Vélemény

Szülők és utódok

Itt Koreában, a szociál-liberális elnök, Mun Dzse In lánya, a legnagyobb ellenzéki, konzervatív párt támogatója, szavazója. Ezen senki sincs fennakadva, ő a konzervatív értékeket tartja előbbre valónak valamilyen oknál fogva, mint a liberális vonalat.

Igaz ugyan, hogy a szülei pénzét nem használja párttámogatásra, az is igaz, hogy a szülei egy olyan apartmanból költöztek az elnöki palotába 5 évre, mint amilyenben én lakom például, tehát nem is lehetne senki oligarchája, egy anyuka, kisgyermekekkel, nem több.

Ez csak azért jutott eszembe, mert a napokban módom volt elolvasni az LMP egy tagjának cikkét, amit saját online felületén tett közzé, majd  ebből az írásból, az Index rövidített cikkét, majd az ebből még inkább zanzásított két sort, aztán a baloldali, balliberális közönség reakcióit, melyek jelentős része az író személyének ekézésében merült ki, esetleg a párt szidalmazásával folytatódott, némelyek pedig elintézték annyival, hogy az anyja fia, nem is ő írta, Fidesz propaganda.

Ez persze lehetséges, nekem sem tetszett az írás, nem találtam benne értelmes választ semmilyen kérdésre, csak amolyan általánosságokat, hogy a migráció bizony nem tagadható probléma Európában, meg, hogy legyen mértékletesebb az ellenzék. Nos, ha a mostaninál is mértékletesebb lesz, akkor bevesz pár szem altatót, és végigalussza, míg a nemzetközi trendek eltávolítják a hatalomból a mostaniakat, aztán vesz be újabbat, és folytatja. Az sem érv, hogy ne nevezzük Orbánt diktátornak, és a rendszerét diktatúrának. Aztán miért ne? Talán mert nem az? Dehogynem az. Meg „húzzunk váratlanokat”. Ezt a cikkíró sem ragozta, nekem pedig megjelent lelki szemeim előtt, amint a gyakorlatilag vegetáló ellenzék épp „mértékletesen húz váratlanokat”, ami olyan félmondat, mint anyám krumplispogácsa receptjében a „sózd meg a krumplit, tedd bele a tálba az élesztővel együtt, de ne találkozzanak”. Mindkettőn jó ideig gondolkodtam, ez utóbbi intelem megvalósíthatónak bizonyult némi krumpli lökdösés árán, de a mértékletes és egyben váratlan húzásokra nem találtam megfelelő hasonlatot sem, hacsak nem kihalásra játszunk, de az egyrészt sok millió magyarnak nem opció, másrészt meg az Orbán család meglehetősen szapora, lesz utánpótlás.

Akárhogy is, elolvastam, amit ez a befolyásos LMP-s írt, és megpróbáltam arra reagálni. Komolyan, nem volt egy Háború és Béke hosszúságú valami, pár perc alatt különösebb erőfeszítés nélkül meg lehetett vele küzdeni, nem pontosan értem, hogy vajon miért kell az egyszerűt tovább egyszerűsíteni, majd abból két sornál kevesebb szöveget tartalmazó mémet gyártani, azt utána kontroll nélkül szidni, mert nyilván annak olyan sok értelme van, hogy csak na. Mondjuk nem terheli meg az egyszeri olvasó agytekervényeit, az kétségtelen, ám az is, hogy ideje lenne őket megterhelni, különben soha az életben nem fog változni semmi Magyarországon, illetve dehogynem, egyre rosszabb lesz.

Az nekem nem érv, hogy mert az anyja az, aki. Az sem érv, hogy gazdagnak született, sőt, elméletileg az még előnyére is válhatott volna, nem vált, de erről nem a gazdagság tehet.

Maga az LMP megítélése pedig indifferens, egy abba az alakulatba tartozó ember írását illetően. Ha kritizálunk, vitatkozunk, akkor kritizáljuk a szöveget, vitatkozzunk a gondolatmenettel, ne pedig információ hiányában lőjük a virtuális lövedékeket, azt is egyre unottabban, és unalmasabban.

Sosem értettem egészen a kommentkényszeres embereket. Nyilván nincs az embernek ideje, ereje minden egyes cikket elolvasni, minden egyes véleményt alaposan megismerni, nem is várja el senki. Csupán az lenne talán a követendő, hogy ha nem volt időm, nem volt módom, nem érdekes, zsigerből utálom, el nem olvasnám amit ő ír semmi pénzért, akkor pörgessünk tovább, annyi édes kölyökmacska van a Facebookon, az aznapi szívecske adagot minden további nélkül el lehet szórni, ráadásul nem ártunk vele se magunknak, se másoknak.

Fent említett ifjú titánról ennyit, már ez is több, mint amit az írása alapján megérdemel, nézzük, kik vannak még. Ott a DK, és az MSZP. Remek, náluk mértékletesebb ellenzéket nem kívánhatna magának senki, erről ennyit is, a mai állapotok kialakulásában az MSZP-nek épp annyi felelőssége van, mint amennyi a Fidesznek, nincs mit ezen ragozni már, mindenki tudja. Gyurcsány Ferenc ellenzéki politizálását még progresszívnek is lehetne nevezni, ha ezt demokratikus keretek között tehetné, de így csak segít fenntartani a demokrácia látszatát a Fidesznek, amitől akarva, akaratlanul, maga is kollaboránssá válik. Van még Bokros Lajos, akiről nem tudom miért nem lett népszerűbb, talán az egyetlen ember ezen a térfélen, aki értelmesen, érvek mentén próbálkozott, lehet, hogy ez volt vele a baj. Van még kevés performancer, akik annyira vehetőek komolyan, amennyire a műfaj ezt megengedi, és utána a nagy semmi.

Nagyon sokszor leírtam, hogy véleményem szerint egy társadalom egészségére remekül lehet abból következtetni, hogy bánik a gyermekekkel, az idősekkel, a betegekkel, az elesettekkel. Ugyanígy, az adott társadalom szigorú tükörképe az, amit a politikai „elit”-nek nevezünk. Magyarország esetében az elit szó, nem véletlenül került idézőjelbe, egy beteg társadalom még betegebb tükre a mai politikai szereplő, álljon bármely oldalon. No de mitől lett beteg Magyarország népe? A rendszerváltástól, illetve annak szerencsétlen véghezvitelétől, és attól a ténytől, hogy nem volt, és nincs akarat az emberekben az öngondoskodásra, márpedig a kapitalizmus erről szól. Nem adják a fogyasztói társadalom javait csak úgy grátisz Kádár elvtárs mellé, ahhoz létbizonytalanságban kell élni, ahhoz teljesítménykényszerben kell élni, ahhoz meg kell tanulni, hogy kölcsönt felvenni lehet, de nem muszáj a karácsonyi ajándék megvásárlása érdekében, és még millió dolgot el kell sajátítani, amit a magyar átlag nem kedvel. Neki adjanak egy apukát, egy karizmatikus vezetőt, aki majd megoldja, aki majd gondolkozik helyette, aki dönt, és újra beköszönt a kánaán, ami praktikusan soha nem volt jelen, csak el kellett menni a kelet, és a Nyugatnémet kemping mellett nyáron. Annál élesebben semmi sem tudta megmutatni, mi is a különbség szocializmus, és kapitalizmus között.

A másik különbség, ami a megérdemelt anyagi előnyök mellett van, az nem látszott, arról senki sem gondolta, hogy létezik, pedig de, és ez az, amitől el kellene kezdeni ismét, elölről.

Persze, lehet hibáztatni a nem összefogó ellenzéket, vagy épp az összefogásra biztatót, ízlés szerint, csak épp semmi értelme. Amikor egy hatalom leváltásához már „taktikai szavazást” kell gyakorolni, és minden létező trükköt bevetni, mert eleve esély sincs rá, hogy megtörténjen, akkor az azt jelenti, hogy az adott társadalom jelentős hányada köszöni szépen, a jelenlegi keretek között szeretne élni, ez neki megfelel. Az egyetlen dolog, amit ilyenkor tenni lehet a menekülésen kívül, az a kapitalizmus megtanulása, és megtanítása, hogy legalább a következő generációk fel legyenek készülve arra, hogy önmaguk felelnek az életükért, annak minőségéért, egyetlen kormánypárti, vagy ellenzéki formáció sem tud élni helyettünk, azt nekünk kell megtanulni, a rég megváltozott körülmények között, megváltozott módon. Van egy pszichiáter barátom, ő mindig azt mondja, az ember nem változik, de képes tanulni. Elképzelhető, hogy ezt a képességet kéne most már pallérozni, és picivel kevesebbet hibáztatni másokat azért, amit mi magunk hoztunk létre.

Egy NER-kompatibilis ország

Sokan és sokszor leírtuk már azt a jelenséget, amit legutóbb Vajda Mihály filozófus a 168 órában jobbágymentalitásnak nevezett. Vagyis, hogy ez az ország azért nem lázad az orbáni önkény ellen, mert kompatibilis a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, elfogadja azt, betagozódik.

Orbán Viktor zseniálisan – ugyanakkor gátlástalanul – érzett rá arra, hogy mi kell az embereknek. Nyugalom, biztonság, és főleg egy olyan vezető, aki mindezt biztosítja a számukra. Lehetne ez a vezér akár baloldali is, de történelmileg úgy alakult, hogy liberális korszakát elhagyva Orbán a jobboldalon találta meg politikai identitását.

MTI Fotó: Veres Nándor

Bölcs vezető kell a magyaroknak. Olyan, aki nem csak gondoskodik róluk, de gondolkodik is helyettük. Ezért élesztik újjá mostanában a Horthy-kultuszt és igyekeznek úgy emlékeztetni az egykori kormányzó által vezetett országra, hogy akkor béke volt és biztonság. A Kádár-rendszer történelmileg még túlságosan közeli, azzal nem volna trendi előhozakodni, bár annak a lényege, igaz, más ideológia mentén, ugyanarról a populista tőről fakadt.

Az 1956-os forradalom leverése után alig fél évvel, „negyedmillió fővárosi dolgozó” vonult fel május elsején Budapesten, miközben a dísztribünön Kádár János és más prominens elvtársak integettek nekik.

Erre érzett rá zseniálisan Orbán és néhány barátja. Mondjátok, hogy mit akartok hallani, és én elmondom nektek!

Ez egy ilyen ország. Nem kívánnánk csökkenteni Orbán „érdemeit”, vagyis a felelősségét, de az az igazság, hogy nem Orbán alakította ilyenné Magyarországot, hanem ő érezte meg, hogy az ország lakosainak mire van szüksége. Az ország lakosainak többsége egy nagy, gondoskodó államot szeretne, élén egy igazságos vezérrel. Olyannal, aki megvédi az ország polgárait a vélt, vagy valós veszedelmekkel szemben. Aki igazságot oszt, megjutalmazza azt, aki jó, és bünteti azt, aki rossz. Aki jó, annak megsimogatja a fejét, aki nem, az kokit kap, vagy sallert.

A bölcs és igazságos vezér megmondja mindenkiről, hogy mikor jó hazafi az illető, rendes polgár, családapa, jó gyerek, szülő. Legújabban már – szellemi verőlegényei révén – azt is ő dönti el, hogy ki a jó író, táncos, popzenész, vagy éppen filozófus.

Orbán zseniálisan ismerte fel azt az amúgy szabad szemmel is jól látható jelenséget, hogy a magyarok többsége nem a szabadságot szereti, hanem a szabadságharcot. A szabadság a többség számára nem érték. Miért is lenne az, amikor nem harcoltunk érte. Vágytunk rá, mert azt hittük, hogy a jólét is eljön vele. De nem jött el – főleg nem automatikusan és nem mindenkinek. Ezért aztán meg is orroltunk a szabadságra, őt okoltuk azért, hogy nem lett több a pénzünk, nagyobb a lakásunk, újabb az autónk.

És akkor most meg kell állapítanunk, hogy bár sokan és sokszor leírtak már a fentiekhez hasonló mondatokat, nem változott semmi. Miért is változott volna, amikor ezek az írások többnyire csak azokhoz jutnak el, akik e nélkül is tudják, hogy milyenek vagyunk. A többség nem olvassa ezeket a cikkeket, vagy ha igen, még meg is bántódik, amiért azt feltelezik róla, hogy ő nem szabadságszerető. Az emberek ugyanis szeretik magukat bátornak és harciasnak gondolni, talán nincs is olyan honfitársunk, aki úgy vélekedik magáról, hogy ő megalkuvó, opportunista, olyan, aki bármikor, bárhova szívesen betagozódik.

Klasszikussal szólva: a helyzet reménytelen, de nem komoly. Jelenleg annak a felismerésénél tartunk, hogy Kádár és Horthy népének Orbán kell. Kiindulási alapnak elfogadható, most már csak azt kellene kitalálni, hogyan lehet ezen változtatni.

Orbán már felállíttatta a guillotine-okat

A forradalom felfalja saját gyermekeit. Ha egy gépezet megindul, soha nem lehet tudni, hogy ki kerül a kerekei közé. Az ítélkezőből könnyen lehet elítélt, ahogyan ez megtörtént a francia forradalom idején is Danton és Robespierre esetében.

Ez jutott eszembe olvasva a híreket a Fideszen belül kiélesedett kultúrharc kapcsán. Olyan ikonikus jobboldali személyiségek kerülnek a támadások célkeresztjébe, akik még nem is olyan régen Orbán Viktor erős támaszainak tűntek. A Magyar Időkben megjelenő újabb és újabb támadásoknak nemcsak a liberális baloldali, vagy a mérsékelt jobboldali írók, tudósok lettek a célpontjai, hanem már azoknak is küldözgetik a „selyemzsinórt”, akik akárcsak bíráló célzásokat is megengedtek maguknak a kormány tevékenységével kapcsolatban.

Ókovács Szilveszter, az Operaház igazgatója, Pröhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, vagy az egykori kulturális államtitkár L. Simon László is könnyen partvonalon kívül találhatja magát, mint ahogyan a Kommentár című, konzervatív, kéthavonta megjelenő kulturális és közéleti folyóirat szerkesztői is feketelistára kerültek a miniszterelnök tusványosi kijelentéseit követően. Ablonczy Bálint, aki sokáig főszerkesztőként jegyezte ezt a színvonalas orgánumot, szinte már a kormányváltás másnapján érezte, hogy aligha tűri majd meg a hatalom a lap korábbi kormánykritikus írásai miatt. Vette a kalapját, és még mielőtt elküldték volna, maga távozott. A Heti Válasz, a Magyar Nemzet, a Simicskához köthető rádióállomások és munkatársaik számára nincs kegyelem a NER kultúrköreiben.

Az olvasók többsége talán nem is lát bele a médiavilág belső folyamataiba. A felszín egysíkú, ahogyan a tartalom is egyre inkább azzá válik. Mit érdekli a hírek fogyasztóit, kik állnak tulajdonosként az adott újság, magazin, hírportál vagy televízió, rádió mögött? Jobb esetben abban bíznak, hogy ha pártosan is, de valós információkkal „etetik” őket. Az idősebbekben felébrednek a régi reflexek, ahogyan az ötvenes években, most is kettős „szemüveggel” kell olvasni: egyikkel a mondatokat, a másikkal a sorok közötti valódi tartalmat kell keresni.

Ám az igazság kihámozása egyre nehezebb feladat abban a valótlanság-áradatban, amely már nem csak a közmédiából, a helyi lapokból, vagy a rádiókból ömlik, az internetet is egyre jobban elárasztják a légből kapott, uszító, hangulat keltő blogok. Aki az elmúlt egy-két évben figyelte a híreket, annak feltűnt, milyen sokat cikkeztek azokról a többnyire orosz álhíreket gyártó portálokról, amelyek egyre inkább – bizonyíthatóan – beleszóltak az amerikai választási küzdelembe is. Azt gondolták, ilyesmi aztán nálunk aligha történhet meg.

De miért gondolhatná bárki, hogy egy bevált politikai fegyvert a NER-propaganda majd nem vet be a liberálisan gondolkodó, az ország fejlődését nem a keleti diktatúrák, hanem a nyugati demokrácia példáján képzelik el? Szakácsi Árpád cikksorozata a Magyar Időkben csak egy ebben a „háborúban”, valóságos hadsereg állt fel mára a fizetett fideszes trollokból, kommentelőkből, akik buzgósága egyre nő, ahogyan a kormányzat támogatja az írásaikat terjesztő és honoráló zugportálokat. A kultúra világa mára a feljelentők és a rossz hírű „házmesterek” világa lett, ahol az egymással versengő buzgók kifejezetten kéjes örömet éreznek, ha tekintélyes művészeket, tudósokat, civil aktivistákat, történészeket, jogászokat nevezhetnek Soros-bérencnek. Megtámadhatják Heller Ágnest, de már „kóstolgatják” Bencsik Gábort, a Magyar Krónika főszerkesztőjét is, aki ki merte mondani: nem tetszik neki a pártközpontból diktált kommunikáció. (Ha valaki, ő igazán tudja, jóval a rendszerváltás előtt belekóstolhatott ebbe az akkori Népszabadság szerkesztőségében.) Talán azt gondolják, azt teszik, amit a miniszterelnök elvár tőlük, noha meglehet, csak a náluk valamivel feljebb álló, ügybuzgó hivatalnokok szekerét tolják.

Orbán Viktor már jó ideje, az ország legfőbb ellenségeinek nevezte azokat a szervezeteket, amelyek az ő felfogása szerint külföldről igyekeznek zavart kelteni a hazai politikában. Valóságos kettős mérce az övé, hiszen az a lehető legkevésbé sem zavarja, hogy a baloldali politikusokat, az ellenzék vezető személyiségeit lejárató valótlan írásokat, álhíreket, fake news portálokat Habony Árpád Angliába „exportált” tanácsadó cége Londonból üzemelteti.

A miniszterelnök Tusványosan nagy változásokat ígért az őszi hónapokra. „Vérről” nem volt szó, de úgy tűnik, a kulturális életben már felállították a  guillotine-okat. Nem tudni még ki lesz Danton és ki jut Robespierre sorsára.

Aggódás van a Fideszben

Együtt utazott a Kolozsvári Magyar Napokra L. Simon László és Schiffer András. Volt idejük beszélgetni, meg is tették. Utóbb L. Simon elmondta, hogy mindenben egyetértettek, kivéve a Fidesz megítélését.

L. Simon szerint április 8-a előtt benne is voltak kételyek, hogy lehet-e ilyen kampánnyal választást nyerni. Ami a migránsozásra épít. Vagyis, és ezt már mi fordítjuk le magyarra, a jó kampány nem arról szól, hogy mi legyen az országgal, hanem arról, hogy kik azok, akiket a magyaroknak gyűlölni kell. Ez azért fontos, mert amíg ti másokat gyűlöltök, addig sem bennünket utáltok.

Pedig ugye, lehetne minket is nem szeretni, merthogy elkövettünk néhány csínyt a magyar emberek ellen. Hadd ne soroljuk. A lényeg, hogy bejött a migránsozás, pedig L. Simon nagyon aggódott. Nem azon aggódott, hogy mennyire tisztességtelen a legsötétebb és legvadabb indulatokra építeni, hanem azon, hogy sikeres lesz-e ez a stílus. Amikor a választás délutánján látta, hogy milyen magas a részvétel, mondta a feleségének, hogy ebből még bajok lehetnek.

Szerencsére nem lettek bajok. Épp ellenkezőleg: ment minden, mint a karikacsapás. A Fidesz mindent vitt. nem egyszerűen hozta a kötelezőt, hanem még túl is teljesítette, amit eltervezett. És az is beigazolódott, hogy kár volt aggódni, mert a gyűlölet mindig bejön.

Ezzel tehát megvolnánk, de hiába a világra szóló győzelem, L. Simon még mindig aggódik. Most nem azért, hogy esetleg nem győznek az övéi, és esetleg bajok lehetnek. Hanem azért, hogy nincs ellenzéke a Fidesznek. Pedig, így az egykori államtitkár, egy jó ellenzék jobb munkára sarkallná a kormánypártot, melynek a munkáján volna mit javítani.

Utóbbi mondatot meg sem akarjuk hallani. Nem szeretnénk, ha bajunk lenne belőle.

Jézus – az meg kicsoda?

Nem engedték meg Iványi Gábornak és a Magyar Evangéliumi Testvérközösségnek, hogy élelmiszert adjanak át a déli határon lévő tranzitzónában éheztetett menedékkérőknek.

Július eleje óta van érvényben az új szabályozás, melynek értelmében a magyar hatóságok nem kötelesek gondoskodni a biztonságos országából érkező menedékkérőnek. Márpedig Szerbia a magyar hatóságok szerint biztonságos országnak tekinthető, olyan helynek, ahol a menedékkérők méltányos elbánásban részesülnek. A nemzetközi szervezeteknek ugyan más erről a véleményük, de nem ez az egyetlen ügy, amit a magyar kormány másként ítél meg, mint az uniós szervezetek.

Abból, hogy a magyar hatóságok nem kötelesek gondoskodni a menedékkérők ellátásáról, nem következik, hogy meg lenne tiltva a számukra. Ha úgy gondolnák, hogy bár nem kötelesek, mégis gondoskodnak a menedékkérőkről, gond nélkül megtehetik, felelősségre nem vonja őket ezért senki.

Nem gondolják úgy. A magyar kormány kereszténynek és konzervatívnak mondja magát. ám a gyakorlatban sokszor szembe megy a kereszténység szellemével és tanításaival. Igaz, nem muszáj kereszténynek lenni ahhoz, hogy bajban lévő embertársunknak segítsünk. Ha valaki éhes, szomjas, enni és inni adunk neki, és csak utána kérdezzük meg, hogy miért került bajba. Ha valaki elesett, felsegítjük.

Lényegében igen egyszerű, emberi dolgokról van szó. Mindez azért is fontos, mert a kormányok az esetek többségében példát mutatnak polgárainak. Segíthetik őket abban, hogy másokat segítsenek, és viselkedhet úgy is, hogy mások elleni gyűlöletre uszítja az embereket. Lehet ezt is, de a történelem már több alkalommal megmutatta, hogy mindez mire vezet.

Persze, a történteknek van egy olyan olvasata is, hogy Iványi Gáborék mostani akciója – a segítés szándéka mellett – egy politikai performance része volt. Iványi ugyanis tudta, hogy nem fogják nekik megengedni, hogy – megfelelő engedélyek híján – átadják az élelmiszereket a rászorulóknak, ezért jobban tették volna, ha egy erre jogosult szervezetet – Vöröskereszt, Máltai Szeretetszolgálat, vagy éppen az Ökumenikus Segélyszervezet – közvetítésével próbálják meg eljuttatni az élelmiszereket a határhoz. (Más kérdés, hogy fenti szervezeteknek maguktól is eszükbe juthatott volna, hogy élelmet vigyenek az éhezőknek.)

Ami viszont tény: Iványi Gábor kenyeret, halat és almát vitt a menekülteknek, de nem adhatta oda a rászorulóknak. Jézusnak tetszene a MET lelkipásztorának gesztusa, a folyton rá és tanításaira hivatkozó Orbánnak nem tetszik.

Ideológiai giccsé silányult népszórakoztatás

Sikerült kibillenteni a rutinba sorvadt 20-iki népünnepély csúcspontját a megszokás unalmából. A felébredés azonban a múltba röpítette a nézőket, a feléledő etnocentrikus államideológia világába.

„Búcsúzunk a Kárpát-medence központjából” – köszönt el az állami rádió szpíkere a tűzijáték végén, áthatva a megelőző félóra áhítatától. A térségi kishatalmi gondolat sokadik újrafelmelegítését lelke mélyéből ünneplő rádiós közlése betetőzte a látottakat-hallottakat.

Csodaszarvasos felvezetéssel indult és elúszó szentkoronával zárult a hagyományos nyár végi performansz, közte mindenféle újítást nélkülöző koreográfia uralta a – sportnyelven szólva – biztonsági játékot. Csak semmi kockázat, az évtizedek óta megszokott alakzatokkal lehozható a kötelező. A lényeg a felvezető és lezáró kép, ezek közvetítették az üzenetet.

A nép megkapta, amit igényel. A nemzeti nagyságot, a kiválasztottság bizonyosságát.

Az aláfestő zene – bizonyos Szarka Tamásé – jelképezte az este lényegét. A jól ismert darabok hangulatából (István, a király), olykor klasszikusokból (például Dvorzsák) merítkező összetákolt kísérőzene teljesítette be a giccsparádét.

„Hány éhező ember látja ezt?” – kérdezte édesanyám a közvetítés közben. S valóban, meddig lehet elfedni a súlyos társadalmi problémákat cirkusszal?

Trump, Fekete-Győr, Vona, meg a többiek

Próbálok megbarátkozni a XXI. századi pártok kifejezéssel, de egyelőre sehogy sem megy. Nem tudom kitől származik az ötlet, valamikor még az április 8-i választások előtt hangzott el, talán az LMP részéről, de ez egyáltalán nem biztos. Aztán az idő valahogy kivégezte ezt a terminus technikust, legalább is ezt hittem. De mostanság újra felbukkant, most viszont határozottan az LMP részéről.

Annyi magyarázattal persze tartozom, hogy elmondjam, mi a bajom a XXI. századi pártok frazeológiájával, miért akadok fenn pont ezen. Annyi minden érthetetlen és értelmetlen dolog történik a magyar politikai életben, ebben akár lehetne is valamennyi ráció.  De nincs. A bajom egyébként éppen a meghatározás kirekesztő jellegével van; valójában nem összegyűjteni akarja az azonos gondolati hullámhosszon, vagy az egymáshoz ideológiailag közel álló pártokat, hanem kizárni akar. Kizárni azokat, akik – szerintük – így, vagy úgy alkalmatlanok az partnerségre. Az LMP – most nem megyünk bele ismét a párt mozgásának értelmezésébe, megfejtésébe -, megalakulása óta a magányos formációt deklarálta, nem akart hasonulni sem a Fideszhez, sem az akkor még nagy MSZP-hez sem, abban a hitben élt, hogy az öko-párt jelleg nem csak arra lesz elegendő, hogy becsússzon a parlamentbe, hanem képes lesz nagy és erős formációvá válni. Nem tudott. Még akkor sem, ha ma előszeretettel hangsúlyozzák a párt prominensei, hogy az ellenzékből ők voltak az egyetlenek, akik növelni tudták szavazóik táborát.

Nem szívesen venném el ezt az örömet az LMP-től; fontos, hogy a kudarcban is megtaláljuk a továbblépés lehetőségét.  Az LMP azonban nem találta meg, sőt azóta olyan híreket produkál önmagáról, amelyek egyre lejjebb viszik a népszerűségét. A belső háborúk okozta deficit hozhatta elő újra a XXI. századi kifejezést, pontosan annak felmérése, hogy egyedül nem lesznek képesek feljebb kapaszkodni, pedig már közeledik az EP, de főként a jövő őszi önkormányzati választás. Vagyis: partnerre van szükség, hiába mondatott ki annak idején – kongresszusi szinten -, hogy ők márpedig nem kérnek a partnerekből, bárki is akarna hozzájuk dörgölőzni. Így kerültek elő az e századi pártok, de ugye nem teljes mértékben. Mert ebbe a kategóriába tartozna a Demokratikus Koalíció, de Gyurcsány sehogy sem fér bele az elképzelésekbe, és persze ide sorolandó a Párbeszéd is, de az viszont éppen az LMP-ből szakadt ki, ráadásul Karácsony más szempontból is szakadárnak számít; odaadta nevét, testét az MSZP-nek.

Maradt még a Jobbik és a Momentum. Hogy miért pont ez a kettő, azt ne tőlem kérdezzék; nehéz őket egy kaptafára felhúzni; az egyik parlamenti párt, a másik nem, az egyik még cipeli magéval a szélsőjobb billogot, a másikról meg nem tudunk biztosat mondani. Vagyis a Momentumot ma változatlanul nem tudjuk pontosan meghatározni, hol is áll ideológiailag. Egy biztos: ellenzéki pártként határozza meg önmagát, amit azért fontos tudni, mert elnöke a Fideszből indult, és sokan nem tudják – nem tudjuk -, hogy ténylegesen el is távolodott tőle, vagy – netán – ma is rendelkezik szabad vegyértékekkel a kormánypárt felé.

Jómagam a Momentum mibenlétéről rendelkezem a legkevesebb információval; azt a markáns, akciókész pártot, amely alapján még a parlamenti küszöb felett csapatként tételeztem, elsodorta az idő. A Momentum is, fiatal kora ellenér – vagy ha így tetszik: XXI: századi léte dacára – átélt már néhány válságot, választott magának régi-új vezetőt, és egyelőre keresi az utat, merre van esélye a növekedésre. Képviselő azt mondják: az ősszel indulnak be igazán, de hogy ez mit jelent, arról nincsenek hírek. Korábban, úgy tűnt, a Fidesz pici óvó tekintetű figyelmet fordít a fiatalokra, hiszen Fekete Győrben többen is Orbán Viktor stílusát és utódát vélték felfedezni, azóta azonban a Momentum elnökéből elillant a kihívó szerep, így aztán a Fidesz sem tartotta fontosnak, még egy könnyű karaktergyilkosságra sem.

Hogy az LMP, a Momentum XXI. századi létén kívül mit lát még a Momentumban, azt nem tudjuk. A társelnök Keresztes László Lóránt szerint folynak a tárgyalások, csak éppen a Momentum részéről nem érkezett megerősítés. Így aztán nem tudjuk, hogy valóban folynak-e megbeszélések a színfalak mögött, vagy sem, de talán nem is a lényeg. Sokkal inkább az, hogy mit keres a Momentum a Jobbik mellett. Mert igaz ugyan, hogy nem tudtuk igazában sehova besorolni őket, azt azonban biztonsággal állítottuk volna, hogy a Jobbikhoz nem sodródhat a Momentum. Sem karakterében, sem az eddig megismert mozgalmaik, illetve az elhangzott szerepléseik alapján nem gondoltuk volna ezt a két pártot összeilleszthetőnek.

Az LMP folyamatosan beszél erről az új konstrukcióról, a Jobbik is hamarosan – a látszat szerint – megnyitja kapuit, a Momentum azonban hallgat. Hozzánk legalább is nem jutottak el a homályt eloszlató hírek. Egy biztos: amennyit tudunk a Momentumról, azok alapján nehezen elképzelhető ez a frigy. A politika azonban nem a mi elképzeléseink szerint zajlik, a rendszerváltás óta sok olyan dolog történt, amit nem csak mi, maguk a későbbi szereplők is kizártak a lehetőségek közül. Legyünk tehát óvatosak a jövendölésben, és még akkor is legyünk azok, ha – ma így látszik – ebből az összefogásból a Momentum semmilyen profitot nem könyvelhetne el. Nem, hiszen egyelőre mind a két partner – a Jobbik, az LMP – csak mínuszokat gyűjtött a választások óta, ráadásul a Jobbik változatlanul cipeli magán azokat a kérdőjeleket, amelyeket a Vona-féle irányváltás vetett fel.

Szóval meglehet: a Jobbik, az LMP és a Momentum is XXI. századi párt. És akkor? Mondhatnám: na és?

Trump is a XXI. században lett az Egyesült Államok elnöke.

A vacsora elmarad

Meg tudom érteni Lovász Lászlót, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét, hogy nem szívesen ül le jópofizni egy asztalhoz azzal a politikussal, aki éppen azon töri magát, hogyan tegyen keresztbe neki és az összes meghívott tekintélyes tudósnak. Akinek elkerülte a figyelmét: a minap bejelentették, hogy idén szeptember 21-én, az Akadémiát alapító Széchenyi István emléknapon elmarad Orbán Viktor miniszterelnök és a tudósok díszvacsorája, amelyet az elmúlt két évben hagyományteremtő szándékkal megtartottak.

Pedig az idén is már jó ideje készültek, tervezték a menüt, kiküldték a meghívókat, amikor „közbejött” egy kis malőr: július közepén a parlament – hogyan is fogalmazzunk finoman – megzsarolta az Akadémiát. Elveszik a testület teljes költségvetésének felét és egy hivatalra bízzák, vagy beengedik maguk közé a kormány „fekete kalapos” embereit. Persze ennek nem kell így lennie, maradhatna a pénz – üzente a miniszterelnök -, ha átalakítanák például az Akadémia vezetését és kormánydelegáltak beülhetnének a tudós akadémikusok mellé. A jövőben ez a testület döntene az Akadémia elnökéről és a kutatásfinanszírozási milliárdokról. Ennél vonzóbb ajánlattal Don Corleone sem állhatott volna elő.

A lehető legintelligensebb választ találta meg a tudományos akadémia tudós elnöke, hogy kifejezze nemtetszését: az MTA sajtótitkársága bejelentette, Lovász egy korábban leszervezett utazás miatt külföldön tartózkodik szeptember 21-én. Sajnálják, mit tehetnének, a vacsora elmarad.

Lovász László alighanem elegáns történelmi leckét ad Orbán Viktornak. Emlékezteti, hogy a XIX. században, az 1848-49-es forradalom leverése után, a magyar birtokos nemesség és az értelmiség meghirdette a passzív ellenállás néven elhíresült politikai mozgalmat. A birtokos nemesség és értelmiség 1849 előtt a közéletben is szerepet vállaló, majd a szabadságharc és az áprilisi törvények politikai-társadalmi eszméit továbbra is valló tagjai ebben az önkényuralmi, neoabszolutista időszakban önmaguk „belső emigrációba” kényszerítésével, a kormány- és hatósági rendeletek végre nem hajtásával, a politikai-közéleti feladatvállalástól elzárkózva fejezték ki tiltakozásukat. Kerülték ugyan a nyílt konfliktust a fennálló államszervezettel és az uralkodóval, de számos módot találtak az államgépezet kijátszására, illetve semmibe vételére.

A Deák Ferenc nevéhez köthető mozgalom ugyan elsősorban a magyar nyelv és a kultúra védelmére kelt, ám a deáki passzív ellenállás fontos területe volt a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) függetlenségének megóvása. Ez többek között a magyar nyelvű tudományosság megteremtését, az akadémiai tagok kiválasztását, a magyar nyelven írt tudományos művek megfelelő díjazását tűzte zászlajára. Deák 1839-től az MTA tiszteletbeli tagja és az igazgató tanácsának tagja is volt, ebben a minőségében küzdött az udvarnak az MTA-t korlátozó rendeletei ellen, így többek között az akadémiai tisztségviselők szabad megválasztásáért is. A Deák fogalmazta beadványt a császár elutasította ugyan, de az MTA garanciát kapott arra, hogy korábbi jogai nem csorbulnak.

Az MTA 2018. június 15-én rendkívüli elnökségi ülést tartott, amelyen megfogalmazták az álláspontjukat: az MTA ragaszkodik a Magyarország Alaptörvénye „Szabadság és felelősség” fejezetének X. cikkében foglalt jogok érvényesüléséhez, a tudományos kutatás szabadságához és az MTA köztestületi jogaihoz, intézményei működésbeli függetlenségének megtartásához. Azt kérték, az Országgyűlés az Akadémiával való előzetes konzultáció nélkül ne döntsön a 2019. évi költségvetési törvényről és az MTA törvény módosításáról. A beadványt a „császár” elutasította.

A Magyar Tudományos Akadémia most megpróbál kiegyezni a kormánnyal. Az eddigi finanszírozás megőrzéséért cserébe hajlandóak volnának a kutatóhálózat irányítására egy olyan „tudóstestületet” létrehozni, amelyben a kormány „fekete kalaposai” is helyet kapnának. A tárgyalások még zajlanak, az MTA a szakmai-személyi autonómia megőrzéséért utolsó „vérig” harcolna. Amíg erre nem kapnak ígéretet, a díszvacsora fogásait – az elnök egyéb elfoglaltságai miatt – nem áll módjukban felszolgálni.

Deák sem hozhatott volna elegánsabb döntést.

Hibrid fasiszták

Definíciós vita – de persze valójában annál több – vita zajlik a politikai elemzők között: vajon milyen névvel is kellene illetni az Orbán-rezsimet. Az első jelentős kísérletet Magyar Bálint mutatta be, de azóta is számos politológus igyekezett beleilleszteni Orbán-rendszerét valamely fogalomkörbe. A most aktuálisan a 24.hu-n zajló vita, vagy talán vitának nem is nevezhető, inkább mondanám elemzés hullámnak  – Filippov Gábor, Balavány György  – egymásra is rímel, de persze különbözik is. Filippov hibrid ellenforradalom koraként írja le azt, amit lát, Balavány, miközben üdvözli Filippov determinációját, egyenesen fasiszta-rendszerről ír. (tegyük hozzá, ez sem teljesen új, Bartus László –us.nepszava.hu – már majd’ fél évtizede írt arról, hogy Orbán Mussolini fasiszta elemeiből „építkezik”, azokat másolja, vagy írja újra.

Balavány a fasizmus jellemzőit – neves kutatóktól átvéve – a következő jellemzőkkel rajzolja fel:

  • radikális antiliberalizmus, antikommunizmus,
  • a nemzeti újjászületés víziója,
  • vezérkultusz, ami néhány esetben dinasztikus (a karizmatikus vezér családjával és egész udvartartásával együtt sajátítja ki a hatalom kapcsolótábláit és a gazdasági erőforrásokat),
  • totális állami propagandagépezet, az ellenzéki média elleni harc,
  • paramilitarizmus, fegyverkezés, sőt fegyver- és hadseregkultusz, háborús hangulat, folyamatos mozgósítás,
  • a titkosszolgálatok jogkörének kiterjesztése, besúgóhálózat,
  • a férfiasság, a bajtársiasság és a harci szellem dicsőítése,
  • félelmek generálása, az idegengyűlölet tudatos erősítése,
  • régi elemekből összerakott, saját mítosz-, rítus- és jelképrendszer, a dicső múlt hangsúlyozása, a politikai liturgiáért való rajongás, nagygyűlések és díszszemlék,
  • dekadenciamítosz, vagyis annak hangoztatása, hogy a kultúra  – amit az újjászületett nemzet meg fog haladni – hanyatlik; („Az Európai Unió fejlődése éppen megtorpanófélben van, és nekünk most új energiákra, új népekre, új gondolkodásokra is szükségünk van” – mondta nemrég Orbán),
  • sovinizmus, rasszizmus (csak néhány gyors példa: a Fidesz házi publicistája, Bayer Zsolt tavaly  a „keresztény fehér faj önvédelméről”  értekezett a kormánytábor helyeslése mellett; a napokban jelent meg a kormány lapjában, az origo.hu-n egy cikk, ami azon borong, hogy a Kinder csoki új csomagolásán színes bőrű kisfiú látható, és hosszan lehetne folytatni a sort;)
  • a tiszta nemzeti kultúráról szóló elképzelés, amelynek puritását meg kell őrizni, illetve helyre kell állítani,
  • különutas (unortodox) gazdaságpolitika,
  • kollektivista erkölcsi nevelés, a fiatalság és a gyermekek nemzeti elköteleződésének formálása,
  • a vallás, szakralitás beemelése a politikába,
  • etatizmus, vagyis az állam beavatkozó szerepének növelése,
  • az állam szolgálatában álló „családi életrend”, amelyben a férfiak elsősorban harcosok, a nők pedig anyák,
  • vitalizmus, azaz a nemzet tagjainak szaporodását serkenteni kívánó szólamok és programok, termékenységkultusz,
  • korporatizmus, vagyis az az elképzelés, hogy közös érdek mentén, osztálykülönbségek nélkül együtt dolgoznak a nemzet tagjai a felemelkedésért (vö.: nemzeti együttműködés rendszere).

Hogy valóban itt tart-e Orbán, és a fő forrását a fasizmus jelenti-e ezt, nyilván a jelen, sokkal inkább az utókor fogja eldönteni. Az a kor, amelyik képes lesz kellő távolságtartással értékelni a történéseket, amelyben lesz majd annyi objektivitás,  amely képes történelmi kontextusba helyezni a kort. Nekünk, valós időben, annyi jut, hogy élünk annak lehetőségével, hogy ma nincs erőszak, s ennyiben – de egyesek szerint csak ennyiben – mindenképpen eltér a rendszer a fasizmustól. Mint ahogy a XXI. századi sajtószabadság fogalma is eltér a fehérterror, vagy totális hatalmak értelmezési tartományától, ugyanígy az autoriter rendszerek, vagy a diktatúrák is némiképp új tartalmat nyernek. Kétségtelenül igaz, hogy ezen szisztémákban általában megmarad az egyén korlátozott szabadsága, amely korlátozott szabadságot ő viszonylagos, vagy – a politikát maga mögé dobva, vagy meg sem érintve – teljes szabadságként él meg. (A magyar emberek e tekintetben különösen nehezen értelmezhetőek; sokkal jobban elvannak a szabadságjogok nélkül, mint más, a demokráciát fontosabb éltető elemként ismerő nemzetek.)

Bármennyire is az utókor fog ítélkezni, nekünk a jelenben is muszáj valahogy értelmezni, mi is történik velünk, körülöttünk. És igen: ennyiben szabadok vagyunk – mint ahogy ezt jobboldali elemzők előszeretettel hangsúlyozzák, mint döntő érvet -: leírhatjuk, amit gondolunk a rendszerről, leírhatjuk, amit gondolunk a vezetőről, leírhatjuk, hogy diktatúrában élünk, leírhatjuk, hogy Vezér-kultusz van, és leírhatjuk, hogy a Vezér egyre több diktatórikus jegyet mutat fel önmagáról. És senki nem visz el bennünket, nem jön értünk a nagy fekete autó, holnap is írhatunk. Az más kérdés, hogy nem biztos találunk rá felületet is, mint ahogy az sem, hogy találunk magunknak megélhetést. De most nem erről van szó, sokkal inkább arról, hogy mennyire teljesedik ki az Orbán-féle hatalmi struktúra.

Az elmúlt két ciklusban is sokszor próbáltuk megfejteni, mit miért csinál a miniszterelnök, illetve merre viszi az országot, de a legmerészebb elemzők is általában megálltak egy pontnál. Mégpedig annál a pontnál, hogy vajon Orbán kidobja-e egy ponton túl a demokratikus paravánokat, illetve otthagyja-e az Európai Uniót, mint olyan keretet, amely mégiscsak bizonyos szabályok betartására kényszeríti őt. Ma már látjuk: ezek nem jelentenek feltétlenül féket a számára, ha a körülmények azt diktálják, felrúg mindent, ami az akaratát féken tartja. Ebben nagymértékben segíti őt az a tudat, hogy – noha meglehetősen sajátos szabályok között -, már harmadszor nyert választást, kétharmaddal (mondjuk így: magyar kétharmaddal ), és ezzel szemben a Nyugat politikusainak szigorú tekintete sem ér semmit. Orbán a politikai korrektség utolsó darabját is ledobta magáról, a kényelmetlen korlátokat – kordonokat – szép fokozatosan, már nem is lassan – szétszerelte. A kezében lévő kulcs, a demokrácia rögzítő elemeit csavarja ki, és ma már egyáltalán nem fél használni. Ezért is nézzük riadt tekintettel: mire készül most, amikor a kultúrharcot hirdette meg. Szeptemberre ígért változásokat, feltehetően a velencei, a parlamenti szezont megelőző Fidesz frakció-ülés lesz a bejelentések főpróbája. Addig csak találgatunk, következtetünk. Következtetünk például Kövér László szavaiból, aki a Kultáj megnyitóján a következőket mondta:

„2010 után a magyar választópolgárok felhatalmazása alapján a globálissá váló politikai és gazdasági viszonyok között megerősítettük Magyarország politikai önrendelkezését, 2014 és 2018 között megerősítettük országunk gazdasági önrendelkezését, az előttünk álló időszakban pedig közösen meg fogjuk erősíteni a magyarság kulturális önrendelkezését is.”

Nehezen fejtem meg az országgyűlés elnökének szavait, vagyis, ha következtetésről szólok, csakis abból tudok kiindulni, amit az elmúlt nyolc év megmutatott. Azaz abból, hogy számomra mit jelentett a Fidesz politikai, és gazdasági önrendelkezése. Pontosan azt, amiről a bevezető szólt: az autoriter rendszer kialakítása, a politikai hatalom szinte teljes megszerzése, a gazdaság helyenkénti centralizálása, másutt pedig a hűséges oligarchák helyzetbe hozása. És, ha ez alapján próbálom kitalálni, mit is fog hozni a kulturális önrendelkezés, akkor – a már megszerzett és uralt intézményrendszeren túl – a szellemi élet átalakítására tudok gondolni. Illetve annak a harcnak a beindításáról, amely a migránsok okozta kulturális károk bemutatásáról szólna; hova jutunk mi, és hova jut Európa, ha bevándorló országgá, netán bevándorló kontinenssé válunk.

Mert azért ne feledjük: a nemzeti újjászületés víziójába beletartozik a bevándorlók elleni harc is. És azt se feledjük: a félfasiszta rendszerekben a bevándorlókat a hatalmon lévők jelölik ki.

Orbán megbünteti Budapestet

Azon már nincs is mit csodálkozni, hogy az LMP kilépett – pontosabban: be se lépett – a XV. kerületi időközi polgármester választás ellenzéki csapatából. A szeptember végi voksolásra, mint tudjuk, azért kell sort keríteni, mert Hajdu László (DK) megnyerte az áprilisi választást az egyéni körzetben, így döntenie kellett: parlament, vagy kerület. Ő a parlamentet választotta – érthetően, hiszen akkor a képviselő választást kellett volna megismételni.

Sokáig úgy tűnt, hogy egy az egyben fog majd harcolni a fideszes jelölttel, László Tamással az összellenzéki jelölt, Németh Angéla, aki ugyan függetlenként indul, de a baloldalt képviselné. A kezdetekkor még hinni lehetett, hogy az LMP sem áll ki a sorból, indulása ugyanis semmilyen, előnyökkel nem kecsegtetett, de mostanra meggondolta magát a párt, és felmutatja arcát a kerület lakóinak.

Nincs mit csodálkozni ezen, írtuk az első mondatban, és különösen így van azóta, hogy a Lehet Más a Politika elnevezésű párt egyre furcsább vargabetűkkel igyekszik bizonyítani: méltó a nevéhez. Hogy ez nevezhető-e politikának, amit látunk, ami a szemünk előtt kibontakozik – nem túlzás ezt kibontakozásnak nevezni? – azt rábízzuk az olvasóra, az mindenesetre tény, hogy számos megfejthetetlen lépést láthattunk az LMP-től, már április 8-a előtt is. Azóta pedig se szeri se száma az ilyen történéseknek, soroljuk ezt a mostanit is ide. Bár, miután az utóbbi időben különös hangsúllyal jelezték a párt prominensei, hogy ők nem baloldaliak és az ő szövetségeseik a XXI. századi pártok – bár azok is megrostálva -, így például a Momentum mellett a Jobbik is, világosnak tűnik, hogy a Fideszt igyekeznek segíteni a választásokon. Ezt a megállapítást nyilván erőteljesen visszautasítanák, a Független Hírügynökség szokásos rosszindulatának minősítenék, de azért bizonyára lesz olvasó, aki elfogadja ezt a minősítést<; talán nem kell magyarázni, hogy miért. (Csak egy zárójeles kiegészítés a fuhu.hu rosszindulatával kapcsolatban; az LMP-nek van egy ilyen becsípődése, portálunk számos kísérletet tett a kapcsolat konszolidálására, eredménytelenül.)

Ez az írás azonban nem azért készült, hogy az LMP mibenlétét elemezzük, ahhoz kevésnek is érezzük magunkat, hanem arra akart vállalkozni, hogy a jövő ősszel esedékes fővárosi választással kapcsolatban adjon helyzetképet. Ami legalább olyan merész vállalkozás, mint az LMP mozgásának értelmezése. És ez annak ellenére így van, hogy a budapesti helyzet a 2018-as, amúgy ellenzéki szempontból gyászos végeredményt hozó országgyűlési választás, kifejezetten biztató volt. Ha ugyanis az LMP – már megint ő, pedig nem utazunk rá – hajlandó lett volna szembe menni a Fidesszel, azzal persze, hogy visszalépteti esélytelen jelöltjeit, akkor a fővárosban súlyos, kétharmados vereséget szenved a kormánypárt; ma nem lenne egyetlen egyéni képviselője sem Budapesten.  Sokszor leírtuk már: az ellenzéknek éppen ez a helyzet adhatott volna reményt a jövőre nézve, a budapesti eredménybe kapaszkodva indulhatott volna az építkezés. Ehelyett a rosszabb utat választották: szinte valamennyi párt a belső konfliktusait vette elő, vitte a nyilvánosság elé és rombolta le azt a hitet, amely egyébként is csak nagyon vékonyan létezett a hívekben. Ezért aztán az azóta megrendezett időközi választások – VIII. kerület, V. kerület – pontosan ezt a képet tükrözték: csalódott, a közélettől elfordult lakosság, amely már alig-alig, vagy egyáltalán nem hisz a politikában. Nem hisz abban, hogy az lehet más is. (Nem megsértődni, ez most nem az LMP-ről szól. Nem csak. ) Az előttünk feltárulkozó kép azt mutatja, hogy a Fidesz azt csinál, amit akar, semmilyen ellenállásba nem ütközik. Vagyis: bármit is mondanak hivatalosan, annak az ellenkezőjét is megteheti; pontosan tudja, hogy az ellenzék tehetetlen, az emberek meg érdektelenek. Ezért aztán hiába hangsúlyozza Kósa Lajos – nem pofátlanság őt ennyit szerepeltetni? Az. Na és? -: nem fognak hozzányúlni a közvetlen főpolgármester választáshoz, tudjuk, hogy ez a kijelentés semmit nem ér. (Kósa Lajostól különösen nem, aki a csengeri asszony kapcsán tett szavaival alaposan megégette magát. De hagyjuk is ezt.)

Szóval ma egészen biztosra veszik politikai körökben, hogy a Fidesz módosítani fogja a választási törvényt, kiváltképp akkor, ha Tarlós István nem hajlandó újra elindulni a címért. Tarlós egyelőre lebegteti a döntést, azt mondja, hogy alapvetően a feleségétől és Orbán Viktortól függ az végső elhatározása. Ő maga, mondja, nem nagyon akarna már versenybe szállni, az idén betöltötte a 70. életévét, ami azt jelentené, hogy győzelme esetén 76 éves koráig kellene szolgálnia. (Trump hetven évesen lett az Egyesült Államok elnök, teszem hozzá csendesen, és – elvileg – még újrázhatna is.) Ezt az érvet, ismerve a főpolgármester habitusát, energiáit, nyugodtan félretehetjük; biztosan merem állítani, hogy nem a kora lesz a döntő Tarlós lépésének. Hanem például az, hogy milyen lehetőségek maradnak majd egy főpolgármester kezében. A Fidesz központosító törekvéseit már a választások után megtapasztalhattuk; a főváros bizonyos – pénzhez köthető – döntései lényegében átkerültek Fürjes Balázshoz, vagyis a kormányhoz. És ez csak a kezdet.

Egyes kerületi polgármesterek azt tippelik, hogy a legújabb elképzelés szerint a kerületek megmaradnának – korábban lehetett hallani arról, hogy elöljáróságok lesznek -, még talán bizonyos új jogosítványokat is kapnak, például a főváros kezelésében lévő utak felügyeletét – ugyanakkor a pénzekről Orbánék fognak dönteni; értsd: mindenfelé beruházás kikerül a Városháza kezéből. Ez természetesen akkor alakulna így, ha megszüntetnék a főpolgármester státuszát, pontosabban a közvetlen választást. A fő érv az lenne, hogy felesleges a kétszintű irányítás – a kormánnyal együtt már három – , praktikusabb, hatékonyabb, ha a  helyi ügyekről helyben, a nagyobb volumenű dolgokról pedig országosan döntenének. Ezzel együtt, mondják, ha Tarlós mégis igent mondana Orbánnak, akkor maradhatna a választás; neki ugyanis van esélye nyerni az ellenzékkel szemben, míg új szereplőnek, még az ellenzék legyengült állapotában sem lenne.

Akárhogy is alakul, ha netán beadná a derekát Tarlós, és az eddigi karakterétől eltérően tudomásul venné, hogy ő is Orbán bábjává válik, abban biztosak lehetünk, hogy a miniszterelnök régi óhaja teljesül, ha végre teljesen a kezébe veszi a fővárost. Hogy egyébként még mit forgat a fejében, hogyan büntetné meg a budapestieket április 8-a miatt, azt nem tudhatjuk. Csak azt, hogy bűn nem maradhat büntetlenül. Márpedig a budapestiek nem Orbánra szavaztak.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK