Vélemény Archives » Oldal 84 a 103-ből » Független Hírügynökség

Kit lehet zsarolni, és kit nem?

-

2018-07-18

A belga miniszterelnök még február elején „meglebegtette”, hogy a magyarországi támogatásokat ezután majd ahhoz kötik, hajlandóak vagyunk-e engedni a menekültek befogadásának szigorú elutasításából, vagy sem. A miniszterelnökünk kiállt ország-világ elé, és azt mondta: vesszen inkább az a pénz, neki csak Magyarország a fontos. Ide aztán be nem teszi a lábát senki idegen! (Később kiderült, hogy bőven vannak „migránsok” akik mégis „betették a lábukat” de azokról mélyen hallgattak.) Tökös lépés volt, gondolhattuk, Orbánt nem lehet zsarolni.

A napokban arról kellett szavazniuk a képviselőknek, egyetértenek-e azzal, hogy felemeljék a havi apanázsukat, vagy inkább ne. „Nehéz döntés” elé állították őket: ha igent mondanak, az eddigi havi 748 ezer forintról 948 ezerre nőhet a fizetésük, a frakcióvezetők ennek a dupláját, a frakcióvezető-helyettesek pedig kicsivel több, mint a másfélszeresét keresnék az újonnan megállapított képviselői alapfizetésnek. De a javaslat csapdát rejtett: ha elfogadják, azzal igent mondanak arra is, hogy a képviselők havi működési keretét a fizetésüknek megfelelő szintre emeljék, ha nem, erre is nemet mondanak. Akkor a frakciók támogatásának csökkentéséből finanszírozzák a képviselők fizetésemelését. Aki listán került be, az a fizetésével megegyező összeggel gazdálkodhatna, aki egyéniben jutott be, az a fizetése kétszeresével. A Fidesz mosta kezeit: lehetett volna nemet is mondani, de ők engedtek „az ellenzék kérésének”.

Pedig, ha nemet mondanak, kiállhatnak ország-világ elé és elmondhatták volna, akár csak Orbán tette, lám, ők is tökös legények! Nem engednek a zsarolásnak! Vesszen inkább az a pénz, de senki ne mondhassa rájuk, hogy megvásárolhatók!

A bérük így is, úgy is emelkedik, ez ellen nem tehetnek, a kétharmad az erősebb, de amazok elvehetik a beígért működési keret emelését. Az ellenzéki pártok frakcióiban a listás képviselők vannak többségben, ha ez utóbbi történik, a képviselőcsoportok az eddiginél jóval kevesebbet költhetnek vidéki irodák bérlésére. Kevesebb pénz marad szakértőkre, a pártalapítványaik támogatására. Netán kénytelenek lettek volna a saját, magasabb bérükből kipótolni a hiányzó tízezreket…

A végeredményt már tudjuk:

a képviselők majd 20 százalékkal felemelték a saját bérüket.

Akik igennel szavaztak, most mentegetőzhetnek: ők csak azért nyomták meg az igen gombot, mert a „homlokukhoz revolvert szorítottak”. Csak a jobb feltételeket akarták kiharcolni az ellenzék parlamenti munkájához. Senki ne gondolja, hogy nyalókára meg sütire költik majd azt a sok-sok pénzt. Egyedül a köz érdekében engedtek az erőszaknak…

Akárhonnan nézzük, töketlen lépés volt, ami aligha növelte az ellenzék tekintélyét.

Akik nemmel szavaztak, most kárörvendőn közölhetik a renegátok névsorát. Verhetik a saját mellüket, lám, ők milyen karakán politikusok. Próbálkozhatnak jó pontokat gyűjteni a választók szemében azzal is, hogy a saját oldalukon álló – de az ő szemükben „elgyengült” politikustársaikat – rövidlátónak, meg ocsmányul viselkedőnek mondják. Írhatnak politikai pamfleteket fagylaltról és nyalásról, valahol ők ugyanolyanok:

töketlenek és megzsaroltak.

A béremelés rájuk is érvényes, a megemelt támogatást ők is megkapják majd. Más lenne persze a helyzet, ha kiállnának ország-világ elé és azt mondanák: ami többletpénzt a zsarolóktól kapnak, azt az utolsó forintig átutalják ennek vagy annak a rászoruló társaságnak. Netán valamelyik civil szervezetnek, amely egyetlen fillérre sem számíthat a NER kormányától.

De ennyire egyikük sem tökös gyerek.

Mentséget könnyű találni. A demokratikusnak nem mondható ellenzéki párt szóvivője a „nyomorukkal” érvelt, amikor igennel voksolt. Szerintük az volt a kérdés, hogy meg tudják-e menteni a frakciójukat, avagy sem. Ha annyira tökös legények lettek volna ebben is, mint amennyire a választási kampányban híresztelték magukról, nemmel szavaznak, még ha ezzel el is követik azt a feltételezett politikai harakirit. Alighanem egy fejjel nagyobbak lettek volna legközelebb a választóik szemében.

Besorolt a töketlenek közé a maga se hideg, se meleg állásfoglalásával a „XXI. század pártja” is: egyszerűen el sem mentek a szavazásra. Attól tarthattak, ha nemet mondanak, megorrol rájuk a kormányerő, és akkor még akár a tálcán nyújtott kétharmadért kijáró hálájukat is képesek feledni. Ha valaki, ők aztán pontosan tudják, hogy a hála nem politikai kategória, a politikai pedig sokféle módon lehet más és más, nem árt tehát csendben maradni.

Okosabb töketlennek látszani.

Okosabb túlélni, mint szembe menni a kétharmados kormánytöbbséggel.

Okosabb szemet hunyni a zsarolás felett, mint verni a tamtamot, fellármázni országot-világot, lám, megint csapdát állítottak a demokráciának. Okosabb elfogadni, mint veszni hagyni a júdáspénzt, úgyis tudja mindenki, hogy nekik csak Magyarország számít…

Ezt biztosan mindenki tudja.

Einstand

Föld S. Péter

-

2018-07-17

0

Elveszi a kormány a budapestiektől Budapestet. Mint Övék a vár, miénk a lekvár című cikkünkből kiderül, ráteszi a kezét a Várnegyed egy részére, ahol elzárt kormánynegyedet hoznának létre. Emellett vadonatúj városnegyed épül a dél-pesti és észak-csepeli területen, ami a tervek szerint nem a fővárosé, hanem az államé lesz.

Ha a parlament elfogadja a Gulyás Gergely és Semjén Zsolt által jegyzett törvényjavaslatot – a kétharmad mindent elfogad, ami az övéihez köthető –, a kormány mindent megszerez magának, amire szüksége van. Márpedig a kormánynak mindenre szüksége van, mert az étvágya korlátlan. Sok éhes szájat kell betömni. s Orbán Viktor, úgyis, mint jó apja ezeknek a csemetéknek, igyekszik megfelelni az elvárásoknak.

Egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek.

Tarlós István főpolgármesternek egyetlen szava nincs ehhez a szomorújátékhoz. Sem a Városliget tönkretételéről nem szólt egy szót sem, sem akkor, amikor a Kossuth teret kopasztották meg, és fosztották meg a fáitól.

A hírek szerint Tarlós nem indul a jövő évi főpolgármester-választáson. Ezt a döntését – már amennyiben valóban eldőlt, hogy indul-e – korábban belengette, amikor azt mondta, hogyha hatásköröket vesznek el Budapesttől, akkor ő már nem látja értelmét a főváros vezetésének.

Tarlós István most tehát széttárja a karjait, szép csendben veszi a kalapját és magyarosan távozik. Nem szól egy szót sem az általa vezetett várost tönkre tevő Fidesz-kormány pusztításáról. Mert bár sok minden épül, valójában nem a főváros gyarapodik, hanem egyes fővárosiak. Azok, akik közel vannak a húsos fazékhoz.

Tarlósnak ehhez sincs egy szava sem. A kormány sem hullajt érte krokodilkönnyeket, a mór megtette a kötelességét, a mór mehet. A fű nem nő ki utána.

Reszkess Ausztria! Majd jövünk!

Somfai Peter

-

2018-07-11

0

„Rövid leszek” – kezdte a tájékoztatóját tegnap a versenyképességi tanács megbeszéléséről kilépve Varga Mihály pénzügyminiszter. Azt mondta: „A mai ülésen két anyagot tárgyaltunk meg: van egy jegybanki anyag, ami versenyképesség-javító lépéseket vesz számba és az innovációs minisztérium is versenyképességi célokat tűzött ki.” Mindezt úgy vezette fel, mintha az MNB 180 pontos, 2030-ig szóló „cselekvési javaslata” fejlődésünk egyedüli záloga volna. Mintha megtalálta volna a kormány a bölcsek kövét, ami végre, évtizedes álmaink beteljesítőjeként segít utolérnünk a fejlett Nyugatot.

Magyarországnak végre kell hajtania a versenyképességi fordulatot, hogy fenntarthatóan gyors növekedési pályára kerüljön. Ennek nyomán Magyarország felzárkózhat a fejlett, nyugati országok életszínvonalára, ellenkező esetben azonban beleragadunk a közepes jövedelmű országok csapdájába. (MNB 2018.)

Gazdaságunk egészségesen fejlődik. A termelés fejlesztésében, arányaiban, szerkezetének alakításában szem előtt tartjuk hazánk belső adottságait, a szükségleteket. Gazdasági tevékenységünk vezérlő elve: a gazdaságosság fokozása, a termelékenység emelése, az önköltség csökkentése. Arra törekszünk, hogy maximálisan növeljük a nemzeti jövedelmet, a felhalmozás, a fogyasztás arányait pedig – az ország mindenkori belső és külső helyzetét figyelembe véve – úgy alakítjuk, hogy rendszeresen emelkedjen az életszínvonal, és megvalósítsuk a termelés bővítéséhez szükséges beruházásokat. (MSZMP VIII. kongresszusa, 1962.)

A fenntartható növekedésnek van néhány feltétele: az átgondolt fegyelmezett gazdaságpolitika, az alrendszerek megfelelő működtetése, egészségügy, oktatás, kutatás-fejlesztés, uniós források elköltése, infrastruktúra fejlesztése, a hatékony állam működtetése, a költségvetési fegyelem, a csökkenő adóék, a termelékenység javítása, a szakképzett munkaerő, a folyamatos alkalmazkodás, pl. ipar 4.0, digitális technológia. (Varga Mihály a Nemzeti Versenyképességi Tanács keddi ülését követő tájékoztatón, 2018.)

A beruházások fontos követelménye: a kapacitások optimális nagysága, amely lehetővé teszi a legkorszerűbb technológia alkalmazását, a nemzetközi műszaki színvonal elérését. A társadalmi termelés növekedése lehetővé teszi, hogy jelentősebb legyen a reálbérek, a reáljövedelmek emelése. A rendelkezésre álló eszközöket arra fogjuk felhasználni, hogy az átlagbérek növelése mellett tovább javítsuk a bérarányokat, könnyítsük a kis jövedelmű családok helyzetét. (MSZMP VIII. kongresszusa, 1962)

Magyarország 2030-ra Európán belül az öt legjobb ország közé kíván kerülni, ahol érdemes élni és dolgozni. A versenyképességi reform hatására javulhat a termelékenység, 10 év alatt megduplázódhatnak a reálkeresetek, és teljes foglalkoztatás mellett 4-4,5%-os GDP-növekedés érhető el tartósan. (Varga Mihály pénzügyminiszter, a Nemzeti Versenyképességi Tanács ülését követően)

Az életszínvonal emelkedik, a kiskereskedelmi forgalom öt év alatt 23 százalékkal növekszik, a ruházati cikkek forgalma 15 százalékkal nő. (MSZMP VIII. kongresszusa, 1962.)

Az MNB friss jelentésében szembenézett azzal, hogy milyen makrogazdasági pálya vár Magyarországra, ha nem valósítjuk a szükséges reformokat: ebben az esetben az egy főre jutó GDP-nk és a keresetünk nem fog közelebb kerülni Ausztriához, és az átlagos potenciális növekedés 1,4%-os lehet. (MNB 180 pontos javaslata, 2018.)

Ipari termelésünk növekedése majdnem háromszorosa a kapitalista országokénak. Kidolgozzuk 20 éves gazdaságfejlesztési tervünket. A következő időszakban a nemzeti jövedelmet négyszeresére emeljük. Gazdaságunk szerkezetét – benne az ipari és mezőgazdasági termelés összetételét – úgy alakítjuk, hogy a termelés növekedése gyors legyen. A termelés minden ágában biztosítjuk a legfejlettebb technika széles körű alkalmazását. Az ipari termelést legalább ötszörösére emeljük, Az ipar termékeiben jussanak túlsúlyra a magas technikai kultúrát képviselő ágazatok, a gyártási technológiában pedig kövessük, és a hazai körülményeknek megfelelően alkalmazzuk, a világszerte tapasztalható fejlődés irányvonalát. A mezőgazdasági termelést országunk kedvező adottságainak maximális kihasználásával 20 év alatt két-, két és félszeresére növeljük. A társadalmi termelés gyors növelése lehetővé teszi az életszínvonal nagyfokú emelését. Az egy főre fogyasztás 20 év múlva magasabb lesz, mint Ausztriában. (MSZMP VIII. kongresszusa, 1962.)

A fenntartható növekedés és a méltó életkörülmények megteremtésének eszköze a versenyképesség, amihez erős vállalatokra, stabil munkahelyekre és növekvő bérekre van szükség. A gazdaságpolitika célja az, hogy 2030-ra Magyarországon még jobb legyen élni, dolgozni és tanulni. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) 2030-ig szóló stratégiájának kiindulási alapját a fenntarthatósági szempontok jelentik, és a minisztérium tevékenységét a következő négy évben is ezeknek a céloknak rendeli alá. (György László államtitkár, ITM, 2018.)

A két idézet-csomag születése között kereken fél évszázad telt el. Akik már annak idején – 1962-ben – is figyelemmel kísértük a bejelentéseket, már meg sem lepődünk a hasonlóságokon. Mintha 56 év alatt mi sem történt volna. Mintha egy tapodtat sem változott volna a világunk. Akkor is, most is azt ígérték nekünk, ha türelmesek leszünk, és 20-30 éves terveket gyártunk, mire azok teljesülnek, már csak egy lépésre leszünk attól, hogy úgy éljünk, mint az osztrákok.

1980-ra nem jött be. Most reménykedjünk, Matolcsy majd 2030-ra beváltja. Talán. Addig reszkess Ausztria, jövünk!

Matolcsy őszinte beismerésben, de számít ez bármit?

Bak Mihály

-

2018-07-11

0

Matolcsy őszinte beismerésben, de számít ez bármit?

Büntetőeljárásban ismerik ezt a kifejezést, amikor a (nem feltétlenül értelmileg) terhelt megvallja vétkét, megváltva ezzel a későbbi büntetés egy részét. Fogalmam sincs, mi járt Matolcsy György fejében, amikor papírra vetette most nyilvánosságra hozott 180 lépéses javaslatukat a versenyképesség elérése érdekében. Ami azt illeti, azt se tudom, az ő fejéből pattantak-e ki a száz oldalas mű alapvetései, vagy ő csak aláírta a kevés megmaradt jó szakember apparátusa által a jegybankban készített javaslatokat.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy ez az összeállítás, amit kedden legott meg is vitattak a pénzügyminiszter és az innovációs miniszter társaságában, súlyos beismerése annak, hogy a kormány eddigi gazdaságpolitikája maga a zsákutcába vezető út. Ergo minden, amit

eddig csináltak, és amit – ismét csak Matolcsy vezetésével – a magyar „tündérmeséről” hét év alatt összeálmodtak, az a tartós leszakadáshoz vezet.

Fehéren-feketén leírják, hogy ha az ország nem hajtja végre az általuk javasolt reformot, akkor huss, elillan a növekedés, és bottal üthetjük a sógorok lába nyomát (az azért önmagában vicc, hogy az elmúlt időben ahány megnyilatkozás, annyiféle időpont az utolérésről; a hatvanas évektől e tájékon jól ösmerjük ezeket a vágyvezérelt, az akarat mindenhatóságában mélyen hívő gondolkodást).

A javaslat hemzseg az olyan tételektől, amelyek szöges ellentétei az elmúlt évek gazdaság- és társadalompolitikájának. Nem csak úgy általában javítani a közoktatást (és nem köznevelést, ahogyan a fideszi újbeszél mondja), hanem a minden képzettség nélküli korai iskolaelhagyást csökkenteni, digitális ismeretek oktatása, általánossá téve a legalább kétnyelvűséget a tanításban, hogy csak néhányat említsek.

Vessük ezt össze a 16 évre leszállított kötelező oktatási idővel, a pocsék minőségű „kincstári” tankönyvekkel, a mindent eluraló centralizációval, az iskolák önállóságának kiirtásával, a kizárólag a hűségen alapuló személyi döntésekkel (amely már az ötvenes-hetvenes évtizedek ijesztő kontraszelekcióját idézi fel). Nem beszélve a Parragh-féle elmebeteg „szakképzéssel”.

Nem sorolom. És ez csak egyetlen terület, ne is beszéljünk az egészségügyben, mondjuk, az „alapszűréseket mindenkinek” javaslatáról, miközben súlyos betegségek első lépésére, a megfelelően gyors diagnózisra sincs pénz (meg aki megcsinálja).

Jellemző, hogy talán a legkevesebb (a fentiekben idézett) konkrétum éppen magukban a javallt gazdasági intézkedésekben van. Persze, hisz ekkor még inkább kiviláglana az eddigi gyakorlat értelmetlensége, de legalábbis iszonyatosan pusztító mivolta. Az, hogy gyorsuló sebességgel éljük fel a jövőt, és ijesztően közelg (cca három, esetleg négy év múlva),

amikor hirtelen zuhan be a magyar gazdaság szinte egyetlen támasza, az uniós támogatás.

És persze ha konkrét gazdasági intézkedések sorjáznának a színes-szagos ábrákkal teletűzdelt dolgozat lapjain, akkor válaszolni kellene (no, azért így is) korunk egyik legfeszítőbb kérdésére (az után természetesen, hogy „mit keres Oszkó Péter a Wizz Airben?”), hogy

mibű?

Merthogy Matolcsy és csapata a szerintük is itt lopakodó lecsúszás-veszély elkerülésére javasolja a minimálisan is több ezer milliárdos csomag(ok) véghezvitelét, de a dolgozat logikája alapján ennek végeredménye teremtené meg a tartós növekedést, vagyis ekkor lenne annyi többletpénz, ami viszont annak előtte kellene.

Ezt az ellentmondást nem ártana feloldani. Mert erre nem elég a kádári „reform” földszintes bölcsessége, a

„dolgozzunk többet és jobban, elvtársak!”,

aminek jegyében ’85-86-ban sikerült megduplázni az államadósságot.

Tekintsünk el pár pillanatra

a kormányzati gazdaságpolitikához Orbánnak amúgy nyolc éve ténylegesen fülbe súgó

Matolcsy szerepéről és megítéléséről. Arról, hogy mennyire ciki, amikor a világ szinte minden pontján a legkomolyabbnak elismert intézmények egyike, a központi bank élén nálunk olyan ember áll, akinek nem hogy összesúgnak a háta mögött sokat mondó szemjátékkal kísérve, hanem a szakma nagy része egyszerűen kiröhögi. Mert – mondják – az ilyen poszthoz nélkülözhetetlen tudásmélység hiányzik nála, a tudományos tanok (még ha kockázatosan újítók is volnának) helyét fantazmagóriával tömi ki. (Néhány korábbi „csoda” a jelzett személytől itt olvasható.) Amikor a közgazdasági tudományosság jeles, és nem megfontolatlan véleményalkotásáról ismert tagja azt mondja négy szem közt, hogy „ez egy idióta”, a mindenfelé mesélt különféle sztorikat pedig hagyjuk is, akkor el kell gondolkodni jövőnkön.

Beszéljünk inkább arról, mennyire komolyan vehető ez az egész dolgozat, amely – kétség ne legyen iránta –

tényleg időben érkezett, ha nem a huszonnegyedik órában.

Mert amíg folytatható az országos emberkísérlet és pilótajáték (felül ömlik az uniós pénz, az alsó négymilliótól még van mit elvenni), addig mehet a bohóckodás a tudatlan törzsi varázsló hozzáértéséhez mérhető magabiztos „társadalomátépítéssel”, a voluntarista reformok és tervek sorozatával.

Amihez szépen hozzásimul a Matolcsytól amúgy, hmm, távolságot tartó Varga főpénzügyér is, aki arról beszélt – az orbáni álmot delirálva – ma, hogy „Magyarország 2030-ra Európán belül az öt legjobb ország közé kíván kerülni, ahol érdemes élni és dolgozni”.

Holnap azonban szembejön a valóság.

„Szülessen több magyar gyermek” – ezt most olvasni is kínosan röhejes vágyálom, de nemsokára maga lesz a rémálom, amikor azt látjuk, hogy ennek semmilyen alapja sincs a tömeges nyomor és kimenekülés közepette.

Mert ez a XIX. század végi-XX. század eleji időket idéző orbáni újrendiségi világképkép és a modern kor kíméletlen követelménye

kábé úgy passzol egymáshoz, mint a kőbalta az információs társadalomhoz.

A történelem bőséges bizonyítékkal szolgál arra, hogy prosperitás, hogy ne mondjam boldog társadalmi viszonyok közepette folyamatos fejlődés csak olyan viszonyokban lehetséges, amelyeknek minden elemét éppen most számolja fel a NER. A versenyt, s nem csak a gazdaságban, hanem a szellem világában is, az autonómiát az élet minden területén, a félelem nélküli alkotó szabadságot, a szó eredeti értelmében vett meritokratizmust satöbbi, satöbbi.

Kevésbé elvontan. Korszerű tudáson alapuló, digitális közszolgáltatásokra épülő társadalomban, az éppen szükséges méretűre fogott bürokráciával (most n+1-ik alkalommal beszélnek százezres tömeg átirányításáról a magángazdaságba) egyre hatékonyabban termelő gazdaság – nagyjából ezeket irányozza elő a Matolcsy-féle terv – némethszilárdokkal és mészároslőrincekkel, folyamatosan centralizáló hatalmi berendezkedéssel, mind pazarlóbb és rohamosan leépülő, sőt, szétzüllő közigazgatással és persze az ország szétlopásával, nos, ez

pont annyit ér, mint a bolsevik rezsimek akárhány ötéves terve a már akkor is „hanyatló” Nyugat közelgő megelőzésének ábrándjával.

Innen nézve voltaképpen mindegy is, mi jár Matolcsy fejében.

Csizmadia Ervin kontra TGM – a kor emberéről

FüHü

-

2018-07-09

0

Csizmadia Ervin kontra TGM – a kor emberéről

A következőt mondja a magyar miniszterelnökről Tamás Gáspár Mikós a fuhu.hu-nak adott interjújában: „Pontosan az történik Európában, amit Orbán Viktor helyesnek tart. Nem azért, mert ő kényszerítette Európára, ez nem így van persze, de kétségkívül azok a preferenciák érvényesülnek, amelyet ő helyesnek tart. Ő a kor embere”.

TGM nem beszél arról, hogy nem minden kornak van embere, viszont minden kornak van valamije, amiért az fontos. Arról hosszasan értekezik, mekkorát tévedtünk a rendszerváltás idején a kelet-közép európai liberális kapitalizmus távlatait illetően. Viszont semmit sem mond arról, hogy az az időszak épp oly fontos volt, mint a mai. Csak nem az emberek (ne adj isten: a vezetők), hanem az intézmények miatt. 1989-90-nek nem voltak ikonikus személyiségei – legalábbis itthon nem. Ha lettek volna (mint például a cseheknek Havel vagy a lengyeleknek Walesa), akkor az elmúlt évtizedre talán nem alakul ki az az iszonyú erejű vezető-éhség, ami végül is (túlmenően persze Orbán talentumán) megalapozta Orbán Viktor felemelkedését. A magyar demokratizálódásnak maga a demokrácia megteremtése volt a meghatározó eleme. Ha úgy tetszik: a demokrácia volt a „kor embere”. A demokrácia volt a korszellem.

Csakhogy nem ártana figyelembe vennünk, hogy a korszellem sosem állandó. Engem őszintén meglep, hogy miközben a világon oly sokat írnak a demokrácia sérülékenységéről (vagy finomabban: változékonyságáról), alig olvasni arról, hogy a sérülékenységbe bizony beletartozhat, hogy a korszellem radikálisan megváltozik, és akár odáig mehet, hogy a demokratikus intézmények helyett a demokratikus vezetők válnak fontosabbá. Ráadásul ez nem egyformán jelenik meg az EU fejlettebb és kevésbé fejlett országaiban. Egyszerűen szólva ott, ahol az intézményes fejlődés hosszas előzményekre támaszkodhat, jobban tudják kezelni, ha netán ott is eltolódás következik be a vezetők javára, mint ott, ahol ez az intézményes fejlődés is csökevényes.

Majdhogynem azt is mondhatjuk, hogy a mélyenszántó intézményes alapozáson át nem esett országoknak nemigen van más választásuk, mint hogy a vezetőket kezdik előtérbe tolni. Logikus? Nagyon is, hiszen egy ország mégis csak egy nemzetközi térben mozog, és ha egy erős vezetőtől egy ország jobban reméli, hogy a nemzetközi versenyben előbbre lép, akkor bízvást el fog tekinteni az intézményekkel való „pepecseléstől”. De megfordítva is igaz: ha a demokratikus intézmények önmagukban garantálnák a belső ellentmondások és egyenlőtlenségek enyhítését valamint javítanának a nemzetközi pozíción, sohanapján nem jönne (kortényezőként) a nagy politikai vezető.

Voltaképp ilyen egyszerű ez. A kort mindig kifejezi valami. Hol non-perszonális, hol pedig perszonális tényezők. Minél inkább terhelt egy ország az intézményes stabilitás hiányával, annál inkább számíthatunk rá, hogy a korszellemet valamiféle váltógazdálkodás fogja jellemezni, s e váltógazdálkodásban (minél több a megoldatlanság, annál inkább) előtérbe kerül az egyszemélyi konfliktuskiélező és –megoldó. Orbán Viktor tehát nemcsak a „kor embere”, hanem a természetesen változó kor „tünete” is.

Még valamit. TGM interjúja kapcsán azonnal eszembe jutott Lermontov híres műve: a Korunk hőse. Fel is lapoztam, és újra elolvastam előszavát. Van benne egy ide vágó gondolat. Amikor a szerző arról beszél, hogy miközben az olvasók a valóságban rengeteg rosszal és csúf dologgal találkoznak, az ő regényében, a főszereplő személyében nem tudják elfogadni a rosszat. „Nem azért, mert több igazság van benne, mint amennyit kívánnának?” – kérdezi a szerző, és éppen ez az. A rendszerváltás illúziói abból fakadtak, hogy voltaképp az egészről nem tudtunk semmit. Fogalmunk nem volt, mi a kapitalizmus és a demokrácia, de hinni akartunk benne. És joggal, mert a rendszerváltás voltaképp a legtöbb konfliktust elmosta. Az úgynevezett elitek közötti konszenzus se volt más, mint a konfliktusok jegelése az átmenet sikere érdekében. Később viszont minden jég megolvad, és a konfliktusok mára teljes pompájukban itt virítanak előttünk.

Nem arról van szó, hogy a mai kor egyszerűen „több igazságot” tartalmaz, mint amennyit „kívánunk” és amennyit föl tudunk dolgozni? Nekem nagyon úgy tűnik: a legnagyobb kihívás a demokratikus babusgatásra épülő pszichénket érte. Nevezhetjük ezt kiűzetésnek is a paradicsomból.

Csizmadia Ervin

Józsefváros üzenete

Föld S. Péter

-

2018-07-09

1

A vasárnapi időközi választáson Sára Botond úgy lett Józsefváros polgármestere, hogy az 57 469 ezer szavazásra jogosult ember közül 8269-en szavaztak rá. 44 223 ember nem szavazott, vagy nem rá, hanem ellenfelére, a függetlenként induló Győri Péterre (4787) adta a voksát.

Józsefváros azt üzente azoknak, akiket még érdekel, hogy mi van ebben az országban és főleg, hogy mi lesz vele a jövőben, hogy Magyarország beteg. Súlyosan depressziós, nem érdekli semmi, fát lehet vágni a hátán, az sem érdekli, ha ellopják mindenét.

Lehet azon meditálni, hogy jó jelölt volt-e a fideszes alpolgármester ellen induló Győri Péter. Minden bizonnyal igen – de nem itt és nem most. Józsefvárosnak és Magyarországnak ugyanis mostanság nem jönnek be a Győri Péterhez hasonló emberek – azok, akik a problémákat szakmai alapon kívánják megoldani.

Magyarország ma nem vevő az ilyen emberekre, nem véletlen. hogy a nagypolitikában Bokros Lajos például a fasorban sincs. A lebutított, életkedvétől megfosztott Magyarország ma a tőmondatokból és az egyszerű, érthető kijelentésekből ért. Az sem zavarja, ha ezek a kijelentések nem igazak. Látjuk, milyen jól lehet hasítani a migránsokkal, miközben minden gondolkodó ember tudja, hogy a migránsok egyáltalán nem jelentenek veszélyt Magyarországra. A legtöbbjük ugyanis nem veszélyes, és egyébként meg eszük ágában sincs Magyarországra jönni.

Józsefváros példája azt mutatja, hogy a Fidesz ma megállíthatatlanul megy előre. Nem Brüsszelt, hanem Orbánt kellene megállítani, de jelen helyzetben őt csak egy hozzá hasonló személyiség volna képes megfékezni. Olyan ember, aki ugyanolyan egyszerű, érthető – az sem baj, ha hazug – üzenetekkel szól az emberekhez.

A józsefvárosi polgármester-választás azt üzente, hogy Magyarország beteg. Tudással és demokráciával lehetne gyógyítani, finoman, testre szabottan adagolva. Kérdés persze, hogy a beteg hajlandó-e bevenni a gyógyszert.

Fát is lehet vágni a hátunkon

Somfai Peter

-

2018-07-08

0

A napokban derült ki a költségvetési vita kapcsán, hogy hamarosan (vagy már most is) kiemelt védelmet biztosít majd a TEK Szijjártó Péternek is, úgy, vagy kevésbé úgy, mint a főnökének. Most már nyílt titok, hogy kettőjükön kívül még a legfőbb ügyésznek, a két legmagasabb rangú bírónak, az államfőnek, a parlament elnökének – és valamennyiük családtagjainak is – jár a személyi védelem.

Alighanem békésebb vérmérsékletűek vagyunk, mint mondjuk az amerikaiak, mert ott elég egy rossz beszólás az elnöktől, és biztosan akad valaki, aki előveszi a fegyverszekrényéből a puskáját, hogy azonnal elégtételt vegyen. Igaz, arrafelé nem is kell feltétlenül elnöknek lenni ehhez, elég egy szigorú tanár, vagy egy buta hecc az osztálytársaktól. Lehet, hogy sokunknak jár a szája, bosszankodhatunk a politikusaink suttyóságán, de azért nem megyünk ellenük kaszára-kapára. Vagy ha igen, akkor már aligha elegendő az a néhány tagú személyi védelem.

De mi alapvetően nyugisabbak vagyunk, nekünk fát lehet vágni a hátunkon.

Próbáltam megérteni, mi oka lehetett annak, hogy most a TEK hirtelen úgy gondolta, Szijjártó mellé is kell adnia néhány fülhallgatós emberét. A biztonságpolitikai szakember azt nyilatkozta, azért van erre szükség, mert, ha mondjuk Afrikában, egy tárgyalás után, beszáll a szállodájában a liftbe, akár egy merénylő is mellé léphet, és akkor neki annyi. Ennek persze elejét lehetne venni, ha a vendéglátók állítanának mellé kíbereket, de nem akarok ez ügyben okoskodni. Első pillanatban arra gondoltam, talán azért van szüksége a személyes védelmére, mert jó néhányszor elég durván szólt be a külföldi kollégáinak, idiótának nevezve egyiket-másikat. És aki ezt rossznéven vette, talán azt üzente neki, ha legközelebb találkoznak, beveri a pofáját. Az is lehet, hogy a legutóbbi kormányok közötti kispályás focimeccsen tartott rá durván egy kolléga lábára, aki azt üzente, legközelebb visszakapja.

De miattunk biztosan nem volna szükség erre, mi békés nép vagyunk. Nekünk akár fát is lehet vágni a hátunkon.

Ádert is megértem, hogy nem kért a TEK szíves jelenlétéből, mert joggal gondolhatta, hogy minden lépése, magántalálkozója híre pillanatok alatt Orbán fülébe jut, pedig a „füles” nem is közvetlenül nála van. Lehet, hogy a fő horgász attól tart, ha megtudják „ott”, mekkora fogast fogott, még Anikó asszony elkunyerálja tőle, pedig alig várja, hogy az elnöki szakácsnő az ő asztalára tegye. A „házmestert” is megértem, hogy nem kért a TEK védelméből, ő már megszervezte a maga hadseregét, és gondosan megválogatta, hogy a katonái között még véletlenül se legyen olyan, aki már az előző rendszerben is kormányőrként netán a Kádárt védte. Lelki alkatából következően biztosan van némi üldözési kényszere is, ki tudja, nincs-e a Kövér-hadseregben valaki, akinek valamilyen rokona azok közül való, akik „zsigerből szoktak rárontani a nemzetükre”, és így akár őrá is.

Emiatt azért nyugodtan aludhatna, sétálgathatna, az ellenzék alapvetően nyugis nép, talán jár a szája bent, az üléseken, De fát is lehet vágni a hátukon.

Sokáig kész talány volt számomra, miért kellett Matolcsynak is valóságos hadsereget verbuválnia az MNB-hez, mintha az ő katonáinak kellene megvédeniük az ország aranykészletét. Ma már hajlok rá, hogy ezt is megértem: sokak szemében biztosan megérett egy-két jókora pofonra azért, amit a forinttal, meg a költségvetéstől elsíbolt, alapítványokba tolt, milliárdokkal a devizahitelesek kárára művelt.

Persze már mondtam, nem vagyunk mi olyan heves vérmérsékletű nép, mint akár csak a lengyelek, vagy a románok. A mi hátunkon akár fát is vághatnak a politikusaink.

Ja, igen, a Polt Pétert és a családját is védik. Azt nem tudom, miért kell Poltnéra is a TEK-nek költenie, talán ő is beleférne a munkahelye, a Matolcsy-sereg felügyeletének körébe. De ne legyünk kicsinyesek, ez is a mi pénzünk, meg az is. Nem tudom, miért szorul a legfőbb ügyész védelemre, hiszen ahogyan elkeni a Fidesz-közeli politikusok és pereputtyuk családi és korrupciós ügyeit, az nagy bátorságra vall. Ha bizonyos korrupciós ügyekben ennyire férfiasan bátor, talán meg tudná védeni magát a „kocsma előtt” is. Ha Olaszországban lennénk, talán még hivatkozhatna a TEK a maffiára is, de ez a „mi maffiánk” nem olyan, mint a forradalom, nem falja fel a saját gyermekeit.

Mi nyugis nép vagyunk. Fát is lehet vágni a hátunkon.

Miért nem kell szeretni a melegeket?

Föld S. Péter

-

2018-07-07

0

Nem szeretem a melegeket. Nincs velük bajom, de attól, hogy valaki meleg, még nem lesz automatikusan a barátom. Nem szoktam felállva tapsolni, ha meglátok egy meleget. De, ha már itt tartunk, be kell, hogy valljam: a bicikliseket sem mind kedvelem. (Meg azokat sem, akik a világért fel nem ülnének egy bringára). Vannak biciklisek, akikkel jóban vagyok, másokat meg ki nem állhatok. És így vagyok a hentesekkel, a sakkozókkal és a sárkányrepülőkkel is.

Az, hogy valaki sárkányrepül, számomra még önmagában semmit sem jelent. Attól még az illető lehet egy agyatlan állat, vagy épp ellenkezőleg: briliáns gondolkodó, szeretetre méltó személy.

Nem melegekre és heterókra osztom a világot. Konkrét emberek vannak, akik közül egyeseket kedvelek, másokat meg nem.

A csürhétől azonban undorodom. Az agyatlan barmoktól, akik csak rombolni tudnak és pusztítani. Feszíthetnek bármilyen mezben, cipelhetnek magukkal akármilyen zászlót. Kivétel nélkül utálom azokat, akik úgy gondolják, hogy nekik mindig igazuk van, és ezért ők akarják megmondani, hogy másoknak mit szabad. Sőt, azt is, hogy másoknak mi a jó.

Volt már ilyen a történelemben. Nem kell nagyon öregnek lenni ahhoz, hogy emlékezzünk rá, elegendő, ha kellően középkorúak vagyunk. Volt idő, amikor Állam Bácsi megmondta, hogy nekem mi a jó. Hogy mit olvassak, milyen színdarabokat nézzek meg. Hova utazzak.

Jót akart nekem az Állam Bácsi, mert nem szerette volna, ha olyan élmények érnének, amelyek szerinte nem tesznek jót nekem. Nem akarta az Állam Bácsi, hogy frusztrált legyek, mert akkor nem tudok rendesen teljesíteni.

Messzire kalandoztam, ebből is látszik, mennyire magyar vagyok. Hátrafelé nyilazó kalandozó magyar. És erről eszembe jut a tíz évvel ezelőtti Budapest Pride, amikor kalandvágyból messzire elkerültem az egyébként lakhelyemhez közeli Andrássy utat. Még a Liszt Ferenc térig sem mentem el, és a Ligetet is kihagytuk, pedig ott szoktunk a kutyával sétálni.

A magukat radikálisoknak nevző idióták ugyanis a fent említett helyeken melegeket vertek. Illetve, akárcsak az idén, vertek volna, de a rendőrség megakadályozta őket ebben. Pedig milyen jó lett volna beverni néhány homokos fejét. Vagy az orrát, netán tökön rúgni őket. Ha már úgysem rendeltetésszerűen használják egynémely testrészüket.

Láttam a tévében egy fiatal apát, csecsemővel a karján. Kinyújtott középső ujját az ég felé tartva azt kiabálta az előtte elvonulók felé: mocskos buzik! A legtöbben persze nem gyerekkel érkeztek, hanem az ilyenkor szokásos rekviziteket vitték magukkal. Tojást, pedig az egyáltalán nem olcsó. Vagy viperát, azzal jól lehet ütni.

Felőlem egyébként be lehetne tiltani a melegfelvonulásokat. És az időjárást is meg lehetne akadályozni. Nem azt, hogy essen az eső, vagy, hogy süssön a Nap. Hanem hogy egyáltalán legyen időjárás. Mert majdnem mindig kiszámíthatatlan, és az esetek többségében egyáltalán nem szimpatikus.

Ami azt illeti, nekem a hanyatt esés is gyanús. Ha rajtam állna, nem engedélyezném. Semmi értelme: haszon nincs rajta, esztétikailag pedig kifejezetten necces. Biztosan vannak, akik szépen tudnak hanyatt esni, de én még nem láttam ilyen embert. Akiket idáig hanyatt esni láttam, magamat is beleértve, mindegyik csúnyán, nevetségesen taknyolt el a földön. Arról nem is szólva, hogy a legtöbben jól meg is ütötték magukat.

A tudomány jelenlegi állása szerint valaki nem attól lesz meleg, mert fiatalon elhatározza, hogy meleg lesz. Nem úgy van, hogy erre készül már gyermekkorától, képezi magát, hogy ő legyen a legjobb. Focistának készülhet az ember, orvosnak, politikusnak úgyszintén.

Nem kell szeretnünk a melegeket. Pontosabban: azért mert valaki meleg, még nem kell szeretni. Mint ahogyan azért sem, mert valaki a másik nemhez vonzódik. Sem ez, sem az nem érdem.

Ha valaki agyatlan, baromarcú kődobáló, azt viszont nagyon lehet utálni. Tőlem akár meleg is lehet, akkor is.

Szívtől az égig – és ami mögötte van

Föld S. Péter

-

2018-07-06

0

Kubatov Gábor, az FTC elnöke – nem mellesleg a Fidesz alelnöke – nem akar kockáztatni. Ő maga mondta ezt egy sajtótájékoztatón. Nem szeretné, hogy a csapatát sokadszorra is megbüntessék, esetleg kitegyék a nemzetközi kupasorozatból. Márpedig van erre esély, a Ferencváros ugyanis a jövő héten a Maccabi Tel-Aviv csapatával játszik. Izraeli csapat a Maccabi – innentől pedig nem kell mondani senkinek, hogy miért az elnök-alelnök úr fokozott aggodalma.

Kubatov Gábor felelős vezetője a Ferencvárosnak, bántaná, ha balhé lenne és emiatt hátrány érné a csapatát. Az FTC elnöke szerint „arra a kérésre keressük a választ, hogy a Ferencváros nemzetközi porondon tud-e jól teljesíteni és viselkedni a lelátón.” Majd meg is válaszolja, hogy miért keresik a kérdésre a választ. „Az UEFA ugyanis nagyon komolyan veszi ezt a témakört (a rasszista megnyilvánulásokat kell témakör alatt értenünk – a szerk.) A Maccabi ellen kijön 10-12 ezer ember várhatóan, és nem szabad, hogy közülük akár egyetlen ember is csináljon olyat, ami nem helyénvaló. Ha akár egy is ilyet tesz, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek.

Kubatov Gábor azt is elmondja, hogy milyen következményekre gondol. „Ha kitiltanának a nemzetközi porondról, akkor itt minden összeomlana, elveszítenénk a támogatóinkat, de nem tudnánk igazolni se.”

Ezt szeretné elkerülni Kubatov, mert nem lenne jó, ha a Fradi elveszítené a támogatóit és ezért nem tudnának igazolni. Ezért kéri a drukkerektől, hogy a sokat vitatott karmozdulatot, a Szívtől az égig! karlendítést ne használják, mert „ezért nagyon komolyan büntetnek, hiába próbáltuk megértetni a szervekkel, hogy ezeknek semmilyen mögöttes tartalmuk nincs.”

Talán nem csak a szervekkel kellene megértetni, hogy a náci karlendítésre hajazó mozdulat nem az, aminek látszik. És nemcsak az izraeli sportolókkal, valamint a Magyarországon élő zsidó származású emberekkel, hanem minden olyan polgárral, akit zavarnak a rasszista megnyilvánulások. Nemcsak a zsidózás és a cigányozás, de huhogás és a rasszizmus minden más megjelenési formája. És ha nem lehet megértetni, akkor talán nem kellene náci karlendítésre hasonlító mozdulatokkal drukkolni. Ki kell találni valami mást, ami egyáltalán nem hasonlít náci karlendítésre, vagyis nem olyan, ami sokakban rossz emlékeket ébreszt és félelmet kelt.

Mert hiába mondja Kubatov Gábor, hogy a Szívtől az égig karlendítésben nincs mögöttes tartalom, ha egy állat hápog, úgy totyog és úgy néz ki, mint egy kacsa, akkor az az állat bizony kacsa.

Megnyugtatóbb lenne, ha az elnök úr nem a lehetséges retorziókra való hivatkozással kérné a drukkereket a renitens magatartás mellőzésére, hanem közölné velük, hogy a szurkolásnak ez a módja minden tisztességes ember számára gusztustalan, gyomorforgató és megbotránkoztató.

Politikai (H)arcképcsarnok – XI. Nicsak, kibeszél!

Föld S. Péter

-

2018-07-05

0

Politikai (H)arcképcsarnok – XI. Nicsak, kibeszél!

Sorozatunk Pintér Sándor portréját felvázoló fejezetében olvasóink megtudhatják, hogy miként szűnt meg a Kurir, hogy a megélhetéshez csak akkor elég 47 ezer forint, ha kecske is van hozzá, valamint, – ugyancsak a belügyminiszter úr szíves közlése – hogy a közmunka azért is jó, mert akik részt vesznek benne, addig sem lopnak. Legföljebb előtte, meg utána.

Pintér, Boross és Orbán

1998. szeptember 30-án szűnt meg a Kurír című napilap. Az újság utolsó megjelent számában egy cikksorozat első része jelent meg, és a szerkesztők további folytatásokat ígértek az olvasóknak az akkori (és mostani) belügyminiszter, Pintér Sándor, valamint a sajtóban csak bombagyárosnak nevezett Dietmar Clodo üzleti kapcsolatairól.

A Kurír és benne a cikksorozat második része, már nem jelent meg. A szakmai körökben minőségi bulvárlapnak nevezett Kurírnak utolsó éveiben a Postabank volt a tulajdonosa. A Postabank akkor már állami tulajdonban volt, így az első Orbán-kormány miniszterelnöke megtehette, hogy utasítsa a menedzsmentet: még aznap jelentse be az újság megszűnését.

S ha már a dicstelenül bezárt Kurír, akkor még egy személyesnek tűnő, ám a magyar politikát jól jellemző – Pintér Sándorral kapcsolatos – történet. A kilencvenes években, egészen az Orbán kormány színrelépésig, a Kurír Elefánt névre keresztelt melléklapját szerkesztettem. Szatirikus politikai melléklap volt az Elefánt – a főnökség, Princz Gábor laptulajdonossal az élen, soha nem szólt bele a munkánkba.

Egyetlen alkalmat kivéve. 1993 végén lehetett, talán 1994 elején. Három nevet mondott a főszerkesztő, kérte, hogy a jövőben róluk ne írjunk semmit: Boross Péter, Pintér Sándor, Orbán Viktor.

Az első két nevet még valamennyire értettem, a harmadik akkor még kakukktojásnak tűnt. Két konzervatív, jobboldali ember és egy, akkor még a másik oldalon álló liberális politikus.

– Miért nem lehet róluk írni? – kérdeztem.

Szakmai válasz érkezett.

– Csak.

Körülbelül két hónap elteltével ismét ukáz jött a főszerkesztőtől: most már ismét lehet írni a fenti urakról.

– Miért?

– Csak.

Pintér kibeszélt a kánonból

2010-től ismét Orbán Viktor lett Magyarország miniszterelnöke, és Pintér Sándor a belügyminiszter. A második Orbán-kormány belügyminisztere 2010. szeptemberében meglepő kijelentést tett. Meglepőt, és a kánontól elütőt – csoda, hogy nem kapta fel igazán a sajtó és nem lett belőle botrány. Pintér Sándor a Szolgálati Jogviszonyban Állók Érdekegyeztető Fórumán (SZÉF) azt mondta, hogy az országban jelentősen vissza fog esni a vásárlóerő, szegényednek az emberek, egyre több olyan jelenség lesz, ami a rendvédelmi szervek nélkül nem lesz megoldható.

Honnan tudta ezt Pintér Sándor? Miből gondolta, hogy így lesz, és főleg azt, hogy ezt büntetlenül kimondhatja? Miközben Orbán Viktor sem a választásai kampányban, sem utána, nem ejtett egyetlen szót sem erről. Éppen ellenkezőleg: azt ígérték a embereknek, hogy szép új világ virrad rájuk, és hogy április 12-én – 2010-ben április 11-én voltak az akkor még kétfordulós választások – már egy másik országban ébredünk.

A belügyminiszter amúgy meg is magyarázta: szerinte a növekvő szegénység miatt egyre nagyobb lesz a korrupció, nő a gazdasági bűncselekmények száma, több lesz az utcai bűncselekmény, és ezért nyilvánvaló, hogy egyre több lesz a „fegyveres rablástól kezdve minden más”. Mindezek megfékezéséhez, mondta Pintér, elszegényedett rendőrséggel nem lehet nekikezdeni.

Akár azt is gondolhatnánk, hogy Pintér ez utóbbi gondolattal üzent a főnökének. Hogyha ezermilliárdokat ki kell vonni a gazdaságból – lásd Orbán akkori kötcsei beszéde – akkor az októberi (önkormányzati) választások után jönnek a megszorítások, és ebben a helyzetben a rendőrségre, úgyis, mint az állam erőszakszervezetére, több pénz kell, mint amennyi most van.

Pintér Sándornak nem volt ez az első kibeszélése. Nem sokkal kinevezése előtt egykori kollégáját, harcostársát, Gergényi Péter volt budapesti rendőrkapitányt védte meg a 2006-os zavargások kapcsán. Azt mondta, hogy nem hiszi, hogy Gergényi törvénytelenséget követett volna el.

Lett erre persze nagy fejcsóválás a „polgári” oldalon, ám Pintér maradt. Pedig, mások az övénél jóval ártatlanabb „igazságbeszéd” miatt is távozni kényszerültek, vagy hátrébb léptek eggyel-kettővel.

Havi 47 ezer forint, meg egy kecske

1998 őszén súlyos vádak láttak napvilágot Pintérrel kapcsolatban. A Parlament nemzetbiztonsági bizottsága megnézte Boros Tamás, a májusi Aranykéz utcai robbantás áldozatául esett vállalkozó korábbi vallomását tartalmazó videofilmet. A filmen Dietmar Clodo élettársa nyilatkozott, hogy „több alkalommal is járt Clodónál egy volt rendőri vezető, aki jelenleg is magas beosztásban dolgozik.” Pintér eleinte tagadott, majd egyetlen találkozót ismert el, azzal a megjegyzéssel, hogy – az akkor résztulajdonában álló Preventív-Security Rt. vezérigazgatójaként – a Clodo cége által kínált biztonsági üveget nézte meg, de üzletet végül nem kötöttek.

2012. márciusában – Török Gábor politológus moderálásában – az ellenzéki Jobbik elnöke, Vona Gábor és Pintér Sándor volt az egyetem egyik oktatója által szervezett Tárcatükör című vitasorozat vendége. Vitáról nemigen volt szó, a felek több dologban értettek egyet, mint amennyiben különböztek. Igaz, az akkoriban még nem „néppártosodó” Vona kissé csóválta a fejét és mosolygott, amikor a belügyminiszter arról beszélt a hallgatóságnak, hogy meg lehet élni havi 47 ezer forintból. (Nem sokkal korábban Zsiga Marcell, Miskolc fideszes alpolgármestere, országgyűlési képviselő állította azt, hogy meg lehet élni 47 ezer forintból.) Erre utalt Pintér, aki szerint meg lehet élni havi 47 ezer forintból, ha adnak hozzá az embernek egy kecskét.

Az egyik legmegdöbbentőbb kijelentés is az Orbán-kormány belügyminiszterének a szájából hangzott el. Pintér szerint a közmunka azért is jó, mert akik részt vesznek benne, addig sem lopnak. Legföljebb előtte, meg utána, tette hozzá viccelődve a belügyminiszter. Erre a megjegyzésére már csak kevesen emlékeznek, így aztán a legtöbben hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez a megfogalmazás Lázár János volt kancelláriaminiszter találmánya.

Vélemény

a képviselők majd 20 százalékkal felemelték a saját bérüket.

töketlenek és megzsaroltak.

Okosabb túlélni, mint szembe menni a kétharmados kormánytöbbséggel.

eddig csináltak, és amit – ismét csak Matolcsy vezetésével – a magyar „tündérmeséről” hét év alatt összeálmodtak, az a tartós leszakadáshoz vezet.

amikor hirtelen zuhan be a magyar gazdaság szinte egyetlen támasza, az uniós támogatás.

mibű?

a kormányzati gazdaságpolitikához Orbánnak amúgy nyolc éve ténylegesen fülbe súgó

tényleg időben érkezett, ha nem a huszonnegyedik órában.

Holnap azonban szembejön a valóság.

kábé úgy passzol egymáshoz, mint a kőbalta az információs társadalomhoz.

pont annyit ér, mint a bolsevik rezsimek akárhány ötéves terve a már akkor is „hanyatló” Nyugat közelgő megelőzésének ábrándjával.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA