Vélemény

Karácsonyi kávé, új kor hajnalán – Déli kávé Szele Tamással

A karácsonyi írás kényes műfaj, ugyanis vagy tartalom nem lesz benne, vagy karácsonyi hangulat: a kettő egymással éles ellentétben áll. Nem lehet angyalkákat idézni a szentséges éjben és közben mocskos realitásokról beszélni. Mivel pedig az írás mégis hírlapban jelenik meg, foglalkozzunk a hírrel magával – és kérjünk elnézést a karácsonyi hangulat megszentségtelenítéséért.

Habár, jobban belegondolva a szentségtörést nem a hírlap követi el, az csak beszámol az eseményekről, tükör, ami a történteket mutatja: maguk az események méltatlanok az ünnephez. Arról pedig nem a hírlap tehet, hanem az események alakítói.

Mivel pedig a mai nap legfontosabb híre Orbán Viktor interjúja a Magyar Időkben, hát őt tessenek szidni, ne minket.

Annyi biztos, hogy valaki el kéne már magyarázza a mostani kormány politikusainak, miről is szólnak a karácsonyi ünnepek, mert vagy soha nem tudták, vagy már rég elfelejtették: minden év decemberének harmadik harmadában elkezdenek vadul nyilatkozni, és akinek esetleg békésen is telnének az ünnepei, annak is elrontják a hangulatát. Tegnap Kövér László kommunistázott, bolsevistázott és ügynöközött egy hatalmasat a Pesti Srácokban, bár mondjuk azt elhiszem, hogy bolsevizmusról és ügynöki feladatokról ő maga már pusztán személyes tapasztalatai alapján is többet tud, mint bármilyen laikus, amatőr, civil. Akkor azt mondtam: „Ünneprontás idén megvolt, csak Orbán túl ne dobja.”

Túldobta.

A mai interjút jegyezzük meg, mert korszakhatárt jelez.

Ugyanis már a címében is olvashatjuk: „Új korszak előtt áll Magyarország”. 

Hogy nekem az ilyen új korszakokról semmi jó nem jut az eszembe, lehetne a saját bajom, de az a baj, hogy más is így van ezzel. Ha egy magyar politikus valamiképpen önálló korszakot akar nyitni, annak jó vége ritkán van. Kevés nekünk az olyan korszakunk, ami bekerült a történelembe és egyértelműen jó szívvel emlékezünk rá – talán egyedül a Kiegyezés kora az, amit a legtöbben képesek vagyunk szeretni. De itt és most szó nincs kiegyezésről, ahogy elnézem, ez épp a Nemalkuvás kora lesz.

De lássuk a medvét. Lássuk, mit mond a miniszterek elnöke.

Az írást egyébként Csermely Péternek köszönheti a művelt közönség, aki szükségesnek találta nevéhez hozzáfűzni, hogy a Mediaworks alkalmazottja – kinek mi a fontos, kérem. De mit mond a főminiszter például a tüntetésekre?

„Ahány ház, annyi szokás; van, ahol így kívánnak boldog karácsonyt, s van, ahol szeretettel, ajándékkal, az otthon melegével. Én hoztam magammal egy családi képeslapot, ezzel szeretnék áldott karácsonyt kívánni az ellenzéknek és az egész országnak. Persze a politika olyan világ, ahol akár karácsony estéjén is dúlhatnak a küzdelmek, a tüntetések is hozzátartoznak a demokrácia mindennapjaihoz. Az erőszak, a rombolás, a vandalizmus viszont nincs rendben.”

Persze, hogy nincs rendben, most nincs, de 2006-ban ugye rendben volt? Ja, akkor nem decemberben magasztalták fel a Kossuth teret oly módon, altestileg, amit most nem részleteznék, de még a talajt is ki kellett cserélni… Meg akkor mintha komolyabb atrocitások estek volna. Jóval komolyabbak, de mégis fontos volt 2010-ben elsőként az akkori gyújtogatókat rehabilitálni, mert az erős nép edzett fiainak szabadságvágyát fejezték ki a zavargások. Most ahhoz képest szinte nincsenek károk, mégis úgy tetszik nyafogni, mint egy kávénénike a szalonban.

Utcai harcos létére.

De miért is tüntetnek?

„A kormány a munkát, az otthont, a családot, a biztonságot képviseli, és velünk szemben az ellenzék azzal a politikával, amely egyszer már tönkretette Magyarországot. Az egyik oldalon az országot megvédeni akaró nyugodt erő, a másik oldalon pedig az agresszió, az erőszak, a bevándorlás támogatása és az adóemelések.”

Izé. Uram, magának fogalma sincs ezek szerint a tiltakozások okáról, vagy, ami még rosszabb, nem hajlandó tudomásul venni az okokat. Senki nem akarta például a bevándorlást támogatni, annak okából, hogy ide a jelenlegi helyzetben amúgy is csak erőszakkal lehetne hozni bevándorlókat, évek óta nem látunk menekülőket sem, és nem azért, mert a déli határ egyik szakaszán áll egy hevenyészett drótakadály. Azért, mert nem őrültek meg.

„Aki a munka törvénykönyve módosítása ellen beszél, az a dolgozók ellen beszél, mert a lépés az ő érdekeiket szolgálja. Ezt az idő bizonyítja majd. Aki többet akar dolgozni, és többet akar keresni, annak most lehetősége is lesz erre. A módosítás bérnövekedést hoz majd magával, s a gyarapodó béreket az ellenzéki hazugságokkal szemben ugyanúgy, mint eddig, havonta kell kifizetniük a munkaadóknak.”

Hogyne, persze: egy ideális társadalomban tényleg az dolgozhat többet, aki akar. A reális magyar viszonyok között meg klasszikussá vált pár nap alatt a kérdést megvilágító kis párbeszéd:

– Józsi, akarsz dolgozni szombaton?
– Most nem szeretnék, inkább a családdal töltenék egy kis időt…
– Akkor másképp kérdem: Józsi, akarsz még hétfőn is dolgozni?

Erről van itt szó, erre ad lehetőséget a rabszolgatörvény. És ne tessék azzal jönni, hogy Józsi majd keres magának másik, jobb, emberségesebb munkaadót: még Budapesten sem valószínű, hogy kap, de ha vidéken él, ahol kevés a munkalehetőség, egy életre beleszorulhat a kizsigerelő rabszolgaságba. Miniszterelnök uram, magának komoly problémái vannak. Még mi a panasza?

„Nem volt 2010 óta egyetlen olyan gazdasági intézkedésünk, amit az ellenzék elfogadott volna, legyen szó akár béremelésről, családtámogatásról, adócsökkentésről, közmunkáról, devizahitelesek kimentéséről.”

És ezeknek melyike volt sikeres? Ne halandzsázzunk, ahhoz én is értek: egyike sem. A devizahitelesek kimentése a legkevésbé, de a közmunka is valami tökéletes ellentéte lett egy szociális intézkedésnek – viszont kiváló fegyver választások előtt. Ha ugyanis az a kevés közmunka sincs, akkor családok halnak éhen, így aztán könnyű is a kiszolgáltatott helyzetben lévőket arra szavaztatni, akire épp tetszik.

