Vélemény

Gazsula

Végigtekintve hős vérünktől ázott, egyre növekvő számú csatatereinken, hát… nem könnyű a helyzet, tisztelt polgártársaim. Arról, hogy ez hogy történhetett, a népet kellene megkérdezni, melynek választópolgárai immár 13 éve szavazzák meg négyévente miniszterelnöknek azt a derék utcai harcost, aki minket mára ide juttatott. Kétharmaddal természetesen.

Népünk bizalma töretlen miniszterelnökünkben, úgy tűnik sokaknak, nem fogy el soha, ezért aztán nem is dolgoznak a megingatásán, inkább kívülről szemlélik a történteket. Páholy? Vagy inkább zsűriasztal? A harcból kivonulók kritikai érzékének fejlettségét véve figyelembe az utóbbira saccolok, de oly mindegy, hogy micsoda. Lényeg az, hogy a szemlélődők  (legmagasabb rendű életforma – biosz theórétikosz) nem segítenek a népnek se információkkal se magyarázatokkal, az meg csak úgy magától soha nem jut el a megértésig.

A fentiek szerint ez egy önerősítő folyamat, a nép nem kap segítséget az értelmiségtől, hiszen az értelmiség szerint Orbánt úgysem lehet leváltani, ezért aztán a nép nem is váltja le, ami megerősíti az értelmiséget abban a hitében, hogy Orbánt úgysem lehet leváltani, így nem segít a népnek, amely ezért nem váltja le Orbánt, estébé, estébé, in aeternum, ámen.

A tétlenséget a tétlenkedők „A másik sem lenne jobb!” mondattal magyarázzák.

Vannak ugyan magányos küzdők, de inkább röhejesek, mint hatékonyak, mert aki nem azt mondja, hogy Orbán nagyon rossz, de a másik sem lenne jobb, hanem azt, hogy hogy a másik sokkal jobb lenne, és ha mind dolgoznánk rajta, még le is tudnánk Orbánt váltani, az a butuska golyhó önként lép ki a magyar fősodorból oda, ahol a semmi van. Illetve ahol semmi sincs. Kis kapálózó pont a nagy űrben, szörnyen kacagtató látvány bárkinek.

Miniszterelnökünk a családjában, a katonaságnál meg a létező szocializmusban tanulta az életet, ahol röpködtek a sallerok, kokik és egyéb büntetések. Ott jött rá az élet nagy titkára is, mikor azt mondta, „Akit nem lehet nevelni, azt időnként idomítani kell. Ha nincs más eszköz, hát meg kell verni.” Ez persze nem azt jelentette, amit mondott, hanem azt, hogy az élet tele van idomításokkal, és ő nem idomított, hanem idomár akar lenni. Mindenütt. Az idomár ugyanis (apa, őrmester, párttitkár) nem csak üti az idomítottat, hanem, és ez a lényeg benne, maga határozza meg a szabályokat, amelyek szerint idomít. A verés így mindig jogos. Legjobb, ha a piramis csúcsára kapaszkodva idomár az ember, akkor fölötte csak a Jóisten lehet, mivel pedig ő már régóta nem szól bele semmibe, a csúcsidomár azt csinál, amit akar. Ha rá hivatkozva, akkor úgy.

A fentiek alapján Orbán életcélja az idomárság. Mindent annak rendel alá, a pénz egyáltalán nem érdekli (jó, persze, engem sem érdekelne, ha mindig ötször annyi lenne, mint amennyi kell), és mivel kies hazánkban idomárként sokra vitte, például Budapest főpolgármesterébe akkor rúg bele, amikor csak akar, úgy gondolta, az lehet majd nemzetközi téren is. Az EU ásza és megújítója, tutimegmondó embere, aki az igazság mellett sallereket és kokikat oszt.

Nem jött be. Az arrafelé dívó komoly szövetségi rendszerekben erősen irritáló, hogy kies hazánk a jajdenagyonsok történelmi bántás miatt többletjogokat követeljen, ott nem alapszabály, hogy a magyar érdek mindent felülír, továbbá lehet ugyan állandóan vétóval fenyegetőzni, de azt előbb-utóbb megunják a többiek.

A szövetségek többi tagja egyébként nem az idomítás alá- és fölérendeltségi technikájában hisz, hanem az egyenlő partneri win-win megállapodásokban, azaz te is engedsz egy kicsit meg én is engedek, így végül mindketten jól járunk. Orbán az engedésben gyengeséget lát, ezért feszíti tovább a húrt, itthon ugyanis hozzászokott, hogy ezt is megteheti, meg még ezt is, no de ezt már nem… de mégis, sőt, azt is… de amazt már nem fogják tűrni, az már túl sok… és mégsem az! Csöndben vannak az alattvalók. Hát akkor, gondolja, menjünk még tovább, csináljuk külföldön ugyanezt.

Meg is teszi. Nem lenne baj, ha önjárók lennénk, azaz ha nem onnan kapnánk a pénzt, meg a katonai védelmet. De onnan kapjuk. Ráadásul az ottani vezetők, akikkel Orbán folytonosan kekeckedik, rutinos politikusok, akik nem az Orbánék által lenyúlt MTVA-t nézik, és nem a NER lapokat olvassák, így aztán a húr már elszakadt egy ideje, de a miniszterelnök csak mostanában kezdi észrevenni.

Mivel alapállása az, hogy minden meccs addig tart, amíg ő meg nem nyeri, nem keseredik el semmitől. 6:0 oda? Na és? Majd holnap kiegyenlítünk és nyerünk. Vagy ha nem holnap, akkor a jövő héten, de 2036-ban biztosan. Már csak azt kell megérni és akkor minden jó lesz. Értitek? Sanyikám, vannak itt páran, akik nem akarják érteni. Magyarázd már el nekik! Úgy határozottan, hogy megértsék… később majd emeljük a rendőrségi béreket. Hogy mikor, Sanyi? 2036-ig biztosan. Már csak azt kell megérni.

Evvel a „majd csak nyerünk egyszer” elgondolással az a baj, hogy a néppel szemben a magyar belvidéken ő már régóta nyertes, korlátja semmi, pénze rengeteg, ezért nem érdekli, ha az ország éppen vesztésre áll (ami a nemzet kevésbé tehetős tagjainak keserves dolog), így a taktikáját akkor sem adja fel. Na de most ám beütött a krach.

Az orosz agresszióval a helyzet  megváltozott: kezd Orbánra veszélyessé válni. Drága gáz, az orosz is, infláció, kényszerintézkedések, EU pénz sehol. Amint ez már mindenkinek látható, az ország pénzhiánya komoly méreteket ölt, mert Orbán ahelyett, hogy szó nélkül teljesítené az EU 28 pontból álló feltételrendszerét, és besöpörné a nekünk megítélt igencsak tekintélyes összeget, „Szuverenitás! Szuverenitás!” sikolyok közepette folytonosan próbálkozik, hátha ismét sikeres a pávatánc. Ahogy a Mutti idején. De nem.

A másik nagy gond az energia, mert amíg tartott a bőség, nem tettünk sok mindent annak érdekében, hogy egyrészt kevesebb gázt fogyasszunk, másrészt az ne csak orosz gáz legyen, és hiába derült ki a Roszatomról, hogy elfogadható időn belül nem képes Paks II-höz engedélyezésre alkalmas dokumentációt összehozni, mégis ragaszkodtunk hozzá tűzön-vízen át. Ma már Paksnál nincsen visszaút, a gáznál meg nem nagyon igyekszünk, mivel ránk (a szidott Brüsszel jóvoltából) gáz szankció nem vonatkozik. Jön is az orosz gáz rendesen.

Orbán a bőség idejében túl stabilnak látta diktátori helyzetét, az EU-val való konfrontációt tekintve elment a falig. Most lenne jó onnan visszajönni, de arcvesztés nélkül immár nem lehet. Ezért másfelé próbálkozunk. Illetve próbálkozik. Simicska ledarálása óta ő az egyszemélyes Magyarország. Bizony.

Ezért kellett személyesen lépnie, ugyanis az általa feltőkésített magyar oligarchák külföldön legföljebb focicsapatba tudnak beruházni, de az nem valami nagy üzlet, amelyből idefelé dől a lé, sőt igencsak ellenkezőleg, lásd a tizenakárhány nem magyar csapat költségvetését, ráadásul azokat sem tőkéseink támogatják, hanem mi, a befizetett adónkkal, amelyről nem mi döntünk, hanem az idomár.

Orbán először Kipcsákiában próbálkozott. Kevés sikerrel, szegények azok, maguknak is kevés a pénzük, magyar termékekért nem tudnak sokat fizetni, sajnos. Együttműködési megállapodásból van ugyan ládaszám, de azzal sokra nem megyünk. Utána Kína következett. Ők persze jönnek nagyon szívesen, imádják az EU-n belüli gyártást, hozzák a terméket, a gyárat, a munkásokat, de annyival nagyobbak és erősebbek, hogy sok kívánságunk a gyárakkal kapcsolatban nem lehet. Azért a GDP-t így is növelik, egyetlen probléma, hogy leginkább olyan gyárakat hoznak, melyet más EU tagok nem látnának szívesen. Azoknak nagy a víz meg az energiaigényük, de más jelenleg nincsen, ezt kell elfogadni. Paks II. erősen csúszik, és mert magunknak sem elég a villany, plusz kell a gyáraknak is, nagy gáztüzelésű erőműveket kell építenünk (1 GW +1,6 GW). Ezekhez sok gáz szükségeltetik, és az honnan is jönne máshonnan, mint Oroszországból. Szomorú módon Törökországon át.

Kína más módon is segít nekünk. Mivel a nagyra nőtt Mészáros birodalmat most már megrendelésekkel folyamatosan etetni kell, hogy ne dőljön össze, megépíti nekünk a Budapest-Belgrád vasútvonalat. Saját maga hitelezi is. Az országnak sosem hozza be az árát, csak Kína hasznára fog üzemelni, de Orbán úgy gondolja, jó lesz átmenetileg (az építés alatt a GDP nő, Mészárosnak meg egy olyan üzlet, amilyet egyedül úgysem tud szerezni), a hitelt meg majd visszafizetik az unokák.

Ez van. Nincs mese. Ezért a gazsulálás Putyinnak, Hszi Csin pingnek meg Erdogánnak. Kötelezően és folyamatosan. Ha kiosztanak pár kokit neki, Orbán akkor sem hagyhatja abba, mert ezúttal más az idomár. Várja nagyon Trump visszatértét, mert akkor onnan leesne egy kis pénz, meg tán folyékony gáz is egy jó adag, és a gazsulálásokra nem lenne szükség annyira. Nagyon nem illik egy államférfihoz.

Egyben mindenki biztos lehet: nekünk, magyaroknak Orbán rokonait, barátait és üzletfeleit kivéve mindenképpen rossz lesz… hacsak le nem váltjuk őt az ellenzékre, amely sohasem pávatáncolt, és nincs is náluk tervbe véve.

Még idomárjuk sincs nekik.

Kontraszt

Noha Karácsony Gergely súlyos pénzhiányt emlegetve jelentette be, hogy a Budapesti Közlekedési Központ szeptembertől 28 százalékkal emeli a vonaljegyek árát, lapunk úgy tudja, a főpolgármester saját döntési jogkörében eljárva, mesés prémiumokat hagyott jóvá a BKK, illetve a BKV vezető tisztségviselői számára, a jutalmak egyes vezetők esetében közel tízmillió forintra rúgnak…

A BKK, illetve a BKV felsővezetői tehát összesen 65 millió forint prémiumot vehetnek fel, a kifizetések az adott társaság költségvetését terhelik.

Hát, mit is mondhatnánk erre? Nagyon-nagyon csúnya dolog ez, a főváros pénzét így szétosztogatni, mikor meg közben megemelték a vonaljegyek árát, hogy a szegény nép többet fizessen, ha utazni akar!

Mentségükre legyen mondva, 10 éve nem emeltek, ami a Tarlós korszakban az elhanyagolható inflációt tekintve normális is, viszont a Karácsony korszak inflációját illetően 350 forintról nem 450 forintra kellett volna emelni a vonaljegy árát, hanem úgy 600 forintra. Az inflációhoz Karácsonyéknak semmi köze sincs azon kívül, hogy sújtja őket. Ennek ellenére csak a vonaljegyek árát emelték, a nagyobb bevételt jelentő bérletárakat nem, még Orbán ravaszul kitalált pénzelvonási sallereinek ellenére sem, amelyek messze több bevételtől fosztották meg a fővárost, mint amennyi állítólag nem lekötött, hanem szabadon felhasználható tartalékot hagyott Tarlós a kasszában anno. Ha ugyan egyáltalán.

Mivel a vonaljegy eladásból származó plusz bevételt átlagosan havi 200 millióra becsülik, a teljes jegy- és bérlet eladásból származó éves bevétel meg körülbelül 56 milliárd forint, a vonaljegyesek eddig a bevétel 12 %-át adták, mostantól meg 15 %-át. A 85 % bevételt biztosító bérletesek utazása tehát nemhogy az inflációval drágult volna, de egy fillérrel sem. A teljes áremelés az összes jegy- és bérleteladási bevételre vetítve 4,2 %, amit ne is próbájon meg senki az utóbbi három év alatt összegződő infláció százalékos értékével összevetni.

Karácsony ugyanakkor viszont osztogat. 65 milliót összesen. A lap természetesen „úgy tudja”, a főpolgármester saját hatáskörben intézkedett, azaz úgy szórt szét milliókat, ahogy Orbán szokott milliárdokat.

Utóbbit illetően emlékezetes például, hogy a magyar államnak 2018-ban nem kellett az RWE tulajdonú Mátrai Erőmű 5,9 milliárdért, kellett viszont a Mészáros Lőrinc tulajdonú Mátrai Erőmű 2019-ben 17,4 milliárdért. Igaz biztos azért tetszett akkor már jobban az államnak, mert időközben Mészáros 11,2 milliárd jutalék kivételével pénzügyileg megkarcsúsította. 11,2 + 17,4 – 5,9 = 22,7 milliárd forint. Ennyi volt Mészáros nyeresége az üzleten, arról nem is beszélve, hogy az Erőmű csak vitte a pénzt, direkt jól jött neki, hogy az állam megvette tőle. Azt, hogy az állam vesztesége mennyi, azt mindenki számolja ki maga.

Az érdekesség kedvéért az Orbán-Karácsony arány: 22700/65

A történteket illetően mondható, hogy elvileg minden „osztogatás” csúnya dolog, ez az Orbán féle viszont a népnek a választásokon kinyilvánított véleménye szerint nem az. Már 13 éve nem.

A Karácsony féle osztogatás csúnyasági faktorát csökkenti valamennyire, hogy Karácsony nem egészen saját hatáskörben intézkedett.

Egyrészt a vezetők a számukra kiírt feladatokat teljesítették, anélkül nincs hatáskör, se saját, se más, másrészt a prémiumokat Wintermantel, azaz a FIDESZ is megszavazta.

A munkabér ráadásul nem üzleti haszon, hanem a munkaerő megfizetése.

Ezért kellett odaírni a derék skriblernek, hogy „lapunk úgy tudja”, mivel ezen trükkel sikerült a nép tagjainak jó részét Karácsonyra uszítani, mégpedig anélkül, hogy hazudott volna. A választópolgár persze, aki a lapot olvassa, a „lapunk úgy tudja” kitételt simán átugorja, a további információknak nem akar utána menni, de ha utána menne is, úgysem hiszi el, mert Karácsony közismerten Gyurcsány fióka, Gyurcsányról meg tudja, amit tud. Ha rosszul tudja, az is tudás, nem igaz?

A fővárosi közlekedési vállalat éves költségvetése körülbelül 200 milliárd. Ebből kell fizetni azt a 65 milliót, amennyit a vezetők prémiumként fölvettek, azaz a vállalat költségeinek ez az összesített prémium a 325 milliomod része. Nem mondhatjuk, hogy ezen múlna a működés.

És akkor most azért, hogy a jelen írás címe érthető legyen, egy másik hír egy másik lapból:

„570 millió forintot ad a kormány a szlovén másodosztályban szereplő Nogometno Društvo Lendava 1903, ismertebb nevén NK Nafta 1903 focicsapatának, egész pontosan a futballakadémiájának fejlesztésére. Maga a kormányhatározat egy hét évvel korábbi kormányhatározat mellékletét váltja fel, amely száznál is több támogatandó határon túli ingatlanberuházást sorolt fel. Ez most csak pár tétellel bővült, ezek egyike a muravidéki futballakadémia. A kormányhatározat szerint a klubnak támogatási szerződést kell kötnie a Bethlen Gábor Alappal, ezután egy összegben megkaphatja az 570 millió forintos támogatást. A csapat bő, 32-es keretében öt magyar játékos szerepel, az elnöke pedig Mészáros Lőrinc emberének számító Végh Gábor, aki Magyarországon is klubelnök, mégpedig az NB I-es ZTE-t vezeti.”

Szlovén másodosztály. Láthatóan sokkal többet ér nekünk, mit a BKK + BKV teljes vezetősége. 8,77-szer többet.

Nyilván ez magyar érdek. Az az első Orbánéknak, nem?

Siralomvölgy

Mint az köztudott, a vallástalanok szerint a vallások nagyrészt azért születtek, hogy segítsenek az embernek elviselni a halál gondolatát. A programozott halál tehát szerintük az evolúció találmánya, ugyanis ha mindenki állandóan életben marad, akkor megindul egy folyamat, amelynek következtében az egész faj kihal.

Jobb elpucolni az útból azokat, akik már nem vesznek részt a szükséges változásban, és csak hátráltatják az új nemzedéket, mely sikerrel tudna szembeszállni az új körülmények pusztító hatásaival. Később persze az új nemzedékek is gátló körülményekké válnak, akiknek szintén halni kell, majd megint elölről, és így tovább.  Eredmény: a faj fennmarad.

Hogy a valóságban ez történt, onnan lehet tudni, hogy az összes faj ilyen, azaz mondható, hogy a programozott halál a fajok fennmaradásának záloga.

Egyetlen olyan faj sem létezik, amelyik biztosítaná tagjainak az örök életet – persze csak sértetlenség esetén, mert agyoncsapni bármely élőt bármikor lehet, hiába nem halna meg soha, ha nem csapnánk agyon.

Nem is volt ezzel semmi baj, amíg a Földön csak öntudatlan fajok éltek, viszont mikor megjelent az ember, megjelent vele a tudatos halálfélelem. A halálfélelem ugyancsak evolúciós találmány, feltétlenül szükséges minden faj fennmaradásához, viszont az a felismerés, hogy ha minden rám leselkedő veszélyt túlélek, akkor is meg kell halnom, azaz a tapasztalatok alapján történő jövőbe látás kizárólag az ember sajátja. Ezért talált ki mindenfélét a Mennyországtól a Nirvánán keresztül a reinkarnációig, hogy ha eszébe jut az elkerülhetetlen pusztulás, legyen mibe kapaszkodni lelkileg. Ezek a kapaszkodók rendkívül jól sikerültek, a vallások hallatlanul népszerűek,

a remény ugyanis egy nagyerejű érzés, és ha az embernek mindene odalett is, reménye még mindig van. Utolsó esély, mely nem vész el soha.

Ez eddig nagyszerű, mondhatná az ember, megszülettünk az Úr jóvoltából, leéljük itt a Földön életünk, aztán ha meghalunk is, irány az Ég, ahol majd boldogan élünk tovább. Az Úrra a folyamatot tekintve szükség van, mert a Mennyországot ő kreálta és üzemelteti, akkor viszont már ugyanez kötelező neki a Földet illetően is. Aztán jön az Univerzum teremtése, hogy utána az apróságok következzenek, a növények, az állatok, végül pedig Ádám, a korona.

Lehet, hogy így volt, viszont Éva már evolúciós kreálmány a nagyobb változatosság azaz a faj jobb túlélése érdekében, vetnék közbe a nem vallásosak, de ők láthatóan dilettánsok, mert, mint tudjuk, Évát is az Úr hozta létre saját kezűleg, jelezve ezzel, hogy evolúciós kreálmány ám egy nagy fenét a hölgy!

Hát hogy nézne ki már az evolúció mint az Úr felülbírálója, a Teremtés Korrektora! Különben is az evolúció hibázott, mert szerinte elsősorban nők vagyunk (XX), és csak később lettünk részben férfiak (XY), viszont az Úr, mint férfi, ezt jobban tudta, ezért teremtett minket fordított sorrendben.

A férfit porból, a nőt meg emberből. Olyanok is.

Érdekességképpen megemlíthető, hogy az Úr csak egyfajta emberpárt alkotott, azaz a későbbi változatok őse mindnek azonos. Ebből következően nem csak az evolúció, hanem az Úr akaratából is testvérek vagyunk. Mivel a különböző vallások pont ezt a testvériséget bomlasztják és szaggatják darabokra a különböző vallások szerint (vallásosak között nincsen globalista), ha az ember logikus lény lenne, azt kellene mondanunk, hogy az ilyen, az Emberiség testvéri mivolta ellen vallásos okokból prédikáló, sőt néhol fegyverrel ügyködő emberek mind pokolra kéne jussanak! Vagyis azonnal abbahagyni! De az ember nem logikus, és mint látjuk, az Úr sem az, aki ráadásul az emberi sokféleséget, azaz az egymást sokfajta okból utálhatóságot létrehozta. Ez van, tisztelt testvéreim. Utáljuk egymást, oszt jónapot.

Viszont az ígéret szerint ott élünk majd a Mennyben. Egyrészt boldogan, másrészt örökön örökké, ámen.

Jó is lenne, ám a dolog nem ennyire egyszerű. A földi életben akadnak nehézségek, és ezt valahogy meg kellett magyarázni, különben a népek a Mennyországra is csak legyintenek. Azt találták ki valakik, hogy a csapások Isten büntetései, mert nem viselkedtünk jól, azaz megszegtük a szabályokat. Ehhez kitalálták a szabályokat is, és ha az élet ennek ellenére olyasvalakit sújtott, aki jámbor, Istennek tetsző életet élt, akkor azt kellett mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Ettől kezdve a Mennyország már nem járandóság volt, hanem jutalom, és megjelent a büntetés is, amely nem evilági életében sújtotta a vétkest, hanem már odaát, azaz ha a szabályokat nem tartotta be, nem hogy nem jutott be a Mennybe, de száműzve lett a Pokolba. A Föld tehát nem a földi élet színtere, hanem a Nagy Próba terepe, mondhatni a Siralomvölgy, ahol csapás csapás hátán érkezik, melyeket bírni kell, és végig jól viselkedni, mert ha nem, az élet végén ott áll a fal, rajta az írás:

„Mene, mene, tekel, ufarszin”.

A vallások papjai nem álltak meg félúton. Egyre részletesebben kezdték szabályozni a mindennapi életet, egyre több mindenbe szóltak bele, és ami a legfurább, néhány ország esetében már itt a Földön kezdték büntetgetni a szabályszegőket, mondhatni Isten helyett, a munkáját mintegy megelőlegezve. Ők ugyan azt mondták, maga az Úr bízta meg őket ezzel, de sajnos nem zárható ki az egyéni érdek, így aztán gyanús a ténykedésük.

Az egyes vallások isteni parancsainak közvetítőit főleg a más vallások zavarják. A helyzet nagybani kiterjesztése (lásd vallásháborúk az ókortól napjainkig) az embertestvér gyilkosságok fő terepe, mert ilyenkor nincs idő a mérlegelésre, az ellenoldalon nullától százhúsz éves korig mindenkit egy kalap alá kell venni, amelyre az van ráírva, eretnek, és durr. A legmeglepőbb látvány, mikor a vallási vezető megáldja a testvér- egyben tömeggyilkos agresszorok fegyvereit, ezzel mutatva, hogy a leendő gyilkosságokkal már előre egyetért.

Az ellenségeskedés, sőt háború persze az azonos vallású népek között is lehetséges. Ilyenkor más hivatkozási alapra van szükség. Általában a nemzet veszi át a vallás szerepét.

A nemzet is azt jelzi, mint a vallás, én más vagyok, mint te, mások az érdekeim, és ha nem csinálod azt, amit én mondok, az a nemzeti érdekeimet sérti, akkor pedig jogom van téged jól pofán verni, de bármilyen más kellemetlenkedés is szóba jöhet, mert ezzel a „nemcsinálással” nem adtad meg nekem a kellő tiszteletet.

Ha valaki ezt a tisztán önzésből fakadó viselkedés magyarázataként nem fogadja el, azt meg tudom érteni. A nemzet kompromisszumos megoldást nem tesz lehetővé, mert akkor föladjuk nemzeti érdekünk egy részét, ami elfogadhatatlan. A nemzetállamok útja a magányosodás, minél nemzetibbek, annál inkább.

Súlyosbítja a helyzetet, ha egy ország nem csak kifejezetten nemzetállam, hanem forszírozottan a vallásra alapoz. Még rosszabb, ha a vezetés magát tünteti fel az országnak, és ő állapítja meg, hogy mikor kell megsértődnünk, és mikor nem. Normál esetben, ha az ország vezetői ilyen irányba próbálnák kormányozni az ország szekerét, akkor a nép a hasznos szövetségekből való kipottyanás, és a sok mindenkivel való állandó ellenségeskedés megakadályozása érdekében (ezek ugyanis a gazdaságra is nagyon rossz hatással vannak) az ilyen vezetést leváltja. Persze csak normál esetben, ugyanis vannak országok, amelyek népe nem. Ezekben a nép újból és újból kinyilvánítja akaratát, hogy a vezetéssel mélyen egyetért, maradjanak.

Ilyen például Gáza, ahol a HAMÁSZ a 2006-os választásokon került hatalomra, ilyen Oroszország, ahol Putyin 2003-ban, és ilyen Magyarország, ahol Orbán 2010-ben. Az első két ország ráadásul háborúban áll, mégpedig úgy, hogy mindkét esetben ő volt az agresszor. Magyarország szerencséje, hogy már régóta NATO tag, és hogy kicsi. De fegyverkezik.

Hát így élünk itt, a Siralomvölgyben, melyet mi teszünk azzá.

Közben tudjuk, hogy az ellenzék nem nemzetállamban, hanem a szövetségesekkel sokkal szorosabb és kompromisszumkészebb együttműködésben gondolkodik, miközben nem a vallási előírások szerinti, hanem az annál sokkal megengedőbb életvitelt preferálja.

Végjáték (a „Lefelé a lejtőn” folytatása)

Amint az az előző írásokból látható, az ország a 2008-as világválság kezdetéhez eléggé megtépázva érkezett. Leginkább politikailag. A demokrácia ugyan normálisan működött, mert egyik fék vagy ellensúly sem volt a kormány által lenyúlva.

Az akkori tolvajok ellen szabályos eljárás folyt, és kaptak börtönbüntetést is, hiába voltak körön belül (pl. Zuschlag 20 milliója), nem úgy mint a 2010. utáni időszakban, mikor a kiválasztottak szabadon távozhattak a pénzzel együtt (pl. Tiborcz 13 milliárdja), és az MTVA sem üvöltötte éjjel-nappal minden csatornán és vonalon, hogy Gyurcsányék milyen szépek és a FIDESZ milyen randa, mert akkor még nem degradálták a közmédiát közpénzből működtetett pártmédiává, de a nép minden itt felsorolt demokratikus normalitás ellenére úgy tudta, hogy Gyurcsány maga az ördög. Erős tudása volt ez a népnek, ami onnan látszik, hogy ma sem tudja másként.

A dolog érdekessége, hogy ezt az ördög mivoltot a nép magától az ördögtől tudja, és akkor hiába nem támasztják alá a tények se azt, hogy hazudott, se azt, hogy elszúrta, az ördög beismerő vallomása minden kételyt elsöpör. Erősebb, mint a tények. Elvégre ő mondta, nem?

További fura jelenség, hogy a nép szó nélkül fogadja el igaznak pont az általa hazudósnak minősített Gyurcsány állításait

(melyet zárt körben, belső használatra, és nem is a népnek mondott), ám a népet illetően jobb, ha semmin sem csodálkozunk.

Az ugyanerre az ördögös álláspontra jutó értelmiségen már annál inkább. De ez van. Kis ország vagyunk, nincs másik értelmiségünk. Nem tudjuk őket leváltani, ahogy az ellenzékből sem létezik másik. Ez alól a FIDESZ kivétel, ők ugyanis bármikor tudnak egyharmadnyi szavazóból kétharmados győzelmet csinálni. Ezért érthetetlen sokak sóhajtozása, hogy sajnos Orbán leválthatatlan, de ez náluk csak a munkából való kiszállás indoka, azaz emberi lustaság, amin változtatni nem lehet.

Szerencsére az elmútnyócéveseknél a gazdaságban kisebb volt a gond. Bár Gyurcsánynak és az MSZP-nek nem adatott meg a négyéves zavartalan kormányzás, de még egy féléves sem, azért kézben tartották a dolgokat. Azt illetően, hogy mire jutott az ország Medgyessyvel és Gyurcsánnyal a világválság kitöréséig, az alábbiak mondhatók:

  • A GDP növekedése 2002. áprilisa és 2008. augusztusa között kb. 20 %.

Itt meg kell jegyezni, hogy az esztelen minimálbér duplázás miatt a tőke beáramlás drasztikusan visszaesett, azaz a növekedési érték bőven magasabb is lehetett volna, ha Orbán a dilettáns kezével nem nyúl bele a gazdaságba. Pláne, ha nem így.

  • A bruttó GDP arányos adósság hat év alatt 55 %-ról 66 %-ra nőtt. A növekedés 11%.

Ez nem meglepetés annak, aki tudja, hogy akkoron a GDP-hez viszonyítva nagyobbak voltak a jóléti kiadások, mégpedig nem is kevéssel:

2010-ben még a GDP 30,7%-a; ma, 2023-ban már csak a GDP 24,3%-a;

Ezen belül az oktatásra költött pénz akkor 5,8%, ma 3,6%, az egészségügyre akkor 4,5%, ma 3,6%, a nyugdíjakra akkor 10,1% (svájci indexálás, 13. havi nyugdíj rendszeres kifizetése), ma 7,1%, a család és gyermektámogatásra akkor 2%, ma 1,2%.

Egyedül az egyéb szociális támogatások nőttek meg mára a 2010-es 0,9%-ról 2,6%-ra.

Ha a legutóbbi esetében valaki a rezsicsökkentésre gondol, igaza van. Ezzel a speciális rendszerrel az állam azokat támogatja leginkább, akik a legtöbbet fogyasztanak, azaz a legkevésbé szorulnak rá. Például a faluvégi Mari néni, akihez se a gáz, se a víz, se a villany nincs bevezetve, semmit sem kap, bár ÁFÁ-t ő is fizet, ráadásul a rezsicsökkentés nem takarékosságra, hanem pazarlásra ösztönöz, plusz belezavar a piaci folyamatokba. Ezektől az apróságoktól eltekintve a nagy FIDESZ találmány kiválóan működik.

A fentiekből látható, hogy akkoriban még a rászorulókat támogatták, ma már a gazdagokat valamint a tehetőseket. Hogy ki lett így az út szélén hagyva, azt mindenki döntse el maga.

Az akkori adósság növekedésébe belejátszott még egy, a jövőt tekintve pozitív folyamat is: a MANYUP tőke Gyurcsányék általi állandó kiegészítése. Össze is gyűjtöttek a leendő nyugdíjasoknak 2700 milliárdot, melyet Orbán lazán zsebre tett, így aztán immár 13 éve befizetni sem kell semmit neki. Egy kiadással kevesebb, amely Gyurcsányéknál növelte a veszteséget.

  • A vizsgált időszakban a Medgyessy – Gyurcsány – Bajnai kormányok komoly EU pénzek nélkül működtek, mert azt, hogy mennyit kapunk, ugyan Gyurcsány tárgyalta le (többet sikerült neki kiverekedni, mint amennyit eredetileg Magyarországnak szántak), de a projektek csak 2008 – 2009-ben indultak el, és miután a végén fizettek, a még a 2010. előtti EU pénz nagy része is Orbánékhoz érkezett. Hogy aztán a kormányváltást követően milyen bőven ömlött hozzánk szintén Orbánékat támogatva, azt már mindenki ismeri.
  • A várható éves hiány 2008. augusztusában 3% volt, a CHF 168 forintot ért (hol vagyunk már attól), és nem voltunk bóvli kategóriában (S&P szerint akkor: BBB-; ma is pont ott vagyunk).

A fentiekből megállapítható, hogy ha a világválság hatásait nem kenjük Gyurcsányékra, akkor mennyire sikerült elszúrniuk. A válasz egyértelmű: semennyire.

Miután bajból sosem elég, 2008. őszén Amerikából jött a nagy pofon. A világválság idején és miatt a bruttó adósságállományunk 15%-kal nőtt. Ebből 7 % a GDP csökkenés, 3% a forint erőteljes romlása, 3,5% pedig a kincstári tartalékképzés miatt. Ha ehhez hozzávesszük az önkormányzatok külföldi hitelből történő 1,5 %-os eladósodását, már ott is vagyunk.

Az első két tételről a kormányzat nem tehet. A harmadik csak névleg növeli az adósságot, mivel a pénz ténylegesen megvan, ugyanis az IMF alacsony kamatozású hitelének egyharmadát az MNB-be tettük tartaléknak, egyharmadával magasabb kamatú hiteleket váltottunk ki, azaz az adóshelyzetünk javult, egyharmadát meg fel sem vettük.

Az MNB devizatartaléka ezzel 38 milliárd EUR értékre nőtt (kb. a GDP 22 – 23%-a), ami a befektetőket megnyugtatta, stabilizálván az állam pénzügyi helyzetét. Ezt kapta Orbán örökségül Gyurcsányéktól. Plusz a MANYUP vagyont.

Az IMF természetesen intézkedéseket várt a hitelért cserébe. Ezt Gyurcsány már nem akarta végrehajtani, és nem is lett volna szerencsés, ha ő hajtja végre, így aztán lemondott, jött Oszkó meg Bajnai, akik a „megszorításokkal” egyenesbe hozták az ország szekerét. Ez lett a vég. A nagy befejezés.

Utána már nem kellett sokáig várni. Az isteni kegyelem jóvoltából győzött Orbán mindenki nagy-nagy örömére, és hogy az öröm még nagyobb legyen, kétharmadot kapott.

Azt, hogy mire használta korlátlan hataimát mostanáig, az ország száz százaléka látja, de csak kis százaléka látja át. Úgy értőlegesen. Ha valami nem tetszene a népnek, és sokan kezdenének nyűgösködni, a GY.F. nevű sötét árny (ahogy eddig többször) a FIDESZ cilinderből rögtön előrántható, akkor a kis százalék kivételével mindenki reszketni kezd, és azt kérdezi, hol lehet Orbánra leszavazni. Az elefánt olyan, hálaisten, amit megtanult, azt nem felejti el.

Más magyarázatot nem mond neki senki. Miért kéne a népet megzavarni, elég a meglévő tudomány.

Hááát… 2036-ig biztosan.

„A harminchatodik nyári olimpiai játékokat megnyitom!” Tus.

Orbán a mélymagyar

A magyar miniszterelnök pénteki rádiós fellépése során a két új magyar Nobel díjast: Karikó Katalint és Krausz Ferencet a Mély Magyarország képviselőjének titulálta. Orbán Viktor profi, nem játszik a szavakkal.

A mélymagyar a fajvédelem egyik hívószava volt az antiszemita időkben 1945 előtt amikor Németh László alkalmazni kezdte ezt a kifejezést. Orbán Viktor azt üzente ezzel a jobboldali híveknek, hogy ez a két új Nobel díj nem nagyvárosi zsidóknak jutott mint Kertész Imre és több elődje esetében hanem hanem a feltörekvő magyar vidéknek, amely olyan embereket adott a világnak mint Karikó Katalin, Krausz Ferenc és természetesen maga Orbán Viktor. Persze a miniszterelnök szóba hozhatta volna Szentgyörgyi Albertet is, de a nagy magyar biológus jelentős kormányzati támogatást kapott, és ezért jött haza Nagy Britanniából.

Orbán Viktornak esze ágában sincsen nagy pénzt adni a kutatásnak vagy a felsőoktatásnak. Miért nem? Egyrészt, mert nincsen benne gyors és közvetlen haszon. Másrészt pedig politikailag veszélyes lehet, ha a felsőoktatás nagy számban termel olyan tehetséges fiatalokat, akik nem látnak itthon jövőt maguk előtt. Orbán Viktor is ilyen fiatalember volt a Bibó kollégiumban, ahol szorgosan készült a hatalomváltásra a kommunista államvédelem két olyan mentorával mint Fellegi Tamás és Stumpf István.

A magyar jobboldal útja az antiszemitizmustól Izrael támogatásáig

Horthy Miklós és rendszere nyíltan antiszemita volt, a kormányzó dicsekedett is azzal, hogy Európa első zsidótörvényét a keresztény és nemzeti Magyarországon hozták meg. 2001 szeptember 11-én a magyar szélsőjobb nyíltan a merénylőkkel szimpatizált. 2002-ben amikor Kertész Imre Nobel díjat kapott Sorstalanság című holokauszt regényéért, sokan Imre Kertésznek nevezték őt a szélsőjobboldalon. Az író bírálta Orbán Viktor politikáját, és kiköltözött Berlinbe. Ám azután megbékéltek egymással, és az Orbán kormány Kertész Imre Intézetet hozott létre Budapesten. Orbán Viktor megértette, hogy az antiszemitizmus elfogadhatatlan a nemzetközi színtéren. Kollégiumi társát, Nagy Andort küldte ki Izraelbe nagykövetnek, aki jó kapcsolatot épített ki Benjamin Netanjahu miniszterelnökkel. Netanjahu azután nemcsak, hogy ellátogatott Budapestre, de beajánlotta Orbán Viktort a Fehér Házban is. Így fogadta a magyar miniszterelnököt Donald Trump, az USA akkori elnöke.

Amikor eljött szeptember 11. Izrael számára a Hamász terrortámadásával, akkor Orbán villámgyorsan kiállt Izrael mellett, és betiltott mindenfajta tüntetést a Hamász mellett Magyarországon.

Az más kérdés, hogy a Karmelita kolostorban a magyar kereszténység legnagyobb ünnepén vígan parolázott Katar emírjével, aki a Hamász legfőbb szponzora.

Az elmúlt évtizedben több mint egymilliárd dollárt adott a Hamásznak. Katar fizette a közszolgálati dolgozókat a gázai övezetben. Az emír kikötése az volt, hogy nagyobb terrorakciót nem hajtanak végre Izrael ellen. A Hamász az emírt is becsapta amikor megindult a meglepetésszerű támadás Izrael ellen.

Orbán tehát politikai bravúrt hajtott végre azzal, hogy az antiszemita hagyományokkal rendelkező jobboldalt átállította Izrael oldalára. A baj az, hogy a pénzügyi válságot, mely Magyarországon erősen közelít, nem lehet politikai bravúrokkal kezelni. Arra pedig Orbán Viktor miniszterelnök nem számíthat, hogy Katar dúsgazdag emírje a Hamász után őt is szponzorálni fogja.

Lefelé a lejtőn – („Az ősbűn” folytatása)

Sokan hangoztatják azt a butaságot, hogy miután Medgyessyt Gyurcsány követte, ő „puccsolta meg” szegény D-209-est, holott Medgyessyt, miután gazdaságilag tetemes kárral járt a regnálása, hiába nem az ő hibája volt, az SZDSZ gazdaságpolitikusai buktatták meg. Gyurcsánynak megpuccsolni való csak Kiss Péter maradt az MSZP-n belül.

Gyurcsány korántsem egy szuicid típus, nem tette azt, hogy 2004-es hatalomra jutása után azonnal megszorít, aztán a megszorítások miatt halálbiztosan elbukott 2006-os választások után önként és dalolva átadja a hatalmat a korábban is „nagyon sikeres” Orbán/Matolcsy tandemnek, amelynek így ismét csak nem kell megszorítani, mert azt ő már Bokroshoz hasonlóan megcsinálta. Hogy nem vezetett be a másfél év alatt szigorú gazdálkodást, abban az előbbi okon túlmenően még két ok játszott közre.

Az egyik, hogy Gyurcsány 2004-ben az MSZP-s kemény mag ellenében kaparintotta meg a kormánypálcát (ők Kiss Pétert akarták kormányfőnek), ergo abban az időben parvenünek számított, azaz az MSZP frakció semmilyen megszorítást nem szavazott volna meg neki.

A választások közelségét tekintve meg aztán semmiképp sem. Ahhoz előbb tekintélyre volt szükség, amelyet, például a 2006-os választások megnyerésével lehetett megszerezni. A másik ok, hogy tudta, a választásokig hátralévő bő másfél év a gazdasági rendbetételhez kevés. Ahhoz legalább négy kell. Egyébként számíthatott rá, hogy ha már az elődjei se csináltak semmit tizennégy év alatt (a Bokros-Horn-Surányi trió rövid korszakát kivéve), ezt a másfél éves késlekedést az itthoni elmepotentátok el fogják neki nézni. A nemzetközi helyzet kedvező volt, az EU-val meg letárgyalta az ügyet barátságosan – akkoriban még ilyen viszonyban voltunk velük. De nem nézték el. Nem ám! Abból viszont, hogy olyan dolgokat akarnak rajta leverni, amit nem is tudott volna megtenni, meg nem is volt célszerű, rögtön látszik a „negatív érzelmi szál”. Még ma is.

Aztán az MSZP-SZDSZ megnyerte a választásokat, és Gyurcsány az ÁFA 2006. januári
20%-ra való redukálásával még azt az SZDSZ-t is behozta a Parlamentbe, amely mindig adócsökkentéssel kampányolt. Persze az MSZP-nél a FIDESZ sokkal többet ígért, mégis vesztett, azaz a relatíve becsületesebb pártok nyertek, ezt a jelenséget a tudósok máig sem képesek megemészteni

(a sajtó korabeli számításai alapján a Fidesz 3700, az MSZP 1400, az SZDSZ 500, az MDF pedig 230 milliárd forint szétosztását helyezte kilátásba).

Első lépésként az MSZP frakció leutazott Őszödre, ahol Gyurcsány számára a délelőtt folyamán kiderült, hogy az összegyűltek sokkal inkább a pénzosztogatási sorrendről szeretnének beszélni, mintsem a magyarországi egyensúly helyreállításáról, amely, mint tudjuk, Gyurcsány és az MSZP feladata lett. Ha akarták, ha nem. Kénytelen volt hát délután elmondani azt a beszédet (valószínűleg tervezetlen beszéd volt), amely nem bevallás, nem tényfeltárás, nem igazságbeszéd, egyáltalán és messze nem az, hanem kizárólag belső használatra készült, retorikáját illetően durva, a frakcióra való ráijesztést szolgáló eszköz, amellyel a megszorításokhoz és a kezdeti reformlépésekhez szükséges szavazatokat akarta magának megszerezni. Mint később kiderült, sikerrel. Voltak azonban a frakcióban valakik, akiknek nem szívügye az önjáró miniszterelnök, és szépen kicsempészték a beszédet, nem gondolva bele, hogy a kicsempészéssel nem csak Gyurcsányt, hanem plusz a pártjukat, ráadásul önmagukat is hátba szúrják (kivéve persze azt a frakciótagot, akinek volt menekülőútja a FIDESZ felé). A D-209-es ügy megszellőztetését még megúszta az MSZP, de ezt az árulást már nem.

Így kezdődött annak az embernek és pártjának a gyors ütemben való leamortizálása, aki Orbán és a Medgyessy-Járai duó kártevése után akarta is a gazdaság rendbe hozását, meg képes is lett volna rá. Sőt, el is kezdte.

Gyurcsány mérhetetlen naivitásában (és ez egy politikustól nagy hiba) úgy gondolta, hogy az emberek racionálisan viselkednek, és nem fogják tönkretenni a saját egzisztenciájukat is meg a pártjukét is, mert a „csak Gyurcsány tönkretevése” nem megy, kizárólag mindhárom együtt. Ugyanakkor úgy hitte, hogy a beszéd következtében frakciótagok (ha megértették, ha nem, ha egy része racionálisan, ha a másik része csak a frakció miatt) menni fognak vele az úton. Nagy szüksége volt rá, mert a legragyogóbb elképzelés is halott ügy 194 szavazat nélkül. Azt is biztosnak vélte, hogy négy éve van az elképzeléseinek megvalósítására. De mindkét dologban tévedett.

A nyár még sikereket hozott, az MSZP-SZDSZ többségű Parlament az őszödi beszéd jóvoltából megszavazta az első megszorító lépéseket. Aztán jött az ősz, a média a beszédet közzétette, kezdődhetett a vesszőfutás.

Érdekes, hogy az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt Gyurcsányt senki nem vádolta se hazugsággal, se elszúrással, viszont ugyebár ha ő maga mondta, akkor biztos van benne valami. Megpróbálta ugyan valamiféle igazságbeszédnek beállítani, de ez már csak olaj volt a tűzre, a harag teljes erővel áradt mindenhonnan. Megvalósult az országos, pártfüggetlen összefogás, amelynek eredménye hamar kezdett átszivárogni a köztudatba is: Gyurcsánynál rosszabb nem képzelhető el. Megemlítendő, hogy Gyurcsány nyilvánosan és konkrétan, pl. olyanokat, mint „A TAO nem közpénz”, „A cafeteriához nem nyúlunk”, „Ne azt nézzék, amit mondok, hanem amit csinálok” (= hazudtam, és még fogok is), „Mi sohasem vetemednénk arra…”, stb., stb., nem mondott. Konkrét hazugságról nincs tudomása Magyarországnak. Egy árva darabról sem. Nem lehet hivatkozni arra sem, hogy eltitkoltak valamit, mert az előírt adatokat Veresék közzétették. A szokásos éves előrejelzést persze nem, de az nem is volt kötelező. Ha pedig valakik szerint ők azért nem tudták a választások előtt, hogy rossz állapotban van a gazdaság, mert a Gyurcsány nem mondta, hát…

A következő probléma a miniszterelnök pártjában jelentkezett. A karizma elveszett, a bizalmi szavazást még megúszta valahogy, de aztán egyre nehezebben tudta közös nevezőre ráncigálni a folyton előreszaladni akaró SZDSZ-t, amely, látván Gyurcsány és az MSZP gyöngülését, azt is meg akarta tenni a gazdaságban, amiről Gyurcsány tudta, hogy nem lehet, és az egyre inkább hátrább maradó MSZP-t, amely már nem itta minden szavát. Csak az őszödi beszéd keménységének és a saját határozottságának köszönhette, hogy a reformelképzelések első lépései, ha igen sok egyeztetés után is, és persze kompromisszumokkal, de néhány intézkedésben kezdtek testet ölteni. Az MSZP esetében erényként fogható fel, hogy baloldali meggyőződésük dacára szavazták meg, amit kellett. A „kapkodó kormányzás” vádját persze sűrűn hangoztatta az elit, amelyik fotelban ülve nézte, hogy viszi át a hordót a szakadék felett kifeszített kötélen, miközben mindkét oldalról lőnek rá.

A legnagyobb pofon azonban az utcán érte a miniszterelnököt. A megmozdulások közül az első attak a TV székházat irányozta be. Az ostromban, melyet szándék és megfelelő eszközök hiányában nem tudtak és nem is akartak kemény eszközökkel leverni, viszont több rendőr megsebesült, ennek a többi rendőrre gyakorolt lélektani hatása, a későbbiekben sok kárt okozott.

A megmozdulások folytatódtak. Az ’56-ra emlékező FIDESZ gyűlés ravasz helyszínválasztása (kérték őket, hogy ne az Astoriánál, mert az közel van a Deákhoz, de hiába) alkalmat adott arra, hogy a rendőrség látványos hibákat kövessen el erőszakos, „a megsebesült bajtársakért bosszút álló” viselkedéssel, természetesen a hazai meg a nemzetközi TV kamerák össztüzében, és így Gyurcsány politikai sírjára újabb köveket görgessenek.

A gúzsbakötés megtörtént. Kezdődhetett a tánc. A feladat, ami rá maradt, a gazdaság rendbetétele, mivel pedig a megszorításokat már rögtön a választás utáni nyáron bevezették, a megfelelő reformlépések kidolgozásával kezdték. Nem meglepő tehát, hogy a következő pofont Gyurcsány gazdasági vonalon kapta („szociális” népszavazás), és ugyan bíztak benne, hogy nem lesz elegendő a részvételi arány, de ezt a bizonytalansági pontot az ellenoldal megfelelő szervezéssel sikeresen legyűrte. A vizitdíj meg a napidíj mindenki nagy-nagy örömére elsöpörtetett. Ezt a pillanatot tartotta az SZDSZ megfelelőnek ahhoz, hogy elegánsan oldalt lépjen, és Gyurcsány az MSZP vezérkarával az SZDSZ nélkül jelenthesse be a megalázó vereséget, mégpedig azon témában, amelynek fő éceszgéberei és kivitelezői pont az SZDSZ tagjai voltak.

A színpadon álló, vesztes Gyurcsányt meg a mögötte felsorakozott MSZP vezérkart a liberálisok (a Párt, amelyik ott sem volt) TV-n nézték néhány gúnyos megjegyzés kíséretében. Aztán „kívülről támogatva a kormányt” folytatni akarták a reformokat, mintha mi sem történt volna, holott a vak is látta, hogy ez már nem megy. Orbán a nyilvánosság előtt jelentette be, számtalan Albert házaspárja van neki még talonban, és bármiféle reformlépéssel is próbálkozik a kormányzat, azt a derék AB valamint nem kevésbé derék népünk segítségével úgy söpri el, mint a sicc. Ekkor kezdett Gyurcsány reformblabláról beszélni, mikor egy-egy SZDSZ-es politikus bement hozzá agitációs célból, hogy valami új reformról győzködje, ugyanis a miniszterelnök tudta, hogy az akkori országhangulatban nem hajtható végre.

Volt a „szociális” népleszavazásnak egy általában figyelmen kívül hagyott, súlyosan negatív következménye is.

Az az üzenet, amit az eredmény a külföldi befektetők számára közvetített, mármint hogy ez a kormány a jó elképzeléseit nem tudja megvalósítani, azaz Magyarország gazdaságilag veszélyes tereppé vált.

Meg is volt az eredmény, mégpedig mindhárom nagy hitelminősítőnél, egyöntetűen minősítettek le minket. Nopersze, akkor még nem bóvliba.

Így érkezett el 2008. Vele a világválság. Ha ez még nem lett volna elég…

Az ősbűn

Az alaphelyzet úgy nézett ki, hogy Magyarország a rendszerváltáshoz a világpiacon eladhatatlan árukat gyártó vállalatok tömegével érkezett (a „szocialista” KGST öröksége). Ehhez hozzájárult, hogy az aktív lakosság gyakorlatilag csak párttagokból és dolgozókból állt, mert a vállalatvezetőknek nem a piacot kellett kiszolgálni, hanem a minisztériumot (= kontraszelekció), ezért „vállalkozó”-ként szinte senkisem volt hadra fogható. A vállalkozó hiányon túlmenően már csak egyvalami nem volt. Tőke.

Elmondható tehát, hogy az ország kapitalista működéséhez a következők nem álltak rendelkezésre: termék, vállalkozó és pénz. Egyetlen lehetőség maradt, mindezt külföldről kellett importálni. Az persze nem tagadható, hogy néhány magyar megérezte az idők szelét, és „keletkeztek” hazai tőkések is több-kevesebb sikerrel, erre sikertelen példa Széles és az Ikarusz, sikeres példa Széles és a Videoton, Gyurcsány és a MOTIM, Csányi és az OTP.

A kamikáze Antall kormány az összeomlás közepette két dolgot tehetett: eladja a kapós vállalatokat egy külföldi tőkés cégnek vagy egy vállalkozónak (pl. Ganz), és bezárja azokat, amelyeket nem vesz meg tőle senki. Az utóbbiakból szabaddá vált, aránylag képzett és aránylag olcsó munkaerőt felajánlja az ide bejövő külföldi tőkének (pl. AUDI). Sajnos mindez kevésnek bizonyult, és az ország gazdaságilag lejtőre került, ugyanis a külföldi tőke a rengeteg utcára tett, képzetlen, de ahhoz képest drága munkaerővel nem tudott mit kezdeni. Ezt a „nép” is így látta, mert leváltotta az MDF-et Hornra, hátha újra lesz 3,60-as kenyér.

Horn egy pár hónapig nem csinált semmit, még szerencse, hogy ’95 elején Párizsban találkozott Lámfalussyval, aki közölte vele, hogy „Gyulám, ez így nem mehet tovább”. Horn ezt megértette, ami onnan tudható, hogy ekkor lett kinevezve Bokros és Surányi, akik szépen elinflálták a forintot (ehhez két ember kell, Bokros inflálta, Surányi meg hagyta = nem védte meg magas kamattal), és az ország olcsóvá válásával elkezdett beömleni a képzetlen munkaerőt is foglalkoztató külföldi tőke. Ebből következően az ország villámgyorsan elindult fölfele. A multik mellett egyre-másra létesültek a kisebb termelőüzemek, többek között vidéken is (ott főleg könnyűipar, varrodák, bútorüzemek, cipőkészítő üzemek, de műhelyek is), ami azért volt fontos, mert a vidéken élők 25 – 30 %-át kitevő, jórészt képzetlen népességet a munkaerőben ma már keveset igénylő mezőgazdaság nem tudta eltartani (ma sem tudja, ezért van közmunka). Magyarországnak tőkéje, technológiája és főként a világpiacon eladható saját terméke nem volt (ma is csak alig van), de azt szívesen hozták a németek meg az osztrákok, végül is európai ország, nincs messze, az infrastruktúrája elfogadható, a munkaerő olcsó (Bokros sei Dank), képzettség meg ezekhez a kisüzemekhez annyira nem volt szükséges. Az olcsó munkaerőt tekintve azért voltak képzettek is, ezeket a multik foglalkoztatták sikeresen (= „éltanulók lettünk”; ipari fejlődés 1995 – 1998 között: 4,5 % – 3 % – 11 % – 12 %).

Aztán jött a Tocsik ügy, és a nagyon utált Bokros érával súlyosbítva ezt már Horn se bírta politikailag. Így aztán megbukott, Orbánék meg beleültek a készbe. Két évig nem csináltak semmit, csak vitették magukat a langy bokrosi hullámokkal (ipari fejlődés 1999 – 2000 között: 10,5 % – 18 %), de aztán valaki (Matolcsy?) a homlokára csapott, hogy ebből így nem lesz világraszóló siker, mert a 4 – 5 % körüli éves GDP növekedéssel nem érjük be belátható időn belül napéldául Ausztriát. Ahhoz 7 – 8 % kellene. Évente. Kézenfekvő volt a módszer: pénzt kell önteni a nép közé (sajnos Orbánék ma sem tudnak többet ennél), azzal meglódul a kereslet, a pékek tíz zsemle helyett tizenkettőt fognak sütni, sít, sít, heuréka. Igen ám, de önteni való pénz nem volt (az soha sincs), fenti okból kitalálták, hogy majd jól megemelik a minimálbért, azt ugyanis nem az államnak kell fizetni, hanem a cégeknek. Örült az állam (több adóbevétel, több fogyasztás, nagyobb GDP, és mivel a GDP arányos államadósság egy hányados, még az is csökkent kisujjmozdítás nélkül. Örültek a munkavállalók is, mert több pénz állt a házhoz. Egy darabig. Aztán a kis könnyűipari cégek a megnőtt munkaerő költség miatt úgy elmentek innen, mint a sicc. Ez az elmenés nagyrészt már Medgyessy regnálása alatt történt, mert a gépleszerelés, végkifizetések, adminisztráció nem megy egyik napról a másikra, kapott is a kormány a Parlamentben a FIDESZ-től, hogy Medgyessyék elüldözik innen a cégeket, de hát hazudtak Orbánék már máskor is, nem volt gond nekik. A teljesen eszetlen módon duplájára megnövelt minimálbér hatására az ipari fejlődés az Orbán kormány utolsó két évében drasztikusan visszaesett (2001.: 4 %, 2002.: 2,5 %), az ország munkaerő olcsóságból következő versenyképessége pedig zuhant.

Persze, tettek még Orbánék mást is a „gazdasági felpörgetés” érdekében, mégpedig a támogatott kamatú lakáshoz jutási kölcsön bevezetésével, azaz az építőiparnak az adófizetők számlájára való felfuttatásával. Ezt az ország összes adófizetőjének pénzéből az ország 5 %-a használta ki, ennek kb. a fele (akiknek eleve volt pénzük) nyerészkedési célból, a 2. vagy 3. lakás családi megszerzése érdekében (az adófizetőknek máig nem köszönték meg), de aztán kiderült, hogy a kedvezményes hitel akkora terhet ró az államháztartásra, amelyet kibírni nem lehet. Végül Medgyessynek kellett leállítani (kapott is érte hideget-melege a Parlamentben – ki találja ki, hogy kitől?). Jórészt ennek következménye lett aztán a devizakölcsönök 2000-es évekbeli aranykora, ha a szomszéd, ismerős, barát tudott lakáshoz jutni, akkor én sem maradhatok ki szemlélet alapján. Az viszont nem közismert, hogy a devizahitelesek még mindmáig jobban jártak, mintha forinthitelt vettek volna fel, fenti okból sosem a devizahitellel volt baj, hanem a hitellel. Azt nem tudja a zemberek egy része fizetni. Pont úgy, ahogy ilyen tömegben a FIDESZ támogatott kamatú lakáskölcsönét se tudná az adott része, ha Medgyessy Orbánék követelésére meghagyja.

Amit Medgyessy még Orbánéktól örökölt, az néhány szakma kiürülése, mégpedig a közszolgálatban. A ritka ostoba módon duplájára emelt minimálbér a többi piaci bért is megnyomta (az állami szektort persze nem), és a tanítók, tanárok, nővérek tömegesen hagyták ott az iskolákat meg a kórházakat a több pénzért. Medgyessy úgy gondolta, a közszolgálati béreket felemeli, és ad 13. havi nyugdíjat, meg 13. havi fizetést, ezzel az egyensúly a reálszféra, a közszolgálati szféra és a nyugdíjszféra között helyreáll, aztán bokrosi mintára megint elinflálja a forintot, és Orbánék közgazdasági ámokfutása az olcsóságunk miatti újabb gazdasági ugrással máris korrigálva van (akkoriban még nem lett volna probléma elinflálni a forintot, lévén devizahitelesből elég kevés).

A terv lángelmés volt, csak az időzített bombával nem számolt. Az időzített bombát Járainak hívták, és Orbán örökségeként ült az MNB elnöki székében. Hát ő aztán „küzdött az infláció ellen” (meg is kapta a jutalmát érte már előre az első Orbán kormány által megszavazott horribilis fizetéssel, utána meg a Lex Járai formájában). Járai nem úgy „küzdött”, mint Surányi, aki hagyta Bokrost inflálni, hanem ellenkezőleg, 12 %-os kamat, bivalyerős forint (230 forintos euró), Járai győzött, László Csabáék vesztettek, pluszként az ország is, mert akkora kár érte, mint ilyen rövid idő alatt még soha. A könnyűipari cégek naná, hogy nem jöttek vissza, az import olcsó lett, a pénz ment ki az országból, a nem minimálbéres multijaink exportbevétele pedig az erős forint miatt csökkent, így GDP növekedéssel nem tudtuk kinőni azt a közszolgálati béremelést és 13. havi nyugdíjat, amit Medgyessy vezetett be. Fentiek miatt szidják ma a közgazdászok szegény Medgyessyt, pedig legelsősorban Járai volt az, aki az akkor Magyarországot sújtó, nem kicsi gazdasági kárért felelős. Hogy kinek a bíztatására, az ismert, hogy tudatosan-e, az némileg bizonytalan (mivel Járai feltehetően nem ostoba, a helyzet még szomorúbbnak látszik).

Következett azonban Orbánék áldásos tevékenységéből még valami. Mégpedig egy nagyon keserves esemény: Magyarország a ráoktrojált bérnövekedéssel túlfogyasztóvá vált (a termeléshez képest a jövedelmek előreszaladtak), és ezt valakinek helyre kellett állítani, mert a hitelfelvétel nem folytatódhatott a végtelenségig. Az Orbán-féle nehézssúlyú gazdasági saller hatásain Medgyessy csak rontott, helyrehozni Járai miatt nem tudta, maradt Gyurcsány, mint végső lehetőség, egyben áldozat. Megjegyzendő, hogy a túlfogyasztás visszafogása igenigen kellemetlen feladat (megszorítások, addig ingyenes szolgáltatások részbeni fizetőssé tétele, stb.), pláne, ha a nép nem tudja, hogy a helyrehozó nem azonos az elkövetővel. Mert nem tudja ám! És nem is mondta meg neki senki.

Így indult a sztori, amely végül, hála kiváló értelmiségünknek és derék, rájuk hallgató népünknek, Gyurcsány totális lenullázásához, és Orbán első kétharmadához vezetett. Ennek a rendkívül sikeres akciónak egy egész ország issza immár 13 éve a levét (kivéve a  gyevi bíróékat), és ahogy látszik, még fogja is egy darabig.

De az már egy másik történet. És az sem vidám.

Rakpart – (a Budapest sorozatból)

Idilli képpel indít az énbudapestem újságnak a nagy tervről, azaz a rakpartokba való életlehelésről szóló írása. A kép az idősb Antall József (alsó) rakpartot ábrázolja kb. a Széchenyi (fölső) rakpart 4. szám magasságától, a tekintet észak felé irányul, a távolban a Margit híd, a rakparton növényzet, padok és sétáló emberek.

Ahol jelenleg fák és bokrok vannak, ott a képen széles, kövezett sétaút látható, ahol pedig most az autóforgalom zajlik, ott növényzet, azaz sétálás, biciklizés és labdázás számára használhatatlan terület. A képpel kapcsolatban a következők mondhatók:

  • Az autómentes tér láthatóan a felső rakpart oldalfaláig tart. Autóknak itt már nincs helye.
  • Biciklisáv sincs, azaz legfeljebb a sétaúton lehetne kerékpározni, ami erősen ellenjavallt.
  • A régi fákat a kép szerint kiirtották, az újonnan ültetettek nagyságából meg nem az átépítés utáni helyzet látszik, hanem az, milyen lesz a rakpart 20 év múlva.
  • A labdázás nem javasolt, mert a sétaúton mászkálókat meg a padon ülőket eltalálhatja, sőt, akár a vízbe is eshet, és nem ajánlatos az utána ereszkedés.
  • Kisgyereket jobb, ha nem visznek oda, ugyanis a dunai oldal meredek partfalán nincs korlát. Ez természetesen nem akkora gond, mert a terveket engedélyező hatóság (ha nem lenne korlát) azonnal előírja majd a biztonság érdekében.
  • A kép láthatóan egy májusi vasárnapot ábrázol, mikor kellemes az idő. Minden más időpontban és más időjárási körülmények között az itt pihenni és/vagy szórakozni vágyó emberek száma nem valami sok. Az autók persze novemberi esős éjszakán is mennének erre – ha tudnának, de a képet nézve egyértelmű, hogy már nem tudnak.

Mint a lap írja:

Az Újjáéledő Rakpart 2030: sok lesz benne a vízpart, a sport, a szórakozás, azt kell eladni, hogy világörökségi környezetben, csodás panoráma mellett fenntarthatóbb és zöldebb módon legyen élvezhető… A főváros célja az, ami egyszer már a rakpart sajátja volt: legyen mindenkié… Ahogy Karácsony Gergely főpolgármester is kiemelte a sajtótájékoztatón, a Duna a város természetes főutcája, annak mentén és révén jött létre, mégis a belvárosi rész a legkevésbé hozzáférhető, hiszen jelenleg csak a közlekedést szolgálja.

Mindezekből egyértelműen tudható, hogy az átalakítás az autóforgalom rovására történne (azaz nem lesz mindenkié), mégpedig olyan végleges változattal, amely gyakorlatilag eltünteti, vagy legfeljebb szervízúttá degradálja a „természetes főutcát”, amely így természetes főutca jellegét elvesztve promenáddá alakul, mégpedig a promenádoknál szokásos kihasználási óraszámmal: esőben, sötétben, munkaidőben, télen és kánikulában a promenád nem üzemel.

A várható eredmény:

  • Az autósoknak csak nagyon kis része fog tömegközlekedésre váltani. Inkább kerülőutat választ, ami vagy a Kis- vagy a Nagykörút, megnövelve ott az autók számát, csökkentve az átlagsebességet, felturbózva a benzinfogyasztást, a levegőszennyezést, és fokozva az összes arra járó autós idegrendszeri kopását.
  • Mivel a rakparti utak Budapest legjobban szellőztetett útjai a szennyezés a kerülőutakon hosszabban megmarad, aminek a lakosság tüdeje látja kárát.
  • A hobbikerékpárosoknak, akik nem mennek sehová, csak kerékpároznának egy jót, biztosan sokkal jobban tetszik a mostani helyzet, mikor hétvégeken, mikor ők is ráérnek, üres, széles és aszfaltozott út áll rendelkezésre, nem pedig egy ligetes sétányon kell kerékpározniuk a gyalogosok és gyerekek között, vagy egy keskeny, felfestett kerékpársávon, melyet nem tisztel és nem is vesz figyelembe egyetlen gyalogos sem.
  • A gyerekeknek a sétány nem jelent semmit. Ott ők csak unatkoznak, esetleg ha ismerős gyereket is lehoznak a szülei, együtt tudnak szaladgálni. A nagyobbakat pláne nem érdekli sem a panoráma, sem a séta, sem a szabadban üldögélés. Kivéve persze okostelefonnal, de ahhoz meg nem kell panoráma, bőven elég a telefon, és üldögélni otthon is lehet, de például a Mekiben szintúgy.
  • A távoli kerületek lakosai nagyon ritkán fognak idejönni, legfeljebb megnézik egyszer. Ha ugyan.

A fentiek alapján egyértelmű, hogy kevés ember érdekében sokaknak okozna hátrányt, ha a tervek megvalósulnának. Az időtényezőt is figyelembe véve még rosszabb a helyzet, mivel az a kevés ember is csak néha használná a partszakaszt (évszak, napszak, időjárás függvényében). Lehet ugyan mindenféle programokkal operálni a nép odacsábítása érdekében, de azok Budapesten sokkal nagyobb és minden szempontból kedvezőbb helyen (például a ma gyakorlatilag kihasználatlan Népligetben) is megrendezhetők, azaz csak azért, hogy igazolják a rakpart átépítésének hasznos voltát, eléggé erőltetettnek látszik. Sajnos néha kevesebb az észszerű megfontolás, mint a „Nekem tetszik”, a „Tőlem ezt várják el”, a „Már beleéltem magam” és az „A mostani állapot bántja a szememet” elvek használata.

Szigorúan érvek alapján az alábbiakat lehet megállapítani:

  • a pesti rakpart a budaival együtt a város egyik forgalmas főutcája, mely az autósoknak a városon való aránylag gyors áthaladást biztosítja (a Duna felől és a Duna felé nincs keresztező forgalom). Ez az útvonal a két belső, a rakpartnál lényegesen rosszabbul szellőző körúttal csak komoly hátrányok árán helyettesíthető: többlet benzinfogyasztás, zaj, idegrendszeri károsodás és szennyezőanyag kibocsátás várható, ezért előnyös, ha marad a jelenlegi állapot, azaz az autóút mai formájában. Ráadásul ez a legolcsóbb megoldás is.
  • A hobbikerékpárosoknak és a gyerekkerékpárosoknak sokkal jobb, ha nem szüntetik meg a jelenlegi széles, aszfaltozott útvonalat, amelyet tavaszi, nyári és őszi autómentes hétvégeken jobban használhatnak, mintha a rakparti sétány mellett, viszonylag szűk kerékpárúton közlekednének szép sorban, és ritka előzési lehetőséggel, azaz a leglassabb által meghatározott sebességgel.
  • A rakpart jelenleg gyalogosan teljes hosszában végigjárható. Ebből a tájépítők kreativitását igénybe véve némi növényzettel meg autóparkolók megszüntetésével kellemes, sőt a hosszát tekintve sportos sétaútvonalat lehet csinálni, a szélesebb részeken akár padokkal felszerelve. Az, hogy mellettük megmarad az autóforgalom, hátrány ugyan, de nem elviselhetetlen, és ha tavaszi, őszi vagy nyári hétvégén jönnek (ahogy kb. 99 százalékuk), akkor nem lesz a közelükben autó.
  • Az idősb Antall József rakparton a most is rendelkezésre álló területet a jelenlegi növényzet felhasználásával keskeny parkká célszerű átalakítani. A Gróf Széchenyi István rendezvényhajótól északra lévő pontonkikötő helyett a Dunára egy kb. 220 m hosszú, 50 m széles pontont lehetne telepíteni (kb. az Arany János és Steindl utca között), amelyhez hajók is kiköthetnek, és amelyre játszótér, ligetes rész és megfelelő méretű vendéglátóipari egységek is ráépíthetők. Utóbbiakat ugyancsak rendezvények helyszíneként vagy általános étteremként lehet használni, de a játszótér és park felé néző részük büfé, fagylaltozó és egyéb kiszolgáló egység befogadására is alkalmas lehet.
  • A Jane Haining rakpart mentén sok hajókikötő üzemel. Itt az autóközlekedés mellett ez az alsó rakpart fő funkciója. A változatlanul megmaradó autóút és a part széle közötti sávot úgy kell átalakítani, és növényzettel ellátni, mint ahogy az a MAHART kikötőtől északra és délre történt. Az átalakításhoz a parkolókat meg kell szüntetni. A villamos viadukt maradjon csak viadukt, a zajos, sínek alatti helyiségekbe ne telepedjen be semmi, a vendéglátóipari egységek a felső rakparton (Belgrád rakpart és Duna korzó) bőven kaptak és még kaphatnak is helyet (a Hotel Intercontinental-tól a Március 15. térig), ahol a sétáló rész található. A felső rakparti vendéglátó kapacitás erre a partszakaszra bőven elegendő, ahogy a felső rakpart sétatér jellege is, az alsó rakpartot nem kell erre a célra pluszként igénybe venni. Különösen nem az autóközlekedés megszüntetésének indokaként.
  • A Belgrád rakpartról a kikötőt ki kell költöztetni. Kényelmetlen, szűk, közel a forgalom, nem egy világváros turistafogadó terepe. A kiköltöztetés után a parti út lesüllyeszthető az Erzsébet hídtól északra és a Szabadság hídtól délre lévő szintre, a villamossín és a lesüllyesztett út között felszabaduló tér pedig (20-30 m * 280 m) akár parkká, akár rendezvényekre alkalmas területté alakítható ki. Az út lesüllyesztése a pesti rakpartok legdrágább átalakítási munkája, ha nincs rá pénz, a kikötő elköltöztetése (= a kikötő autó és buszforgalmának megszüntetése) akkor is sokat javít az ottani közlekedésen.
  • A nagy hajók ideális kikötési helye a Bálna és a Nehru park előtti, autóközlekedéstől aránylag távol fekvő, de autóval mégis könnyen megközelíthető part. Itt több kikötőhely létesíthető, köztük egy határátkelő is a nem az EU-ból érkező hajóknak. A turisták hajóval egy csendes parkba érkeznek, ahol egy információs és jegyárusító központ fogadja őket, és irányítja vagy a Bálna mellett várakozó buszukhoz, vagy a Zsil utcai megállóhoz, ahonnan a 2. villamossal juthatnak be a belvárosba.
  • A Petőfi híd és a Rákóczi híd közötti parti szakasznak a kerékpárúttal is ellátott Gizella sétány a növényzet feldúsítása és padok telepítése után sétaútnak tökéletesen megfelel. A HÉV magas sövénnyel jól eltakarható. A ma már rutinszerűen hangzó, „A HÉV-et a föld alá kell vinni” szövegek tipikusan „A mostani állapot bántja a szememet” elv megnyilvánulásai, amelynek alkalmazásával rengeteg pénzt lehet elkölteni egy-két, csak évszázadonként arra járó nagyember „esztétikai igényének” kielégítése érdekében. A repülőtérnek még nincs egyvágányos összekötése a 3. metróval, a 4. metró északi fele a Szilas pihenőhelyig plusz az ottani P&R parkoló még nincs megépítve, akkor pedig az ilyen „szépség” projektek csak a pénzt viszik el a sokkal fontosabb építkezések elől. A HÉV szerelvények ma már feltétlenül szükséges cseréjével a zajcsökkentés és az esztétikai élmény a pálya elásása nélkül is fokozható.
  • Sokszor hallani a HÉV-ek továbbvezetéséről is, egészen a Kálvin térig, amely nyilván azt célozná, hogy a déli HÉV-ekkel érkezők közvetlenül érjék el a 3. metrót. Jelenleg sajnos szegény ráckeveieknek át kell szállniuk a 2. villamosra, majd a Fővám téren egy másikra, hogy a Kálvin térig jussanak el. A csepeliek dolga egyszerűbb, ők a 6. vagy a 4. villamossal a Boráros tértől két megállónyira érhetik el a 3. metrót az Üllői útnál. Akik persze nem a 3. metrót akarják elérni, hanem például a kisföldalattit vagy a 2. metrót, azok úgyis leszállnak, és a 2. villamossal mennek tovább, akár megépítjük a Kálvin térig az alagutat, akár nem. A fentiekből jól látható a „Nekem tetszik” elv alkalmazása, amely rengeteg pénz elköltése árán spórolna meg egy vagy két átszállást párezer embernek. Ha már minden sokkal fontosabb megépült, akkor javasolható. Addig nem célszerű rá pénzt költeni.
  • Ha a főváros vízparti fejlesztést akar, ott van a Margitsziget a 4 km hosszú, teljesen autómentes és teljesen kihasználatlan partjával, vagy Pest északi Dunapartja, ahová a város által majd megépítendő, vízparti, „Ifj. Antall József rekreációs, szórakoztató és kiránduló központ”-ba a Jane Haining rakpartról indulhatnának óránként hajójáratok. Igazán nem mondható, hogy nincs vizes fejlesztési lehetőség Budapesten, ha valaki ezt szeretné. A fejlesztést viszont úgy kell megoldani, hogy a lehető legtöbben járjanak jól. A rakpart projekt ismeretében ezen elv használata kevéssé látszik, de reménykedjünk, hogy előbb- utóbb utat tör magának.

Jótanács: ha valakinek azon gondolata támad, hogy a fenti elképzelést a városvezetés elé viszi, legyen óvatos a bemutatás körülményeinek megválasztásával, mert ha a „Köszönjük, Emese” effektus bekövetkezik, fölöslegessé lesz minden további ismertetés.

Kíváncsiság

A helyzet, mint mindig, nagyon egyszerű. Vagyunk mi, és vannak még a mások. Azok a mások, akik az országvezetéshez nem értő (itt jelzők következnének, de nem írom le őket) magyar miniszterelnököt immár 13 éve pozícióban tartják, sok kárt okozva ezzel nem csak nekünk, de az országnak is.

A szomorú helyzet az, hogy jelenleg Romániával meg Bulgáriával vetélkedünk a jobb helyekért, a szövetségeseinkkel haragban vagyunk, a reálbérek csökkennek, az inflációnk fölényesen Európa-bajnok, az euró a 2010. júliusi 286 forint helyett ma 390 forintot ér, az adósságállományunk a 2010-es válság csúcsán 80 % volt GDP arányosan, ma ez 75 %, az S&P hitelminősítő szerint pedig jelenleg ugyanabban a kategóriában vagyunk, mint 2010-ben a válság kellős közepén, Gyurcsány Ferenc lemondásakor (BBB-).

Mindezt a lecsúszást úgy sikerült a regnálóknak összehozni, hogy ömlöttek az EU pénzek, Orbánéknak nem kellett évente kipótolni a magánnyugdíj pénztárak befizetéseit, mint Gyurcsányéknak, sőt zsebre rakták a teljes kasszát, mind a 2700 milliárdot, 10 évig nem fizették a 13. havi nyugdíjat, amit Gyurcsányék minden évben megküldtek a nyugdíjasoknak rendesen (csak Bajnai nem fizette – egyszer, 2010-ben), a világgazdaság 10 évig szárnyalt de minket tekintve mindhiába, ráadásul politikailag abszolút nyugodt körülményeket kapott Orbán a kormányzáshoz (semmi szociális népszavazás meg zavargások), sőt négyszer kétharmadot is. És a gazdaságban mégsem sikerült.

Politikailag viszont igen.

Az első kétharmadot Orbán csillogó eszű értelmiségünk jóvoltából kapta, utána meg már a kétharmad birtokában maga is el tudta intézni a folytatást.

Csak hívószó kérdése a győzelem, például zemútnyócév, rezsi, migráns, gender, háborúpárti, halálbaküldő, meg efféle könnyen érthető dolog. Mostanában persze inkább a „nyugdíjmegvédés” meg a „dollárbaloldal” dívik, és mivel a FIDESZ féle éjjel-nappal sulykolásos, itt-ott hazudozós módszerével nem áll szemben legalább ugyanannyi értő magyarázat, a siker valószínűleg borítékolható.

A témára térve a kérdés egyszerű: hogyan gondolkodnak a mások? Azok a mások, akik abban különböznek tőlem, hogy elkötelezett hívei a NER-nek, folyamatosan dicsérik a miniszterelnök balfogásait és szidják az ellentábort, hogy az egyszerű emberek is tudják, választáskor melyik rubrikát kell beikszelniük.

Végigfutva a véleményrovatokat, rögtön adódik a cím: „Akik mindig a másik oldalra állnak”.

Szerző sértődött felháborodásának oka egy EU képviselőnk, aki „Montrealban született” (már rossz a helyzet, tudjuk ám, milyenek a globálgenderista kanadaiak!), de ez nem elég neki, még be is mutatja, mit vásárol Brüsszelben, mint háziasszony, és mivel a hozzászólók feltételezték, hogy csal, utólag a számlát is bemásolta, melyen rajta van az összes tétel (tészta, olaj, paradicsom, kenyér, hagyma, tej, tojás, szőlő), mindez összesen 12,07 euróért (< 5000 HUF). Magyarán: facebook követői elé tárta a nagy magyar inflációt, melynek köszönhetően Brüsszelben sem drágább az élelmiszer, mint nálunk, noha arrafelé lényegesen többet keresnek az emberek.

A képviselő ezen tevékenységét racionálisan értékelve arra juthatunk, a szokvány ellenzéki tevékenységet végezte el, méghozzá úrinőként, mert nem gátlástalanul szidta a regnálókat, sőt nem is csak vádolta őket, hanem bizonyította azt a tényt, hogy a belga inflációnál a mienk jóval magasabb.

Na de ezt csak én gondolom így. A mások, például az írás Szerzője egészen más eredményre jut:

  • Kevés szánalmasabb van annál, mint amikor valaki elárulja a sajátjait.

A helyzet az, hogy a képviselő asszony valóban hibázott, mert elárulta a FIDESZ szavazóknak, hogy nálunk nagy az infláció. Ők eddig jobban hittek Orbánnak, mint a szemüknek, de itt láthatóvá vált, hogy a szankciók és a háború hatásainak kitett, területileg kisebb, de lakosságszámban hasonló ország, mely nem is a mezőgazdaságáról híres, az ottani fizetésekhez képest olcsó élelmiszerválasztékot tud biztosítani a lakosainak. Ha pedig ehhez még hozzávesszük, hogy mi mentesülünk az olaj és gáz szankcióktól, ők pedig nem (tény), és hogy Orbán jóvoltából mi „kimaradtunk” a háborúból (miniszterelnök úr szíves közlése), ők pedig nem, akkor nem hogy pityeregni, hanem még akár zokogni is támadhatna kedvünk ekkora hazai dilettantizmus láttán.

A helyzet továbbá az, hogy a képviselőasszony nem a sajátjait árulta el, hanem a sajátjainak (magyar nép) árulta el, hogy mi van. Az eláruláshoz ennek semmi köze sincs, mert Orbán ugyan szintén a magyar kultúra és hely szülötte, de ez nem jelenti azt, hogy csak dicséret illetheti, bírálat meg nem. Az a Jóisten privilégiuma, ha Szerző esetleg nem tudta volna, még Madách is gondosan megírta, nehogy elfelejtse valaki.

  • Nálunk egész pártok, mozgalmak és (művészi) életművek épülnek az öngyűlöletre. Tobzódnak benne, mennyire utálják azt a nemzetet, vallást, közösséget, kultúrát, amihez tartoznak.”

Szerző így lép tovább, kiterjesztve az árulást szélesebb körre is, melynek forrása a gyűlölet. Hogy ez a kis facebook filmből hogyan következik, azt tőle kell megkérdezni. A válasz persze már előre ismert: sokan kritizálják nálunk Orbánt (nem a magyarokat!), és szerinte aki Orbánt kritizálja, az a „fajtáját” kritizálja, tehát áruló. Sőt, gyűlöletből fakadóan az, ezért a kritikája még csak nem is jogos! Ráadásnak azt is állítja Szerző, hogy a gyűlölködő tobzódók ugyanahhoz a valláshoz tartoznak, mint a szegény gyűlölt megbíráltak (Orbán inkluzíve). Biztos nem hallott még a szekularizációról. Van ilyen.

  • „Ellenzéki publicisták örömködnek azon, hogy nem vagyunk eléggé keresztények vagy hogy fogynak a határon túli magyarok”

Az a baj, hogy noha ilyen tudósítást sokat láttam (ugyanis ezek tények), de örömködést még nem tapasztaltam. Szerző nyilván annyira begorombult, hogy túlreagál, és már a tények közlése is zavarja, tehát kikel ellene. Gondolom, az lenne jó neki, ha számára csak jó híreket közölne a sajtó. Örömmel jelenthetem, hogy kívánsága máris teljesült, elég annyit tennie, hogy NER sajtóterméken kívül mást nem olvas.

  • „…hazai politikusok játsszák át az olimpiát Párizsnak, mert több közösséget éreznek a franciákkal, mint velünk.”

Ez speciel igaz, mert Orbán a Momentum által indított népszavazási kezdeményezéstől be… illetve meghőkölve tényleg visszavonta a magyar pályázatot (Tarlósnak, hiába Budapest főpolgármestere, Orbán ellenében szava sem volt soha). Hogy a miniszterelnök úr tényleg több közösséget érez-e a franciákkal, mint velünk, és ezért játszotta át nekik az olimpiát, tőle kell megkérdezni.

  • „Férfi és nő frigyéből születettek kardoskodnak eme felállás avíttsága mellett…”

Túllépve azon, hogy a születés nem férfi és nő frigyéből történik, fel kell világosítani Szerzőt arról is, hogy ami miatt az Alaptörvényt tették röhejessé nagyjaink „Az apa férfi. Az anya nő.” belefoglalással, az a következő:

Ha egy férfiként élő nő teherbe esik (végül is lehetséges, ha még nem operálták át), ugyanazon terhesjogok illetik meg, mint a nőként élő terhes nőket”.

Aki szerint ez azt jelenti, hogy szülhessenek férfiak is, igen alacsony IQ-t birtokolhat. Persze arrafelé, ahol ezt olvasták ki belőle, bőven akad ilyen.

  • „…kihordott terhességből világra jöttek küzdenek az abortusz jogáért.”

Ezek szerint a megszületettek elvesztik jogukat, hogy a nem kívánt terhesség bekövetkezte esetén (amíg a magzatnak nincs agyműködése) abortusszal védekezzenek. Ezt csak a meg nem születettek tehetik. Hasonlóan, mint hogy csak féllábúak lobbizhatnak olcsó tolószékért, a többieknél az ilyen lobbizás kifacsarodott gondolkodásra vall.

  • Szerző az írást gyakorlati példákkal zárja le. Először oda jut, hogy ha ezek a gyűlölködők a hazájukat (= Orbán), a magyarságukat (= Orbán) és a kultúrájukat (= Orbán) gyűlölik, akkor nyilván a másságot imádják. Mégpedig nyilván mindenféle másságot. Hogy ezt a rémísztően ostoba „következtetést” honnan veszi, az rejtély, mindenesetre az elmeszüleményét két példán mutatja be:
    1. Ausztráliában a szarkák veszélyt látnak az emberekben, ezért megtámadják őket. Szerző véleménye szerint Cseh Katalin és elvbarátai biztosan a madarak mellé állnának, és akkor „lobbizhatnának némi fegyverszállítás ügyében, vagy átadhatnák a legmodernebb technikákat a szarkáknak.”, mely utóbbi két javaslat eléggé kínos utalás Ukrajnára, bemutatva, hogy a gúnyolódás irányából következően Szerző a háborút tekintve inkább a tömeggyilkos pszichopata vezette agresszort favorizálja, mert az ő gondolkodása nem kifacsarodott.
    2. A Mexikóban bemutatott, egyébként elég gyönge alienes világátverési kísérletből kiindulva kijelenti, hogy:

Ha Cseh Katalin választhatna, hogy ezen az élhetetlen, unalmas és bosszantó Földön kelljen élnie vagy inkább az Alfa Centauri valamelyik bolygóján, hát nem kétséges, hogy a mexikói kis múmiák távoli hazáját választaná. És ebben a döntésében kivételesen teljes szívvel tudnánk támogatni.”

Szerző a nemzetállamból láthatóan már kilépett, és immár a (fideszesnek borzalmas még kimondani is) globális értékek szeretetét kéri számon a képviselőasszonyon, ami után Cseh Katalinék részéről már csak a Tejútrendszer utálatból való elhagyása következhet, de szerencsére idáig már nem jutunk. A cikk a támogatás felajánlásával véget ér.

Ja az Alfa Centaurinál találtak ugyan valamit, de még nem dőlt el, hogy bolygó-e vagy mérési hiba.

Az utolsó mondat pontosan mutatja, hogy (az értelmi értékelést a fentebb írtakra hagyva) Szerző érzelmileg „teljes szívvel” milyen szinten áll.

Cseh Katalinnak és elvbarátainak gyűlölködése ehhez képest smafu.

És hogy mit tudtam meg ebből a mások gondolkodását illetően? Nem sokat, de az is elég belőle.

Beavatkozás

Közismert, hogy a demokráciákban a nép a hatalmat leginkább választott képviselői által gyakorolja. A képviselők tehát a nép alkalmazottjai (minister = szolga), akik fizetést kapnak azért, hogy a kormányzás súlyos gondját a nép válláról levegyék.

A demokratikus Parlamentekben a többség dönt, amely döntést aztán a hivatalnoksereg hajtja végre. A kormányzó párt által benyújtott javaslatokat az ellenzék nyilvánosan és érvekkel kritizálja, aminek alapján (ha a többség úgy véli) módosíthatók, és a parlamenti döntést pártoktól független szervek sok szempont alapján vigyázzák, hogy az minden tekintetben megfelelő legyen.

A választásokon sokfajta párt küzd a hatalomért, de általában van két nagyobb csoport, melyek váltógazdálkodást folytatnak – kivéve, ha történik valami, mint például Magyarországon, ahol 17 éve egy (vagy több) átkozott személy kicsempészett egy belső használatra készült beszédet, amelynek nyilvánosságra hozása után elszabadult a pokol. Kellett hozzá persze az akkori ellenzék, azaz a mai hatalom befeketítő és lázító tehetsége is, így a következő választásra sikerült nekik összehozni a kétharmados fölényt. Ez a fölény immár 13 éve határozza meg az ország sorsát, és ahogy most kinéz, fogja is még egy darabig. Lévén a fölényben lévők pártja egyszemélyes, az az egy személy immár sok éve Magyarország demokratikus módon megválasztott diktátora.

Megjegyzendő, hogy a párt korábban kétszemélyesként működött, lásd pl. XIII. Lajos és Richelieu, de pár évvel a nagy győzelem után a sokkal népszerűbb simán kinyírta a sokkal okosabbat, akinek belső hatalmát köszönheti.

A diktátorság nagy előnye, hogy az ember saját országát illető elképzeléseit akadálytalanul valósíthatja meg, és ha az ország arculatát és berendezkedését tekintve a XX. század első felére, azaz a kormányzóval sújtott királyságra, erkölcsiségét tekintve meg a középkori merev vallásosságra akarja formálni, hát akkor arra. A diktátori hatalommal minden ellenállás letörhető. Ezért ilyesféle most az államunk.

Diktátor regnálása esetén a hepciáskodók összes pénzét le lehet nyúlni, minden kommunikációs eszköztől meg lehet őket fosztani, rájuk lehet uszítani a kormányzó párt által elfoglalt fékeket és az ellensúlyokat (NAV, ÁSZ, Ügyészség, stb.). Hogy nem jön értük a fekete autó, csak annak köszönhető, hogy az EU-ba ugyan sokfajta módon belerúgtunk már, de teljes erőből és célzottan kényes helyre mégsem javasolt. Persze még öt-hat év diktátorkodás, vagy pláne az ország EU-ból való kiléptetése változtathat a helyzeten: mondjuk, hogy ha a fontos döntési mechanizmusokból ki tudna pöckölni minket. Akkor lenne az, hogy a diktátor nemzeti öntudatával sértődötten kilépne, és a 93 ezer négyzetkilométeren korláttalanná válhatna hatalma.

Mint az a fentiekből látható, a diktátorságnak országon belül nincsenek határai.

Ez az értelmisége által jól tájékoztatott magyar népnek köszönhető, mert ő biztosítja a kétharmadot választásról választásra derék és megbecsült diktátorának. Abszolúte demokratikusan.

Sajnos külföldiekkel szemben a diktátor nem tehet meg mindent, de azért a miénk megpróbálja. Ő még akkor is küzdött a szovjet csapatok távozásáért, mikor már két hónapja folyamatban volt kivonulásuk. Nyilván az általa később eltaposott okosember mondta neki, hogy ezt tegye, mert így majd azt hiszik, hogy ő zavarta ki a ruszkikat – és valóban, így is lett. Ez pont olyan, mint az infláció nyakon ragadása, és annak fejszével való csapdosása, míg össze nem megy kicsire a nyomorult. Ebben annyi igazság van, hogy a mi inflációcskánkat döntő részben Orbán növesztette hatalmasra, tehát van miből csökkennie. Mármint magától. Nem kell ahhoz semmiféle diktátori közreműködés.

A nagy győzelmek után az itthoni sikerekre alapozva kezdett szkanderozásba később a miniszterelnök külföldön is. Először a Néppárttal (sima vereség, még ha a 85. percben ő vonult is le a pályáról, hogy ne látszódjon annak), a norvégokkal (6:0 oda, egy vasat sem kaptunk, és nem is fogunk kapni), a V4-et sikerült szétrobbantani, az Egyesült Államok kormányával rossz viszonyban vagyunk. Jelenleg folyik a svédeket szívatása, a svédek nem átallnak rólunk hazudni.

Még szerencse, hogy a diktátor úr csapata keményen megmondta nekik, hogy nálunk nincsen semmiféle diktatúra.

A sor folytatható. Legfőbb szövetségesünket illetően annyi vétóval fenyegetőzött, meg annyit cselezgetett (ezeket pávatáncnak hívja), hogy az EU-t tekintve oda a pénz és a tisztelet, mivel pedig a magyar nép szabad akarata szerint Magyarország személyesen ő maga, ezért a miénknek is annyi. Mind a pénzünknek, mind a tiszteletnek.

A szövetségesek közt sokan azt szeretnék, ha mások kormányoznák az országot, ugyanis a Nyugat egy ilyen rút szibarita váz, imád nyugodtan és simán működni, józan kompromisszumokkal, mindenfajta gáncsoskodás nélkül.

Természetesen csak rajtunk kívül szeretnék azt. Mi ugyanis sokadszor választjuk meg kedvenc diktátorunkat, akár a Mindenség ellenében is. Meg is lett az eredménye, megint az egész világ minket bánt, ahogy a besenyők óta szinte folyamatosan, én nem is tudom, mi lenne velünk, ha a miniszterelnök úr nem védené a magyar érdekeket éjt nappallá téve.

Most például a beavatkozástól fog megvédeni. Eddig a tudjukkik bármikor küldhettek ide hatalmas összeget, például Márki-Zay részére négymilliárdot, ami kiteszi a kormány által FIDESZ propagandára fordított közpénznek tán még a 2 (kettő) százalékát is! Hoppá! Kettő százalék! Az már aztán valami!

Ebből a két százalékból a dollárbaloldalt megválasztva és azt manipulálva söpörhették volna félre a Magyar Érdeket!

Persze csak volna, mert a magyar nép tudta, mi a kötelessége és újból kétharmadot adott kedvenc diktátorának, így aztán nem is érkeznek Luhanszkból rossz hírek halálba küldött fiainkról, gyermekeink genderügyben továbbra is a teljes tudatlanság biztonságát élvezik egészen 18 éves korig, és nem jön ide egy migráns sem, maximum annyi időre, amígIMF átszeli az országot. A többi legyen az osztrákok gondja, akik szerint a migránsok 80 százaléka tőlünk érkezik.

Igaz, az EU által demokráciaügyben megküldött, 27 pontba foglalt követelményrendszerről nagy a csönd, de biztosak lehetünk benne, hogy ha ez van, akkor ez a csönd a magyar érdek, és hogy ez a miniszterelnök úr érdekével száz százalékban egyezik, az nem a véletlen műve, miután ő Magyarország. És a magyarok is. Személyesen.

Általánosságban még elmondható, hogy a külföldi beavatkozásnak nagy hagyományai vannak minálunk, emlékezhetünk például az IMF beavatkozásra, mikor cselesen kedvező kölcsönt adtak nekünk, amelynek egyharmadát korábban felvett magasabb kamatú kölcsönök kiváltására fordítottuk, így a költségvetés terhelése csökkent, egyharmadát az MNB-be tettük devizatartaléknak, egyharmadát meg fel sem vettük. Ez még az átkozott gyurcsányi korszakban történt, könnyen elképzelhető, miket kértek ezért cserébe! Tudni nem tudjuk ugyan, de elképzelhető. Szerencsére a diktátor… illetve hát a miniszterelnök úr a győzelem után gyorsan észrevette, hogy ez a magyar érdek arculcsapása, és úgy kirúgta innen őket, mint a sicc. Alacsony kamatok? Még csak az kéne! Ott van aztán az a beavatkozás, hogy külföldi, nem itt élő emberek tömegesen vehetnek részt a magyarországi szavazásokon… illetve bocs, az nem az. Az jó beavatkozás.

A fentiek fényében nem csoda, hogy a miniszterelnök úrnak ébernek kell lennie. Ezért készítenek elő most egy törvényt, hogy külföldről semmilyen szervezet ne kaphasson egy vasat se, mert még a végén az ellenzéket támogatná, ami megengedhetetlen. Legyen elég, hogy a magyar államkincstár a százmilliárdokkal a FIDESZ-t támogatja, az ugyanis magyar érdek, és különben is nem a külföld avatkozik be propagandisztikus, elfogult hangvételben a választásokba, hanem az MTVA, a Rogán féle levelező és plakát egylet, a CÖF, a Megafon meg a komplett NER sajtó, melyek tisztán magyar érdekeltségek ugyebár. Így már minden rendben, gondolhatja derék népünk, mert más információja nincs, így a diktátor úr 2026-ban remélhetőleg újabb kétharmadot kap.

A jelenlegi ellenzéknek a zemútnyócéves időszakban, mikor még ők kormányoztak, nem volt hatalma a fékek és ellensúlyok felett, nem állította saját szolgálatába a közmédiát, nem veszett össze minden szövetségesünkkel, és ha ők lennének hatalmon, már rég itt lenne a Norvég Alap pénze meg az EU pénz is, a többiről nem is beszélve. De az nem volt jó nekünk. És ma sem az.

Karakán egy nép vagyunk. Vagy dafke?

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK