Vélemény

Haláli kultúra

Nekik pedig, a halálkultúra erőinek
„nemcsak az anyagi javaink kellenek,
hanem a lelkünk is, és
fel akarják számolni
a nemzeteket az azok védelmére hivatott
nemzetállamokkal együtt.”
 (Kövér L.)

A halál kultúrájáról  az ember arra gondol, hogy igen, az aztán van a rohadéknak! Ezt bizonyítják a temetések szertartásai, az emlékírások és -beszédek, a sírok a nevekkel és szimbólumokkal, a megőrzött fényképalbumok, a hozzátartozók és ismerősök emlékképei, melyek mind-mind a halott továbbélését szolgálják, ezzel biztosítva, hogy noha fizikailag nincsen már köztünk, azért létezik még, ha halványabban is.

Látszik, mennyire nem követik a keresztény vallás eseményeit, ugyanis a „halál kultúrája” hivatalosan nem ez.

A fogalmat II. János Pál vezette be, akinek nagyon nem tetszett az új, erősen individualista világ, ahol az emberek nem Istenért, a hitért és embertársaikért dolgoznak, hanem egyéni hasznukat keresik, hajszolják az anyagi javakat meg az élvezeteket, ráadásul nem tisztelik az életet, sőt törvényes(!) keretet biztosítanak az életellenes cselekedetekhez, lásd abortusz, eutanázia. A háború és az egyéb gyilkosságok nem tartoznak ide, mert ezeket ma már kizárólag tébolydaszökevény pszichopaták művelik, akik nem csak rendkívül kulturálatlanok, de amit tesznek, nem is törvényes sehol.

Közelebbről vizsgálva a kérdést a halálkultúrázás ostobaság, az Ember megérdemli az individualista életfelfogást.

Sok-sok őse rengeteget dolgozott azon, hogy a mai Embernek mára lényegesen több anyagi lehetősége, egészsége és szabadideje legyen az élvezetekre, és az ősök munkájának semmibevétele lenne, hogyha ezért bárkit bírálnának („élvezet” alatt természetesen az és csakis az értendő, ami mást nem bánt, és másnak kárt nem okoz). A bírálat persze a pápák permanens feladata, tőlük nem is vehetjük rossz néven, nem lennének ott, ha nem ezt csinálnák, hiszen a vallás szerint az itteni siralomvölgyben nem az élvezkedés a cél, hanem minden élvezkedés megtagadásával a Mennyország kiérdemlése. A pápák hozzáállása tehát érthető, viszont rögtön más a kritika egy hozzánk hasonló embertárstól, pláne, ha ő ezzel saját önző célját próbálja megsegíteni.

Ma már az állam (elvileg) szekularizált, azaz a bibliai szabályok beépítése az állam vezérlő rendszerébe nem kötelező, az Istenért és a hitért való dolgozás tehát mindenki esetében szabadon választott (ha akarja, dolgozik érte, ha nem, az sem gond), az embertársaival való törődést pedig minden polgár az adók befizetésével tudja le. Az elesettekről, gyengékről, védtelenekről való gondoskodás a befizetett adó birtokában már az állam feladata.

Lenne.

Sajnos vannak államok, és érdekes módon pont a legkeresztényibbek, amelyek előszeretettel hagyják úgy az út szélén az elesetteket, gyengéket és védteleneket, hogy az állami támogatásokból a legtöbbet a gazdagok kapják, a maradékot meg a tehetősek. Elképesztő látni, hogy a XXI. század Európájában van még ország, ahol a tengernyi adó ellenére sokaknak nincs hol lakniuk, és az állam, ahelyett, hogy 18 négyzetméteres lakásokat építene nekik pár tízmilliárdért, ahová hazamehetnek, rendőrileg „kezeli” a helyzetet. Az így megspórolt pénzből aztán látványos sportversenyeket rendez tízszer pár tízmilliárdot beáldozva, leginkább persze önmagának, mert a nép 99,5 százaléka semmit sem nyer vele: ugyanezt látná tévén, ha a versenyt más városban rendezik.

Hát igen. Az állam csak egy pénzbeszedő, a gondoskodást szerinte csinálja más.

A konkrétumokat illetően:

  • Életpártiság

Ma, mikor a bolygót 8 milliárd ember lakja, már a fogalom sem érthető. Ezt a tömeget nem a vallásoknak köszönhetjük (sőt, gyilkoltak nevükben bőven, sokkal többet, mint elég), hanem nagyrészt a tudománynak, ugyanis nem többen születnek, hanem egyre kevesebben halnak meg, és azok is jóval tovább élnek.

A 8 milliárd ember nagyon sok a Földnek, az optimális létszám kb. 300 millióra tehető, a maximum meg, mondjuk, kétszeres – illetve inkább másfél, ha ugyan nem egy. Hová kell még szaporodnunk, tisztelt életpártiak?

  • Abortusz

Az abortusz legfőbb oka, hogy sok helyen nem világosítják fel a 10–12 éveseket (mit tizenkét éveseket, néhány helyen még a tizennyolc évesek felvilágosítása is tilos), hogy mi történik a testükkel nemsokára, és mire vigyázzanak. Még borzasztóbb, hogy a védekezést sokan hiába ismerik, mégsem csinálják, mégpedig a „Mi lesz, ha kiderül?” miatt, ugyanis rettegnek tőle, hogy mit szól majd a szülő, a rokonság, a szomszéd, a város, az iskola keresztény kultúrájú közege a fogamzásgátló megtalálása esetén? További gond, hogy néhányan teljes tudatlanságban érik meg a felnőttkort is, ezért esnek akaratlanul teherbe, a legszörnyűbb pedig a nemi erőszak miatt terhes nő, aki végképp nem tehet semmiről. Egyértelmű, hogy a nem kívánt gyermek megszülése kivétel nélkül mindenkinek rossz. Az újszülöttnek pláne, mert eleve hendikeppel indul, amely hátrány később fokozódni fog.

Ez lenne az élet diadala?

  • Eutanázia

Kegyes halál. Lágyabb szívű hóhérok az általában vallási okokból máglyára ítélteket már az alágyújtáskor megfojtották (ők sem bírták nézni), ugyanezt utánozza a jelenkor, hogy a végstádiumban lévő menthetetlenek ne szenvedjenek sokat. Az életpártiak szerint viszont inkább szenvedjenek.

Az természetesen törvényekkel és szigorú ellenőrzéssel biztosítandó, hogy visszaélések ne történhessenek, de józan ésszel megtagadni merénylet a szenvedővel szemben.

Az, hogy Kövér tudatosan használta-e a „halál kultúrájának erőit” félelemkeltésre, vagy csak valami bombasztikusat akart mondani, sajnos nem tudható, de hogy kit ért „erők” alatt, az nem vitás. Akiknek „az anyagi javaink mellett” a lelkünk is kell, csak egyvalaki lehet: az ördög maga. És az ördög ma nálunk a Kövérék által kijelölt Nyugat. Azon belül is az EU. Azon belül főként von der Leyen asszony. Meg Soros.

A józan ész uralta tartományba visszatérve egyértelműen mondható, hogy az anyagi javaink eddig csak bővültek az EU tagság során, egyrészt kaptuk a felzárkóztatási támogatást, másrészt a multik több pénzt hoznak be, melyet bérekre, szolgáltatásokért és adóként fizetnek itt, mint amennyit haszonként kivisznek.

Az is egyértelmű, hogy amint anyagi javaink nem, úgy hófehér lelkünk sem kell a nyugati ördögöknek, az emberi jogok és a demokrácia annál inkább, de azt meg mi nem akarjuk teljesíteni. Inkább szidjuk őket. Ez a lehalálkultúrázásuk se más.

A nemzetállamok jóval szorosabb szövetséggel való helyettesítése (Európai Egyesült Államok) valós terv lehet. A lépést indokolja, hogy a nemzetállam az emberiség találmányaként nem annyira sikeres, mert nekik köszönhető a modern kor összes háborúja, a permanens fegyverkezés, a hadseregek, az atomhatalmak, a vámok és az útlevél, egymás kölcsönös lenézése, a saját nemzet túlértékelése, a fenyegetettségre való hivatkozás agresszió esetén, a vallási fanatizmus megvédése az értelemtől, a revansizmus, valamint az emberiség közös céljainak állandó kudarca is. Ebből látható, hogy kinek van szüksége rá.

A nemzeti kultúrákat viszont nem fenyegeti senki. Még a halálkultúra erői sem, hiába hazudják azt egyesek.

Sajnos azzal a hazai gyakorlattal, hogy ezt a Kövér-féle maszlagot a nép jó része lelkesen fogadja, és legközelebb ismét rá szavaz, Magyarország értelmisége nem tud mit kezdeni.

Egyelőre?

Bicikli és város

Síkvidéken öröm a kerékpár. Hollandia például rettentően sík, a nagy magyar Alföld ugyancsak, van is kerékpáros mindkét terepen. Dimbes-dombos tájon, például Budán a bringa viszont már nem az igazi. Ezen ugyan segíthetnénk az elektromos kerékpárok elterjesztése révén, de az áruk egyelőre barátságtalan.

Sajnos akadnak olyanok, akik alkatukból, korukból, betegségükből, stresszhelyzeteket rosszul tűrő természetükből, félelmükből vagy ügyetlenségükből adódón nem alkalmasak a városban való kerékpáros közlekedésre, valamint olyanok is, akik nem szeretik magukat kitenni az időjárás viszontagságainak, azaz ha esőben, hóban, téli fagyban kell valahová menniük, nem a kerékpárt preferálják, és akkor sem azt, ha nagyobb távolságra utaznának, csomagot kell cipelni, vagy gyorsan kell valahová odaérniük. Operába, bálba, egyéb sátoros ünnepségre sem azzal érkezik a szépen felöltözött ember – hogy a lustákról már ne is beszéljünk.

Tagadhatatlan, hogy a bicikli 18 évesen, fölényes kerékpártudással, kicsattanó egészségi állapotban (kötélidegek inkluzíve), tavaszi napsütésben, sík terepen, forgalommentes környezetben, ráérősen, csomag nélkül, közeli és kerékpármegőrzővel ellátott célállomás esetén, ahová nem szmokingban és kisestélyiben kell menni, jó dolog, ráadásul környezetbarátabb, mint az autó, de hogy ez mind összejöjjön, ahhoz piszok nagy mázli kell.

Megállapítható tehát, hogy a jóízű bicajozás nem adatik meg sem mindig, sem mindenhol, sem mindenkinek.

Városokban mindez fokozottan érvényesül, azaz egyértelműen objektív oka van annak, hogy a nem kerékpáros hagyományokra épült városok döntő többségében (és Budapest ilyen) az autósok száma nagymértékben haladja meg a kerékpárosokét. Ha a lakosság 3 százaléka néha egy adott útra kerékpárral indul, az már egy jó arány (általában alacsonyabb), javasolható tehát, hogy

a városokban a kerékpárok előnyben részesítése, csak rendkívül gondos vizsgálatok elvégzése után hozza meg a városvezetés.

A bicikli a közlekedés során az arra járóknak akadály. Ez az összes többi közlekedési eszközre is igaz, csak a minősége más. Az akadály hatásossága a következőktől függ: az eszköz méretei, a műszaki állapota, a sebessége, a szerkezetet irányító ember habitusának jellemző értéke a nyuszi >>> macsó skálán (nők esetében is) és a vezető pillanatnyi ingerültségi szintje. Az autósoknál utóbbiakat mindenki ismeri, a biciklinél viszont nem ez a döntő, hanem a sebesség, és a gyorsulás, melyek lényegesen kisebbek a többiekéinél. Ez eredményezi azt, hogy egy csupa ideális vezetőből álló autósor esetén a főútvonalon történő haladás viszonylag sima, viszont ha az autósorba egy biciklis belekerül, hiába gyakorlott a vezetője, sokak napját el tudja rontani, pláne a szokvány piroshullám esetén (a zöldhullámot rejtélyes okból egy kocsira szokták beállítani, így többet nem szabadna ráengedni az útra, mert akkor az inverz szorzó érvényesül. Annak oka, hogy miért így csinálják, egyelőre ismeretlen, és ahogy az az erre irányuló kutatások számából kiderül, az is marad. Punktum).

A várható szituáció: a kerékpárost két lámpa közt az összes autós megelőzi, viszont a pirosoknál mindig felzárkózik, így a következő szakaszon újból kezdődik a hektikus előzgetősdi. Jobban járna az ország (kevesebb olajimport), a város (kevesebb szennyezőanyag kibocsátás), valamint a többi autós (kisebb költség és idegi terhelés), és maga a kerékpáros is, ha bicikli helyett ő is autóval jött volna. Más lenne persze a helyzet, ha az adott úton nem egy kerékpáros és ötven autó haladna, hanem ötven kerékpáros és nulla autó, de ennek a fentebb leírt objektív és szubjektív okok miatt semmi esélye sincs.

A fentiek alapján megállapítható, hogy a kerékpár NEM a városi főútvonalak közlekedési eszköze. Ezen a lelkes zöldek, ha hatalomra jutnak, úgy szoktak segíteni, hogy ahol lehet, kerékpársávokat jelölnek ki az utakon. A kerékpársávnak viszont csak akkor van értelme, ha indulástól érkezésig azon haladhat a bringás (azaz minden főúton van ilyen), mert ha útja során csak pár helyen található, rosszabb lesz a helyzet, ugyanis a kerékpársáv megléte olyan vasárnapi biciklistákat is kicsábít az útra, akiknek városban nem kellene, illetve nem szabadna bicajra ülni.

Azok a sajnálatos következmények, melyek szerint

  • a sáv kijelölésével az adott út egyéb járművekre vonatkozó áteresztő képessége csökken,
  • a dugó nő, a benzinfogyasztás és a szennyezőanyag kibocsátás több lesz,
  • az arra közlekedők idegileg is jobban károsodnak,

a sávkijelölőnek általában érdektelen, mert a lelkesedés és a hit nagy erő, melyek egyszerű szavakkal szokták elsöpörni a bonyolult rendszerek racionális vizsgálatát. A legveszélyesebbek a „Nekem tetszik”, „Tőlem ezt várják” és a „Már beleéltem magam” elv, ahol vitának nincs helye. Egyébként a kijelölés és megvalósítás után célszerű forgalomszámlálást végezni, mind az arra haladó autósokat, mind az arra haladó kerékpárosokat illetően, hogy a kijelölés hasznossága igazolható, illetve (a kijelölőre nézvést kellemetlen esetben) megkérdőjelezhető lehessen. Sajnos az a helyzet, hogy a kijelölt kerékpársáv általában üres, miközben autó bőven jár(na) arra. Ha nem lenne kitiltva onnan.

Városban a kerékpárokhoz illő közlekedési terep a mellékutcák hálózata. A forgalom ott jelentéktelen (ahol nem az, az nem mellékutca!), az átlagsebesség kicsi, és a kerékpáros, ha mégis kellene, autóval könnyen megelőzhető. Ezek a mellékutcák tudják biztosítani, hogy sok kerékpáros eljusson egy olyan villamos, metró, busz vagy HÉV megállóhoz, ahonnan a belvárosba már tömegközlekedéssel mehet. Ezt az elvet követve (ami erősen javasolható) a városvezetés legfőbb teendője, hogy a lehető legtöbb ilyen megállóban kerékpártárolót létesítsen, főleg a külső kerületekben, ahol a kertes beépítés miatt a gyaloglási távolságok nagyok. Ez a lehetőség sokakat indíthat arra, hogy ilyen utaknál nem autóval mennek a belvárosba, hanem biciklivel a megállóig, és onnan metróval tovább. Persze ha nincs a megállónál kerékpártároló, akkor autóba ülnek ők is a többi autós, a városvezetés és a földlakók legnagyobb bánatára. Ezért az ilyen tárolókkal sokat lehet javítani a helyzeten.

A biciklis futárok profik. Miattuk nem kell kerékpársávot építeni, és általában azok miatt sem, akik a városban kerékpárra ülnek, mert egyrészt nincsenek sokan, másrészt ők is jól tudnak tekerni.

A külön sávoknak ott van létjogosultsága, ahol a kijelölés az autóforgalmat nem korlátozza.

A városvezetői döntések előtt a szakemberek vitája elengedhetetlen, a politikusoknál pedig a vita végeredményének figyelembe vétele (annak elismerése, hogy ők nem értenek hozzá), és higgadt, lelkesedésmentes visszafogottság szükségeltetik. Aki Nagy Sándornak érzi magát, és gordiuszi megoldásokban gondolkodik, nagy bajt tud csinálni. A „Nekem tetszik” érv feltétlenül kerülendő. A népszavazást „a döntések igazolásához” százszázalékos mértékben el kell vetni, mivel a lakosság döntő többsége biztosan másik városrészben lakik, és szinte soha nem jár arra, amely helyszínről döntenek, azaz a szavazata nem a saját szempontját figyelembe vevően racionális, hanem az ún „érvényes divat” szerinti lesz. Az ilyen népszavazásos „döntés” eredménye ezért semmisnek tekintendő.

Jobb (szakmai) érveket kell keresni.

A rendeletalkotás (kitiltás, betiltás, meg a többi) a legolcsóbb, de a legtöbb bajt okozza. Lehetőleg nagy ívben kerülni kell.

Hagyományos érték

A hagyományos érték nevéből következően olyasvalami, amely a múltból érkezik, fő jellemzője pedig, hogy akkor is érték volt, meg ma is az. A hagyományos érték választja el például a genderglobalista Nyugatot a hithű, konzervatív Kelettől, mely utóbbiban az orosz földgáz továbbra is hagyományos érték, az előbbiben meg már nem.

A konzervatívok szerint attól, ami tegnap volt, nem szabad eltérni, a balliberálisok szerint viszont szabad, így aztán arra, Nyugat felé nem veszik rossznéven, ha valaki eltér. Ebből következően az ő világuk eleve erkölcstelen világ, hagyományos értékeik nincsenek, nem forszírozzák a szaporodást(!), megengedhetetlen kapcsolatokat törvényesítenek(!!), és ma már nem is akarnak homogének lenni(!!!), mert tisztában vannak vele, hogy korábban sem voltak azok, csak a „hagyományos értékek” kényszerítették bele őket a látszathomogenitásba. Szörnyűség, hogy mennyire toleránsak a mássággal szemben. Brrr.

Ilyen egy rendes, illiberális államban nem fordulhat elő.

A konzervativizmus jellemzője a hierarchia. Abból származtatja a számára elengedhetetlen, nagybetűs Rendet, azaz tartózkodásra kijelölt helyként mindenkinek meg van határozva egy zárt rekesz, ahonnan nem jöhet ki. A konzervatív állam mindenféle intézkedésekkel gondoskodik róla, hogy ne is akarjon kijönni, mert különben baj lesz. Az Isten, császár, király, arisztokrácia/politikusok, papság, nemesség, polgárság/szabadok, pórnép, rabszolgák, nők sorrend többezer éven át jól működött, aki ezt meg akarná zavarni, az a konzervatív állam alapjait támadja meg. Amely csoportok renitenskednek, azaz nem hajlandók szó nélkül betagozódni és elfogadni azt, ami számukra ki lett jelölve, azokat rendőrségi felügyelet alá helyezik (lásd oktatás, egészségügy, ilyesmi).

Ha egy egész ország rendőrségi felügyelet alatt van, azt jelenti, a Rendet minden téren erővel kell fenntartani. Ezek a totális diktatúrák.

Az ország nulla és a százszázalékos rendőri felügyelete közötti elhelyezkedés mutatja, mennyire diktatúra az adott ország, vagyis aki azt mondja, ha senkit nem visz el a fekete autó, akkor ott nincsen diktatúra, hülyeséget beszél, ugyanis attól még nyugodtan lehet, legfeljebb kisebb mértékben. Például nálunk a Rogán vezette propagandaminisztériumot egyáltalán nem a belügy irányítja, szabadon plakátolhat meg levelezéses nemzetkonzultálhat bármiféle rendőri korlátozás nélkül akár évi negyven-negyvenöt milliárdból is, ha kell, ami elég nagy mozgástér Rogánnak, mégis vannak kétségeink a hazai demokráciát illetően. Igaz, nem Rogán korlátozása miatt.

A mozgolódásoktól mentes, ún. „rendes” hierarchia tehát a legfőbb hagyományos érték, amelyet a konzervatív erők szerint tűzön-vízen keresztül meg kell tartani.

A társadalom a nagy csoportokon belül kisebb egységekre tagozódik, ezek a családok. Konzervatív állam esetén a családokon belül is működik a szigorú hierarchia, mely szerint mindenkinek tudnia kell, hol a helye. A konzervatív tábor családmodellje, melynek a költő szerinti ideális helyzete az „Apa, anya, gyerekek, csupa szív, szeretet, egy se nyafog, kesereg, tréfa csupán a baj.”, a legvégsőkig megőrzendő, ha kell törvények által, sőt akár az alaptörvény módosításával is. Ebből következően az „Apa, apa, gyerekek…” szigorúan tilos, ahogy az „Anya, anya, gyerekek…” éppen úgy, teljesen függetlenül attól, hogy a „csupa szív, szeretet” az efféle visszataszítóan perverz kapcsolatban adott-e, vagy sem. A család feje a családfő, a többiek a beosztottak, és nem csak a család kutyája tudja, ki parancsol ott.

A gazdaság is a jól bevált családmodell szerint szerveződik, a kereslet-kínálat által meghatározott árak, a fogyasztás és az általa ösztönzött fejlesztés zavaros, individualista módszerei helyett a hagyományos értéknek tekintendő, padrone vezette nagycsalád dívik, azaz a rendszer sokszereplősből egyszereplőssé válik, legalábbis az állam uralta gazdasági terepen, ahová idegenek belépése tilos. A családon belül piaci igényből felvetődő műszaki fejlesztési, gazdaságosság növelési, környezetvédelmi vagy kiszolgálás jobbítási igény nincs, a vevő, aki ugyanaz, mint az eladó, gavallérosan rendel és fizet (a mi pénzünkből), továbbá akárhány túlmunka számlát befogad. Ha törvényileg baj lenne, egy nap alatt módosít. Tessenek, kérem, elképzelni, van olyan ország, ahol a többszörös kétharmad révén a rendszer sok időt kapott a kiépülésre, így aztán ma már kiválóan működik, a nagypénzű parvenük saját gyarapodásukon túlmenően eltartják a padronét is. Fényesen.

És látá a padrone, hogy ez jó.

És tényleg jó. Nem mindenkinek ugyan, ám a legtöbb gazdagnak az. Nem is lenne semmi baj, ha nem volnának renitensek, de sajnos vannak. Affenébe is!

A szépen felépített Rendet az örökös ugyanoda pozicionáltság helyett egyenlő kiugrási esélyeket akarók, a kötelezően fekete-fehérből kitüremkedő szivárványosok, az utasítás helyett megvitatással kialakított, közös álláspontban hívők, a mindenféle undorító szabadosságot szabadságnak nevezők, a Biblia ősi és kötelezően betartandó törvényeit kétségbe vonók, meg még további ilyesféle, rendkívül káros szerzetek, azaz főleg az ellenzék veszélyezteti, ugyanis hiába írta azt a költő, „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet…”, nagyot tévedett, mert abból nem rend lesz, hanem óriási kavarodás. Ami megengedhetetlen. Még tán az eleve elrendelt, örökös miniszterelnöki címet se akarnák tudomásul venni a népek egy akkora zűrzavarban, amit az ellenzék által megvalósítandónak hirdetett, úgynevezett „szabadság” okoz!

Az ilyesféle fertő elkerülésének záloga maga Miniszterelnök úr, aki, mint ezt kifejtette, mások által követhetetlen észjárással kormányozza országunk hajóját a nagy európai hullámverésben.

Csak remélni tudjuk, hogy a sorsunk végül nem az ő észjárásán múlik, mert az már eddig is sok kárt okozott.

Nincs pénz, nincsenek barátok, az országnak rosszabbul megy, mint ahogy mehetne, és mindez azért, mert Miniszterelnök úr azon tekintélyes szervezetekben sem szereti az egyenlőséget, amelyeknek tagjai vagyunk. Már az érthetetlen, hogy ott is hierarchiát akar, de hogy 27 egyenlő között ő akar a padrone lenni, az minden más tagállam szerint túlzás egy kicsit. A szervezetek alapszabályaikban eleve megadják mindenkinek az időszakosnak gondolt, néha egy-egy kérdésben alkalmazható vétójogot, de ilyen agresszív kismalacos pávatáncra nem számított egyik Alapító Atya sem.

Miniszterelnök úr sajnos nincs tisztában az alábbiakkal:

  • Ha valaki tag egy klubban, akkor a szuverenitásának egy részét fel kell adnia! Aki ezt a primitív követelményt nem képes fölfognia, annak az agyi képességeiről jobb, ha nem nyilatkozunk.
  • Miniszterelnök úr sohasem a „magyarok érdekeit” védi, hanem minden esetben a saját elképzelését. Hogy mégis azt mondja, az sokaknak ugyan elfogadható, de attól még nem lesz igaz.
  • Ha valakitől pénzt kapunk, ne sértődjünk meg azon, hogy szeretné tudni hová ment a pénz, mert ha nem engedjük megtudni neki, legközelebb nem ad.

A baj az, hogy ezekre Miniszterelnök úr magától nem fog rájönni soha, megmondani pedig nem merik neki.

Nem lehetne végre leváltani? Vagy még mindig nem elég?

“Én adtam Orbán kezébe Gramscit, a kommunista teoretikust”

A magyar nemzeti együttműködés rendszerének kialakításában fontos szerepet játszott az olasz kommunista párt egykori vezetőjének tanítása a kulturális hegemóniáról – állítja Ágh Attila.

A jeles politológus, aki nemrég könyvet adott ki a nemzeti együttműködés rendszeréről, a Népszavának így nyilatkozott: ”egy bizonyos Orbán Viktor nevű joghallgatónak én adtam a kezébe Gramscit. Ez 1986-87 táján történt. Orbán Viktor akkor liberális, nyitott és barátságos egyetemi hallgató volt. ”Mire hívta fel a figyelmét Orbán Viktornak Ágh Attila? Arra, hogy az olasz marxista gondolkodó szerint

a politikai ellenfelet nem a leggyengébb hanem a legerősebb pontján kell megtámadni.

Ez nyilvánvalóan eltér Lenin tanításától hiszen a bolsevik vezér híres mondása szerint a leggyengébb láncszem a célpont. Gramsci másik jelentős felfedezése: nagyon fontos a kulturális hegemónia megszerzése! Erről nemrégiben Békés Márton – Orbán Viktor egyik ideológusa –  könyvet is publikált.

Ágh Attila szerint Orbán Viktor szisztematikusan halad előre 2010 után: az első szakasz a politikai hegemóniáról szólt, a második a gazdaságról, a harmadik, a jelenlegi a kultúráról. Úgy véli, hogy a nemzeti együttműködés rendszere a saját sírját ássa, mert mint autokrata rendszer olyan embereket nevez ki fontos pozíciókba, akik lojálisak, de szakmailag inkompetensek. Ezért az alrendszerek –  egészségügy, oktatás, stb… – összeomlása hozhatja el az egész bukását. A politológus szerint korábban nem tűnt fel a magyar elit inkompetenciája holott az Antall, a Horn vagy a Gyurcsány kormány is tele volt inkompetens vezetőkkel. Hozzájuk képest Orbán Viktor csapata egyáltalán nem annyira amatőr. Profi gengszterek, akiket behatárol a rendszer.

Orbán gyenge pontja a nemzeti szemlélet

Gramsci tanításait is kihasználva Orbán Viktor olyan rendszert épített ki, melyet nagyon nehéz megbuktatni, mert kezében van nemcsak a politikai, de a gazdasági és a média hatalom nagy része is. Gramsci Olaszország számára találta ki a kulturális hegemóniát, és az olasz kommunista párt ezt felhasználva a nyugati világ legerősebb kommunista pártja lett, amely ráadásul nem is bukott meg teljesen miután megszűnt a Szovjetunió. Ma Brüsszel legjobb szövetségese Rómában az olasz kommunista párt utódpártja. Olaszországban ugyanis rájöttek arra, hogy a globalizáció átírta a politikai stratégiát mindenütt: egyedül nem megy! A világgazdaság globálisan működik miközben az emberek többségének gondolkodása megmaradt a nemzeti keretek között. Ezt az ellentmondást kell kezelnie minden elitnek, és ez az, ami Orbán Viktornak nem megy. Ő politikailag gondolkodik mint Lenin vagy Gramsci, de említhetjük Sztálint is, aki meghirdette a szocializmust egy országban programot. Lényegében ebbe bukott bele – kis késéssel – a Szovjetunió 1991-ben.

A szuverenista politikának, melyet Orbán hirdet, a globalizált világban nincsen értelme. Világosan bizonyítja ezt az Európai Unió két kis országa, ahol a legmagasabb az egy főre jutó GDP. Hogy sikerült ez Luxemburgnak és Írországnak, ahol semmilyen természeti erőforrások sincsenek? Mindkét helyen arra jöttek rá, hogy a globalizált világ  óriási adócsalást is jelent a gyakorlatban: aki teheti külföldre menekíti a pénzét az adóhivatal elől. Jean Claude Juncker még mint Luxemburg miniszterelnöke, kitalálta azt, hogy az uniós polgárok és cégek  náluk is adózhatnak. Az eredmény: csillagászati GDP, amely egy főre számítva messze a legmagasabb az Európai Unióban. Írország ugyanezt csinálta globális méretekben: az Európában működő amerikai óriások jelentős része itt adózik. Ezért ugrott a kelta tigris a második helyre az egy főre jutó GDP-t tekintve az Európai Unióban.

A magyar elit továbbra is nemzeti kategóriákban gondolkodik, az eredmény: stabil hely Európa szegényházában.

Ráadásul Orbán Viktor jóslata szerint hét szűk esztendő következik…

Többség

„Magyarország az elmúlt időszak minden válságából megerősödve került ki, ami kizárólag úgy volt lehetséges, hogy a kormány soha nem vette figyelembe a nemzetközi liberális mainstream diktátumait, ragaszkodott a szuverenitásához és minden nehézségre magyar választ adott a nemzeti érdekek alapján – fogalmazott a CPAC zárónapján Szijjártó Péter.

A külgazdasági és külügyminiszter beszédében többek közt arról beszélt, hogy létrejött a progresszív külpolitikai nyomulás első struktúrája, ugyanis kilenc EU-tagállam csoportot alkotott, amelynek deklarált célja az egyhangúság kivezetése az európai külpolitikai döntéshozatalból.”

Mikor az ember meghallja Miniszterelnök úr szövegét (Szijjártó csak a szócsöve), mimagyarokként szinte szárnyal a lelke, hogy választottunk ilyen erővel és ennyi elszántsággal védi a magyar érdekeket. Ő mindig harcol, jelen esetben például az ún. „progresszív külpolitikai nyomulás” ellen, amelyet ránk akarnak kényszeríteni.

Tessenek csak elképzelni, mit is jelentene ez, ha sikerülne a „liberális mainstream”, másnéven az EU kilenc tagállamos hungarofóbjainak nyomulása! Bármikor leszavazhatnák a szuverén, büszke mimagyarok kizárólag a saját érdeket szem előtt tartó külpolitikai elképzelését Brüsszelben, és helyette megszavaznák (horribile dictu!) a többség külpolitikai elképzelését! A többségét! Tök ugyanaz lenne, mint itt a Duna partján, ahol az „illiberális mainstream”, azaz a FIDESZ/KDNP úgy leszavazza a többségével a szuverenitásához ragaszkodó, azaz nem a Miniszterelnök úr elképzelését támogató ellenzék minden indítványát, hogy attól koldul a sok gyurcsányfióka! Akiknek magától értetődőn nincs semmiféle vétójoga, és nem is lesz!

Ebből a vak is láthatja, hogy miniszterelnökünknek milyen keményen kell küzdeni az EU-ban az ellen, ami a magyar Parlamentben mindennapos gyakorlat. Mikor mi hasznos neki függetlenül bárkitől. Sokra is vitte, amint látható.

A küzdelemhez a következőket kell tudni Miniszterelnök úr álláspontjáról:

  • Egy szervezethez tartozás szerintünk, mimagyarok (= Miniszterelnök úr) szerint NEM azt jelenti, hogy ha már klubtaggá lettünk (saját akaratunkból!), akkor kompromisszumokat kötünk a többi taggal, akiknek szintén vannak érdekeik, és ezáltal valamilyen közös álláspontot alakítunk ki (de nem ám!), hanem azt, hogy mindenkor és minden témában kizárólag és csakis a magunk, azaz a mimagyarok érdekét érvényesítjük. A hátrálást illetően a jelszavunk: „Egy tapodtat se!” Különben vétó.
  • Az előző pont értelmében mindig mi mondjuk meg, hogy mi legyen. Ha ez más országok véleményével egyezik, az az ő szerencséjük, ha valamelyikével, esetleg többel nem egyezik, az pech. Nekik. A mi elképzelésünk, illetve, hát dehogy a miénk, hanem Miniszterelnök úr elképzelése az, melyhez az összes többi tagországnak alkalmazkodni kell. Ez nem diktátum, sőt messze nem, ellentétben azzal, ha a többség mondja meg, mi legyen, és nekünk kell alkalmazkodni. Mert az már undorító diktátum. És akkor vétó.
  • A fentiek alapján a szervezetben mi, mimagyarok, illetve hát Miniszterelnök úr nem tag, hanem a Megkérdőjelezhetetlen Vezető. Főnök. Szuverén. Főméltóságú úr. Esetleg Felség. Csak azért, hogy bemutassuk nagymértékű kompromisszumkészségünket, megengedjük, hogy a fentiekből mindenki azt a megnevezését használja Miniszterelnök úrnak, amelyik csak tetszik. Ebből is látható a mi demokráciafelfogásunk maximalitása, azaz a kifejezetten engedékeny magatartás, amely miniszterelnökünk esetében a legfőbb magyar, európai és világvezetői pozícióval korrelál.
  • Mindezt figyelembe véve az EU-nak gyakorlatilag nincsen külpolitikája, hiszen vagy mi mondjuk meg, hogy mi legyen, vagy ha mások akarják megmondani, akkor vétózunk. Ezt a nagyszerű szisztémát akarja megváltoztatni az a kilenc nyomorult ország, amelyek azt szeretnék, ha az EU-nak lenne külpolitikája, és a többség döntene, ugyanúgy, ahogy a magyar Parlementben, de ebbe mi nem megyünk bele! Ugyanis ami itthon helyes és szükséges, az az EU-ban helytelen és szükségtelen is, sőt nagyon is szükségtelen, hiszen itt vagyunk mi, mimagyarok, akik megmondjuk a tutit, mégpedig hosszadalmas, bonyolult és idegesítő szavazgatások nélkül. Lazán. Kapcsiból. Csak a miniszterelnököt kell megkérdeznünk, és kész. Világos?
  • Az egész ócska, demokráciaellenes, az úgynevezett „többségi elvet” egyenesen fétissé emelő, liberális mainstream tervből szinte sugárzik a pofátlanság, hogy a mimagyarok érdekeit nem mindig (Jézusmária!), esetleg nem százszázalékosan (Tejóisten!) akarja figyelembe venni, helyette valamilyen közös (Szentséges Szűz!) álláspontot akar, mégpedig a 27 tagország többségi elv által kialakított álláspontját, mely borzalomhoz a mimagyarság tiszta demokráciafelfogásnak nincs köze! Egy fikarcnyi sem! Úgy utasítjuk el Brüsszelben mindezt, hogy a Manneken Pis is értsen belőle, ne csak azok az ostoba von der Leyenék!

Jöjjön tehát a küzdelem! Hajrá Magyarország! Hajrá mimagyarok!

A végére már csak egy dolog maradt: definiálni a

válságból megerősödve való kikerülés

főbb paramétereit, és azok alapján bemutatni ezeket a válságokat és megerősödéseket, hogy Szijjártónak legalább ez a kijelentése ne tűnjön emeletes hülyeségnek.

Ha már a többi az.

Másképp gondolkodás

Mióta a miniszterelnök kijelentette, hogy „Mások által követhetetlen észjárással kormányozzuk országunk hajóját az európai hullámverésben”, a másképp gondolkodás végre értelmezhető.

Rengetegszer hallottuk már, hogy Brüsszel azért büntet minket, mert másképp gondolkodunk, sőt már nekem is írta egy főszerkesztő, sajnálja, hogy másképp látom a kétszerkettőt, mint ő, így aztán szöget üthet az ember fejébe a dolog, és elkezd töprengeni azon, hogy mi a fene ez a másképpság. Illetve másképpség. Főleg az észjárást illetően.

Arra hamar rá lehet jönni, hogy van ebben valami, mert ha megnézzük, hogy miniszterelnöknek milyen húzásai vannak főleg a nemzetközi politikai színtéren, hát azoknak tényleg semmi értelmük sincsen, hacsak miniszterelnökünk nem kárt akart okozni szép, deli hazánknak… de ilyet még gondolni is borzalom!

Azért sem lenne értelme, mert a miniszterelnök pofára eséseit mindig meg tudja magyarázni majdénmegmondomkiahibás alapon (Brüsszel, Gyurcsány, Soros – a sorrend alkalomszerű), és teljesen lényegtelen, hogy közben mekkorákat szövegel kapu mellé vagy fölé, esetleg luft jelleggel, vagy taccsra küldve a mondanivalót, hogy focikifejezésekkel éljünk, mert ő már korábban tudtunkra adta,

nem azt kell nézni, amit mond, hanem amit csinál.

Így aztán nem is füllent. Illetve de, csak, mint mondta, nem azt kell nézni. Az ember nem is képes eldönteni, hogy ez most elmés, vagy jópofa, egyedül az biztos, hogy megint át lettünk verve.

A téma tehát az észjárási másság, és annak átgondolása. Hálaisten (illetve hála miniszterelnöknek), most már erre a kényelmetlen és fárasztó átgondolásos műveletre nincs szükség, mert ő, mint a legilletékesebb végleg lezárta az ügyet: a „másképp” azt jelenti, hogy ez az észjárás a többi ember által „nem követhető”. Punktum.

Elfogadva a miniszterelnök meghatározását, ha a többi embert  logikus lénynek tekintjük, a mondott észjárás vagy logikátlan, vagy nem evilági logika. Nem merném feltételezni, hogy Miniszterelnök úrnak a logika – Örkénnyel szólva – hölderlinszerűen unbekannt, sokkal inkább az lehet a helyzet, hogy Ő immár túllépett rajtunk, és más téridő skálán robog, ahol a kettőnek kettővel való szorzata huszonnyolc és köbgyök százharminchétezer között bármely egész szám lehet, ha iksz egyenlő nulla. Ez mások által tényleg követhetetlen, amit meg tudok érteni.

Itt van aztán az EU pénzek esete. Úgy gondolná az ember, nem létezik miniszterelnök, aki egy amúgy is kiköltekezett, rekord inflációval sújtott, a kormány intézkedéseiből láthatóan pénztelen, és ebből következően nagyon szerencsétlen országban ne teljesítené azonnal és lélekszakadva az EU által a pénzküldés feltételeként támasztott huszonhét pontos követelményrendszert az ország érdekében, pláne, ha ő és társasága már annyira megszedte magát, hogy nincs szükségük további intézményesített tolvajlásra, mert munka nélkül is megélnek az eddig besöpört pénzből minimum tíz nemzedéken át. Tágabb családostul, hogyha kell.

Sajnos nekünk, az EU-nak, sőt az egész földi világnak nagy meglepetéssel kell látnia, hogy ilyen miniszterelnök mégis létezik, mégpedig a mi sokszor megválasztott Miniszterelnök urunk, akibe mi, a nép aztán annyi bizalmat helyeztünk, hogy  az egy nagymértékű fényhajlításra alkalmas gravitáció ideérkezése esetén akár a Hold túlsó oldaláról is látható. Ő az, aki követhetetlen észjárással próbál kibújni az előírt EU kötelezettségek alól, bevetve minden módszert, ami csak rendelkezésre áll. Úgy csinál, mintha teljesítené, közben bazsalyogva bólogat, de végül mégsem, kezdődhet hát a következő menet. Igen nagy valószínűséggel hatalmas stáb töri a fejét éjjel-nappal azon, mi legyen a következő csel, amellyel kipróbál egy újabb EU átverést, hogy ne kelljen betartanunk. Hogy mit? Semmit! Egyetlen pontot se, rohadt Brüsszelék!

Ez ám az észjárás, lehet mondani! Bármit beáldozva, ha kell, szakadjon bár össze Föld és Ég, ha tetszik, ő csak győzelemre képes játszani. Mindent és mindenkit feláldozva közben, pusztuljon akár (rajta és rokonságán kívül) az összes országlakó, jöjjön Mohács, Trianon vagy akár Marseille, ha kell, akkor sem fogja feladni! Sohasem! Én ezt végzetesen ostoba makacsságnak hívom, de sajnos olyan mindegy, hogy minek! A hívek zsolozsmája elnyom minden ellenvéleményt.

A helyzet hétről hétre romlik, az EU egyre jobban begurul, és mostanra jutottunk el oda, hogy nyíltan kezdik hangoztatni, meg kell tanulnunk EU pénzek nélkül élni, mert „előbb-utóbb nettó befizetők leszünk”. Mi, józanabbak persze tudjuk, hogy az indok ugyanúgy hazugság, mint a többi megnyilatkozása. A Néppártból is inkább kilépett. Valahogy nem tud veszteni.

A Néppártot bánja a franc, egy HUXIT-ot viszont már életveszély lenne meglépni. Nekünk, az ország polgárainak az. Na persze, Miniszterelnök úrnak mindez semmi, őt meg sem érinti az a gazdasági zuhanás, ami a kilépéskor bekövetkezne, legföljebb visszavonul családi birtokára, ahol mindig süt a nap. Miért érdekelné őt, hogy mi lesz a többiekkel, hiszen azon túlmenően, hogy neki ma már mindegy, EU tagok vagyunk, vagy nem sem, fel sem tudja fogni, hogy mit csinál. Ha a túléléshez az kell, nem fog habozni egy pillanatig sem, úgy feláldoz minket, mint a sicc, akkor is, ha emiatt hívei éhen halnak, ők továbbra is hálásan hozsannáznak neki, milyen szerencse, hogy nem egy Gyurcsányfióka van hatalmon, mert akkor biztos a szemüket is kilőnék eközben kedves mindannyiuknak. Így halnak majd meg boldogan, mert a Mennyország be van ígérve nekik.

A Földre visszatérve a veszély sajnos valós, mert előfordulhat, hogy Miniszterelnök úr egy országot magával rántva száll le a bicikliről, amely elvitt volna minket egy jobb világba.

Na, magyar értelmiség? Tetszik érteni?

Sál

Mint azt a tanulmányainkból tudjuk, Vörösmarty, Petőfi, Kölcsey korában Magyarország csak egy gyarmat a sok között. Az osztrák elnyomók akkor már több évszázada sarcolták az elnyomottakat, közben levertek egy Rákóczi szabadságharcot is, így az izzó hazaszeretet az elnyomók iránti gyilkos dühből táplálkozott.

Pont akkoriban jöttek rá elődeink arra, hogy ők tulajdonképpen egy nemzet, ezért létezhet közös cél, napéldául a nemzet szabadsága, hogy az ország dönthessen minden őt érintő kérdésben, mivel pedig hazánk mindenkori ifjúsága mintegy 150 év óta leginkább róluk, de főleg tőlük tanult, honfiúi, valamint honleányi lángolásunk ma is félelmetes.

A gond az, hogy hazánk Trianon óta független ország, és ma már erős szövetségek tagja, ergo nem kéne annyit honlángolni, több haszon lenne a másokkal való baráti kapcsolatban, mint Pártunk és Kormányunk dacos vagdalkozása révén. Miniszterelnök úr sajnos nem tudja, hogy az udvarló páva nagyban különbözik az agresszív kismalactól, ezért az erőteljesen nacionalista vagdalkozást táncnak nevezi. Sajnos az orbáni mozgásformát egyre jobban utálják a többiek, így sodródunk mind messzebbre saját szövetségi rendszerünktől, lásd EU, V4, Néppárt, NATO, ésígytovább.