No, de jöjjön a migráncsozás (vesd össze: bográcsozás), mint népi tánc, mert nyakunkon az EP-választások!

„Európa nyugati fele évekkel ezelőtt belevágott egy kísérletbe. A nagy nyugati országok megpróbálnak létrehozni egy vegyes civilizációt, úgy gondolják, hogy a keresztény Európából legyen keresztény–muszlim Európa.”

Ezt meg hol tetszett olvasni? Ilyent soha, senki sem mondott.

„Közép-Európa ellenben úgy döntött, hogy ebbe a kísérletbe bele sem kezd, mert a kockázatok rendkívül nagyok. Nem akarjuk, hogy kevert népesség lakja az országainkat, ezért védjük a határainkat, és ellenezzük a bevándorlást. Mindenki láthatja, hogy a nyugatiak ezt a döntésünket nem tartják tiszteletben. Próbálják ránk kényszeríteni az akaratukat. A magyar ellenzéket eszközként használják. Soros György és hálózatai nem tűrik el, hogy Közép-Európa kimaradjon az ő nagy társadalomalakító kísérletükből, és magyarországi megbízottjaikat a nemzetközi akcióik logikája szerint mozgatják.”

Orbán úr, szólíthatom a jövőben Közép-Európának? Mert maga döntött így leginkább, nem más, főleg nem egy földrajzi egység, mellyel ön sajnálatos módon azonosnak véli magát. Erre ma már kiváló terápiák léteznek. Csak szedni kell a gyógyszert, kérem, nem kihagyni egyszer sem. Persze Soros Györgyöt nem lehetett kihagyni, ahogy az egész képtelen összeesküvés-elméletet sem: ne adja fel, uram, lehet, hogy még gyógyítható! De magának is akarnia kell a gyógyulást, az igaz.

„Ebben a küzdelemben lesz fontos mérföldkő az európai parlamenti választás, ekkor mérik össze az erejüket a keresztény Európát védelmező, illetve a bevándorláspárti politikai erők. Ismét kialakul az a történelmi helyzet, hogy Magyarország nemcsak önmagáért, hanem egyben a keresztény Európáért is küzd. A magyar kormány nem fog változtatni a politikáján, Magyarországot továbbra is meg fogjuk védeni.”

Persze, innen fúj a szél, ez már a jövő évi EP-választások kampányának része, így, a karácsonyi ünnepek alkalmából. Azért annak nem adnék túl komoly esélyt, hogy maga és néhány társa képesek lesznek átalakítani az Európai Uniót államszövetségből nemzetállamok laza körévé, pedig ez a be nem vallott céljuk: az autonóm nemzetállamokban ugyanis sokkal zavartalanabbul és gátlástalanabbul lehetne gyakorolni a hatalmat, és ha megszűnik az utazás szabadsága, emigrálni sem lehet majd a kis választófejedelmek, zsarnokok elől, szóval én azt elhiszem, hogy maga feltalálta a Német-Római Birodalmat, csak az a helyzet, hogy annak idején ezt az államalakulatot nem véletlenül hagyták abba.

Azonban most jön csak a feketeleves. Nagyot kell ugornunk a szövegben, de ez a lényeg.

„Persze, lesznek választások 2019-ben, de a mi horizontunk 2030. Nyolc év közös munkájának eredményeképpen új korszak előtt állunk, és hiszek abban, hogy nemcsak megindultunk, de meg is érkezünk. Magyarország a huszadik századot elvesztette, de a huszonegyediket meg akarjuk nyerni. A múlt század elvette tőlünk az önbecsülésünket, a jómódot, az alkotóerőt, és elvette tőlünk a nemzeti egységet. Ezt most mind vissza akarjuk venni. És ez 2030-ra maradéktalanul sikerülhet is. A magyarok száz év magánya a Kárpát-medencében most véget ér.”

Hát, legalább megmondta.

2030-ban még győzni akarnak, tehát még legalább tizenhat évig kíván uralkodni. Az nekem sok idő, kérem, én akkor 67 éves leszek. De azért megkérdezném: hogy a bánatos csodába lehet ennyire biztos még három választási győzelemben? Csak úgy, hogy vagy választások nem lesznek, vagy ha lesznek, nem lesznek demokratikusak. Különben így beszélni olyan, mintha előleget vennék fel a lottó ötösre.

Tehát ez Orbán Viktor karácsonyi ajándéka. Hogy bejelenti: még tizenhat évig ül a nyakunkon.

Nem kétlem, hogy ő maga ennek nagyon örül.

Mi már kevésbé.

De láttunk már ezer évre kovácsolt birodalmakat pár év alatt romba dőlni, örökösnek szánt rendszereket csődbe jutni, feloszlani: szóval, van remény.

Viszont jó tudni, milyen jövőt szán nekünk ez a magabiztos ember.

És eszerint szavazni majd.

Akár az EP-választásokon is.

Elnézést, nem akartam elrontani a karácsonyt.

Bár, tulajdonképpen nem is én rontottam el, hanem a miniszterelnök.

Azért kellemes ünnepeket…

Hidat építeni

„És ő (Jézus) az (Utolsó) Óra Jele lesz: ezért ne legyen kétségetek abban és kövessetek Engem: Ez az Egyenes Ösvény.” (Korán, 43. Szúra, Zukruf 43:61)

Igen, nem tévedés, a Koránt idéztem. A Korán azt, írja, hogy Jézus lesz a megváltó. Szándékosan nem azt írtam, hogy a muszlimok szerint Jézus lesz a megváltó, mert a muszlimok zöme nem ismeri a Koránt. Ők félművelt sejkjeiket ismerik, akik nem a Koránról beszélnek velük, hanem a politikai Korán értelmezésekről, ami teljesen más műfaj és nem autentikus. Hál istennek a muszlimok zöme egy évezreden keresztül békében élt más felekezetű embertársaival. A ma azonban más. Hatalmas erők próbálják a szart keverni közöttünk. Csak a mi ostobaságunkon múlik, hogy belemegyünk a játékba, vagy sem.
Vannak, ugyan Jézus értelmezését övező viták közöttünk, de nem mindegy? Érdemes volt ezekért a vitákért emberéleteket áldozni pro és kontra?

Elnézem a hangyákat, mennyire értelmesebb lények, mint mi emberek! Milyen tökéletes struktúrákat építenek, milyen fantasztikus ökoszisztémát hoznak létre gombák, ásványi anyagok és építményeik között. Még sosem láttam két hangyát világnézeti problémák miatt öldökölni! Csak az ember ilyen barom. Azt hiszi, hogy tudata más lények fölé emeli, holott a tudat nem más, mint saját gyengeségünk kivetülése, ami által nem fel, hanem sokszor lesüllyedünk és olyat teszünk, amit állat nem tesz.

Ha ma Jézus születését ünnepeljük (bár nem e napon született, csupán az egyház állította be e napra a sötétségből világosságba váltás miatt), akkor a lényegre figyeljünk és az nem más, mint a szeretet. Feledjük atyáink berögözött szokásait, szóhasználatát, értelmezését (erre figyelmeztet a Korán is!), törjük át a gyűlölet, ellenségeskedés és übermensch elitkedés falát. Merjük átugrani a szakadékot és hidat építeni! Egy az Isten! Bizonyítsuk, hogy többek vagyunk a hangyáknál. Ne ösztönre alapozzunk, ne zombik legyünk, hanem tudatosan szeressük egymást, emberként. Áldott Ünnepeket.

Sheikh Abdel Rahman

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe… – 2.

Arról jutott eszembe, amit Csecsenföld idilli viszonyairól olvastam.

Ha lehet, ott még jobban virágzik a nemzeti együttműködés rendszere. Nem csoda: ott is Putyin egy kedvence uralkodik, ahogy nálunk. De sajnálattal kell megállapítanom, hogy együttműködésileg lepipáltak minket. Annyira dúl a csecsen polgárok között a szeretet és az összetartozás érzése, hogy amikor Ramzan Kadirov diktátor unokatestvére halálra gázolt egy három tagú családot, a rokonok maguk könyörögtek, nehogy a gázolónak bármi kellemetlensége legyen. Hiszen az egész Kadirov család annyi jót tesz a nemzetnek, isten ments, hogy valamelyiküknek bántódása essék. Majdhogynem megköszönték, hogy volt olyan kegyes a halálba küldeni az áldozatokat. Ez csecsenre fordítva kb. olyan, mintha nálunk az érintett városok lakói esdekelnének: hadd nyerjen még néhány pályázatot a miniszterelnök veje, ha nem világítanak a lámpák, hát nem világítanak, mi az a kis félhomály a fiatalember egyéb érdemeihez képest.

A nagyvonalúan megbocsátó csecsen rokonokat egyébként meg lehet érteni: Kadirovval ajánlatos jóba lenni. Gyanakodnak, hogy gyilkosságokat és emberrablásokat rendel meg. Nyíltan is vallja a kollektív családi büntetés elvét: ha valaki beáll az ellene harcolók közé, a hozzátartozói házát is lerombolják. Nemrég még Putyin, a nagy patrónus is szemére hányta: rosszul veszi ki magát, hogy koncentrációs táborba viteti és megöleti vagy megkínoztatja a melegeket. Kadirov viszont tökéletesen tisztázta magát, mondván, hogy országában egyáltalán nincsenek homoszexuálisok. Ami – könnyen lehet – áldásos közreműködése nyomán most már igaz is: élők nemigen maradtak.

Előbb-utóbb nálunk is…

Szóval az jutott eszembe, hogy előbb-utóbb nálunk is meg kell köszönni mindazt, amin normális körülmények között háborognánk. Legalábbis ez az elvárás. Szájunkba rágják, hogy az ilyesmi voltaképpen a mi javunkat szolgálja. Kár, hogy nem fér abba a buta fejünkbe. Kiderült, hogy a rabszolgatörvény a leendő rabszolgák, akarom mondani munkavállalók érdekét szolgálja. A szóvivő szerint eddig csak azért hagyták el százezrével az országot, mert itthon nem túlórázhattak eleget. (Aztán hogy csalódhattak szegények, hogy pl. Németországban évi 200 órában maximálták a többletmunkát!) De majd most! Az, hogy majd három év múlva kaphatnak fizetséget érte, nyilván szintén nekik lesz jó. Ha túl korán a zsebükben lenne, csak elszórnák butaságokra: ételre, rezsiszámlákra, a gyerek cipőjére. Aki úgyis hamar kinőné. Bezzeg milyen jól jön majd évek múlva: ki lehet fizetni a felgyűlt hátralékokat, aki sokat dolgozott, annak talán a kamatra is futja.

Az Állami Számvevőszéknek is csak a dolgozói jólétén jár az esze. Most karácsony előtt százat küldött el közülük, de csakis az ő érdekükben. Ezt hivatalos közleményben tudatták a közvéleménnyel: az elbocsátás „teljes mértékben figyelembe veszi az érintett munkatársak mentális és szalmai érdekeit, hozzájárul pl. a munkahelyi kiégés elkerüléséhez, valamint az új karrierlehetőségek megtalálásához.” Istenem, milyen figyelmesek. A kirúgottak nyilván hálásak is érte. El is szégyelltem magam, hogy milyen érzéketlen bunkó vagyok. Eddig nem sokat törődtem pl. a miniszterelnök és a kormánytagok munkahelyi kiégésének veszélyével. Pedig mintha látszanának is már a jelei.

Tényleg csak az ő mentális és szakmai érdekükben vetem fel: nem kellene nekik is új karrierlehetőségek után nézniük? Például Csecsenföldön. Bizonyára ösztönzőleg hatna a nemzet szolgálatában kimerült mentális energiáikra a környezettel való teljesebb harmónia. Hétszentség, hogy ott kevesebb merev szabály béklyózza a szabadon szárnyaló karriervágyat is. Fogadni mernék, hogy túlórázni is korlátok nélkül lehet.

Karácsonyi kívánság – dulakodás helyett ölelést

A lakosság száma, a terület nagysága meghatározó. Az ország kisugárzása a világ felé, ugyancsak jelentőséggel bír. Nem mindegy, hogy komolyan vesznek bennünket, vagy röhögnek rajtunk. Lassan több a bankfiók, mint a kocsma. Több jogászt képezünk, mint lakatost. Taxi, arányaiban is sokkal nagyobb számú, mint az összes mentő és tűzoltó autó. A médiában foglalkoztatottak száma, legalább ötvenmilliós lélekszámú országnak megfelelő. A parlament létszámáról nem is beszélve. A peres ügyek száma világméretekben is egyedülálló. A nagy baromságok évkönyvében akár minden oldalon is szerepelhetnénk.

Az előítéletek vaksi bűvöletében vergődő politika pedig példátlan időt és energiát emészt fel, egy főre vetítve. Nincs ellensúly. A költészet snassz, az irodalom pedig bugyuta időtöltés, az olvasással együtt, sokak szerint. Lélekvesztő, primitív tákolmányán menekül a fogyasztói cunami elől, az általános műveltség. Már a zene sem a régi, fogytán a hozzávaló türelem. Kosz és szemét mindenütt. Tobzódó irigység. Agresszió és erőből való intézkedés, az van rendesen. Ezerötszáz forintos pohár szódavíz, a belvárosi presszóban, félholtra ijesztett külföldi turisták.

Lassan több a multi bevásárlóközpont, mint iskola. Sikító parasztgazdák milliós traktorokkal tapossák a vissza nem térítendő támogatásokat. Pazarló költekezés, meggondolatlan hitelekkel. Henyélő herék, dolgozókba csimpaszkodva, vigyorogva követelik a megélhetést! Elefántcsonttornyaikban szundikáló értelmiség. Hajléktalan koldusok nevében csörömpöl csődöt, a másik gazdálkodásba átmentett vagyonnal játszó kényszervállalkozó és ügyeskedő, szemesnek áll a világ felfogást valló, eredeti tőkéjét felhalmozó.

Bugyuta arcok, jelentéktelen közléseikkel néznek rád vissza a képernyő tükörből, darabszámra még ennyi csatorna, per főre vetítve nincs a világon. Nincs még egy ilyen ország a világon, amely kifelé ennyire mást szeretne mutatni, mint befelé. Lehetne sorolni napestig és mindenki tenné is hozzá a magáét.

Fővárosi hétköznap délelőtt tizenegy óra, nincs a világon még egy gigatelepülés, ahol ennyi szabadságon lévő, betegállományos, szabadúszó, ráérő, autójában egyedül ülő demonstrálná a semmittevést. Az elszalajtott lehetőségekről nem is beszélve, feltalálók, újítók semmibevételéről. A gyógyszergyártás kihasználatlanságáról. Hévízeink csak folynak pocsékba! A hungaricumok sincsenek a helyükön. Kicsi ország nagy termékei nem árasztják el a kínai, indiai, távolkeleti piacot, kiváló, egyedi arculatú hungarikumaikkal. Micsoda fényűzése a pocsékolásnak. S eközben legtöbbet veszítenek az emberek idehaza.

Dulakodás helyett jól jönne már egy kis ölelés.

Bayer Zsolt dehogy is akar polgárháborút, csak úgy tesz, mintha akarna

A szart már rátok magasról kálmánkázó mélymagyarja, a libsi biliző ötös számú tagkönyves ismét kimutatta foga fehérjét. Kibuggyant belőle valódi énje, amikor a hazai tüntetésekre reagál.

Lumpenprolizik, akár csak eszmetársa, a médianéző főnök, aki echosként panelprolizott a minap. Olyan jelzőket használt Zsóti, melyek gyújtó elegyei lehetnek a történelemből jól ismert magyar öli a magyart katasztrofálisan tragikus történései ismétlődésének!

Bádogos Bayer a blogján közölte:” Azt hiszem, kezd elég lenni ezekből. Az őrjöngő, felakasztással fenyegető, törő-zúzó szar lumpenprolikból, meg az ennek örvendező médiagecikből, soros-csicskákból, mama kedvenceiből, fröccsöntött forradalmárokból. Készüljetek! Lassan ideje tennünk egy sétát, ahogy szoktunk! Se erőszak, se hőzöngés, se füstbomba, se dobálás, se törés-zúzás, se rendőrök elleni támadás – csak méltóságteljes, nyugodt erő. Ahogy szoktuk. Készüljetek! Elpofátlanodtak a kereszténygyűlölők, karácsonyutálók, kinyílt a pofájuk a Lenin-fiúknak. Készüljetek!”

Kedvenc gajdicsolójában, a Magyar Időkben aztán megfejeli mindezt azzal, hogy kipécézi az ellenzék aktív párosát, egyikőjüket, a törékeny ifjú anyukát egykori terrorista különítmény vezetőjéhez, másikukat pedig ebben az időben Vörös  Brigád irányítójaként öldöklő személyhez hasonlítja.

Gyűlöletkeltő, uszító szavaival Európa szélkakas hungarikumja a tüntetéseken résztvevőket sem kíméli: „„Ezek özönlötték el a pesti utcát. Egyenszakáll, egyenagy, egyenagytalanság. És a nihil. És mentek, és ostobaságokat üvöltöztek, törtek-zúztak, gyújtogattak, megtámadták a rendőröket, aztán visszahúzódtak valamelyik trendi  krimóba, vagy hazamentek a mamahotelba gatyát váltani, mert majd mindjárt kezdődik a buli elölről.”

És a lovagkeresztes megfenyegette őket, mint tavaly a civil szervezeteket megbélyegző törvény ellen tüntető civileket: „Ha még egyszer ezek vagy ilyenek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint taknyukon és a vérükön (…) ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat. Ez ugyanis Magyarország parlamentje, nem pedig a nyilvános vécé, ahová ezek valók.”

De most az elmúlt napok tüntetésein résztvevőket célozta meg: „S annyit azért mondjunk ki nyugodtan, de annál határozottabban: mi, keresztények nem fogunk megijedni. Tévúton járnak, ha azt hiszik, a keresztény onnan ismerszik meg, hogy mindent eltűr. Ehhez kell szabják a nyomorult, szánalmas hisztériájukat.”

Ő beszél kereszténységről, ő, akit Makláry Ákos görögkatolikus pap, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke hosszú nyílt levélben szólított meg és teremtett le azzal, hogy Bayer tevékenysége belülről, belső ellenségként gyengíti a keresztény közösségeket, Bayer „megoszt, rombol és botrányt okoz” szavaival. Nem értékek mellett érvel, hanem „ellenségeskedést kelt és gyűlöletet szít”. „A vulgáris és trágár stílus nem stílus. A tiszteletlen és gyűlölködő beszéd hazug és visszaszáll kimondójára. Ha valóban szolgálni akarja gyermekei jövőjét, akkor meg kell tisztítania beszédét és tollát.”

Makláry szerint Bayernek elnézést kéne kérnie keresztény embertársaitól, Ferenc pápától. Meg az összes magyartól szerintem, amíg nem lesz késő és nem történik meg mindaz, amiről csak úgy tesz, mintha valóban akarná, vagy lehet, hogy mégis?

 

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata fényének árnyékában

Megjegyzem, több száz munkakörről tudok, ahonnan nem lehet, vagy legalábbis nem illik elkésni.  A parlament elnökéé lám nem ilyen! Ő késhet, akár fél órát is. Büntetést érte nem kap. Következmények nélkül teheti mindezt. Még elnézést sem kell kérnie. Követői is vannak szép számmal, elnézve kormánypárti padsorok foghíjasságát a kezdéskor. Izomból mindent lehet.

A későn érkező házelnök feddő replikáiról most nem szólnék, elégedjen csak meg mindenki azzal, hogy amikor végre jócskán késve megérkezett, a képviselők szokás szerint felállva köszöntötték! Legfontosabb szereplése ez volt tegnap! Gondolhatják, akkor vajon milyen lehetett a többi. „Fejezze be az óbégatást”- mondta, miközben a parlament méltóságáról éppen ő beszélt.

A Fidesz-KDNP pártszövetség tegnap a parlamentben jóformán meg sem nyikkant az emberi jogok világnapjáról. Nem mintha ellenzékiek annyira megerőltették volna magukat a témában. 13 óra 50 perckor Szabó Tímea egy mondat erejéig azért az un. „rabszolgatörvényt” elemezve tett róla említést a napirend előttijében, igaz erős felindulásból éppen csak valamicskét.

14.30-kor egy kormánytisztviselő ugyan megemlítette az Emberi Jogok napját, de csak az ENSZ kihirdetéssel kapcsolatban, azt a küszöbönálló migráns tervezetével összehasonlítva, de az ember jogi napot nem méltatta! 14.55- kor aztán a kormánypárti képviselők már felzárkóztak teljes létszámban, mivel az ellenzék közösen előterjesztett 2925 módosítóját külön-külön nem voltak hajlandók megszavazni. Arra már nem lett volna elegendő az általuk favorizált túlórakeret.

Káosz alakult ki, a parlamenti zsibvásár folytatódott. Az emberi jogok világnapján nem átallottak őrséget állítani a kapukhoz, a bejáratokhoz. Ellenzéki képviselőket tiltottak ki az ülésről, mert az ülést vezető elnököt nem lehet bírálni, még ügyrendi hozzászólásban sem. 15 óra 15 perckor az interpellációk megszakadtak az ellenzék részéről, mivel azok képviselői megelégelve az egyoldalú vircsaftot, elhagyták az üléstermet. Nem is jöttek már vissza.

Botrány, ami ezekben a percekben az ország házában folyt. Fütyülés, hangoskodás az ellenzék részéről, amiatt, hogy a kormánypártiak mindent izomból próbáltak megoldani. Pedig az emberi jogok világnapja volt! Csak a Fidesz-KDNP méltatása maradt el erről a napról! Beszédes ez is, nem gondoljátok magyarok?

Vacsoraidőben a bolgár nemzeti szószóló mentette meg a helyzetet. Öt perces mondandójában lazán körbejárta a hetven éves évforduló emberjogi vonatkozásait. Őt követte egy kormánypárti képviselő, aki hasonló módon említést tett a fogyatékosokat érintő állapotokról. Csak a kormány képviseletében nem szólalt meg senki. A pártszövetség frakcióképviseletének vezetői is csatlakoztak ebben hozzájuk. Bizonyára mindnyájuknak jó okuk volt arra, hogy hallgattak!

Tegnap az emberi jogok világnapján, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (Universal Declaration of Human Rights) elfogadásának 70. évfordulója tiszteletére Bródy János a Budapest Kongresszusi Központban nagy sikerű koncertet adott. Mint a Népszava írta: Bródy János a hatvanas évek óta képviseli az ENSZ dokumentumában foglalt alapvető értékeket, és sokszínű művészetében jelentős szerepet játszik az egyetemes emberi jogok tisztelete és védelme. Az Illés zenekar 1971- ben oratóriumot írt Human Rights címmel.

Civilek a pályán Déli kávé Szele Tamással

Kérem, a mai kávét már nem szélsőjobb-keserűen isszuk, hanem édesebben, tejjel, habbal: most kivételesen még csak nem is egy pártról vagy mozgalomról lesz szó, meg kell ejtsünk egy ilyen általánosabb jellegű kitérőt a sorozatunkban, ugyanis nagyon komoly fejezethez érkeztünk: a civil politizáláshoz. Ami a kormánnyal szemben álló mozgalmak gerincét adja.

A civilség, az aktivizmus nagyon markáns, sőt, meghatározó eleme az általános magyar ellenzékiségnek: ez az a fajta politizálás, ami nem sorolható be a pártrendszerbe, és elvileg nem is az a célja, hogy a politikai hatalmat megszerezze. Gyakorlatilag azonban minden hivatásos politikus gyanakodva nézi a civil mozgalmakat (amennyiben azok nem fogadják el őt, és csakis őt Megváltónak), mert mind úgy érzik: a mozgalom terjed, gyarapodik, párttá alakul, indul a választásokon – és már konkurenciát is jelent nekik. A magyar politikai piac kicsi, a választó kevés, így a „főállású” politika üzenete a civil mozgalmaknak mindig az lesz: „Állj be a zászlóm alá vagy pusztulj”.

Ezek a civilek meg nem akarnak beállni. Ezek olyanok. Nem pártkatonák ugyanis, hanem civilek.

Az elmúlt nyolc év – hehe, urak, most már én is mondhatom! – szóval, a 2010 óta elmúlt nyolc év első komoly civil tömegmozgalma a Milla volt. 2010. december 21-én jött létre egy nyilvános kommunikációs hálózaton (interneten) azzal a céllal, „hogy a sajtószabadságért és a szabad sajtót korlátozó médiatörvény ellen küzdjön, illetve nyilvánosságot biztosítson a szabadságjogokért és esélyegyenlőségért harcoló szervezetek, aktivisták számára”. Annyian léptek be az „Egymillióan a magyar sajtószabadságért”  Facebook-csoportba, hogy a közösségi oldal először letiltotta azt, mert átlépték a beállított taglétszám-limitet. Ekkor még nem volt elterjedt a Facebook-os politikai szervezkedés Magyarországon, és külön-külön el kellett magyarázni a Facebook adminisztrátorainak, hogy mi ez a csoport, miről szól, és miért akarnak minél több szimpatizáns profilt összegyűjteni.

Aztán jöttek a tüntetések, 2011 januárjától, hatalmasnak mondható megmozdulásokat láttunk eleinte, aztán már kevesebb demonstráló érkezett… no, igen, valamiért nálunk azt hiszik az emberek, hogy a társadalmi változásokat egy nap alatt meg lehet oldani, mint Petőfiék tették 1848. március 15-én – akkor ez sikerült, de egy átalakulás rendszerint mégis évekig tartó folyamat. És ezt nincs mindenkinek türelme kivárni.

A változás késett, a mozgalom növekedése lelassult, 2011 októberében 87 610 tagja volt, ami azért sokszorosa a legtöbb parlamenti párténak, de a lendület kifulladni látszott, később hivatalosan is egyesületté, politikai mozgalommá alakultak, aztán beléptek az Együtt 2014-be, amiből a mostani Együtt lett… és végül megszűntek. Mint búcsúközleményük mondta:

„…Miután a Milla mozgalmi szerepet már több mint egy éve nem játszik és a belőle kinövő egyesületben pedig már közel egy éve nem zajlik valós tevékenység, annak a látszatnak a fenntartása, hogy a Milla még létező entitás, vagy annak a hamis látszatnak a táplálása, hogy a Milla az ellenzéki összefogás CÖF-je nemcsak alaptalan, hanem méltatlan is. […] A Milla már nyilvánvalóan nem létezik, az Egyesület további működésének pedig nincs létjogosultsága.”

Pedig a Milla volt a civil mozgalmak iskolapéldája és őstípusa. Sok volt Milla-tag vett részt a Hallgatói Hálózat megszervezésében (még több pedig nem), és ők voltak a második jelentős civil mozgalom, ami tömegeket volt képes az utcára vinni. A csoport eredetileg a Budapesti Corvinus Egyetem tervezett átalakítása ellen tiltakozott, később országos szinten kezdett el foglalkozni a felsőoktatást érintő problémákkal. Szerepük volt a 2012-13-as diáktüntetések megszervezésében és a „Hallgatók 6 pontjának” terjesztésében.

Tömegeket vittek az utcára a HaHások, és kétségtelen, hogy minden döntésüket bázisdemokratikus alapon, szavazással hozták meg, ami néha érdekes eredményekkel járt. Egy alkalommal, mint tudósító, részt vettem egy demonstrációjukon, ahol más szervezetekkel együtt a szegregált oktatás ellen tiltakoztak (joggal), utána kisebb konferencia következett a témáról a Wesley János Főiskolán, végül meg kívántak fogalmazni egy közös nyilatkozatot. Itt kezdődött a baj. Az első mondat első szava ugyanis az lett volna: „Hazafiak!” No igen, jegyezte meg valaki, de mi lesz a honleányokkal? Jó, akkor legyen: „Hazafiak, honleányok!” Miért kerülnek második helyre a honleányok? Rendben: „Honlányok, hazafiak!” Ez meg süketen hangzik. Mármost minden javaslatot vita követett, minden vitát szavazás, minden szavazást újabb módosító javaslat, tehát olyan két órán át ment a harc az első szón, míg végre valaki közbeszólt: „Legyen polgártársak, és kész!” Megszavazták, következhetett a második szó… a nyilatkozatot nem vártam meg, szerintem még most is szerkesztik, pedig ez hat éve volt. De hát jó munkához idő kell.

Mint láthatjuk, a bázisdemokrácia csodálatos dolog, ám vannak némi hátrányai is.

2014 tavaszán és nyarán civil mozgalom tiltakozott a Szabadság téri öntvény (hivatalos nevén német megszállási emlékmű) ellen is, 114 napon keresztül, eleinte pár ezer, később már csak pár száz fő részvételével – ehhez nekem magamnak is volt némi közöm, pontosabban annyi, hogy az én azon év január elsején megjelent írásom indította el a tiltakozási hullámot, és természetesen mindvégig figyelemmel kísértem személyesen is az eseményeket. Kérem, így jár az, aki szilveszterkor bulizás helyett Magyar Közlönyt olvas…

De folytassuk utunkat: a legközelebbi tömeges mozgalmat a netadó ellen tiltakozó „Százezren az internetadó ellen” közösség szervezte. Ők speciel tényleg nem hazudtak: egy nap alatt kilencvenezren lájkolták az oldalukat, tényleg voltak másnapra százezren. A Reuters szerint kétszázezren is. És a megmozdulásaik is nagyszabásúak voltak: nem megyek bele a számháborúba, de tekintve a korabeli – 2014 októbere – fotókat, azokon nem pár ezer ember tölti be teljesen a hidat.

A netadó elleni tiltakozás hamar lecsengett, ugyanis a kormány visszakozott. Illetve… nem győzöm elégszer mondani, a netadót sosem törölték el, csak elhalasztották, bármelyik pillanatban újra elővehetik, megszavazhatják. De a pillanatnyi célt a mozgalom elérte, más célja pedig – hát, izé ha volt is, az már nem volt olyan népszerű,

És jöttek utánuk mozgalmak számosan, szinte állandóan feltűnik a közéletben egy-egy ügyeletes instant Messiás, akihez csak némi meleg vizet kell adni, és azonnal megváltja a magyar népet ilyen vagy amolyan alapon, jött 2015-ben Sándor Mária, a Fekete Nővér, akiről sok szépet lehet elmondani, de azt nem állíthatjuk, hogy a higgadt és megfontolt, hideg fejű tervezés embere lett volna, jöttek a kockás inges tanárok és diákok 2016-ban, jöttek olyanok is, akiket még említeni sem érdemes a jószándékú eddig felsoroltak mellett, önjelölt nagyhangúak pár százas táborral, akik ki akarták sajátítani a civil politizálást és kizárólagos népvezérnek nevezték magukat, holott három sátruk, ha volt… jött itt már mindenki. És kudarcot is vallott mindenki.

A legutolsó nagy mérvű, széles körű civil mozgalom kétségtelenül Gulyás Mártonhoz és a Közös Országhoz kapcsolódik: a 2017-es KOM vezetője valóban nevezhető vitatott, megosztó személyiségnek, de alapötlete, miszerint a tömegeknek azt kéne elérni, hogy változzon meg a valóban rossz és ezer csalásra lehetőséget nyújtó választási törvény, mindenképpen jó.

Volt.

Sőt, kiváló: csak éppen ezt a törvényt fogják utoljára megváltoztatni, sokaság ide vagy oda, hiszen ez biztosítja a kormány hatalmát, míg csak lehet.

És lassan elérkeztünk a mába. Pillanatnyilag az egyetlen, még aktív civil mozgalomnak a Ligetvédőket nevezhetjük, bár ők is erősen fragmentáltak, és akkor finoman fogalmaztam: de mindennek nevezném ezt az alapvetően környezetvédő mozgalmat, csak politikainak nem.

Nagyon nagy vonalakban vázoltam a történteket, elnézést is kérek mindenkitől, akit terjedelmi okokból kihagytam: ez sajnos egy jegyzet, újságcikk, nem átfogó tanulmány, nem fér bele nyolc év összes mozgalma és történése.

Akkor összegezzünk: mik a civil mozgalmak ma és Magyarországon?

Az állampolgári politizálás, öntudat és civil kurázsi fórumai, melyekben a törvények tiszteletben tartása mellett szervezett formában folyik a tiltakozás a kormány károsnak ítélt intézkedései, határozatai ellen. A civil mozgalom jellemzően nem elvi alapon tiltakozik, hanem adott cél elérése érdekében (egészségügy, oktatás rendbehozatala például) vagy valami ellen (Városliget tönkretétele, környezetszennyezés, fairtás, történelemhamisítás). A civil mozgalmak akár Magyarországon, akár külföldön – itt főleg a romániai korrupcióellenes demonstrációkra gondolok – jellemzően nagyságrendekkel több embert tudnak megmozgatni, mint a hivatalos pártpolitika, főleg, mert nem elvi, ideológiai kifogásokat emelnek, hanem konkrét célt mutatnak a résztvevőknek. De ez a gyenge pontjuk is: egyrészt a konkrét cél olyanokat is összehozhat, akik más kérdésekben homlokegyenest ellenkező nézeteket vallanak, és egymás társaságát sem vállalják egyébként, másrészt – mi van, ha történetesen elérik céljukat?

Akkor mindenki iszik egy sört és hazamegy.

Ebből következően civil mozgalmak sosem fognak forradalmat vívni, főleg nem mások, még inkább nem politikusok helyett. De az őket kényelmes fotelből buzdítók – vagy uszítók? – helyett sem.

A civilek maradnak, akik voltak: a hivatásos politikusok mumusai, tömegek mozgatói rövid ideig – fel-felragyogó üstökösök, bolidák a magyar belpolitika egén.

Magyarok, ki a gyepükre! – És a múlt nem múlik

A nemzetstratégiainak minősített, Liszkay Gábor vezette „Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány” nem újdonság a magyar sajtótörténetben. Korábban is voltak már hatalmas médiabirodalmak.

1918-ban alakult meg a több újságot is birtokló katolikus sajtókonszern, a Központi Sajtóvállalat, amely állandó harcban állt a „destruktív” sajtóval. A sajtókonszernt a katolikus újságírás szellemi atyja, Bangha Béla jezsuita szerzetes, író és szerkesztő alapította. Bangha nagyon erősnek tekintette az általa „zsidó” ideológiának látott „destruktív” irányzatok – polgári radikalizmus, liberalizmus, szociáldemokrácia, kommunizmus – befolyását, ezért határozott nemzetvédelmet akart, a katolikus sajtó harcát a „bankokrácia és az elzsidósodás” ellen. A katolikus sajtókonszern 1944-ben kimúlt.

1921-ben alakult a Stádium Sajtóvállalat, melynek bevallott célja volt a jobboldali eszmék terjesztése, ennek szolgálatába állította lapjait és a vállalat által kiadott könyveket. (Liszkay úr, itt a nagy ötlet!) Az alakulásnál ott bábáskodott az akkor még fajvédő Zsilinszky Endre – Bajcsy nélkül –  aki később a magyar antifasiszta ellenállás mártírja lett.

A kormánytámogatást élvező konszern a ’30-as évek végén az egyik legnagyobb magyar sajtóvállalatává vált, munkásságát Dövényi Nagy Lajos szimbolizálta. (Dövényi jobboldali újságíró és író volt, a hírhedt „Tarnopolból indult el…” című antiszemita regény szerzője, a Népbíróság 1945-ben halálra ítélte, majd az ítéletet Veres Péter közbenjárására életfogytiglani börtönre változtatta. Dövényi 1964-ben gégerákban halt meg a „zsidókórházban”.)

A Stádiumhoz tartozó lapok névleg megtartották önállóságukat, ilyen volt például a Nemzeti Sport. (Liszkay úr, utánlövés!) A Stádium a legtöbb állami támogatást kapta, a konszernnél nyomták a MÁV menetrendkönyveit, vasúti nyomtatványait, a Magyar Királyi Posta csekkjeit, űrlapjait, de a Belügy- és a Honvédelmi Minisztériumtól is gyakran kaptak megbízásokat. A Stádium erőteljes fejlődése összefonódott az ország jobbratolódásával, Gömbös Gyula miniszterelnök például korábban a Stádium igazgatósági tagja volt. A kormány anyagi és erkölcsi támogatása, valamint a ’30-as évek végén a liberális és baloldali sajtó visszaszorítása kedvezett a Stádiumnak. A Stádium 1936-ban megszerezte az egyik legjelentősebb nyomda és kiadó, a Pallas tulajdonjogát (a Pallas a ’20-as évek elején még a katolikus Központi Sajtóvállalat tulajdonában volt), közösen adták ki az OTI (Országos Társadalombiztosítási Intézet) nyomtatványait. A Stádium 1944-ben kimúlt.

1945-ben, a Stádium és a Pallas felszámolása után a kommunisták által alapított Szikra Lap- és Könyvkiadó lett a jogutód. A Szikra első vezetője Vas Zoltán volt, első tematikus tervét Révai József készítette. A Szikra 1956-ban kimúlt.

És a múlt nem múlik.

Magyarok, ki a gyepűkre! – Sajtókamera – Sajtókamara

2018. Orbán Viktor miniszterelnök nemzetstratégiai jelentőségűnek minősítette a Liszkay vezette „Közép-európai Sajtó és Média Alapítványt”. A vonatkozó törvény lehetőséget biztosít a kormánynak arra, hogy közérdekből nemzetstratégiainak minősítsen egyes vállalati összefonódásokat. A Kormányzati Tájékoztatási Központ (KTP) szerint az intézkedés kiemelt indoka, hogy közérdek fűződik Magyarországon a print és a nyomtatott – tautológia (!) – médiakultúra megmentéséhez, és a helyi, különösen a megyei nyilvánosság fórumainak hosszú távú megtartásához. Ezt a célt tűzte ki alapító okiratában az alapítvány és külön támogatandó, hogy nem profitszerzési céllal, hanem nonprofit alapon kívánja megvalósítani. Boross Péter – ex-belügyér – örömmel üdvözölte a magyar szellemi ébredést, és a szellemi szféra megújulását. Ugyanezen a napon Trócsányi igazságügyminiszter Izraelben azt nyilatkozta, hogy vannak neki zsidó barátai. (Horthy Miklósnak is voltak. Sőt, Kolosváry-Borcsa – akiről a továbbiakban szó lesz – 1946-os perében azt állította, hogy ő számtalan zsidót megmentett és udvariatlan szóval nem bánt a zsidókkal.)

2019. Nyolcvan éve jelent meg a XV. törvénycikk, amely elrendelte a Magyar Központi Sajtókamara megalapítását. Az intézkedés csak 1939 júniusában lépett életbe, amely kezdetben 20, majd 6 százalékban korlátozta a zsidó újságírók számát. A Sajtókamara az egykori Schanzer-villában működött, amely a későbbiekben – nagy részben a szocializmus éveiben – a Magyar Sajtó Háza lett, azaz a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) székhelye. Az épületet néhány éve eladták. A Sajtóház szép emlékeket kelt, ahogyan az Andrássy út 60. is, amely a nyilasok után az ÁVH székhelye lett. (Ma Schmidt Terror Háza.)

A Magyar Országos Sajtókamara vezetője Kolosváry-Borcsa Mihály volt, turáni(?) származású derék katona, Szegedtől Horthy és Gömbös bizalmasa, a fajvédő Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) és a szélsőjobboldali Etelközi Szövetség (EX) tagja, 1926-tól vitéz, újságíró, különféle nacionalista-fajvédő lapok főszerkesztője, 1935-től miniszteri tanácsos és a Miniszterelnökség sajtóosztályának munkatársa, 1938-tól az Imrédy-kormány sajtóreferense, 1939-től az Országos Magyar Sajtókamara elnöke. A Sztójay-kormány államtitkár-kormánybiztossá nevezte ki, feladata volt a sajtó, a rádió, a könyvkiadás és a külföldi hírszolgáltatás felügyelete, az egész magyar média feletti hatalmat arra használta, hogy a háború legfőbb propagátora és a zsidó újságírók, írók, könyvkiadók kérlelhetetlen ellenfele, azaz a totális zsidótlanítás vezetője legyen.

1944 júniusában részt vett a zsidó szerzők könyveinek megsemmisítésében, 120 zsidó származású magyar és 35 külföldi író műveit küldte zúzdába, összesen 447672 darabot, 22 vagonnyi könyvet, olyan írók alkotásait, mint Bródy Sándor, Erdős Renée, Gellért Oszkár, Ignotus, Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Várnai Zseni, Zsolt Béla és mások  Az akció során Kolosváry-Borcsa felolvasta Kiss József költő egyik versét, majd a zúzdába dobta Franz Werfel Musza Dagh negyven napja című munkájával együtt. (A zsidók mellett az örmény keresztényeket sem szerette?) Kolosváry-Borcsát Lakatos Géza miniszterelnök félreállította, de Szálasi nemzetvezető újra sajtófőnökké és kormánybiztossá nevezte ki. 1945 elején a Sajtókamara pénztárával és irattárával Németországba szökött, de Himler Márton, az amerikai OSS szervezet (a CIA elődje) kelet-európai részlegének vezetője elfogta és kiadták Magyarországnak, ahol háborús bűneiért halálra ítélték. (Egy kis kuriózum: Himler Márton Királyhegyi Pál humorista unokatestvére volt.)

Hála a Kurucinfónak, felidézhetjük Kolosváry-Borcsa egyik, 1944-es rádióbeszédét, melyben azzal dicsekszik, hogy az Imrédy-kormány alatt, 1938 végén 410, közötte 230 zsidó sajtóterméket betiltottak, közte 8 fővárosi és 7 vidéki napilapot. A lapbezárások során megszüntették a liberális szellemű, népfront-agitációt űző politikai napilapokat és a „jampec”, lélekromboló színházi lapokat. A Sajtókamarának 1234 tagja volt, 1800 kérelmet visszautasítottak, Az említett rádióbeszédben Kolosváry-Borcsa kifejtette – Prohászka Ottokár, a nagy antiszemita püspök nézeteire is hivatkozva – hogy a zsidóság a magyar lélek megfertőzője, és a magyar társadalom bomlását idézte elő. Szerinte a magyar író, a magyar újságíró nem lesz többé a megaláztatások, megalkuvások, a háttérbe szoríttatás, a szellemi és gazdasági kizsákmányolás alanya, egy összetartó, reklámmal és pénzzel győzedelmes, idegen kisebbséggel szemben.

No comment! Éljen a magyar vérrögvalóság!

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe…

Arról jutott eszembe, hogy olvastam: a kínai neten vannak tiltott szavak. Ezeket a közösségi médiában törlik, a fordítóprogramokat pedig úgy állították össze, hogy az ilyen szavakat egyszerűen nem fordítják le az idegen nyelvű szövegekből. Közéjük tartozik pl. a „Tienanmen tér”, a diákokkal való véres leszámolás helyszíne, az ujgur-, a tajvani- vagy a „tibeti függetlenség”.

Korábban a Micimackó-mémek használata is tilos volt, mert állítólag Hszi-Csin-peng elnökre emlékeztetett. Én speciel egyáltalán nem bánnám, ha némely vezetőnk saját maga helyett inkább Micimackóra hasonlítana. Ebben egyelőre csak félsikert értek el: épp úgy szeretnek a mézesbödön közelében tartózkodni, mint ő, de sajnos fele annyira sem aranyosak. Pedig mennyivel vidámabb lenne, ha pl. a kormányszóvivő a sok hervasztó hadova és megválaszolatlanul hagyott kérdés helyett a sajtótájékoztatóján inkább elénekelné, hogy „hull a hó és hózik, Hollik István fázik”.

Annyi mindenben követnénk a kínai példát,

a gazdasági kapcsolataink is erősödnek, átvehetjük a tiltott szavak gyakorlatát is. A miniszterelnök újabban úgyis elmélyült a nyelvészetben, és – kizárólag saját kutatásai eredményeként – bejelentette, hogy nyelvünk nem finnugor, hanem türk eredetű. Sokat kell pedálozni a finneknek, hogy rehabilitálják őket: talán ha náluk is tömegesen rúgnának ki tanárokat, közszolgákat, vinnének börtönbe újságírókat, rokonszenvesebbek lennének, de hiába, ezek nemcsak halszagúak, de halvérűek is, képtelenek valami rendes kis diktatúrát produkálni. Hát kinek kell az ilyen nyelvrokon?

Lehet, hogy hamarosan megszületik a döntés: a törökök mellett a kínaiakkal is nyelvrokonságban állunk. Aki majd nem hiszi, járjon utána – nálunk szerencsére elég kevesen igazodnak el a kínai nyelv és írás rejtelmeiben. De nem kell ahhoz nyelvsógorság, elég a lelki összhang, hogy átvegyük a kitűnő ötletet. Most úgyis egy kézbe került a média jó része, elég, ha átállítják a szerkesztőségi gépek programját, (a tilos gondolatokat szerencsétlen újságírók maguktól is felismerik), és megy minden, mint a karikacsapás. Még jobb, ha a laptop teteje rá is csapódik annak a kezére, aki akárcsak elkezd bepötyögni egy tiltott kifejezést.

Ez sokkal hatásosabb, mint amivel három éve a humán tárca próbálkozott: konzseniálisan a kínaiakkal ők is készítettek egy szótárt munkatársaiknak a tilos és az ajánlott kifejezésekkel. Ugye emlékszünk: tiltott volt pl. a „szegény” (helyette a „rászorulót” kellett használni), vagy a „családon belüli erőszak”, azzal a feltételezéssel, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. De szegény (illetve, bocsánat, rászoruló) minisztériumi alkalmazottak a „stadion” szót sem vehették szájukra (helyette: „fedett sportlétesítmény”), elkerülendő a népek további hergelését.

Akkor persze még röhögcséltünk

Ki-ki próbálta újmagyarítani József Attilát („Aki rászoruló, az a legrászorulóbb”) és Petőfit („rászoruló Tisza, miért is bántjátok?”), vagy javasolta átnevezni a metrómegállót „Puskás Ferenc fedett sportlétesítmény”-re. De ahogy Soros nem nevethetett a végén, úgy mi sem. Idén a dolog kezdett komolyra fordulni. Kiderült, hogy a tiltott szavak közé tartozik Nagy Imre neve is: el nem hangozhatott az október 23-i hivatalos ünnepi beszédekben. A kísértések elkerülése érdekében a biztonság kedvéért a szobrát is elviszik: arról nehéz volna lekaparni a nevet, és egy kisgyerek esetleg óvatlanul kibetűzné, hiába pisszegnének rá a szülők.

Pár nappal később, az őszirózsás forradalom és az első magyar köztársaság évfordulóján a „köztársaság” is felkerült a tiltott kifejezések listájára. Nem volt, nem lesz, nem van. Az őszirózsa csak azért úszta meg, mert Halottak napja előtt mégsem lehetett teljesen kiirtani a köztudatból. Úgy látom, a szótárból hamarosan kikerül az „Erzsébet utalvány” is: ez csak kampányban jár a nyugdíjasoknak, de utána jobb, ha kitörlik memóriájukból: minek idegesítsék feleslegesen magukat az emlegetésével, ha egyszer úgyse kapják.

Hogy elég nehéz lesz így beszélni, ha a tiltott szavak egyre gyarapodnak? Ugyan. Minek az a sok szó, az örökös fecsegés? Más élőlények egész jól elvannak nélküle. Legfeljebb majd mi is CÖFögünk vagy NERítünk. Abból nem lehet baj.

Lendvai Ildikó

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK