Blogolda

Orbán keleties kapitalizmusa távolról sincs bukásra ítélve

1976-ban a brit népesség alsó fele az ország vagyonának 12%-át birtokolta, 2003-ra ugyanez az arány 1%-ra csökkent. Ma a felső tíz százaléknál koncentrálódó vagyon az alsó tíz százalékának a százszorosa. A hazai vagyoni egyenlőtlenség ezzel szemben – noha erősödik – még mindig a fejlett államok átlaga alatt van. Magyarországon három tényező: a vagyoni egyenlőtlenség, a szegénység (az alacsony medián jövedelem) és az alacsony társadalmi mobilitás kombinációja az, ami aggasztó.

Férfiasan (konzervatívként) meg kell vallani azonban, hogy könnyen lehet, hogy a mai alacsony képzettségű rétegeket, a társadalmi kirekesztés áldozatait és/vagy a tartósan versenyképtelen munkavállalókat a globális gazdasági és technológiai változások egyszerűen leírják a jövőben, a társadalmaknak nem érdemes beléjük fektetni (oktatni, magas színvonalú egészségügyi és szociális ellátásba részesíteni őket); a sorsuk a közmunka és/vagy a remélhetőleg majd folyamatosan növekvő feltétel nélküli alapjövedelem lesz. Ez a borús szcenárió semmivel sem kevésbé valószínű, mint egy sokkal optimistább piacpárti nézet. Nem mond igazat, aki azt állítja, hogy tudja, melyikre van nagyobb esély.

Ilyen körülmények között Orbán keleties, autoriter, elitista kapitalizmusa (a tőke erőszakos reallokációja) se strukturálisan, se politikailag nem tudható le akként, hogy bukásra van ítélve. A tőke hasznosulása (termelékenysége) a Nyugaton csak lassan nő (az utóbbi tíz évben egyenesen drámai lassúsággal, ha egyáltalán), a nyugati gazdaságok erejét a tőke és a technológia még mindig lényegesen magasabb – emellett egyre kevesebb kézben való – koncentrációja okozza, de mind a termelékenységben, mind a tőkekoncentrációban csökken Magyarország hátránya és perspektivikusan (a hazai digitalizáció és robotizáció erősödésével, azaz olyan változásokkal, amelyek nem annyira kötődnek helyi kulturális kompetenciákhoz vagy készségekhez, hanem ezeket inkább felülírják) ez a hátrány jó eséllyel tovább csökkenthető. Azaz Magyarország a reálgazdaságban a legtöbb szempontból felzárkózik.

A magyar gazdaság hanyatlásával kapcsolatos téves (ellenzéki, szakmai) várakozásokat az okozza (amiben én is visszatérően osztozom), hogy egyrészt túl sokat feltételeznek az oligarchikus, felfelé záruló piacokon folyó hatékonysági versenyről – valójában a bürokratikus nagyvállalatok piaci viselkedésének leírása sokkal bonyolultabb modellt kívánna, mint a versenyé, olyat, amelyik éppenséggel számításba vesz még legalább két dolgot: nevezetesen a korrupcióhoz és a versenyromboláshoz fűződő érdeküket, illetve az innovatív erejüknek és folyamatos fejlődésüknek a depriorizált, gyenge voltát -, másrészt (e téves várakozások) nem számolnak éppen a komplex piaci szemlélet maradékából következő globális kiegyenlítő hatással, ami erősíti a szegényebb, de nyitott gazdaságok felzárkózását.

A magyar gazdaság eleve erős, az Orbán-rezsimben tovább erősödő nyugati integrációja és gyenge, de dinamizálódó nyitása keleti (kínai) irányban csaknem kiküszöbölhetetlenné teszi előbb a vásárlóerőn értelmezett egy főre jutó GDP, majd – valamennyire is hatékony állam esetén – a lassú társadalmi és életszínvonalbeli felzárkózást a Nyugathoz. A piaci forráskihelyezés komplex logikája Magyarországot mindig preferálni fogja, amíg Európa gazdaságát jegyezni fogja a világ. Utána meg más miatt.

Még ha a NER – éppen az intézményi gyatraságával – óriási veszteségeket okoz is a magyar társadalomnak az üzemi hatékonyság értelmében, nem tud annyit rombolni, hogy a magyar gazdaságot stratégiai mértékben tönkre tehesse. Ugyan lemaradunk a térségbeli posztkommunista államoktól, de ezt egy jelentős, ráadásul a tudás centralizált redisztribúciójával fenyegető paradigmaváltás könnyen átírhatja, gondolok itt a digitalizáció párhuzamosan centralizáló kulturális, gazdasági és politikai hatásaira, ami az ezekkel járó társadalmi költségek féken tartása mellett átértelmezheti a társadalmi hatékonyságra vonatkozó mai elképzeléseket. Félreértés ne essék, a digitalizáció nem demokratikus, a tudás nem demokratikus, a forrásgazdálkodás nem demokratikus – de ha így van, ugyan milyen illúziónk fűződhet a politikai demokráciához? Még a végén kiderülhet, hogy a NER koncentráltan megelőlegezi azt, ami az újabb technológiai forradalom és a populáris indulatok dinamikájával a Nyugatra is vár – kontroll, szemfényvesztés és a tahóság áradása -, ezért a velejéig futurista rendszer.

A kormány leginkább egy ilyen paradigmaváltásban reménykedik, de a reményen túl a gazdasági kormányzás ma sem nevezhető irracionálisnak. Években és emberi életekben mérve persze nem tesz mindenkinek jót, de stratégiai értelemben argumentálható. Ez lehet jó hír az országnak, de mindenképpen rossz az ellenzéknek, mert bármilyen veszélyeket vagy kifejtetlen gondolatokat rejtsen az orbáni stratégia, még mindig jobban lehet viszonyulni hozzá, mint az ellenzék bármelyik gondolatához, amelyek – hát, egyszerűen nincsenek. A helyzet mindenesetre a keveseknek, így nekem, alkalmat ad a folyamatos reflexióra akkor is, ha nem szeretjük.

Orbán lejtmenetben

0

Orbán csúszik lefelé – írja a konzervatív lap kommentárja. A kormányfő a jól bevált módszerekkel akarta folytatni a kampányt, miután azok csaknem 50%-ot hoztak neki a legutóbbi választáson. Azaz a Bizottság, az EU migrációs politikája, a muzulmánok és kedvenc ellensége, a Soros elleni harc jelszavával vonult hadba. Csakhogy nála mindig emelni kell a tétet, ez a populizmus természetéből fakad. Neki mindig fenn kell tartania a nyugtalanság légkörét, amit újabb és újabb tabuk megtörésével lehet elérni. Egy populistának nem lehetnek gátlásai. Orbán ezt pontosan felismerte, szinte mindenki másnál jobban. Így azután az utóbbi napokban radikalizálódott, messzire vitte országát a jogállamtól, a Fideszt pedig a kereszténydemokrata értékektől.

Ennélfogva jött az újabb provokáció, ezúttal Soroson kívül Junckert is célba vette. A magyar vezető  szemszögéből volt ebben némi logika. A Bizottság elnöke támogatja a szorosabb uniót, Orbán viszont elutasítja azt. A menekültválság még inkább eltávolította egymástól őket. De most hozzájön még valami: a luxemburgi politikust úgy ábrázolják a plakátok, hogy az a náci időket idézi. Ezt a baljós antiszemita játékot a kormányfő már Soros kapcsán is előadta, az része a saját radikalizálódásának. Csakhogy ezúttal elszámította magát, a Néppárt nem hagyja annyiban. Az „Állj!’-kiáltás éppen eddigi legfőbb szövetségesétől, a CSU-tól érkezett. Sőt, Söder a lépést összehangolta a CDU új elnök asszonyával és Weberrel. Nem követelik a Fidesz kizárását, de komolyan mérlegelik a lehetőséget.

Úgy hírlik, hogy ha a magyar miniszterelnök nem visszakozik, akkor elszabadulnak a dolgok és még a májusi választás előtt jöhet a robbanás. Nem csupán a németek gondolják így. A svédek javaslatot kívánnak előterjeszteni ez ügyben és készen állnak a franciák, a görögök, a lengyelek és a románok is. Vagyis hamar összejönne a többség. Az EPP jelenleg főként taktikai meggondolásokból nem kíván gyorsítani. A kizárás után ugyanis a választási hadjárat átfordulna Európa barátainak és ellenfeleinek küzdelmévé, amit Weber szeretne elkerülni, mert az csak a populisták kezére játszana. Azon kívül Orbán egyfajta Visegrád-pártot hozhatna létre a lengyelekkel, csehekkel, szlovákokkal. Sok konzervatív örülne, ha beadná a derekát, de ilyesmit egyelőre nem tapasztalni nála. Képes egyáltalán még rá?

Szelestyei Lajos

A nyíregyházi csoda

0

Az elmúlt hónapokban sokan olvashattak a NER-lovagok új sportbiszniszéről, vagyis a versenyuszoda építésekről. Azért persze a stadion építések sem álltak le, Szegeden, Kispesten és Érden (NB III) alakítanak a NER oligarchái – írja Horváth András.

Nyíregyházán azonban valami szokatlan történt: ott a pályázatra nem tolakodtak be a NER nagyágyúi, mintha valódi verseny is lett volna a pályázók között, így a nyertes KEVIÉP Kft. mindössze 1,9 milliárd forintért vállalta el a FINA események megrendezésére is alkalmas Bujtosi Sportuszoda felépítését.

Ezzel szemben a hasonló paraméterű versenyuszodák építési költsége éppen egy nagyságrenddel nagyobb (10 milliárd körüli összeg) – ha annak kivitelezésben a minap Mészáros Lőrinc tulajdonába került ZÁÉV Zrt.- vagy Paár Attila West Hungária Bau Kft.-je vesz részt. A családban marad – mondhatjuk. Ezeknél a családi közbeszerzéseknél azonban van néhány zavaró momentum, ami abbéli gyanúnkat erősítheti, hogy itt bizony komoly pénzlenyúlásokról lehet szó:

– Két pályázónál több csak egyetlen esetben volt, de ezek a „versenytársak” is mindig ugyanabból a kiváló politikai kapcsolatokkal rendelkező körből kerültek ki.

– Rendkívül nagy az eltérés a beruházás becsült értéke és a nyertes ajánlati ár között, a soproni, a szegedi és a zalaegerszegi uszodákat tekintve ez összességében 13,4 milliárd forintot tesz ki, amiből legalább két új versenyuszodát vagy akár 10 új kistelepülési tanuszodát lehetne felépíteni.

Annak igen kicsi a valószínűsége, hogy a pályázatokat kiíró megyei jogú városok, vagy a Nemzeti Sportközpontok műszaki szakemberei ennyire mellé lőttek volna, illetőleg ennyire nem értenének a szakmájukhoz. Sokkal valószínűbb, hogy a korrupt közbeszerzési rendszer a felelős ezért az egészért, az, hogy az „alkotmányos költségek” az eget verdesik, s az hogy vannak akiknek Magyarországon mindent lehet – büntetlenül.

Figyelembe véve továbbá a felépítendő uszodák tervezett nézőszámbeli eltéréseit, s összehasonlítva a leendő uszodák egyéb paramétereit például még a Kaposváron és Gödöllőn épültekével, a NER-oligarchái nagyjából a duplájáért építkeznek közpénzből, ha uszodáról van szó. Ők azonban – ma még – érinthetetlenek.

A fentiek is azt bizonyítják, hogy van valami, amit Orbán még a sportnál is jobban szeret: a pénzt. De fogalmazhatunk úgy is: sportot űz a közpénzek elherdálásából.

S, hogy így együtt az utókornak is meglegyen, az említett uszodák és stadionok építési költségei (kivitelező/település/nyertes ár/becsült érték):

  • KEVIÉP Kft. / Nyíregyháza, sportuszoda / 1.9 mrd forint / 1.84 mrd forint
  • WHB Kft. és FÉSZ Zrt. / Sopron, sportuszoda / 10.9 mrd forint / 5 mrd forint
  • WHB Kft. és Dél-Konstrukt Zrt. / Szeged, sportuszoda / 12,1 mrd forint / 7,8 mrd forint
  • ZÁÉV Zrt. / Zalaegerszeg, sportuszoda / 8.9 mrd forint / 5,7 mrd forint
  • VEMÉV-SZER Kft. és Laterex Zrt. (alvállalkozó ZÁÉV Zrt.) / Veszprém, sportuszoda / 9.4 mrd forint / becsült érték nincs
  • Pharos 95 Kft. és WHB Kft. / Kispest, 8000 férőhelyes stadion / 11,8 mrd forint / 11,3 mrd forint
  • Market Építő Zrt. / Szeged, 8000 férőhelyes stadion / 9,4 mrd forint. A stadion építési költségei jelen pillanatban már 12,7 mrd forintnál járnak (3,3 mrd-os drágulás – eddig), építtető a Szeged-Csanádi Egyházmegye.

S akik mindebből hasznot húznak (a főnökükkel együtt):

  • WHB – Paár Attila
  • ZÁÉV – Mészáros Lőrinc
  • MARKET – Garancsi István

Cím nélkül

GULYÁS JÓZSEF (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Közel egy éve a Magyar Narancs újságírója, Szilvia Varro megkérdezte a hatéves Csorba Biankát: Az ott ki, akit rajzolsz? Apuka és Robika – válaszolt. Mit csinálnak? – kérdezte tovább az újságírónő. – Lovacskásat játszunk. Én meg Robika. Ő mindig elesik a lóval. Én nem. – Te már nagyobb vagy és ügyesebb? Bianka válaszol: A picurka feje Robikának szét van lőve. – Szép ház. Most rajzold, ahogy kiég – és a nagymamájához bújik. Nem akarom megmondani a néninek, hogy meghalt Robika – fakadt ki Bianka. – Nem kell megmondanod, rajzoljunk tovább – szólt a gyermekhez az újságírónő.

Tisztelt Országgyűlés! Éppen egy éve, hogy 2009. február 22-ről 23-ára virradó éjszaka különös kegyetlenséggel, nyilvánvalóan rasszista indítékkal kivégezték Tatárszentgyörgyön a 27 éves Csorba Róbertet és négyéves kisfiát, Csorba Robikát. Pusztán a különös szerencsének köszönhető, hogy Csorba Renáta csak megsérült és életben maradt. Közismert, hogy az elkövetők elfogását nehezítette, hogy a kettős gyilkosságot követő helyszínelés során több hatóság is elégtelenre vizsgázott. A rendőrség nem vette át a rokonoktól a nyilvánvaló bizonyítékokat, a töltényhüvelyeket és a véres ruhákat, a saját teóriájához ragaszkodott, közben elmaradt a forrónyomos nyomozás.

Miután nyilvánosságot kaptak az elfogadhatatlan és magyarázhatatlan szakmai hibák, több vizsgálatot is elrendeltek a rendőrség, a tűzoltóság és az egészségügy illetékesei, ám nem ismerhettük meg sem a belső vizsgálatok, sem a kormány által indított vizsgálatok dokumentumait. Így az egyik releváns kérdésre már soha nem kapunk választ: vajon ugyanígy viselkedtek volna-e a hatóságok abban az esetben is a helyszínen, az azt követő tizenkét órás mellébeszélés, majd ennek kivizsgálása során, ha az áldozatok nem cigányok: Puszta szakmai inkompetencia történt Tatárszentgyörgyön, vagy a hatóságokat megtévesztette saját mindennapos előítéletük?

Nyilvános kormányzati jelentés hiányában kénytelen vagyok egy civil jogvédők által tavaly tavasszal készített jelentést idézni. Az Európai Roma Jogok Központja, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda, valamint a Társaság a Szabadságjogokért közös dokumentumából most olyan megállapításokat fogok idézni, amelyek a támadás áldozatainak további sorsához kapcsolódnak, és nem a helyszínen elkövetett durva műhibákkal kapcsolatosak, hiszen azok jobbára ismertek.

Renátát – az áldozat élettársáról van szó – az ismeretlen eredetű robbanás következtében elszenvedett enyhe füstmérgezés diagnózissal a Péterfy Sándor Utcai Kórház sürgősségi osztályára vitték. Három órán át volt ott, gyógyszert nem kapott, állítása szerint nem volt füstmérgezése, mint ahogy a két kisgyermekének sem. Ezután Máté és Bianka mellett volt a kórházban, ezalatt egy szem Algopyrint kapott az orvostól, mert panaszkodott, hogy a feje fáj. Részére semmilyen nyugtató adása nem merült fel, még akkor sem, amikor a Heim Pál Kórházban már egyértelműen lőtt sebet rögzítettek az orvosi dokumentációban Biankánál, és már világossá vált, hogy az asszony egyik gyermekét és élettársát megölték. Az egészségügyi intézményekben nem merült fel, hogy pszichológusi segítséget kellene felajánlani az anyának, legalábbis az anya erről számol be, és az orvosi dokumentációban sincs ennek nyoma.

A fent idézett részlet sajnos arról tanúskodik, hogy a hozzátartozóikat éppen elvesztő honfitársaink az őket sokkoló bűncselekmény elkövetése utáni órákban az alapvető szakmai-emberi érzékenységet nélkülöző, antihumánus bánásmóddal találkoztak.

Nem térek ki most külön a sorozatgyilkosság során a Nemzetbiztonsági Hivatal által elkövetett súlyos hibákra, az általam vezetett ténymegállapító bizottság sajnos alapvetően következmények nélkül maradó megállapításaira. Arra azonban utalni kívánok, hogy a tatárszentgyörgyi gyilkosság helyszíni kezelése, ugyanúgy, ahogy a Nemzetbiztonsági Hivatal minősíthetetlen hibái 2008 tavasza és 2009 ősze között nyilvánvalóan hozzájárultak ahhoz, hogy az elkövetők elfogására csak tavaly augusztusban, a hatodik áldozatot követő gyilkosság után kerülhetett sor.

Az áldozatokat visszahozni már nem lehet. De vajon tanulhatnak-e az érintettek az elkövetett hibákból, ha a politikai vezetők elsunnyogják, leplezik azokat? Fel kell tennie minden demokratának a kérdést, hogy miként jutottunk el Tatárszentgyörgyig, mit mulasztottunk el előtte, és mit mulasztottunk el azóta. Tette-e a dolgát a magyar állam, amikor az áldozatokon kellett volna segítenie? Jelen voltak-e az illetékes minisztériumok vagy az általuk felkért segítők Tatárszentgyörgyön és a többi helyszínen, hogy a traumát elszenvedett családot, roma közösséget és a falu egészét átsegítsék a krízisen? Egyáltalán képesek vagyunk-e belátni, hogy ott nincs emberhez méltó élet vagy emberhez méltó közösségi-politikai gyakorlat, ahol nem érvényesülnek a szabadság, a humanitás alapvető értékei, ahol nincs jelen a szolidaritás? Ki kell mondani, hogy nem lehet ott demokrácia, ahol egy négyéves gyermek faji alapon történő kivégzése nem rázza föl a közösséget, és nem vésődik örökre a nemzet tudatába mint annak példája, hogy hová vezet a kirekesztés és a gyűlölet.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Elhangzott a Magyar Országgyűlésben, 2010.02.22) Utolsó parlamenti beszédem…

Gulyás József

Bevezetés a népi közgazdaságtanba (= a szegénységbe)

Van itt ez a klassz képsor, amelyet boldogan lájkol az internet aparaja-nagyja. Ez a haza körülmények között úgy fordítódik le, hogy az állam „ingyenessé tette” a közétkeztetést, „ingyen” tűzifát osztogat, „ingyen” képez informatikusokat, „ingyenesen” biztosít nyelvtanfolyamokat, miegymás.

Még mindig túl sokaknak, meglepően magas formális képzettség mellett is meg kell magyarázni, hogy semmi sincs ingyen. Nem akarom ezt a keményvonalas piaci gondolkodás „botrányos” kijelentéseinek fényében értelmezni, miszerint még a szeretetnek meg a barátságnak is ára van, mivel nem vagyok keményvonalas piaci gondolkodó. Korlátozódjunk itt a munkára, valamint az árunak és szolgáltatásnak nevezhető dolgokra, amelyeket valakiknek létre kell hozniuk és azért meg kell őket fizetni (vagy az előállítótól a fogyasztóig terjedő láncban valahol veszteségként le kell írni és onnantól lehet „ingyen adni”). Aki azt hiszi, hogy Dániában ingyenes az egészségügy és nem a világ egyik legmegterhelőbb adórendszere működteti (nyilván viszonylag jól, de nem ez a kérdés) és hogy Magyarországon ingyenes bármi, amit a közpénzen eltartott kormány közpénzből fizet, az pont azt mulasztja el, hogy fájjon neki minden peták, amit a kormány haszontalanul, netán korrupt módon költ el.

Ez a fájdalom hiányzik a magyar nép nagy részéből

Pedig ha bárki – a legegyszerűbb tesztet elvégezve – a kezébe kapná a teljes fizetését és abból neki kellene adóznia havonta, nem pedig eleve a nettó fizetését látná csak, rögtön érezné, mennyire sokba kerül neki ez a megalkuvás. Ha pl. a munkáltatónak 400 ezer forintba került egy alkalmazott, akkor az állam abból majdnem 200 ezret elvisz adóban. Azáltal, hogy az alkalmazott csak valamivel több mint 200 ezret lát a számláján, rendre elfelejt a 400 ezerben gondolkodni és vigyázni arra, hogy mi történik az elvitt összeggel. (Persze a helyzet még sokkal rosszabb, mert a maradék kétszázezerből is irdatlan mennyiség megy el további közterhekre: forgalmi adóra, illetékekre, a NER tolvaj gépezetének finanszírozására.)

Ez az államias szemlélet – különösen egy végletekig korrupt állam esetén – szegénnyé tesz. Nem egyszerűen az adózás tesz szegénnyé, hanem ez azzal a szemlélettel párosulva, hogy az az állam pénze. Nem, az államnak nincsen pénze, amit ne megbízottként kezelne és ezért kötelessége volna hitelesen elszámolni vele és róla. Ez nem kegy, hanem kötelesség; ha keggyé válik, az elég megbízható indikáció arra, hogy nagyban folyik a lopás.

Unalmas, evidens poszt? Hát csak szeretné ennek látni az, aki így gondolja. Vele együtt szeretném én is annak látni, de attól még nagyon messze vagyunk.

U.i.: Értem én, hogy valakinek aktuálisan ingyenes lehet valami, mert nem kell fizetnie érte. De fizet más dolgokért, amikben más részesül, illetve valakinek valamibe került az, amit ő kap. Tehát summa summárum, semmi sem ingyenes, csak valaki más fizeti az árát. Ennek a tudatnak hálára kellene köteleznie minket egymás – nem pedig Orbán Viktor és népi zenekara – iránt.

Köztes vagy fél-Európa?

Hat hete nem történik semmi figyelemre méltó a román ET-elnökség alatt, hacsak nem az, ami várható volt, vagyis a belpolitikai csaták Európa-szintű kiterjesztése, magyarán a botrányok sorozata.

Amennyiben a hatalmon levőknek köszönhetően a belpolitika napirendje egyre inkább az orosz-magyar modellre hajazó, illiberális berendezkedés meghonosítása, az (i)gazságszolgáltatás alárendelési kísérletének fordulatokban gazdag forgatókönyve, ez immár az EU-s kirakatban zajlik. S, mint lenni szokott az EU ismét csak béna kacsa, tehetetlen, hiszen egyfelől ott vannak a közelgő EP választások, másfelől meg a Brexit-végjátéka. Mindkét folyamat sötét fellegek alatt és baljós előjelek mellett zajlik. A brexit-folyamatról itt és most csak annyit, hogy stagnál, nem látszik a vége, a labda látszólag brit térfélen pattog, de ez sok szempontból csak eltakarja az EU tehetetlenségét és azokat a veszteségeket, melyeket kénytelen lesz elkönyvelni a folyamat végén.

Az EP választások tétje az euroszkeptikus, szuverenista, populista és alt right politikai formációk előretörésének, és a hagyományos politikai pártok térvesztésének a mértéke, hiszen ma a leginkább e két fél – és már messze nem a hagyományos pártcsaládok egymás közötti versengése – a meghatározó az európai politikai mezőnyben (is). Két körülmény bonyolítja a dolgokat és ez egyrészt az, hogy a hagyományos pártcsaládok, ha nem akarnak bizonyos mértékű veszteségeket elkönyvelni, a magyarországi és a romániai hatalmon levő és a közvélemény-kutatások szerint, országaikban, májusban is többséget szerző pártok kirúgása miatt, hát lényegében foglyai ezen pártoknak, kénytelenek elviselni azok pártcsaládjuktól eltérő – magyarán illiberális és populista – álláspontjait, kilengéseit.
Ez komoly dilemmát okoz, mind az EPP-nek, mind az S&D-nek, mind az ALDE-nak. Ha most zárják ki a putyini-orbáni modell szerint működő k-európai populista és euroszkeptikus pártokat, akkor majd a frakciójuk lesz kisebb, hiszen ezen pártok (a Fidesz, a PSD és a Tăriceanu-féle ALDE), a szélsőségesek közé fognak besorolni. Radikalizálódnak, rágalomhadjáratot indítanak volt pártcsaládjuk ellen, gyengítve azok pozícióját, éppen a kampány idején. Ha eltűrik azok „garázdálkodását”, akkor viszont – és itt csak a választási logikára utalok – komoly presztízs-veszteségeket könyvelhetnek el, és esetleges szavazatvesztést azokban az országokban, ahol tagpártjaik és szavazóik határozottan ellenzik a frigyet. És persze 22-es csapdája működik, amennyiben a választásokat követően mégiscsak kénytelenek lesznek kizárni, illetve maguktól távoznak a jelzett populista pártok. Az EPP esetében a veszteség – az előrejelzések szerint – 13 Fideszes képviselőt, és amennyiben a határon túli csatolt részei egyáltalán bejutnak az EP-be (és ez meglátásom, és a közvélemény-kutatások szerint ma nem valószínű, illetve kétséges), és szinte biztosan követik majd vezérüket, még 3 mandátum veszteséget jelent(het). Az S&D, a román kormányt adó PSD tíz mandátumát veszít(het)i el, míg a liberálisok az előrejelzés szerint elveszít(het)ik ugyan a Tăriceanu-féle ALDE 3 mandátumát, viszont elnyerhetik az új formációk, az USR és a PLUS, 5 mandátumát. Ez a fejlemény egyébként Európa-szinten (amennyiben a Macron-pártja is az ALDE-be ül be) jellemző, vagyis a liberális párt-frakció megnövekedésével kell számolni az új EP-ben. Úgyhogy a választási kalkulus önmagában nem magyarázza a pártcsaládok hezitálás-t, hiszen a jelzett pártok elvben már átsoroltak az EU-ellenes csoportokba, csak idő kérdése, hogy mikor következik be a formális átülés. Inkább arról van szó, hogy a klasszikus pártok szélsőségeseit szeretnék egyelőre benntartani – politikai meggondolásokból – a pártcsaládokban, attól tartva, hogy időnap előtti eltávolításuk, esetleg további képviselők átülését is elindíthatja, viszont ezek a mozgások MÉG NEM billenthetik a nem reguláris pártok javára a mérleget, az arány várhatóan kétharmad/egyharmad lesz.
A román kormány mindenekelőtt inkompetenciája – a miniszterek EU-s bemutatkozása közröhejbe, nálunk oly kedves, Caragiale-féle humoreszkbe, illetve Ionesco-s abszurdba fulladt –, de nem kevésbé, illiberális belpolitikai napirendje okán, rá sem figyel a kontinens dolgaira. Egyféle párhuzamos világban él, ha egyáltalán érti az európai politizálás logikáját, akkor mellébeszél és sehogyan sem cselekszik. Meghirdetett politikai célkitűzéseinek még a körvonalai sem látszódnak, méretes bukta körvonalazódik, de ezt majd csak elfedi a média, amely az EP választás eredményeinek értelmezésével lesz elfoglalva a román soros elnökség végére. (Talán az államelnök által patronált Szebeni informális miniszter- illetve államelnökök közötti találkozó, melyet május 9-re terveznek, hoz majd valami színt és tartalmat a román elnökség alatt, de az is kétséges, hiszen a belpolitikai feszültségek szétnyilatkozás, stb., tompítja a lehetséges egységes üzenetet, elhomályosít(hat)ja a rendezvény jelentőségét.)
Ha van valamiféle mozgás, téma és napirend, ami a román kormányt ma az EU-val kapcsolatosan érdekli az Laura Codruta Kövesi, volt DNA (Korrupcióellenes Ügyészség) vezetőjének megakadályozása abban, hogy az újonnan létrehozandó Európai Ügyészség (EPPO) főügyészének válasszák. Nehéz összefoglalni azt a szerteágazó sokszor megtévesztő hadműveletekre és zsarolásokra épülő, eljárás-sorozatot, melynek eredője, hogy miután szabálytalannak tűnő eljárás során – amely egyelőre a CEDO látókörébe került – a korrupcióellenes főügyészt eltávolították székéből, és ezzel lényegében beszüntették a DNA tevékenységét, föladták az eddigi korrupció-ellenes politikát, sőt. A román hatalom és a Fidesz itteni fiókpártjai korrupció-párti politizálásba kezdtek, mentendő korrupt politikusaikat, illetve ezt az illiberális állam, fékeket és ellensúlyokat lebontó keretébe ágyazták. Az átpolitizált Alkotmánybíróság segítségével, megnyirbálták az államelnök jogköreit, a főügyészek kinevezést és visszahívását illetően, megerősítve az igazságügyi miniszter hatalmát. Először a DNA főnökét sikerült eltávolítani, mondvacsinált ürügyekkel, állítólagos „átvilágítással”, a Bírói és Ügyészi testületek és az államelnök tiltakozása ellenére. Most meg az újonnan, létrehozott, aligha legitim (mind a Velencei Bizottság, mind a GRECO által fölöslegesnek, sőt károsnak tartott) bírákat és ügyészeket vizsgáló szuperügyészég segítségével, melynek élére a hatalom emberét nevezték ki, próbálják Kövesi további karrierútját elvágni. Történt, hogy a tavaly ősszel az EP Romániát elmarasztaló jelentésének megszavazását követően a kormányfő és a hatalmon levő pártok román-ellenességgel, már-már árulással, az ország lejáratásával vádolták a megszavazó román EP-képviselőket. Most viszont maguk fordulnak egy nagy presztízsű román ügyész európai intézmény élére való kinevezése ellen. Persze semmi meglepő nincs ebben a populista politika szempontjából, annál inkább kelt megrökönyödést akkor, amikor mindenik hagyományos EP pártfrakció a jelöltet támogatja, így a hatalmi pártok (PSD, ALDE) ismét csak pártcsaládjuk ellenében pozicionálnak.
Most a volt DNA főügyészt az új szuperügynökség vette célba gyanúsítottként – mintha ugyan véletlen egybeesésről lenne szó, hangoztatják a „párhuzamos állam” kontóját hirdető hatalmon levő populista pártok – így aztán Kövesit, egy szökésben levő, bizonyítottan korrupt, volt román parlamenti képviselő (egyszer egyébként már elutasított) régebbi följelentése alapján vádolják, horribile dictu, éppen korrupcióval. És nemcsak a DNA volt vezetőjének, hanem a legfőbb Ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnökének leváltása is napirenden van, állandó támadások, mondvacsinált ürügyek és lejáratási kísérletek kereszttüzében lehetetlenítik el munkájukat.
Két éve kísérleteznek a korruptakat fölmentő Sürgősségi Kormányrendelet(ek) elfogadásával, illetve amnesztiát és közkegyelmet próbálnak statuálni. Egész politikát építettek a PSD elnök és további korrupt politikusok fölmentésének ügye köré, amit ismételten az (i)gazságszolgáltatás politikai kiszolgáltatásának útján próbálnak érvényesíteni. Ez az orbáni illiberális politikai berendezkedés – melynek közvetítője, román hangja a Fidesz itteni fiókpártjai – román változata, nincs kétharmada a kormánypártoknak; az alkotmányt módosítani szinte lehetetlen, és elhúzódó (többek között népszavazást is implikáló) vállalkozás; az államelnök ellensúlyt képez, a halovány ellenzékkel együtt, a hatalmi politizáláshoz, ezért maradt az INTÉZMÉNYEK MEGSZÁLLÁSA, az (i)gazságszolgáltatás politikai alárendelése.
A játszma több fordulós és még nem ért véget, az EP választás viszont döntő lehet, ha a hatalmon levő pártok nem nyerik a választást, a folyamat még mindig visszafordítható, de ára, komoly ára van az elhajlásnak. Ez hitelvesztésben, bizalmatlanságban, a politikától való elfordulásban mérhető első sorban és ez nagyon alacsony részvételt jósol az EP választásokra. Ha a Fidesz itteni fiókpártjai nem veszik az akadályt – és nemcsak a mérések, hanem a belső széthúzást, az acsarkodást erősítő jelölt-verseny és széttartó kampányolás is erősíti ezt a gyanút, hogy nem lesz meg a szükséges 5% – akkor komoly változások indulhatnak be a rommagyar társadalomban is.
Magyari Nándor László

Manehivi Magyarországon

Kérem, messzi földről fogok ma mesélni, mert Vanuatu messze van tőlünk, a távoli Melanéziában fekszik – de azért, majd meg tetszenek látni, csak nagyon hasonlatosak mihozzánk az ottani bennszülöttek. Az emberi természet mindenhol egyforma, csak az intézményrendszer tér el itt-ott, az különbözik. Nem is kérdés, hogy mi sem vagyunk különbek a jó melanézeknél.

Vagy ők nem különben minálunk, esetleg egyikünk sem a Deákné vásznánál.

Vanuatu szigetét régebben Új-Hebridáknak hívták, mármint az angol és francia gyarmatosítók, mert az őslakosság mindig is úgy nevezte, ahogy épp nekik tetszett. Márpedig elég sokféleképpen nevezték, mert itt a legmagasabb az egy főre eső nyelvek száma a világon. Több száz helyi nyelv él, emiatt a hivatalos nyelv az angol, a pidgin-angol, amit itt biszlamának hívnak és a francia. A 252 763 lakosú ország két dologról világhíres, az első nekünk nagyon fog tetszeni, és ez az adótörvénye. Mely szerint Vanuatu területén nincs jövedelemadó, forrásadó, nyereségadó, örökösödési adó vagy árfolyam szabályozás. Ezért aztán sok hajótársaság működteti hajóit vanuatui jelzésekkel, az adókedvezmények és a kedvező munkaügyi törvények miatt.

Trópusi paradicsom, ráadásul adóparadicsom is – mi kellhet még a földi halandónak?

A cargo.

Az nagyon fontos.

Szóval az a helyzet, hogy mi innen, Európából vagy Amerikából paradicsomnak látjuk ezeket a helyeket, és a mi fogalmaink (meg vagyoni helyzetünk) szerint azok is, de az ottaniak meg a mi világunkat látják paradicsomnak és minket irigyelnek. Ezen az se sokat segítene, ha kollektíve helyet cserélnénk, mert pár éven belül mindkét fél újra elégedetlen volna: a helyünkkel ugyanis a gondjainkat is elcserélnénk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a felmérések szerint Vanuatu a világ egyik legboldogabb országa.

Főleg azért, mert időszámításunk előtt 2000-től a második világháborúig nem történt náluk semmi. 1606-ban „felfedezték” őket, bár a saját szempontjukból ők már fel voltak fedezve, 1774-ben Cook kapitány rávezette a szigetcsoportot a térképre, 1788-ban a közeli Vanikoro szigetén elfogyasztották a balvégzetű La Pérouse-expedíciót, vacsorára, és végül 1887-ben született egyezmény arról, hogy a szigetcsoport Franciaország és Nagy-Britannia kondomíniuma, mely fölött a hatalmat a két ország haditengerészetének tisztjeiből alakult bizottság gyakorolta. Megindult egy lagymatag gyarmatosítás, létesült pár kopraültetvény, közben a lakosságot tizedelték a külföldről érkező járványok – nem szándékosan fertőzték meg őket a kolonisták, hiszen akkor ki dolgozott volna a földeken? De így is eléggé pesszimistán nézhettek az Új-Hebridák melanézei a jövőbe a huszadik század hajnalán.

Ebben a hangulatban jelent meg – amint azt a Lemil.blog leírja – a cargo vallás a negyvenes években. Vanuatu, az Isten háta mögötti szigetvilág hirtelen fontos lett, ha nem is a Fennvalónak (bár, ki tudja?), hanem először a japán császári hadseregnek, aztán az amerikai haditengerészetnek. A Csendes-óceánon nagyon fontosak voltak a megfelelő helyen lévő szigetek, nem is annyira a gazdagságuk miatt, hanem, mert rájuk lehetett légitámaszpontokat telepíteni. Elsüllyeszthetetlen anyahajók voltak, azért is kellett megvívni például a hihetetlenül véres csatát Iwo Jimáért, mert az onnan felszálló B-24-esek már a japán főszigetet is képesek voltak bombázni.

Ekkortájt élt egy szerény, kétkezi próféta Vanuatun, bizonyos Manehivi

A helyi főisten, Keraperamun képviseletében látta el hitbéli cikkekkel a híveit. Eleinte Manehivi azt tanította, hogy majd el fognak menni a fehérek, és a szigetlakókra hagyják minden földi vagyonukat, de a nagy Keraperamun azt mondta neki, hogy csak akkor történik ez meg, ha a szigetek lakói nem fogadják el egyelőre sem a javakat, sem az európai oktatást, és a férfiak mind péniszüket takaró kis seprűt viselnek. Láttam már nehezebben betartható hitbéli parancsolatokat is – hanem egyszer csak Manehivi újra beszélt Keraperamunnal, aki ezúttal azt mondta neki, hogy vissza az egész, tessék csak mindent elfogadni a fehérektől, mert ezek ajándékok az ősöktől, csak velük küldték el – sőt, John Frum néven meg is szállta Manehivi testét az egyszerűség kedvéért.

Talán azért lett John Frum a neve, mert a katonák így mutatkoztak be: „I’m John, from America”. No, a japánokkal amúgy is ellenséges bennszülöttek (hiszen a japán hadsereg kicsit sem a humanizmusáról volt híres) és az amerikai egységek között azonnal kitört a barátkozás, a katonák adtak a melanézeknek mindent, konzervtől és készruhától gyógyszerig, kóláig, cigarettáig, azok meg köszönték szépen, és segítettek nekik repülőtereket, támaszpontokat építeni a két munkás kezükkel. Máig boldogan élne mindenki, ha véget nem ér a háború. De véget ért, a sok Johnny hazamasírozott, és tényleg csak annyit tudtak mondani búcsúzóul, hogy „egyszer majd visszajövünk”.

A melanézek meg ott maradtak a sok, már megszokott luxusholmi és főként gyógyszer nélkül.

A hadseregek azért teljesen nem hagyták el a térséget, időnként visszajöttek körülnézni a biztonság kedvéért, így esett, hogy a negyvenes évek végén egy járőrgép eltévedt, és vészesen kevés üzemanyaggal kényszerleszállásra készült. Rádió volt a fedélzeten, de semmi egyéb – a legénység egyszer csak megpillantott egy teljesen szabályszerű haditengerészeti kifutópályát a dzsungel közepén, kicsit furcsa tájolással, de hát a háború alatt sok mindent csináltak, sokszor sietve, az a lényeg, hogy nem a fákon kell landolni. Torony van? Van. Nem válaszol. Biztos elhagyták. De gépek állnak a kifutón, hangár van mellette… mindegy, tegyük le a madarat, míg lehet.

A torony bambuszból volt. A hangár és a gépek is, viszont a lakosság azonnal kicsődült a vendégekhez, mert visszajött a „cargo”! Az ősök küldték és Keraperamun! Akkor tudta meg a világ, hogy a cargo-vallás – mert így nevezték el Manehivi tanítását – hívei ál-repülőtereket építenek minden lehetséges helyre, hogy visszacsalogassák a sok földi jót, amit régebben a katonák a szállítmányokkal, vagyis a „cargoval” kaptak.

Várták a segítséget, szó szerint az égből, és időnként még jött is

Főleg, mikor bajba jutott gépeknek kellett landolni ezeken a kényszerrepülőtérnek tökéletesen megfelelő kifutókon. Egy idő után az ausztrál haditengerészet térképeire is felkerültek. Sőt, a rendben tartásukért – mert bizony jól jöttek néha – még visznek is ajándékokat, cargót a helybélieknek. Egyszóval, fennmaradt a kultusz.

Szigorúan vanuatui szempontból ez egy vallási sikertörténet (még akkor is, ha tudjuk, hogy a szigetcsoport lakossága körében minden cargo dacára a vezető vallás a kereszténység. 31,1%-a a lakosságnak presbiteriánus. Ezt követi az anglikán 13,4%-kal, a katolikus 13,1%-kal és az adventisták 10%-kal. De a maradék cargo-hívek – azért így is majdnem minden negyedik állampolgár – úgy érezhetik, hogy Manehivinek igaza volt, és a hatalmas Keraperamun főisten betartotta az ígéretét.

Az valószínű, hogy nagyon komolyan nem gondolja ezt senki sem, hiszen ha csak Keraperamunra bíznák a dolgokat és várnák a csodát, nem alakították volna a szigetet mintegy mellesleg offshore adóparadicsommá, szóval nem buta emberek a melanézek. Ne nevessünk rajtuk, ne mondjuk, hogy primitív, kőköri bennszülöttek.

Mi sem vagyunk különbek

Csak a mi varázslónkat miniszterelnöknek hívják, mi az Európai Unióból kapjuk a cargót, míg kapjuk, és nálunk is sokan köszöngetik a magyar Manehivinek és Keraperamunnak a kapott javakat – pedig hát a cargóhoz és annak eredetéhez édeskevés közük van.

A mi Manehivink is szélhámos, csak nincs ilyen szép neve, és még nem követeli meg, hogy seprűvel takarjuk el férfidíszünket.

Viszont bármikor eszébe juthat ez is, én nem csodálkoznék rajta.

Nem tudom, kik is a primitívebbek. Talán egyik fél sem az – de nem kéne megfeledkeznünk arról, hogy a cargo nem az Égből jön, nincs ingyen és nem az Ősök küldik.

A modernség legfontosabb mondata 1651-ből

Thomas Hobbes a következőt írja a Leviatánjában (megjelent: 1651, magyar kiadás: 1970, 76.): valami „értékét az határozza meg, hogy (…) használatáért mennyit fizetnénk, tehát az érték nem feltétlen, hanem szükséglettől és mások ítéletétől függ.” Ennél a mondatnál én nem ismerek fontosabbat és megrendítőbbet, röviden tragikusabbat a modern kori gondolkodás történetében; és ennek oka világosan az esetleges igazságának embertelensége, ami Hobbes-ot egyúttal a modernség legfontosabb teoretikusává teszi még a modernség előtt, azzá a zsenivé, akihez képest mindenki más csak nyafogó moralista.

Hobbes mondatának kontextusa a természeti törvény és az embertől független (de legalábbis transzcendens referenciával igazolt, „örök”) igazságok összeomlásának kora, amikor az ember magára maradt az erkölcs alapjainak meghatározásában. Ez az újkor: a modernség – az ember egyedül létének – kezdete. Isten már egyre ritkuló nyomokban jár csak a földön és feszítő erővel vetődik fel a kérdés: mi lesz utána? Az ember és a természet ellenőrzött egyensúlyának helyét átveszi a természet (az embert körülvevő világ) szabad meghódításának és leigázásának programja (lásd a mai konzekvenciákat), és ezzel párhuzamosan nyitott kérdéssé válik a jól elrendezett társadalom és a hatalom igazolásának mibenléte.

Hobbes olyan – szenvtelen – választ adott ezekre a kérdésekre, amely mentes volt az előzetes normák feltevésétől, a szenvelgő moralizálástól és a jó emberhez fűződő kliséktől. Azt kérdezi, hogyan viselkedik az ember, amikor megrendül körülötte a normák transzcendens rendje. És hogy viselkedne másképp, minthogy az erejére hagyatkozna egy átfogó háborús helyzetben, amelyben az erős győz, a gyenge meg elbukik (bellum omnium contra omnes). Normák híján az egyetlen norma az erőszak marad. És az erőszak időszaka alatt/után az erősek új normákat alkotnak (lásd az országunkat), egy új rend stabilizálódik, amely a legtöbb szempontból nem lesz igazságos, sőt adott esetben inkább a temetők csendjére emlékeztet.

De Hobbes nem ezzel vívja ki az első bekezdésben neki tulajdonított jelentőségét

A lényege jóval túlmutat ezen az ismert paradigmaváltáson a liberális világ végső jellemzője felé, amely individualizmusból építkezik, de sosem juthat el a leváltott isteni természeti rend stabilitásáig: amíg fennáll, megmarad néha fékezett habzású, néha tomboló háborúnak, amelyben nem a transzcendens normák és a természeti törvény, hanem az aktuális erő hajtja uralma alá a gyengéket. A liberális anómia legfontosabb intézményes logikája nem véletlenül gazdasági, hiszen az erőforrások feletti harcnak a gazdasági intézményrendszer a legfontosabb terepe, és amennyiben sikerül ezt a harcot normalizálni és a hatékony forráshasználattal felváltani, akkor az új(kori) rend alapjait nagyrészt „le is tettük”.

És valóban, a nyugati újkor legfontosabb találmánya a kapitalista szabad piac,

amely máig a legfontosabb gátja a teljes anómiának és a mindent elemésztő háborúnak. Minden más intézmény – az állam, a nemzet, a kultúrák, a vallás, a jog – jóval sérülékenyebb garancia a mi tájékunkon, illetve amikor szembefordulnak a legalább részlegesen szabad piaccal pl. – kulcsfontosságúan – az ember és az egyes embercsoportok értékelésében, akkor ott többnyire háborús helyzet alakul ki. A szabad piacot és a piaci modernizációt kísérő társadalmi átalakulás (individualizáció, polgárosodás) a Nyugatot is eltérő mértékig vette be: Magyarországra pl. máig jellemző a nemzet és az etnikum harca a piaccal, az eltérő eredetű normák (eltérő paradigmák) egymásnak feszülése pedig nem kevés hatékonyságvesztéssel (ugyanakkor a természetes/premodern/közösségi szemlélet megmaradt része adta átmeneti biztonságérzettel) jár.

Amikor azt mondom, hogy Hobbes a modernség legfontosabb filozófusa, azt értem ezen egyrészt, hogy a maga szenvtelenségében vette észre a struktúrák változatlan hatalmát az egyes ember fölött – a modernség esetében a tágan vett piacét (értsd, a gazdasági szemlélet uralkodóvá válását a normateremtésben). Ennek a harca a nekifeszülő archaikus intézményekkel meghatározza az etika modern fogalmainak (pl. a szabadságnak) a terjedelmét és gyakorlatát. Ma már nincs olyan szabadság, igazságosság, egyenlőség, amely túlmutathatna a modernségre jellemző – az erő és a hatalom folyamatos érvényesítésében gyökerező – háború logikáján, ellenkező esetben a rend lehetősége is elvész (ti. a rend kényszerét a hatalom érvényesítése diktálta háborús logika hozza létre).

A mai hatalmasok tévedése ott van, hogy bár értik ezt és apellálnak az erőre, ezt nem hatékonyan teszik

Tehát a maiak (Orbánék, ha úgy tetszik) jobban értik – ti. szemben az ún. liberálisokkal egyáltalán elismerik – az erő szerepét a rendben, nota bene elismerik a háború realitását (lásd Lánczi és G. Fodor nyilatkozatait), de nem engedik az erő konszolidációját, ami előbb-utóbb visszaütő hatékonyságvesztést okoz.

Hobbes félelmetessége azonban egy további megfontolásban rejlik. A hasznosság és az érték/ár kalkuláció ugyanis kiterjed az emberre is – az egyes emberre és a fajra is. A hatalom és a gazdasági (érték/ár) szemlélet szimbiózisa, ha tetszik, totális, mindent maga alá gyűr. Stabil természeti rend híján az ember mint faj feláldozása az egyes emberek hatalmának (azaz a hatalmasok ad absurdum önfelszámolása) ugyanúgy a logika része, mint egy pohár kóla értékének az ára (a sivatagban több, a kólagyárban vagy egy hegyi forrás mellett kevesebb), és a liberális rend kellő robusztussága híján elvileg bármikor meg is történhet, amint valaki olyan kap kellően nagy hatalmat a kezébe, aki az ember(iség) értékét jóval kevesebbre becsüli a megkövetelt áránál (a költségénél).

Márpedig a liberális „rend” nem elég robusztus:

a gazdasági alapjától eltekintve nem volt képes visszavonhatatlanul megalapozni még a Nyugaton sem a saját kompakt kultúráját és állami rendjét. A liberális „rend” anómiáját ma mindenki a bőrén érzi legalább az életében jelentkező fenyegetések formájában (vö. rizikótársadalom). Valójában egyetlen realitás van, ami maga a modernség definíciója: mindenki harca mindenki ellen, amit az intézmények (és az ambíciók hiánya) legfeljebb korlátoznak – sőt olyannyira korlátoznak, hogy néha szelíden csak versenynek nevezzük, ami folyik, jóllehet a verseny és az eseti kooperáció gyökerében semmi más nincs, mint a túlélésért és a hatalomért folytatott harc.

Az ember szabad, kiterjedt, korlátozatlan gazdasági értékelésénél ilyen körülmények között nem lehet alkalmasabb alapja az Örök Békének: ez ad egyedül lehetőséget arra, hogy bárki transzparensen igazolja mások és a közössége előtt azt, hogy érdemes a tiszteletre és az elismerésre, magyarul elég magas az értéke, ezért elégedett lehet a saját hatalmával egy közösségen belül, a közösségnek bizonyítottan szüksége van rá, megnyugodhat. Amint azonban bárkit és bármilyen megnyilvánulást – akár indokoltnak tűnően – kivonunk a piac hatálya alól és egy másik mércéjét állítjuk fel az elismerésnek, máris legalább két kompetitív mércét látunk az elismerésre, ami a háború eszkalációját hozza. (Ez a háború lehet nagyon apró is, pl. tudományos teljesítmények megítélése körül, egy család szerteágazó viszonyai között stb., de mégis létezik.)

Hobbes saját megoldása persze nem ez volt

Pontosan látta, hogy a liberális anómia nem garantálja mindenki biztonságát és a háború végét. A szuverén azonban, akit ő beiktatott a rendszerbe, a legközelebb egy Carl Schmitt nevű német jogfilozófusnál tért vissza, akinek történetesen Hitler volt a főnöke és kenyéradó gazdája, ma pedig a NER filozófusai vallják. Ezzel együtt Hobbes meglátása a modernség mibenlétéről – és vele a tragikusságáról, amennyiben állandósítja a háborút és árucikké teszi az embert – a korunkról való gondolkodás alfája és ómegája.

Azzal, hogy Hobbes mindennek az értékét – így az emberét is – a használatának árával méri (a legközvetlenebben úgy, hogy mekkora erőfeszítést teszünk érte/értük, mennyi erőforrást áldozunk rá/-juk, mennyire tiszteljük), aminek a piac csak a legadekvátabb intézményi kerete, a „kizsákmányolás” fantazmagóriáját pedig messze megelőzi logikailag és történetileg is, azt is megjelölte mellesleg, hogy mit ér nekünk egy politikai rendszer vagy egy nemzet. Annyit, amennyit egy egyén, csoport vagy közösség az erőforrásaiból (ideértve a kieső bevételeket is) rá áldoz.

Magyarországon a nemzet ma drágább, mint egy működő civil társadalom; a demokrácia pedig sokkal olcsóbb, mint Orbán Viktor akarata. A közgazdasági szemlélet pontosságát azonban hagyományosan két tényező korlátozza: hogy a fogyasztók nem mind (adott esetben többségükben nem) racionális szereplők, illetve ha azok is, a haszonmaximalizációjuk csak rövid távon konvergál a mindenkori szubjektív értékhez. A hosszú távú nyereséget és veszteséget messze nem tudják pontosan beárazni.

Végül még egy mondat: a modernség kritikája meddő. A forradalmaknak – akár etnicisták, akár kommunisták – semmi esélyük. Az anómia marad és értelemszerűen nem lehet legyőzni az anómia alá eső eszközökkel.

Derű és lelkesedés

Nem tudom, hogy mindazok, akik felhőtlen derűvel kacarásztak és lelkesen vastapsikoltak tegnap Orbánnak, azokból az ösztönös seggnyalás ősi forrása buzogott-e elő, avagy tényleg képtelenek voltak utánagondolni annak, amit a fülükbe duruzsolt a vezér?

Én nem értek a szociálpolitikához, de a hét pont egy józan kívülálló számára is alaphangon sok súlyos kérdést vet fel. Fertelmes demagógia, amelynek ígéretcunamijával legfeljebb a felső középosztály, az eddig is támogatott gazdagok járnának csak jól, habár középtávon már ők sem, vesd össze hitelspirál; a hiteleket törleszteni kell, amihez fedezet szükséges; nem elég megvenni egy autót kedvezményes áron, utána azt fenn is kell tartani stb.; az adócsalóknak tejjel-mézzel folyó kánaáni állapotokat teremt; vajon egy újabb Ratkó-korosztály megkérdőjelezhetetlenül és egyértelműen hatalmas előny-e a nemzetnek, a hazának (most nem a szülőkről beszélek, hiszen a program állami), avagy ezzel esetleg újabb terhek keletkeznének – lásd Ratkó-korosztállyal kapcsolatos valamennyi vizsgálódást; ha az elkövetkezendőkben hirtelen sok gyerek születne, ám az oktatási és az egészségügyi helyzet, az oktatásba, tudományba, művészetbe, az élet szinte valamennyi területébe történő diktatórikus beletenyerelés nem okozhatja-e majd azt, hogy az államnak igen „drága” gyerekek az első adandó alkalommal éppen úgy kezdenek majd elszivárogni és menekülni az országból, ahogy teszik ezt most is a legjobbak, s a „gyermekbefektetés” eredménye csőd lesz; vizsgálta-e bárki is a családvédelmi programnak a nyugdíjrendszerre való kihatását stb., stb.

Szóval, ha Botka egykor a „fizessenek a gazdagok” programjával állt elő, most Orbán a „fizessünk a gazdagoknak” programjával.

Aztán milyen duma volt az, hogy a pénzeket pótlandó, amit a multik innen kivisznek, a magyar nagyvállalkozók fektessenek be külföldön, és ők meg hozzák haza a kikerült tőkét? Egyrészt a multik rohadt nagy összegekért beruháztak itt, teremtettek munkahelyeket, a legkorszerűbb technológiákkal ismertették meg a magyar munkavállalókat, aztán leadózták azt, amit az Orbán-kormány rájuk szabott, majd az osztalékot kivitték. Mi ebben a csúnyaság, miért kell most őket ezért ellenszenvessé tenni? És az, hogy a magyar nagyvállalkozók külföldön befektetnek, hogy „visszahozzák” azt a korpát, amit a multik kivittek, egyrészt hazugság, mert a két összeg köszönőviszonyban sincs egymással, másrészt az a gyanúm, hogy azzal, hogy a magyar tőkét „nemzetköziesítik”,

valójában saját összelopott pénzüket próbálják imígyen megvédeni és hozzáférhetetlenné tenni egy esetleges hatalomváltást követően.

Nem beszélek most OV jövőképéről, ahol továbbra is meghatározó szerepe van az olajos kezű munkásnak, nem beszélek az oktatásról elhangzott ostobaságokról, mindössze azt jegyezném meg, hogy a cigányozással, spekulánsozással, háttérhatalommal és a tiszta, vagyis nem kevert nép fogalmának emlegetésével Orbán a Jobbik pozíciójába helyezte magát, s ugyanazt a retorikát alkalmazza. Vicces ez annak tükrében, hogy közben a vezér a kommunisták és a nácik együttműködésével riogatja a magyar választót, a vörös- és barnainges összefonódással, miközben maga büszkén feszít a barna ingében.
Orbán refrénszerű mondása, de nevezhetjük ráolvasásnak is, így hangzott: „Győzni fogunk, újra és újra győzni fogunk!”
A Szovjetunió Kommunista Pártjának 1934-ben összehívott XVII. kongresszusát a „győztesek kongresszusának” nevezték el. Utána következett a sztálini diktatúra igazi terrorja és leszámolása.
Hát csak mondom.

Gábor György

Kiárusítás

0

Nem az a legnagyobb bűnük, hogy elloptak mindent, amit csak lehetett, s vitték azt is, amit nem lehetett. Tragédia, de az anyagi pusztítást az ország akár egy évtized alatt is kiheverhetné, igaz – amióta az eszemet tudom, így megy ez ebben az országban – megint ráment néhány évünk, évtizedünk nekünk is, az utánunk következőknek is, már persze azoknak, akik voltunk olyan hülyék, hogy maradtunk.

Nem is az a legnagyobb bűnük, csak sima hazaárulás, hogy idegen érdekeknek és titkosszolgálatoknak árusították ki az országot. Ez sem új, ez is így megy azóta, amióta az eszemet tudom. Ezt már nehezebben fogja kiheverni az ország: az idegen beágyazottság, az összefonódó kapcsolatok, a nemzeti érdekekre való hivatkozás okán fel nem tárt ügynöki tevékenységek, a zsarolhatóság és az ügynökök reaktiválása hosszú-hosszú évtizedekre kiható konstans ebben a világban.

A legeslegnagyobb bűnük, a legaljasabb és a leginkább megbocsáthatatlan, az a szellemi tatárdúlás, amit majd maguk mögött hagynak valamikor. Mert a mentalitásban okozott kár nem egy-két évtized alatt reparálható valami – ahogy ezt a mentalitástörténet pontosan leírta -, hanem generációkon átívelő állandóság, longue durée, hosszú időtartam.

Lerohasztott kórházakat valamikor rendbe lehet hozni, de a kiirtott szellemet, meggyalázott tudást, lezüllesztett kultúrát nem lehet feltámasztani, a hiány pótolhatatlan, az üresség nem lesz bevilágítható, hiszen nincs ott semmi.

Új numerus clausus, amely most nem a zsidókat érinti csupán, hanem minden gondolkodó és alkotó embert. Az egész oktatási rendszert ellehetetlenítő indoktrináció, a gimnáziumi férőhelyek radikális leszűkítése, a tankötelezettség 16 évre történő csökkentése, az egyetemi autonómiák, az oktatási- és diszciplina-szabadság hatalmi megszüntetése, egyetemek ellehetetlenítése, országból való elűzése, az MTA és vele a magyar tudományos élet totális szétverése, a lapok és folyóiratok elpusztítása egy olyan országban, ahol mindig is hagyományosan meghatározónak számított a lap- és folyóirat-kultúra, a színházi világ megnyomorítása, az újságíró szakma megvásárolhatóvá történő lezüllesztése, s közben azoknak a tehetségtelen és dilettáns szellemi verőlegényeknek a szabadjára engedése, akik hangos huj, huj kiáltásokkal lenyilazzák mindazokat, akik jobbak és tehetségesebbek náluk.

És ott vannak még a kollaborálók, azok, akik így meg úgy megideologizálva és öröknek remélve a zsarnokságot, földi juttatásokért cserébe árusítják ki a lelkeket és az ethoszt, mert itt minden eladó és minden áruba bocsátható. Az ocsmányság kitartottjai és kitartói.

Persze ez is így volt mindig, amióta az eszemet tudom.

Gábor György

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK