Featured

Ronaldo kismiska hozzá képest. Ő nem csak a csapat kapitánya, hanem vezetőedző, egyedüli góllövő és klubelnök. Az történik a pályán, amit ő akar. Számolatlanul rúgja a gólokat, miközben a többiek hozsannáznak (nézők, tartalékok inkluzíve), aztán, mikor már az ellenfél is megérkezett, abbahagyja az üres kapus góllövést, és közli, hogy ilyen gyalázatos, szuverenitásunkba gázoló feltételek esetén, például, hogy az ellenfél is rúghat gólt, a mi különösen szuverén csapatunk nem játszik.

Az a minimum, hogy kapunk öt gól előnyt, és az ellenfél játékosainak az egész meccs alatt az egyik szögletzászló tizenöt méteres körzetében kell tartózkodniuk. Pályán kívül vagy pályán belül, mindegy nekünk, a tizenöt méter a lényeges. Mivel a mi nagyon szuverén csapatunk kapitánya rendkívül nagyvonalú, azt, hogy melyik szögletzászló legyen a tartózkodási hely középpontja, az ellenfél tetszőlegesen választhatja meg. A bíró is mi leszünk, illetve hát természetesen ő, a csapatkapitány, ami felfokozott szuverénségünkből következik. Ez a csapat érdeke, melyet mindenkivel szemben meg kell védeni.

Team first. Make Turul FC Great Again.

Rendkívül meglepő, és a többi csapat elképesztő rosszindulatát mutatja, hogy a mi szuverén feltételeinket egyetlen, szintén szövetség tag ellenfél sem fogadja el (szúrja a szemüket a határozott békepártiságunk), viszont a csapatkapitányunk mindhez ragaszkodik, mivel ez nekünk jár. Nem azért lettünk tagja a szövetségnek, és neveztünk be a bajnokságra, mondta még a kocsmában meccs előtt, hogy ne a szuverén megoldást válasszuk, azaz (horribile dictu!) a többség közösen megállapított szabályai szerint játsszunk, hanem azért, hogy a saját szuverén szabályaink szerint, ahol például az öt gól fór nekünk a minimum. De a migránssimogató nyugati banda ezt nem érti, így a legócskább zsarolásra is képes nemzetközi sportszövetség minden meccset 0 : 3-mal az ellenfelek javára könyvelt el. A csapat jelenleg a tökutolsó helyen szuverénkedik, már senki sem akar velünk játszani, ezért aztán derék, félelmet, feladást, nem ismerő, és ellentmondást nem tűrő csapatkapitányunk szervezett egy külön kis csoportot hasonló patriótákból, mint mi vagyunk. Kár, hogy a bajnokságra ennek semmilyen hatása nincs, legföljebb együtt dekázgathatunk a folyosón, ha unjuk már a parlamenti leszavazásokat. Érdekes, hogy derék csapatkapitányunk, aki állandóan azzal érvel, hogy amit ő mond, az az emberek akarata, milyen nehezen fogadja el, hogy a nemzetközi szavazás, amelyben alulmarad, az is az emberek akarata, csak nem 10 millió, hanem 400 millió emberé. A rendszer specialitása még a vétó, mikor 3 millió FIDESZ szavazó blokkol egy 400 milliós szövetséget.

Az ellenfél nélküli, magunknak rendezett meccseinkre sajnos a nagy sport TV-k nézői nem kíváncsiak, csak a hazai szurkológárda üvöltözi magát rekedtre, mikor kifutunk a pályára. A mezek sajnos kopottak, a pálya borzalmas állapotban, a kapukat tűzifának adta el a csapatkapitány egyik rokona, négy letűzött bot van helyette, a fű már csak itt-ott sárgállik a göröngyök között, a hajdani orvosi szobában a lehullott vakolat lett az úr. A kitört ablakú öltözőkben süvítő szél dalát az elszánt drukkersereg „Viktor! Viktor!” kiáltásai sem tudják elnyomni rendesen.

Egyetlen dolog van, ami még működik: a központi hangosbeszélő. A jól fizetett kezelők nagyon tudják, mit kell mondani, a rendszer nem csak a meccsek alatt üzemel, a hozsanna mindennap bevált, és érkezik is érte a jutalom.

A lelátó rozoga székein nem ülnek hanem állnak a drukkerek, hogy jól lássanak. Persze nem látnak jól így sem, főleg a zászlólengetés miatt. Mikor a csapatkapitány gólt lő, az egyenruhás tömeg fölmorajlik. A szurkolói egyenruhaként használt, minden boltban kapható, nemzetiszínű fölsők számozása egységesen „0”, ugyanúgy, mint a játékosoké, egyedül a csapatkapitányé „aki a szuverénül egycsapatos mérkőzéseken, ahol csak mi voltunk jelen, simán hozta a harminckettes gólátlagot. A többiek a labda hozzá passzolásában jeleskedtek, az ebben kiemelkedők az öltözőben kaptak a csapatkapitánytól egy Sport szeletet, melyet a magának meghatározott és minden gól után azonnal átutalt gólprémiumból vett. Az általa lőtt gólok utáni középkezdést a hiányzó ellenfél helyett a pályagondnok szokta elvégezni.

A sok teendő mellett létezett valami, amelyre egyáltalán nem jutott idő: az maga a csapat. A csapatkapitány igazából sosem ezt a lehangoló közeli jelent, hanem mindig a csillagos távolt fürkészte. Furtonfurt a világbajnoki döntőn járt az esze, ahol nincs ellenfél csak hazai szurkolók meg dicsőség doszt, de hamar kiderült, hogy ha Nyugaton akar győzni, akkor van ugyan pénz, de van ellenfél is, viszont ha Keleten, akkor hagyják ökörködni, mert az a keletieket nem zavarja (van ott is víziós ember rengeteg), viszont pénzt, azt nem adnak nekünk. Egy vasat se. Legföntebb hitelt magas kamatra és rövid futamidővel. Ez a kettősség tette meghasonlottá a kapitányt, már a maradék eszét sem tudta használni rendesen, és innentől kezdve csak a jövővel foglalkozott, ahol mindig ő győz egyedül. Álomvilágban élek, írta Troppauer Hümér. A hazai szuverén patrióták sok misét mondattak érte, de az sem segített egy fikarcnyit sem. A nemzeti csapat így magára hagyva menthetetlenül csúszott lefele, és minden paraméterben a legrosszabbat produkálta.

A kontraszelekció megbízhatóan működött, az államapparátusban mindenki úgy csinált, mintha dolgozna, egymás után születtek az érthetetlen, fölösleges, mindent központilag szabályozni akaró rendeletek és előírások a „valamit produkálni kellett, hogy lássák, hogy dolgozunk” elvet követve. A produktum minden döntést a központhoz rendelt ugyan, de megfelelő szinttől fölfelé minden eltérésre felmentést adott, azaz a tűzhöz közel ülők azt csinálhattak, amit akartak, nem korlátozta őket semmiben. A sajtó, és egy ideje már mindkét oldal sajtója csak arról cikkezett, ki szólt be kinek, a lényeges dolgokról senki nem írt és nem beszélt, a szellemi leépülést okozó fertőzés csontig hatolt, mint a jeges szél. És mindez egy ember érdeme: a csapatkapitányé.

Jó, persze, előtte a mai, illetve a ma már alig létező ellenzéket el kellett pusztítani, nullává kellett tenni, le kellett söpörni úgy a placcról, hogy soha az életben ne bírjon visszakapaszkodni, de ezt a feladatot szívesen vállalta az értelmiség, és egyenesen megmondta a népnek, bele a szemibe, hogy Orbán rossz, nagyon rossz, rettenetesen rossz, de az ellenzék még rosszabb lenne. Például még autokratikusabb rendszert vezetne be fekete autókban furikázó bőrkabátosokkal, akik mindenkit elvinnének, aki csak egy rossz szót szól D-ről vagy Gy-ről, még kevesebb pénzt fordítana az oktatásra és az egészségügyre, még jobban összeveszne a Nyugattal, a még megmaradt független lapokból is pártlapokat csinálna, az összes bíróságnak személyesen diktálná az ítéleteket, még több nyugdíjast és szegényt hagyna az út mentén, és az összes általunk adóként befizetett pénzt ellopná, nem csak egy részét, mint Orbánék, hogy a rezsinövelésről meg fiaink vágóhídra küldéséről ne is beszéljünk. Az, hogy a közzétett, bárki által olvasható programjaikban ezeknek pont az ellenkezőjét írják, ne tévesszen meg senkit, mert hazudnak. Bolgár úr a Népszavában hetente írja, hogy miket.

A nép persze megörült, hogy most már mindent tud, és logikus módon a kisebbik rosszat választotta. A választásból adódón a csapatkapitány négyszer kapott kétharmadot. Ha valaki körbenéz kies hazánkban, láthatja, hogy mi is az a kisebbik rossz.

Végül is jól jártunk a csapatkapitánnyal, nem? Hiszen a kisebbik rossz mégse a nagy. Igaz?