ott. Nem skótokról van szó, hanem magyarokról.
Óriási tömeg a Liszt Ferenc repülőtéren, méghozzá a biztonsági (vetkőztetős) kapuk előtt, kígyózik a sor. A fapadosok furcsa szokása, hogy vagy tízen reggel hat felé indulnak. A repülőtéri szolgálatokat ez meglepetésként éri. Nem csoda, hiszen csak évek óta van így. Akárcsak Röszkénél a határőröket a karácsonyi (és minden más) ünnepek előtt. Az országból kimenet (!) az idei csúcs 7 órás várakozás volt. Az előírás, az előírás. Elvégre kifelé is csempészhetnek migránsokat a hazatérő, elvetemült vendégmunkások.
A repülőn kizárólag magyar szó hallatszik, visszatérőben a skót munkahelyekre. A glasgow-i reptéren nincs tolongás, pedig a személyit is fel kell mutatni. A taxis előzékeny, de csak businesslike szinten. Viszont teljesen érthetetlen nyelven beszél, néha felsejlik egy-két angol szó. Később az ottani magyarok mesélték, hogy a glasgow-i nyelvjárást nagyon nehéz megszokni, sőt van, hogy egymást sem értik néha. Bezzeg Edinburgh-ben.
A magyar turista, szokása szerint, hangosan tanakodik az utcán, hogy merre is lehet az éppen kipipált célpont (esetünkben People’s Palace). Egy sapkás fiatalember megtorpan, felderül az arca:
„Hova akarnak menni? Majd én eligazítom magukat!”
– mondja készségesen és máris mutatja az irányt. Budapesti, már négy éve van kint. Nagyon jól érzi magát. És már rohan is tovább.
Útközben megvan az első kötelező fish and chips is egy olyan rózsaszín árnyalatú étkezdében, ahol körhintaszerű ülőkékbe préselik be a kuncsaftokat. Viszont ez a brit egyenkaja ízletes. Közben jönnek a zöld sálas, mezes, kabátos Celtic drukkerek. Nagy nap volt az a szombati, a helyi rangadó, a Celtic-Rangers összecsapás napja.
A bulinegyed (főleg csak egy utca, de ilyenből több van) közelében egy profi olasz étterem. A duci pincérnő azt mondja, nincs wifi kód, mert csak a staff használhatja. A másik pincér megkérdezi honnan jöttünk, és máris hívja a ducit. Merthogy szombathelyi. Már több éve van kint. Jól érzi magát. Glasgow előtt Aberdeenban dolgozott, északon. Ott van egy kis idegengyűlölet, az emberek kisebb közösségekben élnek, nem jó szemmel nézik a bevándorlót. Itt erről szó sincs. De wifi azért nem lett.
Az edinburgh-i Rózsa utca lehet, hogy középkori vallásháborúkat idéz, de a vendéglői sem megvetendők. Mit ad isten, ismét egy olasz. A fish and chips nem szokott maradandó élményeket nyújtani. A hangos belépéskor már harsány köszöntés a pultból:
Boldog Új Évet!
Utóbb kiderül, hogy a vidéki fiú nincs egyedül. Habár a krétai pincér utánozhatatlan görög akcentussal tolja az angolt, jobbnak látja átadni a helyét a budapestinek. Aki pörög, kiszolgál, mesél. A brexittől nem tart. A szülei ugyan féltették a kelet-európaiak ellenes hangulat miatt, de ilyet nem tapasztalt. Még nem tudja meddig marad.
Január elsején Glasgow-ban sincs minden sarkon terülj asztalkám. A ritka menhelyek egyikén a csinos fiatal hölgy asztalhoz invitál bennünket. Ismét megdobban a szív: közülünk a legbátrabb rákérdez. Talált. A messzi Záhonyból jött ide, a fiújához. Azóta a kapcsolat megszakadt, de ő maradt. Feltalálta magát: a pultban is dolgozik, fel is szolgál. A pincérek mind külföldiek: lengyelek, ciprusiak, koszovóiak. A skótok nem nagyon vesznek a részt ebben a rohammunkában. Más munkahelyén látta, hogy már egy kis megfázás miatt szabadnapot kérnek. Sőt, még egy komolyabb ivászat (Skóciában is nemzeti sport) másnapján sem restellnek órákat késni.
K. azt mondja, sokat kell dolgozni, pláne ünnepnapokon és hétvégeken, de a fizetés tisztességes, simán meglehet belőle élni. A borravalót osztják. Egyetemre is gondolt, habár otthon már diplomázott. Nagyon nehéz ösztöndíjhoz jutni, egyébként meg méreg drága.
Nemcsak a kelet-európai vendégmunkások jönnek Skóciába: K. éttermében minden kis- és nagyfőnök koszovói. Csak a névleges tulaj skót: az ő Mészáros Lőrincük.