Nem baj, mondja a Kiválasztott, ajánlok helyette mást. Kipcsákok, türkök, Kína, Oroszország. Nagy kár viszont, hogy a felsoroltak sokkal durvábban érvényesítik saját érdeküket, mint itt nyugatabbra bárki, ráadásul vagy nem érdekeljük őket vagy sokkal nagyobbak nálunk, így aztán ezekben a kapcsolatokban mindig mi vagyunk a csicska. Az EU nem kéri senki meghunyászkodását, egyedül a demokráciákban szokásos úri modort várnák el tőlünk, de az sajnos nem megy Miniszterelnök úrnak. Marad a vagdalkozás.

Nyilvánvaló, hogy itthon hasznos neki. Akinek kies hazánkban a magyarságán kívül különleges jótulajdonsága nincs, ahhoz fog mérni mindent, így aztán örömmel veszi, ha a kormány „a magyarok érdekeit” tekinti elsődlegesnek, és meg is védi tűzön-vízen át. A megvédés okán Miniszterelnök úr semmiféle kompromisszumos megállapodásba nem mehet bele, mert akkor sérülne a magyar érdek. A jól kicsiszolt technika eredményeképpen EU magányunk immár végképp elintéztetett, nehéz lesz innen kitörni, hacsak nem küldjük nyugállományba magát a Legfőbb Akadályt.

Ellenségből nálunk sosincs elég, így aztán az UEFA-val is szívóskodunk. Európai szervezet, a miniszterelnök kedvenc sportjának szövetségi rendszere. Na és? Ő aztán nem törődik vele, hogy a futball az eredményesség érdekében összjátékot követel, mivel az ő erőssége nem a gólpassz, hanem a saller. Plusz koki, ha a saller nem lett volna elég érthető.

Az ő vezérletével hordjuk Nagy-Magyarország térképes sáljainkat, lengetjük árpádsávos zászlóinkat a stadionban, mégpedig majd csak használ alapon. A többi nemzet mintha nem bízna ebben, ugyanis egyetlen britnek sem jut eszébe lepedőre festett régi gyarmatokkal meccsre menni, és senki nem ugrál a Práter lelátóján, sapkáján a hajdani Habsburg Birodalom térképével, amelyben mi voltunk az egyik bennszülött törzs.

Az új küzdelem lépései:

Az UEFA semmilyen szinten nem engedélyezte ilyen zászlók vagy molinók használatát, ezeknek a jelenléte fegyelmi következményeket vonhat maga után.

Az MLSZ úgy döntött, hogy a történelmi Magyarország térkép és az árpádsáv színei nem minősülnek rasszista magatartásnak.” („csakazértis” elv)

Mint az közismert, a „történelmi Magyarország” 1541-ben befejezte létezését. Először három részre vágták, később Habsburg gyarmat, a kiegyezést követően a Monarchia egy darabja idegen királlyal megfejelve, Trianon óta pedig maga a ködbe vésző ősi múlt. Ebből következően Párizs mellett nem a történelmi Magyarországot fosztották meg döntően idegen népességű részeitől, mert az a Magyarország már rég nem létezett, hanem a Monarchiát, mely megfosztás során az osztrákok nagyobb területi veszteséget szenvedtek el, mint mi. Az, hogy velük ellentétben visszasírjuk a ferencjóskát, magunkon kívül senkit sem hat meg. A visszasírás érdekessége, hogy akkor nem voltunk függetlenek, ma már meg igen, de mégis. Ennek ellenére.

Néhányak szerint a sál csak emlékeztető a daliás időkre. Labdarúgásunk jelen helyzetét tekintve valóban szükség lenne a régi nagyság ösztönző erejére, de a középkorban, amelyre ezzel hivatkozunk, még nem volt foci. Ma már egészen más a sport, mint anno, térkép és futball közt nincsen kapcsolat, hiába próbálná bárki Törő briliáns tánctudását Kinizsiéből levezetni.

Aranycsapat? Puskásék a „Csonka Megszállt Magyarország” hírét vitték szét a nagyvilágba, térképes sálunk ezzel sem korrelál.

Két lehetőség maradt a hordás indokának: hülyeség vagy provokáció. Utóbbinak komoly veszélye, hogy „siker” esetén a külhoni magyarok isszák meg a levét, nem pedig a hazai lelátóhősök, akiket majd Csányi véd meg, újabb érvet biztosítva evvel szegény külhoniak ellen.

Szóval hülyeség, vagy provokáció? Lehet választani. Öntől várjuk a választ Miniszterelnök úr, hiszen Ön is ilyen sállal ül páholyában.

UNGÁR VERSUS MOMENTUM

Kettős vita alakult ki Ungár Péter és a Momentum között. Közvetlenül arról, hogy vajon helyesen tette-e a Momentum, hogy – Ungár fogalmazásában – a pedagógusok bérhelyzetének ügyére kötötte rá a maga kordonbontó akcióit a Miniszterelnökségnél.

Ungár szerint a pedagógusok bérharca összehasonlíthatatlanul fontosabb ügy, mint az, hogy adnak-e interjút a kormány tagjai az arra járó újságíróknak, vagy kordonnal zárják el őket egymástól. Ungár szerint – ezt az ellenzék tavalyi választási kampányát bírálva már a vereséget követően elmondta – nem szimbolikus ügyeket kell az ellenzéki politika középpontjába állítani, hanem az emberek mindennapi gondjait. Ő a maga legfontosabb, következetesen hajtott kampányát az otthonápolási díjra összpontosította már az egész előző ciklusban, most pedig pártja és frakciója az akkumulátorgyárak ügyét tekinti legfontosabb kérdésnek, amivel az LMP zöld jellegét is előtérbe állítja. A Momentum viszont – mellesleg Hadházy Ákossal összefogva – a kordonbontással olyan rendszerügyet próbált előtérbe állítani, mint a sajtószabadság, vagyis a politikusok független újságírók általi kérdezhetősége. Nem tudjuk, hogy vajon a kordonbontó akciókról szóló híradós beszámolókat látó nézők mekkora része tudja, hogy mi is az indítéka a Momentum kordonbontó akcióiknak – a Miniszterelnökség várbéli épülete elé hamis indoklással („építési terület”) húzott rendőrkordon, amely valójában ugyanúgy a kormány politikusait védi az újságírói zaklatástól, mint az Országház épületében Kövér házelnök által bevezetett korlátozás –, de azt mindenki érzékelheti, hogy itt a kormánnyal, a rendszerrel való kemény, indulatokkal teli szembehelyezkedésről van szó. Ungár szerint viszont – ahogy az Egyenes Beszédben fogalmazott – „nem igazán érdemes olyan dolgokról beszélni, amikről azt gondoljuk, hogy bizonyos embereknek szimpatikusak, de nem vezetnek sehova”. Hozzátette, mégpedig, mint mondva, nem a Momentummal, hanem Gyurcsány Ferenc korábbi szavaival vitatkozva, hogy „minden társadalmi ügyet arra redukálni, hogy Orbán Viktor vagy nem Orbán Viktor, minden gondolatunkat arra redukálni, hogy mit gondol erről Orbán Viktor, hogy ha ma reggel Orbán Viktor tükörtojást reggelizik, akkor a tükörtojás fasiszta, és ezért nem lehet szeretni a tükörtojást, aki így gondolkodik, az nem egy szabad ember, az nem tud gondolkodni, és az soha az életben nem fog társadalmi bizalmat kapni.”

Azt kedvelem Ungárban, hogy világosan beszél, élére állítja a kérdést. Amivel azonban Gyurcsánynál vitatkozik, az nem Orbán Viktor személyének középpontba állítása, hanem hogy az, hogy rendszerrel, és nem ilyen vagy olyan szakpolitikákat folytató kormánnyal állunk szemben.

Az Ungár Péterrel az Egyenes Beszédben készített interjú utolsó percében a műsorvezető feltette az alapkérdést: nincs diktatúra? Ungár pedig válaszolt: „Nincs.” Meg is ismételte: „Diktatúra nincs”.

Rónai Egon persze csak az egyik felét tette fel a kérdésnek. A másikat, hogy akkor viszont mi van, demokrácia van-e, szabad országban élünk-e, nem tette fel, és erről így Ungárnak nem kellett nyilatkoznia. Élénken él az emlékezetemben Ungár LMP-beli elődjének (frakcióvezetői és pártelnöki minőségében egyaránt), Schiffer Andrásnak még a második Orbán-kormány idején a Fidesz-frakciónak címzett parlamenti mondata: „Nem vonom kétségbe az Önök demokratikus elkötelezettségét”. Nem tudom, mondana-e ilyet a Fidesznek Ungár, és azt sem, hogy ma, egy évtizeddel később is mondaná-e ezt Schiffer.

Az azonban világos, hogy Ungár a kormányellenzékiség politikáját folytatja: az akkumulátorgyárak telepítését támadva zöld pártként állítja szembe az LMP-t az Orbán-kormánnyal – amit bármely nyugati demokráciában megtehetne, ahogyan azt az ottani zöld pártok teszik ellenzékben –, és baloldali pártként, amikor az otthoni ápolás és a szociális szektor javadalmazásáért folytat kampányt. Azt a kérdést, hogy demokrácia van-e Magyarországon, ahol kormány és ellenzék szakpolitikai kérdésekben küzd meg egymással, vagy a zsarnoksággal szemben kell harcot vívniuk a demokrácia híveinek, egyszerűen és következetesen zárójelbe teszi.

A Momentum politikusa, Kele János az Egyenes Beszédben, ugyanabban az adásban Ungárral vitatkozva mint rendszerellenzékit különböztette meg a Momentum politikáját Ungárétól. Igen, ez az alapvető nézetkülönbség húzódik meg vitájuk mögött. És persze még egy fontos szempont. A pedagógus- és diáktüntetés és a kordonbontás összekapcsolása mellett – ami rendszerellenzéki felfogásban kézenfekvő, Ungár szempontja szerint azonban visszaélés – a vita másik kérdése: helyes-e ellenzéki pártnak elmennie a Fidesz tusványfürdői rendezvényére vitapartnernek egy panelvitára vagy sem. Az ellenzéki pártok közül az LMP, az MSZP és a Jobbik képviseltette ott magát (idén is és korábban is), a Momentum, a DK és a Párbeszéd nem. Az LMP-t idén ott képviselő Kanász-Nagy Máté elmagyarázta: minden fórumot igénybe kell venni az ellenzéki vélemény képviseletére. Ugyanezt mondta az Egyenes Beszédben Ungár is. (Mellesleg másutt az MSZP-s Molnár Zsolt és a jobbikos Brenner Koloman is.) Általánosságban Kele János is ezt tartja helyesnek – ezért is vannak ott a Momentum vezető politikusai a Fidesz Tranzit nevű rendezvénysorozatán, hogy Fidesz-politikusokkal vitatkozzanak –, Tusnádfürdőre azonban nem járnak. (Talán mert nem hívják őket.) A DK-t azonban szerintem hiába is hívnák, nem menne, és igaza van. Mintha azt a Momentum is érzékelné, hogy Tusnádfürdőn minden fellépő Orbán produkciójához játssza a mellékalak szerepét, Orbán ottani produkciója pedig a Fidesz – fogalmazzunk óvatosan – Nyugat-ellenes, nacionalista politikájának emblematikus megjelenítése, amelyhez nem helyes a mellékalak pozíciójában segédkezet nyújtani. Márpedig az LMP, az MSZP és a Jobbik ezt teszi. És Ungár pártja – Schiffer óta – támogatja Orbán Nyugat-ellenes és nacionalista politikáját. Az MSZP félig-meddig, az LMP egyértelműen és következetesen. Ez már évekkel ezelőtt is okozott éles konfliktust a Momentum és Ungár (valamint Keresztes László Lóránt, vagyis az LMP) között. (Ungár és Keresztes közleményben támadta meg a Momentumot, amiért vezető politikusai romániai és szlovákiai liberális pártok kampányaiban vettek részt, amelyek az ottani magyar kisebbségi pártok vetélytársai voltak.) Ezúttal a konfliktusnak nem ez az eleme állt előtérben, de azért ott volt a háttérben ez is.

Hungarofóbia

Szijjártó Péter magyar külügyminiszter ismét beszélt. A békéről meg a háborúról. Nem, mintha még nem beszélt volna róla, de valamiről beszélnie kellett az MCC Feszten, ahol ő van otthon, nem a libsik, és hát miről beszéljen sajátjainak egy külügyminiszter?

A lélegeztetőgép téma nagyon kellemetlen lenne, a jogállamiság őre és felelőse nem ő, hanem Varga (volt), az EU-s pénzek érkezési dátumát illetően Navracsics hitegeti a jónépet, a nagyívű jövőbe látás meg Orbán reszortja, azaz hogy hol tart majd a tej- és mézfolyást tekintve 3118-ban a Magyarország nevű Kánaán, ahhoz Szijjártónak nincs köze. Az egy Orbán privilégium.

Maradt neki a háború. Na meg a béke. Végül is mindkettő hozzá tartozik. Nem volt hát kérdés, hogy miről beszél. Az immár jól ismert, kötelező körök után a következőket sikerült neki mondani:

„Mindig az az ellenérv, hogy a körülmények nem megfelelőek még erre, miközben látni kell, holnap rosszabbak lesznek a körülmények, mint ma, és tegnap jobbak voltak a körülmények, mint ma, mivel tegnap még kevesebb ember halt meg, mint ma, és holnap még több lesz a halottak száma, tehát álságos, elfogadhatatlan és önsorsrontó az az érvelés, amit az európai uniós kollégáktól hallunk a békével szemben. Hiába támadnak minket emiatt, ma Európában mi állunk ki egyedül a béke szükségessége mellett.”

Hát igen. Egyedül mi.

Ez a kiállás nagyon szép dolog. Főleg, hogy az aljas támadások mintegy leperegnek rólunk, sziklaként állva a vártán, miközben szeretteinkre gondolunk. Persze nem mindenki. A külügyminiszter által használt királyi többes ugyanis korántsem az ország teljes lakosságát jelenti, sőt messze nem (az ellenzék és szavazói például háborúpártiak), viszont egy embert biztosan: magát Miniszterelnököt, aki a Napkirály jelmondatát vallja:

„Egyedül mindenki ellen”.

Szijjártó csak tolmács, aki a rögeszméit közvetíti, mert tolmácsból bőven van neki, ha bokros teendői miatt nem jutna el valahová. Magát a kiállást tekintve a józan ésszel bírók legalábbis gyanúsnak tartanák, ha mindenki más az ellenkezőjét hangoztatja és teszi (még Putyin is!), de Miniszterelnök úr nem. Hozzászokott már, hogy mindig és mindenkivel konfrontálódjon. Simán. Gátlástalanul. A következmények neki nem számítanak. És ha mindenki ellenzi is ezt a békét, ő majd meghosszabbítja Vlagyivosztokig.

Magát a konkrét kijelentést tekintve, mármint arról, hogy „a körülmények nem megfelelőek” érv Szijjártó fejedelmi többesének véleménye szerint „álságos, elfogadhatatlan és önsorsrontó”, a következők mondhatók:

  • Oroszország Ukrajna jelentős részét elfoglalta, és uralma alatt tartja. Putyin csak akkor mehet bele bármilyen béketárgyalásba, ha ezekből valamennyit de inkább az egészet megtarthatja. Ez nála az abszolút minimum. Azt az orosz nép csak még sokkal fokozottabb diktatúra esetén tűrné el, hogy a rengeteg orosz halott ellenére az akció eredménye nulla. Ha pedig mégis nulla lenne, az Putyin azonnali bukását jelentené, valamint azt, hogy bekövetkezne, amitől sokkal jobban tart: a megcélzott dicsőségnek annyi, a jövőbeli történelemkönyvek csak egy ostoba lúzerként emlékeznének meg Vlagyimir Vlagyimirovicsról, ha ugyan egyáltalán.
  • Oroszország Ukrajna jelentős részét elfoglalta, és uralma alatt tartja. Zelenszkij csak akkor mehet bele bármilyen béketárgyalásba, ha Ukrajna mindent visszakap, mivel az egész ország (az ő szellemi és gyakorlati vezetésével!) ezt az elvet vallja. Különben miért volt a sok halott, a rengeteg rom, szenvedés és veszteség? Ha Ukrajna nem kapna mindent vissza, az elnök akkorát bukik, mint a MOL torony, és hogy a jövő történelmekönyveiben ostoba lúzerként szerepelne, egyáltalán nem vitás.
  • Oroszország Ukrajna jelentős részét elfoglalta, és uralma alatt tartja. A fejlett demokráciák ezt nem hagyhatják annyiban (elég baj, hogy a Krím annektálását hagyták, a Kreml pszichopatája azért lépett tovább), mert a diktátorok mindent fölrúgnak és föláldoznak saját dicsőségük érdekében, csak a vis maior állíthatja meg a nyomulásukat. Őket le kell győzni, nincs mese. Addig nem lesz esély semmire.

A fentiekből következően békét csak az egyik fél győzelme hozhat, másként nincs remény. Az pedig, hogy ezt egy XXI. századi, európai ország miniszterelnöke nem érti, rendkívül kellemetlen az őt megválasztó ország népére nézvést.

Vagy a nagy-nagy békepárti szólam csak a szokvány néphülyítés a hatalom megtartása érdekében?

Mondott persze Szijjártó még mást is:

Nem bizonyos törvények állnak a háttérben, a valódi ok az, hogy Brüsszelnek küldetésévé vált a kereszténydemokrata, patrióta magyar kormány megbuktatása. Azért vagyunk nekik kényelmetlenek, mert homlokegyenest ellenkező politikát folytatunk, mint ami szerintük az egyetlen helyes, létező, elfogadható, tolerálható politikai irányvonal, s ha mindez még nem lenne elég, sikeresek is vagyunk. És ez azért durva, mert az összes, velünk szembeni eljárás okaként a demokrácia hiányát jelölik meg, miközben pont ők azok, akik lábbal tapossák a demokráciát, mert nem hajlandók elfogadni a magyar emberek demokratikus akaratát. A demokrácia legnagyobb szégyene ma Brüsszel és az európai bürokrácia”

Ez a „Mindenki mindig minket bánt” elv önsajnáló használatának magyar konzervatív típusa.

Főleg a „küldetés”, a „sikeresek is vagyunk” meg a „magyar emberek demokratikus akarata” tetszett. A többit inkább nem minősíteném, pláne azt nem, hogy Szijjártó, illetve miniszterelnök szerint mi a mai demokrácia legnagyobb szégyene. Azt mi, itt élők nagyon jól tudjuk immár hosszú évek óta. Ha a FIDESZ hívők nem is…

Az emberek birkaként való kezelése a FIDESZ taktika leghatékonyabb eszköze.

Az Arany féle „Költő hazudj, csak rajt’ ne kapjanak” jótanács mai változata a „Politikus hazudj, úgyis el fogják hinni – ha nincs más információjuk”.

Arról, hogy ne legyen más információjuk, Pártunk és Kormányunk naponta gondoskodik.

Újhelyi István – Orbán úr, mi lesz a „lóvéval”?!

Mindössze egyetlen hónapja van már csak a magyar kormánynak arra, hogy hivatalosan is benyújtsa részletes igényét a hazai nyilvánosságban csak „helyreállítási alapnak” (RRF) nevezett uniós források hitelrészére.

A Fidesz-kormány eddig meglehetősen össze-vissza beszélt ezzel a támogatási kerettel kapcsolatban. Hogy világos legyen: a közös uniós hitelfelvétel alapján rendelkezésre álló, mintegy 723,8 milliárd eurós közös pénztömegből Magyarország 2300 milliárd forint vissza nem térítendő támogatásra jogosult (ezek kiutalása a hónapok óta ismert jogállamisági feltételek teljesítéséhez kötött), valamint 3300 milliárd forintnyi rendkívül kedvezményes (a Fidesz-kormány által a piacról felvett hitelek kamatainak töredékéért felhasználható) uniós hitelkeretre. Ez utóbbit is pontos tervezet alapján kell azonban igényelni Brüsszeltől. Az ezzel kapcsolatos elképzeléseit viszont a Fidesz-kormány továbbra is titkolja, pedig jogszabály kötelezi arra, hogy a terv leadása előtt érdemi konzultációt folytasson a pénz felhasználásának módjáról. Ha nem teszi, „bukhatjuk ezt a lóvét” (is).

Két évvel ezelőtt Orbán Viktor még a tőle megszokott zsebre dugott kézzel és meglehetős pökhendiséggel azt közölte Ursula von der Leyennel, hogy a magyar kormány nem kíván élni az RRF hitelrészével, csak a vissza nem térítendő keretre tart igényt. Egy évvel később a Fidesz miniszterelnöke egyfajta illiberális fordulattal mégiscsak levelet írt az Európai Bizottság elnökének, jelezve, hogy talán mégis kellene nekünk az a hitelkeret is. Idén januárban már meg is jelent a kormányhatározat, miszerint Navracsics Tibor területfejlesztési miniszter feladata tárgyalni a hitelkeretről, Lantos Csaba energiaügyi miniszter dolga pedig kidolgozni a szakmai terveket; egyszersmind az RRF és az újonnan részévé tett, úgynevezett RePowerEU források felhasználásáról. De hogy pontosan mennyi pénzt kérünk a 3300 milliárdos keretből és azt pontosan mire akarjuk elkölteni, egyelőre azóta sem tudni. Szóltak ugyan arról hírek, hogy a hitelkeretnek csak a kétharmadát akarjuk lehívni, de látva a Fidesz-kormány költségvetési összeomlását és pénzszűkét, bizonyosra vehető, hogy a lehető legtöbb pénzt fel akarják használni ebből a kedvezményes büdzséből. Szokás szerint azonban Orbánék vagy töketlenkedésből, vagy tudatos machinációból, de megint kezdenek kifutni az időből. Az egyik legfontosabb feladatukat pedig, vagyis a hitelfelhasználás minél szélesebbkörű társadalmi konzultációját megint igyekeznek teljesen szabotálni.

Eddig hét uniós tagállam élt az RRF rájuk eső hitelkeretével, többek között Románia, Szlovénia és Lengyelország is. Fontos, hogy hat kiemelt prioritás mentén lehet ezeket a pénzeket elkölteni: zöld átállás előmozdítására, digitális átalakulásra, gazdasági kohézióra és versenyképesség-növelésre, társadalmi és területi együttműködések támogatására, a következő generációkat érintő politikák megvalósítására vagy gazdasági, társadalmi és intézményi ellenállóképesség növelésére, például az egészségügy területén. Utóbbit nem véletlenül hagytam a végére, erre közös hazánkban is komoly igény mutatkozna – nem véletlen, hogy a többi tagállam is jelentős összeget fordított az egészségügyi ellátórendszer megerősítésére ebből a hitelállományból. A magyar kormánynak jelentős mozgástere van az RRF hitelkeretének elköltésére, alapvetően a saját döntésén – és az ehhez kapcsolódó széleskörű konzultáció eredményén múlik -, hogy milyen területeket fejleszt ebből az olcsó hitelből.

Az RRF felhasználását – beleértve a már szintén említett RePowerEU forrásokat – konkrét jogszabályok rendezik, ennek értelmében a pontos és részletes hitelkérelmet a magyar kormánynak egészen pontosan egy hónap múlva, legkésőbb augusztus 31-ig kell benyújtani. Örülünk, hogy a Fidesz-kormány szerint a tárgyalások már zajlanak erről a pénzről, viszont az több mint problémás, hogy erről minimális részleteket sem közöl a kabinet. Ez utóbbi pedig nem az ellenzéki EP-képviselők önérzete, hanem éppen, hogy a folyamatos vita tárgyát képező, szabálykövető jogállami működés bizonyítása miatt fontos. Arról ugyanis, hogy ezt a bődületesen sok pénzt a Fidesz-kormány mire és hogyan akarja elkölteni, széleskörű és érdemi konzultációt kell folytatni, amit Orbánék eddig szokás szerint megint elfelejtettek. Jogszabály írja elő, hogy többszintű párbeszéd szükséges a helyi és regionális önkormányzatokkal, szociális partnerekkel, civilszervezetekkel, ifjúsági szervezetekkel és a társadalom lehető legszélesebb körével a hitelkeret elköltésének prioritásairól. Azt a hitelkérelmet, amelyet a kormánynak legkésőbb egy hónapon belül be kell nyújtania Brüsszelhez, a fentebb említett szervezetekkel „összhangban” kell beadnia, különben nincs pénz. Az Európai Bizottság nem először figyelmeztette már a Fidesz-kormányt, hogy ennek a fajta konzultációs kötelezettségének a legkevésbé sem tesz eleget, ami egyébként éppen, hogy igazolja a befagyasztott uniós források visszatartásának megalapozottságát.

A kormány által kötelezően és szükségesen elvégzendő társadalmi konzultációnak egyelőre tehát nyoma sincs az állami felületeken. Az erre hivatott online kormányzati oldalakon január óta semmilyen, ehhez kapcsolódó konzultációs aktivitás nem tapasztalható, ami ismét csak két dolgot jelenthet: ismét töketlenkednek vagy ismét tudatosan megszegik a szabályokat. A végeredmény azonban sajnos mindkét esetben ugyanaz lehet: egyszerűen bukjuk a pénzt. Magyar EP-képviselőként alapvető elvárásom a kormány felé, hogy mielőbb érdemben és részletesen közölje a nyilvánossággal: milyen prioritások és milyen célkitűzések mentén kívánja felhasználni az RRF keretében rendelkezésre álló hitelkeret forrásait, miként akarja még a határidő előtt érdemben lefolytatni a társadalmi konzultációt és milyen szakmai, illetve civilszervezeteket kíván bevonni a hiteligénylés előkészítésébe. De leginkább az az elvárásom a magyar emberek egyik megválasztott képviselőjeként, hogy legyen végre egyszer felelőse annak, amit a magyar kormány az uniós források kapcsán művel. Tudhatóan többféle döntési szinten kezelik a brüsszeli támogatások kérdését és láthatóan tizenhárom éve semmiért nem vállalják a felelősséget. Világos tájékoztatást, érdemi konzultációt és a hitelkeret jelentős részéből a közegészségügyi ellátás valós fejlesztését várom el a kormánytól. Ez a minimum.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK