Blogolda

Blaskó színművész, aki nem akarta összegyurcsányozni a kezét

„A Kossuth-díjat muszáj volt visszaadni. Ma is vállalom az akkor közzétett nyílt levelem minden szavát, amelyben felsoroltam, miben és mennyit ártott Gyurcsány Ferenc az országnak.” Sok más mellett erről is beszélt a minap Blaskó Péter színművész az Origónak adott interjúban.

Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik úgy emlékeznek magukra, hogy a rendszerváltozás után születtek. Nem terhelik őket a múlt bűnei, mert soha életükben nem kellett egyetlen kompromisszumot sem megkötniük. Tisztakezűek és ártatlanok, mint a ma született bárányok.

Félreértések elkerülése végett: nem a fiatalokra gondolok. Hanem azokra a hatvanasokra, hetvenesekre, akiknek szelektív az emlékezetük. Akik a rendszerváltozás óta úgy emlékeznek korábbi énjükre, hogy ők már akkor is… Ők imádkozták ki a rendszerváltozást, miattuk dőltek le a falak, nyíltak meg a határok. Léteztek már korábban is, de élni csak 28 évvel ezelőtt kezdtek.

Kádárék alatt nem vettek levegőt, nem volt anyagcseréjük. Nem utaztak a villamoson, nem vezettek autót, nem is volt erre szükségük, mert nem jártak sehová.

Úgy volt ez az ország 1989-ben, mint 1945 után: akkor a partizánok kerültek elő valahonnan, s hirtelen kiderült, hogy a háború előtt és alatt közel tízmillió magyar ember harcolt a fasizmus ellen, és várta tárt karokkal a felszabadító Vörös Hadsereget.

Szelektív az emlékezet.

A rendszerváltozás után a mi országunknak is meg voltak a maga hősei. Kis ország vagyunk, kicsiny, földszintes hőseink vannak. Ilyen Blaskó Péter, aki 2008. március 14-én úgy döntött, hogy nem veszi át a Kossuth-díjat Gyurcsány Ferenctől, a Magyar Köztársaság miniszterelnökétől. Nem a feleségének mondta ezt, nem is néhány kollégájának a színházban, hanem nyílt levélben közölte a lesújtó hírt a közvéleménnyel.

Volt ebben a levélben minden, de leginkább az, hogy ő, Blaskó Péter nem akar kezet fogni a miniszterelnökkel. Mert akkor – így Blaskó színművész – hogyan tudná ugyanazzal a „gyurcsányos” kézzel a gyerek arcát megsimogatni? Vagy a feleségéét?

Nagyon tiszta lehetett az a kéz, ha ennyire vigyázott rá a tulajdonosa! Valószínűleg még soha nem sározódott be, nem koszolódott össze. 1981-ben sem, amikor a Jászai díjat kellett átvenni. Nem Orbán Viktortól, hanem az akkori pártállam valamelyik prominensétől. Akkor ennek a tiszta kéznek a tulajdonosa még nem volt annyira finnyás, mint most. Nem tartott attól, hogy beszennyeződik a keze.

Vagy a szappanok voltak jobbak a mostaniaknál.

Élni kellett.

És e tiszta kéz tulajdonosa gond nélkül átvette 1986-ban az Érdemes Művész kitüntetést is. Akkor még, ha nem csal az emlékezetünk, Kádár János volt az első titkár.

Korábban meg, szintén a pártállam idején, a Szocialista Kultúráért díjat sem utasította vissza Blaskó úr. Jó szappanjai lehettek a művész úrnak, ha annyira megtisztította a kezét, hogy sokáig vigyáznia kellett rá.

További jó egészséget, Blaskó művész úr!

És ha teheti, naponta többször mosson kezet!

Miért lett Orbán olyan, amilyen?

Pökhendi, arrogáns, cinikusan lekezelő válaszokat ad a sajtónak. Már ha szóba áll egyáltalán igazi újságíróval. Olyannal, aki valódi kérdéseket tesz (tenne) fel neki. Már a választás előtt is bosszút emlegetett, azóta bizonyította, hogy nem beszélt a levegőbe. „Ha valaki idesuhint, akkor arra válaszolunk, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.”

Elméletek vannak arra, hogy miért lett ilyen. Nehéz gyermekkor, erőszakos apa, kisebbségi komplexus – sok mindennel lehet magyarázni.

Álljon itt egy egészen más elmélet arról, hogy miért lett olyan, amilyen.

Azért lett rossz, mert nem hagyták, hogy jó legyen. Amikor 2010-ben megint miniszterelnök lett, jó akart lenni hozzánk. Adni akart mindenkinek, önzetlenül, két kézzel. Mert az ember eredendően jó. Magához főként, de van, hogy másokhoz is.

Csak annyi kell, hogy hagyják jónak lenni.

Neki nem jött össze. 2010-ben, nyár végén, azzal ment Brüsszelbe, hogy majd idehaza szépen elengedi a hiányt. Azt gondolta, ebből oszt majd az embereknek, de a szőrösszívűék odakint nem örültek az ötletének. Az a Barroso nevű csúnya portugál, aki az uniót akkoriban vezette, azt mondta neki, hogy nem.

Ilyenek ezek a portugálok. Persze, a többi náció sem különb. Különösen a németek, meg a franciák. De főként az amerikaiak. Ne is beszéljünk róluk. Innen számítódik minden, ezért lett, hogy a fülkeforradalom után jött a szabadságharc.

Adni akart, de nem engedték. Ami Kádárnak összejött, azt akarta ő is. Hogy szépen emlékezzenek rá az emberek. A kompromisszumok robotosa – ha nem is ezekkel a szavakkal, de valami ilyenre vágyott mindig.

Mindenből a legtöbbet kihozni. Mint János bácsi, akit kezdetben ugye majdnem mindenki utált. Nem ok nélkül, valljuk be. Voltak neki viselt dolgai, 56 után főleg, de aztán szépen megjavult. Ő lett a mi János bácsink, és mi lettünk a legvidámabb barakk. Jobb volt, mint Brezsnyev, Zsivkov, Novotny, Gomulka, vagy teszem azt, Honecker. Ceausescuról nem is beszélve.

Orbán maga mondta: ha nem a Kádár rendszerben nő fel, hanem most, akkor legföljebb agronómus lett volna belőle, vagy traktoros.

Most meg ránk haragszik, amiért nem lehetett az, ami lenni szeretett volna. Ezért gyűlöl mindenkit, mert nem engedték meg neki, hogy jóságos legyen, osztogató, kedves vezető.

Innen már nincs visszaút, el van ez rontva rendesen. Ő előre menekül, mi – most még – előle menekülünk.

Mészáros Lőrinc nem stróman, csak időnként vesz ezt-azt Orbán Viktornak – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Most, hogy Mészáros Lőrinc lemondott a polgármesteri posztról, igyekszünk illő módon elbúcsúzni tőle. Mivel a Nemzet Gázszerelője nem ad interjút a kormányhoz nem közeli sajtónak, előkerestünk egy olyan, vele korábban készült interjút, amelyben szintén nem nyilatkozott, ezért nemcsak a kérdéseket, de a válaszokat is mi írtuk meg helyette.

 

Mészáros úr, elárulná a titkát, hogyan tud ennyi pénzt keresni?

– Nem tudom. A múltkor meg is kérdeztem erről Orbán Viktort, de nem akarta megmondani.

Nem mondta meg Orbán, hogy Önnek honnan van a vagyona?

– Azt mondta, örüljek, hogy nem tudom.

Azt mondják, hogy ami az Ön nevén van, az valójában Orbán Viktor pénze.

– Erről őt kellene megkérdezni, a mások pénzéről én nem nyilatkozhatom. Különben is megkért a Viktor, hogy erről ne beszéljek senkinek.

Ezek szerint elismeri, hogy Ön Orbán Viktor strómanja?

– Nem tudom, mit jelent az a szó, hogy stróman. A nyelvekkel már az iskolában is hadilábon álltam.

Magyarul csendestársnak mondhatnánk. A stróman olyan ember, aki a saját nevére veszi valaki másnak a pénzét.

– Ja, így már értem! A Viktor, aki nekem ugye gyerekkori pajtásom, időnként megkér, hogy vásároljak neki ezt, azt. Jachtot, villát az Adrián, mikor mi adódik.

És akkor Ön vásárol?

– Ha magát odahaza megkéri az asszony, hogy amikor jön hazafelé a munkából, vegyen a boltban zöldséget, húst, kenyeret, akkor visszautasítja?

Ön földeket vásárolt Mészáros úr, televíziót, lapkiadót, futballcsapatot. Azért ez más, mint kiflit venni a boltban.

– Nem szoktam kiflit vásárolni. Ha kiflit akarok enni, veszek egy pékséget. De ha a Viktor megkér, akkor veszek neki valamit. Eléggé macerás, de az ember, ahol tud, segít.

Ön szerint az életszerű, hogy egy gázszerelő Magyarország leggazdagabb emberei közé tartozik?

– Ez azért így nem teljesen igaz.

– Nem tartozik a legvagyonosabbak közé?

– Nem gázszerelő vagyok, hanem gáz- és vízszerelő.

Kezdő kukázók éneke – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, de hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy mindent tudok.

Úgy tesz, mintha nem is érdekelné, hogy mi van a szemetesben. Mint aki halkan belenézett. Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.

Új lehet a kukázók világában. Ezt onnan gondolom, mert még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, ezt is tudja, de akik miatt most mégis szégyenkezik, azok nem szégyellnek semmit.

Nem hajléktalan, őket könnyű megismerni. Nem csak onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, hanem, mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban.

Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete nem riadt, inkább kifejezéstelen. Nemrégiben veszíthette el az egzisztenciáját, a családja még kitart mellette, a barátai is biztatják. Ha nagyon erőlködik, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.

Most még csak ismerkedik a lehetőségekkel: nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi csupán a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor majd jó lesz valamire.

Próbálok segíteni rajta: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő: ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó.

A szégyen aztán majd szépen elmúlik belőle idővel. Megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.

Végzett közben a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a kukák tetejét, mint akit nem is érdekel, mi van bennük.

Épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg.

És tényleg, semmi több.

Én meg partner voltam mindebben, hátha segítek neki ezzel a kis hazugsággal. Hogy még vissza tud kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.

Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.

Egy értékrend van

0

Sokféle ember él a földön és mindnek meg van a saját eredete, kultúrája. Hova jutnánk, ha egyszerre az jutna eszükbe, hogy csak a saját kultuszban és rituáléban megalapozott szeretet a szeretet, a többi kultusz szeretete smafu, vessük el! Mi lenne, ha a szülők tisztelete, árvák védelme, a bűnöktől való őrizkedés csak egy afrikai törzs teknősbéka kultuszában válna hitelessé, mindenki más húzzon el a hamis tanaival? Aki tehát nem a teknősbéka kultusz szerint szeret az nem elfogadható.
Akármilyen furcsa, vannak ugyan eltérő szokások, de a bűn, erény, szeretet, család megítélésében az emberiség hasonló elveket vall és ez így van rendjén. Egyetlen általános, civilizációs értékrend van, amit mindenki saját kultúrájában interpretál keresztényként, iszlámként, buddhistaként stb. Jól is néznénk ki, ha másképp lenne!

Gyerekkoromban az is nagy dolog volt, ha egy Budaligeti férfi Solymárról választott feleséget. Óriási perpatvar tört ki a két település közti focimeccseken is. Ma azonban más a helyzet. Mindenki mindenhonnan nősülhet, vagy választhat férjet, a munkavállalás lehetősége összekeverte a különböző populációkat, az internet pedig közös véráramba kapcsolta a gondolatokat, véleményeket.
Egy ilyen helyzetben keresztény értékeket hirdetni itt, vagy iszlám értékeket hirdetni a világ másik felén anakronisztikus és megalázó. Megalázó itt is és az iszlám világban is. Ez utóbbiban ráadásul azért is, mert hitelvi szempontból az iszlám elismeri az előző könyvek hirdetéseit. Mégis ezekben az országokban legmerevebbek a gondolkodás falai. Na, persze a lehári operett Európa sem lehet büszke gondolkodásának rugalmasságára!

A szarkeverés nagy üzlet. Értem én, hogy pénzt kell keresni, egymástól elválasztó ideológiákat kell alkotni, azokban szennyeskedni, majd mindig jön egy megmentő, aki megvéd és közben gennyesre keresi magát. Neki van szüksége csupán ezekre a falakra és a falakat építő intézményekre. Ezt szolgálja a kommunikáció is. A zombik pedig teszik dolgukat. Gyűlölik, akiket gyűlölniük kell és isteni imádattal szeretik azt, aki őket megvédi és felsőrendűvé emeli a többi fölé, pedig ők csupán zombik! Melyik zombi ne szeretné ezt? Kocsmai brainstormingokon élesedett agyú véleménydiktátorok terjesztik az igét, könyvet még sosem látott elemzők adnak megkérdőjelezhetetlen szakvéleményt más etnikumok elcseszett életéről, beteges hajlamairól. Így keletkeznek azok az értékrendek, melyekhez istennek semmi köze, de embernek annál inkább. Szóval, isteni és civilizációs szempontból maradjunk annyiban: bár számos kultúra létezik, de egy értékrend van!

A dolgok fejben dőlnek el, BUÉK mindenkinek

Ha az emberek fejében lévő képzetek vagy tévhitek alapján akarnánk végezni a munkánkat, akkor aligha tudnánk jól dolgozni, mondta volt egy hazai közismert politikus. Ezért hát szerinte nem mindegy, hogy milyen mértékben hagyjuk magunkat befolyásolni általuk. Én meg hozzátenném, hogy mi van akkor, ha egy vezető politikus akarja mindenáron a fejében lévő képzetek, vagy tévhitek alapján akaratát ráerőltetni az általa hivatkozott emberekre?

Vajon jobban jártunk volna-e mindannyian, vele együtt, ha miniszterelnökünkből inkább profi futballista lett volna kormányfő helyett? Ki tudja. Mindenesetre a kérdés mára különös időszerűséggel bír. Eszem ágában sincs a kilométerekre rezgő arckifejezésű dr. Kende által megírtakra hagyatkozni, tudják, az volt az a könyv, amely miatt el is meszelték a szerzőt.

A Zentai Péter által jegyzett, HVG-ben 2011. április 27-én megjelent kiváló interjút sem említeném, amely oly szemléletesen bemutatja a diktátorok jellemrajzát, mi szerint „a zsarnoki „agy” csak akkor bontakozhat ki a maga teljességében, ha a zsarnok képes megfélemlíteni, sakkban tartani közvetlen környezetének tagjait”. Maradok inkább az általam oly sokra tartott és nagyra becsült hazai pszichológusoknál és a saját tapasztalataimból levont következtetéseknél.

Mit mondta a pszichológusok?

A nagytiszteletű, általam különösen sokra tartott, néhai Ranschburg Jenő, aki húsz esztendőn keresztül volt az MTA Pszichológiai Intézetének tudományos osztályvezetője, valamicskét érthetett a jellem lélektanához, mint a személyiségünk titkait is kutató pszichológus. Ezért az ő véleményére sokat adva, és függetlenül világnézeti hovatartozásától, meg kell, hogy osszam a nagyérdeművel mit mondott a kormányfőről.

Ő az, aki egyre erőteljesebben hisz abban, amit csinál. Nem egy többé-kevésbé cinikus karrierizmus van emögött, hanem egy víziórendszer, amit ha törik, ha szakad, meg akar valósítani. Nem embereket lát, hanem sakktáblát és bábukat. Elszakadt a valóságtól – mondta az egykori lélektanár. Hinnye, az anyja apostolát, de fején találta a szöget Tanár Úr! Mert ezek a víziók aztán nem csak kis hazánk határain belül szennyezik a levegőt, hanem már Európát is fertőzik.

Popper Péter is egy ívású, már ami a korukat illeti, a már említett pszichológussal, akivel együtt már nem élhette meg az újabb Orbán kormány megalakulását. De volt azért véleménye neki is a miniszterelnökről. Két bekezdést ide hoznék abból. Először azt, hogy a pávatáncos Orbán „Kisemberségét bizonyítja, hogy amikor elfogy az előre betanult kész szöveg, bizony dermesztő butaságok hagyják el ajakát. Közgazdasági és financiális nonszenszek, szobák és kerekek számát latolgató lózungok, fürdőszobában borotválkozás közben kitalált indián bölcsességek „döglött lovat ne sarkantyúzz” színvonalon – és piros-fehér-zöld jelszavak végtelen áradatban”.

De, hogy kerek legyen az egész, még ide kívánkozik az ígért másik bekezdés is:

„Persze ha csak ennyi volna, kit érdekelne ez a furcsa szellemű, politikába merült futballista jogászgyerek vagy micsoda. De nem! Orbánban búvópatakként rejtőzik valami zsenialitás is, valami utolérhetetlen szociális intuíció. Néha váratlanul felbukkan, majd még váratlanabbul eltűnik. Amikor nagy szükség lenne rá, biztonságot ígérően megjelenik, de amikor utánakap, gyakran a semmibe markol. Ez már a léleknek az a mélysége, ahova nem lehet bekukucskálni. Orbán magányos harca önmaga kísértéseivel.”

És még mi várható ezek után?

Mit hoz 2019? Mi lehet még ebben a fejben?

Nem érdekelnek a bulvár jellegű próbálkozások abban a témában, hogy mi is lehet Orbán fejében. A két pszichológus véleményét sokkal többre tartom annál, mint hogy lezüllesszem a tömegízlés éden hoteles, vagy akár Grazi gyógykezeléses szintjére ezt az egészet. Nem érdekelnek az irigyek lázadásai sem, akik a jókor voltak jó helyennel szembeni kritikájukkal sajnálják le a szakkollégisták együtt-hatásait.

És hidegen hagynak az ellenzéki fanyalgók is, legyenek akár sátorverő közéleti gigolók, vagy gőgös távolságtartók mindentől és mindenkitől, aki rajtuk kívül 1989-től a hazai politikában előfordult. Azok sem izgatnak különösebben, akik radikális jobboldali populistákként akarják ma jó pofizva meglovagolni a tudatlanságot, az út szélén hagyottságot, nemzeti köntösbe öltöztetve agyafúrt zsokésságukat.

Csak és egyes egyedül, kizárólag a szegénységbe, az egyre inkább nyomorba taszítottak sorsa érdekel! Azoknak a lázadását várom és támogatom fenntartás nélkül. Nem az alibi tüntetések, a magamutogatások, a médiában bekonferált megjelenések, az én ott voltam kivagyiságát hirdető, de sehová nem vezető megnyilvánulásokért áhítozom, hanem azokkal vagyok szolidáris, akik, kiszolgáltatott helyzetüknél fogva egyszer, nem sokára majd megindulnak!

Nem fülkeforradalom, nem a háromszáz forintos vizitdíj elleni összeesküvés, nem az alibiztető nemzeti konzultációk sora, nem a nemzeti együttműködés rendszerének hazudott összetartás, hanem a szegények forradalma lesz az, ami véget vet ennek a rémálomnak. Annak az áldatlan állapotnak, melynek fő előidézője és okozója, akár ellenzékben, akár kormányon, Orbán Viktor és pártszövetsége volt!

Boldog újesztendőt Magyarország!

2018 legjobbjai – A szökőkútnál az osztály jót nevetett

Áll a két tanárnő a bevásárló központ üzletének kirakatánál, és hátukat a kirakatüvegnek támasztva magyaráznak a körülöttük álló mintegy 25 gyereknek. A diákok, tizennégy évesek lehetnek, jól öltözöttek és elevenek, érdeklődve hallgatják, amint a tanáraik elmondják nekik, hogy melyik szinten milyen boltok, üzletek találhatók.

Másfél órátok van, senki ne késsen el, legyetek pontosak, mert a busz időben indul, fejezi be az eligazítást az idősebb tanárnő. A gyerekhad pedig vidáman szétszéled: várja őket a nagy kaland, a bevásárlóközpont csillogó ajánlataival.

Mi, néhány évtizeddel korábbi kisdiákok, még egészen másfajta osztálykirándulásokon vettünk részt

Várakat és kastélyokat néztünk meg – ilyen „fondorlatos” módon „adták el” nekünk a magyar történelmet. Barlangokat látogattunk, hegyekre másztunk, és korábban sosem látott kisvárosok templomaiban gyönyörködhettünk. Persze, nem állítom, hogy a gyakran fárasztó séták minden pillanatát maradéktalanul élveztük volna. s ha választhattunk volna a hatodik megtekintett várkastély és egy csilivili, tucatnyi mozgólépcsővel és gyorsétteremmel felszerelt bevásárlóközpont között, bizonyára mi is az utóbbit díjazzuk. Ám így utólag egyáltalán nem bánom, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti iskolai kirándulások révén bebarangolhattuk szinte az egész országot.

Nem kívánnék persze pálcát törni a ma pedagógusainak szokásai fölött. Még azt is hajlandó vagyok feltételezni, hogy a bevásárlóközpont meglátogatása egyfajta jutalom volt a gyerekek számára – az egész napos fárasztó városnézést díjazták ezzel a „bonusszal” a tanárok. Lehet, hogy a csoport ezt megelőzően már megnézte a Halászbástyát, sétált a Margitszigeten, nézelődött a Belvárosban, és talán a Budai Várra is jutott félórájuk.

Nem is lenne ezzel semmi baj – talán csak az egykori, fővárosi kisdiák beszél belőlem

Mert nekünk, pestieknek, természetes volt, hogy ott van a Corvin áruház, a maga „minden szinten szinte minden” választékával, ám egy vidékről, főként kisebb faluból érkező kisdiáknak ez lehetett a Kánaán. Nem ítélkezem tehát, csak jelzem, hogy valami megváltozott. A bevezetőben leírt példa ugyanis egyáltalán nem rendkívüli és nem is szokatlan. Egyre több a bevásárló központ, és a sok gonddal küszködő tanárok számára is egyszerűbb, ha biztonságos helyen tudják a rájuk bízott tanulókat. A gyerekek pedig egyáltalán nem bánják, hogy így alakult. A televízióban és a reklámokban úgysem tájakat és várakat mutatnak nekik, s talán még a szüleik is örülnek, hogy gyermekeik tiszta, kulturált körülmények között voltak.

Emlékszünk, Cseh Tamás annak idején még arról énekelt, hogy „a legjobb kirándulásuk kilencszázhatvankettő elején volt. Fenn a Lajos forrásnál, ahol az osztály jót nevetett.” Meg arról, hogy bibéket és porzókat különböztettek meg az útjuk során.

Ha jobban belegondolunk a lényeg nem változott: a forrás ugyan kissé átalakult, árammal működtetett, programozott szökőkút lett belőle, de aki hozzáértéssel legelteti a szemét a „felhozatalon”, bibéket és porzókat a bevásárlóközpontokban ma is megkülönböztethet.

Zombik itt is, zombik ott is, zombik mindenhol

0

Itthon a csapból is folyik a migránsozás. Forog a gyomrom a néphülyítéstől. A politikai szándékot megértem, meg kell indokolni egy megmentő intézkedéseit, pénzköltéseit, stb. csupán az agyak tömegeit nem értem, akik ezt beveszik.

Eszembe jut, hogy minket, magyarokat is sokszor elkerülnek nyugaton a ránk rakódott előítéletek miatt, melyeket lehet, hogy pár bűnöző honfitársunk váltott ki, mégis tömegek hordozzák ennek keresztjét. A menekültekkel is ez a helyzet. Érdekes, hogy keleten nincs magyarokkal szembeni rossz érzés. Nyugaton van. A keleti befogad, madzsarnak mond, a nyugati egy birodalmi szemléletet és érdeket kiszolgáló középkádereként alkalmaz, de saját magasságába sose emel. Ez a középkáder kell a multik vezérkara és a tömegesen beáramló zombik tömege közé, akikkel tősgyökeres osztrákként, németként stb. snassz foglalkozni. Mégis e középkáderi lét sokkal nagyobb anyagi biztonságot nyújt, mint a hazai bizonytalan jövőtlenség, ahol mindent átitat a politika. Politikával osztják meg a családokat, teremtenek gyűlöletet, értetlenséget és hoznak létre a valós világi trendektől való eltávolodást. Így saját hazánkban jutunk el kulturális leépülésünk után oda, ahova egy menekült nyugaton automatikusan eljut: a zombi létig. Az emberek tudatáig nem ér fel, hogy tömegesen nincs szükség szakképzettségre, szisztematikus gondolkodásra. Sőt, ennek ellenkezőjére van szükség: agyatlanságra, a rendszerek át nem látására. A multik által működtetett világban zombik tömege kell, akik a pirosat piroshoz, zöldet zöldhöz tudják illeszteni, okoskodókra, akik a rendszert átlátják és belekotornak, nem kellenek. Arra ott vannak azok a kiváltságos rendek, akiknek ez osztályrésze lehet, de ezek nem mi vagyunk.

Szóval mi is migránsok vagyunk, de mi a saját hazánkban lettünk azok. És fel sem fogtuk! Ahhoz, hogy felfogjuk, nem a kommunikáció igazságtartalmát kellene ész nélkül követni, hanem körbenézni és saját helyzetünkön elgondolkodni. Csak zombi kap állást. Ebben semmi politika nincs. Egyszerűen csak zombi állások vannak. És a jövő még ennél is rosszabb lesz. A robotok, digitalizált applikációk jobbak nálunk. Százszor gyorsabbak és pontosabbak. Akkor miért kellenénk? Lassan kiváltanak minket az élet sok területén. Innen pedig irracionális egymásban, egymás vallásában, politikai felfogásában keresni a hibát!

Lássuk, mi van az idegennek kommunikált kultúrával, iszlámmal? Alkalmam van rengeteg beszélgetést lefolytatni menekültekkel. Kérdezem őket ideérkezésük okairól. Igen, vannak szélsőséges szemléletűek közöttük, de a tömeg nem ez. Általánosságban két okra hivatkoznak. Az egyik a hazájukban dúló háború, éhínség, ökológiai viszonyok, stb. A másik ok sokkal érdekesebb és itt csak iszlám országokból érkezőket említek meg: a sok agyatlan, balfasz sejk, imám, vallásvezető, akikkel tele van a tökük. Igen, léteznek mecsetbe járó, radikalizálható fiatalok, de én a tömegekről beszélek, akik nem ők. Egyébként ez a radikalizált réteg is zombi, csak nem a technikai fejlődés szintje tette őket azzá, hanem a tudatlanság és beilleszkedésre való képtelenség. A mérsékelt tömegek azonban, nem fogadják el sem az otthoni helyzetet, sem a kőkorszaki vallási gondolkodást, ami nem tudott megújulni 1924, azaz a kalifátus intézményének bukása óta. A muszlim gondolkodás (tehát nem az Iszlám!!!) válságban van és a jelenlegi vallási vezetéssel képtelen lesz megújulásra. Sőt, Iszlámon kívüli politikai érdekek is vannak e helyzet konzerválására, ebből adódó konfliktusok élesztésére. Ha pedig a nyugati társadalomba integrálódni kívánó muszlim tömegek előtt nem nyílik lehetőség, akkor számukra is opció a radikalizálódás, ami tárt karokkal várja őket. Ha a kommunikáció bármely oldalon hibát követ el és nyomatja a zombik számára az ellenségképet, akkor minket, akik középen állnak hamar le fognak nyomni és sokkal kellemetlenebb hangok fognak megszólalni. A zombik pedig teljesen mindegy, hogy melyik oldalon zombik, ha begurulnak, kiszámíthatatlanok.

Sheikh Abdel Rahman

Illiberálisok korai magömlése, és ami mögötte van

Év vége felé itt a zárszámadások ideje. Az áprilisi választások után mára túlzottan lecsökkent a Fidesz-KDNP kormányszövetség szerotonin szintje. Ez lehet egyik oka annak, hogy még mielőtt a társadalom kielégülne, náluk már régen bekövetkezett az ejakuláció. Így aztán kielégítetlen maradt és sértődötté vált az ország jó része, ami feszültség forrása lett. Már csak idő kérdése a robbanás!

A szerotoninnak, mint boldogsághormonnak a csökkenése több mindenre vezethető vissza. A habzsoló étvágy, a mohó fogyasztási kényszer jellemző azokra, akik zabálják a helyzetük adta előnyöket, és kövérre hizlalva magukat mindent megtesznek, hogy pótolják szerotonin csökkenésük okozta lelki bajaikat. Bennük már jelentkeznek a pánikbetegség tünetei, melyek egyre inkább jellemzők rájuk.

Most meg különösen. Miután teletömték magukat minden földi jóval, és megfürödtek kiváltságos helyzetük nyújtotta luxus dolgokkal teli medencéikben, szaunázva a vagyonosodás gőzölgő illúzióiban, lassan majd csömörük támad a jóllakottságtól, meg a körülötte kialakult környezeti valóságtól. És elkezdenek félni, mi lesz akkor, ha egyszer vége lesz majd a földi javakban való önfeledt tobzódásnak és mindenért felelni kell! A szerotoninok csökkenése egyik fő oka klinikailag a korai magömlésnek.

Csak nacionalista törzsbázisuknak volt korábban tetsző az órákkal, táskákkal való flancolás, a méregdrága szolgálati autókkal való villogás. De már közöttük is egyre többen kételkednek abban, hogy szükség van-e milliárdokba kerülő repülőgépes utazásokra, belső építészes irodakialakításokra, valamint több milliós havi jövedelmekre a kormányzati tisztviselőknél. Hogy mást most meg se említsünk itt. Pokorni hiába szólt már az előző választások után rögtön az urizálás veszélyeiről, „mert nem engedheti meg magának egy felelős kormánytag, vezető politikus sem ezt”.

Hosszú lére ereszteni a mondanivalót nem szerencsés, pláne, ha az olvasó több példát tudna felsorolni, mint a cikkíró. De másfajta rongyrázásról is ejteni kell pár szót. 36 milliárd forintot költött el a kormány csak a 2024-es budapesti olimpiai pályázatra, hogy aztán megijedt a Momentum Mozgalom 266 ezer aláírásától. A vizes VB-n végül 130 milliárd körül állt meg az ár, jóllehet előzőleg a bekerülési költség csak 24,5 milliárdról szólt. A Duna Aréna 46 milliárdját már meg sem említem.

A habonyizált úrhatnámság, a másik majmolását űberelő szerzési mánia együtt jár a cinikusan fitymáló felfuvalkodott gőggel, az egótól püffedt házmesteri dölyfös kevélységgel. A letelepedési kötvények sorsa fölötti törvényességi felügyelet hiánya, az, hogy az ügy nem bevándorlási, hanem befektetési kérdés, hogy Polt szerint néhány újságcikk még nem elegendő alap a nyomozáshoz, mind a kivagyiság, a hatalom szeretetének megnyilvánulása. Az elvesztette közpénz jellegét alapítvány gubancot meg sem említem.

A tüntetések elkezdődtek és folytatódnak. Okai közismertek, miként a Fidesz-KDNP reakciói is. És ki tudja, mit hoz a 2019-es esztendő? A tavaszi EU és önkormányzati választások igazolják majd a címben jelzett korai magömlést, a közvélemény kutatások friss adataival, vagy végre érvényesülnek a költő szavai: „Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel – A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!”

Boldog újesztendőt mindenkinek!

A magyar tragédiától az Orbán-komédiáig

„Nem az a fontos és figyelemreméltó, hogy hasonló helyzetekben hogyan viselkedik egy ennyire a hatalom által dominált média, hanem, hogy maga a hatalom nem veszi észre: egy ilyen fellépés az utolsó szög abba a koporsóba, mely testre szabottan épp számára készült.”

Mára megszokott dologgá vált, hogy a magyar kormány politikájáról tűpontos, tényszerű, jól informált elemzések jelennek meg a világ vezető lapjaiban. A karácsonyi ünnep pillanatát találta alkalmasnak a The New York Times, hogy újra számbavegye Orbán Viktor viselt dolgait. Alig pár nappal korábban ugyanezt tette a Politico is. Európában pedig ma már a vidéki lapok is a tarthatatlan magyar állapotokról cikkeznek, nem hogy olyan meghatározó médiák, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung, Le Figaro, Die Welt, Neue Zürcher Zeitung, Die Presse stb. – hogy csak a konzervatívakat emeljük ki.

Most először azonban különös egységfront van kialakulóban e téren a V4-ek sajtójában is – adta hírül kitűnő cikkében Bőtös Botond. Ez is újdonság, valami egészen más, mint ami az elmúlt évtizedekben történt. Az Európai Unióhoz való csatlakozás formálta V4-es kényszerű koalíció államainak politikai figyelme hosszú időn át igencsak aszimmetrikusnak bizonyult. Prága és Varsó horizontján Budapest gyakorlatilag nem volt jelen, még ha voltak is nagy ritkán szabályt erősítő kivételek, miként Budapest horizontján sem tűnt fel soha Bukarest vagy Pozsony. A közelség és a számos személyes kapcsolat dacára a magyar politikában a szlovák és a román érdekek értelmezése, nyomon követése ötödrangú dolognak számított, miközben persze Bukarest és Pozsony nagyon is tudatában volt annak, hogy maguknak európai teret legkönnyebben Budapest rovására szerezhetnek. Sok – nagyon megalapozott – fejtegetés szólt arról, hogy Robert Fico korábbi populista szlovák miniszterelnök milyen mesterien használta fel az orbáni túlkapásokat és kihívó döntéseket, hogy ezek tükrében az ő túlkapásai és kihívó döntései másodlagosnak és tolerálhatóaknak tűnjenek.

Fotó: Miniszterelnökségi Kabinetiroda

Könyvtár a miniszterelnök palotájában: az összes, Orbán által nem olvasott mű.

Hasonló volt Bukarestben is tapasztalható. Egyik nyugati kollégámnak a korábbi román elnök, Traian Băsescu – két interjú szünetében – négyszemközt mondta: „Számtalanszor említettem mind Barrosónak, mind pedig Junckernek, hagyják már Orbánt, hadd játszadozzon piciny farkával saját homokozójában, ügyet se vessenek rá…”

A maga nemében ugyancsak gátlástalan román politikus, aki viszont Orbánnál sokkal rafináltabb volt mindig, a maga szempontjából a legbölcsebb tanácsot adta az uniós vezetőknek, ugyanis tudta: ha Orbán azt tesz majd Magyarországon, ami saját és rendszerének logikájából oly nyilvánvalóan következik, akkor Bukarest mind a nemzetközi presztízs, mind az európai biztonság szempontjából végre leelőzheti Magyarországot.

Ez mára megtörtént.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy már rég nem e két balkáni állam versengéséről van szó, és végképp nem a magyar presztízs elvesztéséről, hanem arról a biztonsági kockázatról, amit az Orbán rendszer egész Európa számára jelent. Nem véletlen, hogy ha átlapozzuk az elmúlt hetek legjelentősebb nemzetközi elemzéseit, azokból az tűnik ki, hogy több Orbánnal kapcsolatos bírálat jelent meg, mint amennyiben ez idő alatt Putyin részesült. Okkal egyébként, hisz a „Putyin ügynöke” szerepében feltűnő Orbán bírálata már önmagában is magában hordozza az orosz rezsim által jelentett összes kihívásra való figyelmeztetést.

Az említett elemzések egyébként ma már világosan utalnak arra is, hogy az Orbán rezsim, belső logikája egy olyan abszurd teret hozott létre, mint amilyen abszurd önnön létezése a 21. században. Ez is elkerülhetetlen a távoli vagy éppenséggel a közel múlt hasonló politikai „fejlődéseinek” tükrében. Csak azok számára tűnik az MTI Országos Sajtószolgálata által komoly szövegként közreadott felhívás Orbán és Putyin megosztott Béke Nobel-díjjal való jutalmazására, akik megfeledkeztek arról, miféle politikusokat próbált saját lakájmédiájuk már e kitüntetésre ajánlani, az ugandai Idi Amin Dadától egy bizonyos Nicolae Ceauşescuig bezárólag. Nem az a fontos és figyelemreméltó e téren, hogy hasonló helyzetekben hogyan viselkedik egy ennyire a hatalom által dominált média, hanem, hogy maga a hatalom nem veszi észre: egy ilyen szervilis ötlet az utolsó szög abba a koporsóba, mely testre szabottan épp számára készült.

wikipedia commons

És az sem véletlen persze, hogy egy – egyébként végül is jelentéktelen – esemény, vagyis Orbánnak a várba való költözése, milyen hangsúlyokat kapott a nemzetközi térben, elvégre e tekintetben is azonnal működésbe léptek a közelmúlt párhuzamai, Ceauşescu balkán-barokk palotájától Viktor Janukovics posztszovjet, aranylábakon forgó vécécsészéjéig. Bár mondjuk a várbeli karmelita-kolostor felújítása-átalakítása – első látásra – ízlésben nem említhető a bukaresti-kijevi párhuzamokkal egy napon, a jelenség politikai abszurditása viszont tökéletesen megegyezik a bukaresti és a kijevi példával.

Hogy Hegel egyik bölcs mondását idézzem, melyet később Marx tőle vett kölcsön többször is: „A történelem ismétli önmagát, de míg először tragédiaként jelentkezik, később, mint komédia tér vissza.”

Ara-Kovács Attila

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK