Legalábbis jogilag, és számlapénzként 1999. január 1-jén hozták létre az eurót. A kézbe vehető pénzt 2002-ben hozta forgalomba az euróövezetet megalapító 11 ország. Ma a 28 tagból 19 használja a pénzt, további államok megállapodással és anélkül. Több, mint 340 millió ember fizetőeszköze. A továbblépés nehéz lesz.
A mai Európai Unió elődjében, az EGK-ban évtizedekkel ezelőtt fogalmazódott meg az a törekvés, hogy hozzanak létre valamilyen szorosabb gazdasági és pénzügyi együttműködést, ami egy sor gazdasági előnnyel kecsegtet.
A tagállamok arra törekedtek, hogy árfolyamaikat stabilan tartják, de közbeszólt a két olajválság. Az Európai Monetáris Rendszer (EMR) aztán 1979-ben indult útjára.
Ekkor hozták létre az úgynevezett kosárvalutát, az ecu-t,
amelyre később az euró elődjeként tekintettek.
Az EMR-ben a tagállamok szűk ingadozási sávban tartották nemzeti valutájuk árfolyamát. Ez volt az első alkalom arra, hogy több ország összehangolja monetáris politikájukat. A rendszer egy évtizedig állott fenn.
1988 júniusában az Európai Tanács megszavazta a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) fokozatos létrehozását. Felkért egy bizottságot, amelyet Jacques Delors, az Európai Bizottság akkori elnöke vezetett, hogy tanulmányozza a monetáris unió megvalósításának lehetőségét, és javaslatokat dolgozzon ki erre. A bizottság egyik tagja volt Alexandre Lamfalussyt (Lámfalussy Sándor) is, aki egyszerűen az euró atyjának nevez az utókor.
A következő mérföldkő az Európai Unióról szóló szerződés elfogadása volt 1991. decemberében a hollandiai Maastrichtban. A majdani közös pénz nevéről az 1995-ös madridi csúcstalálkozón határoztak. 1998-ban döntöttek arról, amely országok fogják bevezetni az eurót.
Az euró létrejöttének első kézzelfogható eredménye lett
1999. január 1-jén (az ecu utódjaként) a számlapénz, és elektronikus elszámolási egység megszületése.
Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország vezette be a közös számlapénz valutát, egy év múlva döntés született arról, hogy Görögország is bevezetheti az eurót.
Három év elteltével, 2002 január 1-jén jelent meg immáron 12 országban a papírpénz és érme formájában is az euró, teljes jogú fizetőeszközként.
Érdekességként jegyezzük meg, hogy valójában több országban került használatba az euró. A korábbi kétoldalú megállapodásokban Monaco a francia frank, San Marino és a Vatikán pedig az olasz líra használatára kapott jogot. Ezekben a törpeállamokban aztán automatikusan az euró került forgalomba, 2012-ben pedig Andorrában is. Rajtuk kívül a korábban megállapodás nélkül, egyoldalú döntéssel a német márkát bevezető Koszovó és Montenegró is áttért az euróra 2002-ben.
Öt év elteltével, 2007. első napján Szlovénia hagyta el a tolárt, rá egy évvel Ciprussal és Máltával, 2009. január 1-jén pedig Szlovákiával bővült az euroövezet. A mai 19-es országcsoport 2010 júliusában Észtország, 2011, 2014 és 2015 január elsején Észtország, Lettország és Litvánia csatlakozásával alakult ki.
A közös pénzt jelenleg több, mint 340 millió ember használja.
A tovább lépés egyik iránya további országok belépése; az EU alapszerződése elviekben minden országot arra kötelez,
hogy vezessék be az eurót. Ennek azonban nem csak a gazdasági kritériumok (államadósság, infláció, költségvetési hiány küszöbértéke) teljesítése szükséges, hanem politikai akarat is. A jelenlegi lengyel és magyar kormány például a messzi távolban látja elképzelhetőnek ezt – vagyis lehetőség szerint soha.
Az euró előtt álló további fejlődési út ennél sokkal komplikáltabb. A tíz évvel ezelőtti válság rávilágított arra, hogy
a közös pénzzel együtt járó úgynevezett közös monetáris politika (vagyis egységes árfolyam) egymagában kevés
a stabilitáshoz. Ha nem párosul ezzel valamilyen összehangolt fiskális politika, tehát a nemzeti költségvetések összehangolása és kézben tartása, az bármikor ismét megbillentheti a gazdaságokat.
A saját pénzétől megváló ország ugyanis elveszíti a gazdasági egyensúly helyreállításának fontos eszközét, a valuta leértékelésének lehetőségét (akár egyszeri lépéssel, akár úgy, ahogyan Magyarország döntött 1995-ben, az előre rögzített dátumú és mértékű csúszó leértékeléssel), illetve az adósság „elinflálásának” útját.
Ennek következtében például a „görög”, „olasz”, „spanyol” euró sokkal erősebb, mint amit gazdasági helyzetük indokolna (saját pénzük leértékelődött volna, de az euró nem engedte ezt), a „német”, „osztrák”, „holland” pedig gyengébb, mint amit diktálna ezen országok állapota.
A szorosabb közös költségvetési politika kialakulására jelenleg nem sok esély látszik az előretörő szélsőjobb elutasító álláspontja miatt.
