Blogolda

Terjesszük a kapitalizmust

Magyarországon – betudhatóan a szoros személyi függelmi rendszernek, amely az országot praktikusan az egész történelme folyamán, az egymást váltó politikai és gazdasági rendszerekben is jellemezte – nem alakult a kapitalizmushoz való produktív hozzáállás.

Ehelyett jobbról és balról egyaránt dominánsan kritikai hangvételben viszonyulnak hozzá és csaknem az egész társadalmat átjárja az a mítosz, hogy a kapitalizmus folyamatos korrekcióra szorul, ébernek kell lennünk vele szemben, mert kiforgat a pénzecskénkből.

Holott amiért legföljebb pénzecskét emleget a magyarok többsége (kvázi szegény), az azért lehet, mert még a XXI. század elején is a kapitalizmust akarja korrigálni ahelyett, hogy tanulna a múltból és keresné a kiterjesztésének lehetőségeit az állam, a hangadó értelmiség és saját hibás reflexeinek ellenében. A magyarok többsége nem teremt szoros összefüggést – pedig elég kézenfekvő volna – az osztrák és a holland életforma, szabadság és gazdagság, illetve a kapitalizmus és a polgári-liberális kultúra között.

Az orbánista értelmiség helyesli a kapitalizmushoz szükséges társadalmi kompetenciák szétrombolását, a maffiarendszerű közpénzlopást és az erkölcsi hanyatlást (arról a nem túl magas szintről is, ahol 2010-ben voltunk).

Nyilvánvaló, hogy az erőforrások felélése a kapitalizmus és a versenyképesség halálát is jelenti.

A cizelláltabbja (valójában rafináltan hazugabbja) azzal házal, hogy az orbánista gazdaságpolitika létrehozza a termelékeny nemzeti tőkés osztályt, amely az országot új lehetőségekkel ékíti fel. Ám semmi új nincs ezekben a lehetőségekben: szervezett formában a kommunizmus és a kádárizmus már tartalmazta őket a nemzet generációkra szóló romlását előidézve, a mai anómikus, rabló formájában pedig szerteszéjjel alkalmazzák a világban afrikai haduraktól kezdve korrupt latin-amerikai rezsimekig.

A balos társadalomtudományos, humántudományi értelmiség látja a rombolást, de a kapitalizmust illetően csak annak a szabályozási mintáiban nem ért egyet a jobbosokkal, miközben tipikusan fogalma sincs a prosperáló gazdaságok működéséről – jellemzően posztmarxista, radikális ideológiai alapról támad.

Pedig a kapitalizmus nagyon egyszerű, viszont annál kiirthatatlanabb emberi vágyakon és automatikusan fellépő koordinációs mintákon alapul, amelyek a kapitalizmus előtt (azaz a tőke alapú piacgazdaságot megelőzően, amelyben a munka és az áruk értéke egy részben spontán, részben intézményesített cseremechanizmusban, a pénz közvetítésével dől el) is léteztek, de ebben találták meg az optimális keretrendszerüket.

A kapitalizmus társadalmi evolúció és nem a gonosz tőkés akarat terméke, ezért dőreség a puszta akaratot szembehelyezni vele. Minden kapitalizmuskritikában lehet részigazság (döntően jelenség szinten), de nem volt még olyan kapitalizmuskritika, amely aprópénzre váltva ne okozott volna kisebb-nagyobb szenvedést az áldozatainak.

A kapitalizmus makrorendszerét ugyanaz a csereaktus üzemelteti, mit bárkikét a lengyeltóti piacon. „Ennyiért adom, megveszed?” Makroszinten persze az egész némileg bonyolultabb, mert a személyes versenyképességtől az intézményes biztosítékokon és a manipuláción át a kapitalizmusellenes ágensekig (állam, szoci pártok, világmegváltó értelmiség, cronyzmus és lobbiérdekek stb.) sok minden rontja a hatékonyságát a rendszeren belüli kiküszöbölhetetlen rossz döntéseken túl. Ugyanígy igaz azonban, hogy bizonyos, széles körben utált és visszatérően „leleplezett” jelenségek (pl. a válságok, a hedge fundok) egészséges önkorrekciók, míg vannak megfontolandó, heteronóm (nem piaci) beavatkozások (pl. a jövedelmek esélyegyenlőségi, oktatási, általános egészségbiztosítási, kulturális célú redisztribúciója), amelyeket igazolhat, hogy egyfelől nem minden kooperációt, tudást és értéket kell (vagy szabad) kivinni a piacra, mások hasznát pedig nem lehet azonnali piaci cserealgoritmusok szerint maximalizálni. (Vannak még itt hely hiányában nem említhető, bonyolultabb megfontolások is, amelyek azonban nem módosítják az összképet.)

Mindennek figyelemvételével

nehezen cáfolható, hogy a kapitalizmus eszméjének védelme és gyakorlatának kiterjesztése minden társadalom érdekében áll, noha nem minden társadalom képes rá (pl. a magyar se).

Az általános, blanket kapitalizmusellenesség nemcsak a megértés hiányáról tanúskodik, hanem roppant káros is, főleg ha olyanok vallják, akik a társadalmakat irányítják (közéleti értelmiség, politikusok). Röviden: „Magyarország akkor lesz Ausztria”, ha a kapitalizmusunk legalább olyan stabil és magától értetődő lesz. (Vagyis a belátható időben – 50 éven belül – nem.)

PS. Egy speciális problémát érintenék még: az ember (kvázi a kapitalizmus) szerepét a „klímakatasztrófában”. Tegyük fel — én is hajlok rá –, hogy az emberiség elmarasztalható a bolygónk klímájának alakulásában (de ugyanígy általában a természethez való viszonya miatt). Ennek azonban — a felelősségének — semmi köze nincs a kapitalizmushoz. Lásd, ha pl. pazarló, szennyező, elmaradott „szocialista” gazdaságok (Csernobiltól a környezetért nulla felelősséggel viseltető tipikus szocialista ipari egységekig) dominálnák a bolygót, akkor az vélhetően sokkal közelebb állna ma a pusztuláshoz, miközben a folyamatos háborúkban és a mainál lényegesen súlyosabb nélkülözésben az emberiség egyébként is a folyamatos érték- és életvesztés állapotában lenne. Röviden, az ember „rendszertől függetlenül” vétkes a természeti erőforrások egyensúlyának korlátlan kitolhatóságába vetett hitben, azaz a piaci viselkedésre ebben a tekintetben nem a szűkösség állapota, hanem a potyautas mentalitás egy fajtája (overuse) jellemző.

Nagy Blanka: Vannak dolgok, amik nem tartoznak senkire

És vannak azok a magánügyek, amik azért tartoznak másokra is, hogy ezzel egy kicsit vállon veregessük magunkat mondván, mi figyelmeztettünk azzal másokat, hogy elmondtuk. Mossuk kezeink ezután, ha az illető nem tanul a hibánkból.

Az elmúlt időszak kemény volt. Nem kíméltek. Mutattam azt, hogy én igen, erős nő vagyok és igen, van pofám a másik arcomra is ütést kérni.

Megverekedtem az Orgióval, a Lokállal, Bayer Zsolttal, Bencsik Andrással, a Pesti Srácokkal és a többi szennyújsággal, amik árasztották magukból a gyűlöletet.

Megverekedtem a sok rossz kommenttel, amikben gyakran azt kívánták, hogy haljak meg és amúgy is ronda vagyok.
Erős voltam és büszke.

Ekkora veszélyt jelent az, ha gondolkodok és ezt el is merem mondani?
Büszkén vállaltam azt, hogy a kormány karaktergyilkosságot követ el rajtam.
Méltó ellenfelükre leltek.
Gondoltam.
Állandóan rólam lehetett olvasni.
Már a csapból is az folyt, hogy Nagy Blanka.
Egyszerre lettem az ország kedvenc “forradalmára” és egyszerre lettem egy hazaáruló utolsó senki.
Mindenki csak annyit láthatott:

A Nagy Blanka pert nyert, Nagy Blankával xy akar találkozni, Nagy Blanka felszólalt és ezrek tapsoltak neki, Nagy Blankát ide meg oda hívták meg. Nagy Blanka ennek meg ennek adott interjút. A Nagy Blankát….

Kedves barátaim!

A média nem számolt be mindenről.
A média nem számolt be arról, hogy én mennyi áldozatot hoztam azért, hogy mások kedvet kapjanak arra, hogy akarjanak és merjenek is változtatni (megjegyzem rengetegen kerestek fel, hogy motiváltam őket).
Az igazság az, drága olvasóim, hogy erre tettem fel mindent.
A média nem számol be arról, hogy voltak emberek, akik elfordultak tőlem, hogy voltak olyanok, akik nem köszöntek vissza…, hogy úgy jártam iskolába, hogy akkora gyomorgörcsöm volt, mint ház, hogy reggelente zokogtam, hogy nem akarok suliba menni, mert már nem csak egy átlagos álmos diák voltam.

Felismertek az utcán, fotózkodtak velem, jobbnál jobb lehetőségeket kaptam (amiket ezúton is köszönök). Nagy tudású politikusokkal, nagykövetekkel ültem egy asztalnál. Híresebbnél híresebb külföldi médiumoknak adtam interjút… The Guardian? BBC? CNN? Telegramma?
Ugyannnnnnnmááárrr.

Rengeteg embert vesztettem el, az osztályomat, amit nagyon szerettem, a legjobb barátomat, a tanáraim egy részét, ismerőseimet és azt az embert, aki minden dolog ellenére szeretett.
Ő volt az életem szerelme, a kis társam, a kis rókám, a kis babom (ennek hosszú sztorija van).
Túl sok voltam.
Túl ingerült.
Túl fáradt.

Ráment ez az egész arra a kapcsolatra, amitől én a megváltást vártam a nehéz napok elől.
Ma valami meghalt bennem, amikor az utolsó dobozt is kipakoltam a közös lakásunkból.
Nem volt felhőtlen 3 év, de én imádtam minden pillanatát.
A menyasszonya voltam. A picije. A szíve, a szerelme.

Összeroppan a lelkem, ha belegondolok, talán már soha többet nem fogsz “átjajolni”.
Voltak rossz és felelőtlen döntéseim, de ő volt és lesz az az ember, akire legbelül egy kicsit mindig várni fogok.
Lehet, hogy ez az érzés eltűnik idővel, de most ez van. Ezt érzem. Ne haragudj Babesz, elrontottam, elrontottuk.

Mindemellett voltak olyan emberek, akik mindvégig kiálltak mellettem.
Akik nem szégyellték azt, hogy én vagyok az a Nagy Blanka a hírekből. Ők azok, akik miatt igazán érdemes bármi!
Ők voltak a mosolyom igazi forrásai.

Közben megismertem embereket, akik nélkül ma már semmilyen módon nem tudnám elképzelni az életemet. Remélem, ők is így vannak ezzel.

Hogy miért írtam ezt le?
Talán, hogy sajnáltassam magam?
Kicsit.

Talán, hogy megveregessétek a vállam, hogy hajrá csak így tovább?
Lehet.
Talán, hogy növelhessem a kommentekkel a maradék önbizalmam?
Esélyes.

De a valódi ok az az, hogy nem minden az, amit a médiában láttok.
Ne higgyetek a médiának soha.
Kételkedjetek, tapasztaljátok meg, járjatok utána.
Hogy miért tűnt el Sándor Mária vagy Pukli István?
Nem tudom…

De talán azért, mert valójában nem kérdezték meg tőlük, hogy hogy vannak…
Nem kérdezősködtek a munkahelyükön, nem kérdezte őket a kutya se, csak az a szűk kör, akik eleve tudták a dolgokat
Ilyenkor nem elég a szűk kör.
Ilyenkor az kell, hogy odafigyeljünk a másikra, mert emberek vagyunk.

Nagy Blanka vagyok.

Gyakran sírok este, szeretem az almás rétest és szeretek szeretni.
Szeretek sétálni az erdőben és addig nevetni, amíg meg nem fájdul a hasam.
Félek a pókoktól és a kutyáktól, a kedvenc állatom a róka.
Utálom a pacal pörköltet és szeretek segíteni másoknak.

Szeretem, ha befonhatom a húgocskám haját és szeretek pletykálni az öcséimmel.
Szeret(t)em, ha a párom megfésüli a hajamat és szeretem a forró kakaó illatát.
A kedvenc csokim a Sport csoki és a Milky Way és igen… a mai napig imádom a Kinder Joyt.
Imádom a horrorfilmeket és a romantikus vígjátékot.
Nem szeretem, ha valaki szemetel.

Nagy Blanka vagyok.

Nem vagyok celeb, ellenzéki üdvöske és proli.
Egy 19 éves lány vagyok, akinek a nyakába szakadt a világ és akinek csak egy üzenete van a világ felé:

A valódi változást csak úgy érhetjük el, ha figyelünk egymásra. Egy ország, ahol ember embernek a farkasa, halálra van ítélve. Muszáj, hogy a sok rossz ellenére, megfogjuk a másik kezét és azt mondjuk: Segítek, mert ettől jobb embernek érzem magam. Segítek, mert attól vagyok ember, hogy nem hagyok senkit az út szélén…

Ha megosztod megköszönöm.
Ui.: Nem adom fel!

Nemsokára folytatom, amit elkezdtem, nagyobb hanggal, nagyobb kedvvel, nagyobb kitartással!

Történelemóra

Egy remekbe szabott interjú végén, Soros György apropóján, Schmidt Mária az alábbiakat mondja a riporternek: „Tudja, az apját, Soros Tivadart katolikusként regisztrálták 1916-ban, miután hadifogságba esett. Nem tudom, hogy tényleg zsidó-e. Miért térne vissza a zsidó hitre valaki a ’30-as években? Soha nem viselkedett zsidóként, egy rejtély a számomra.”

Ennyit mondott a történészasszonynak vélt pártpropagandista. Egy rejtély a számára.

Akkor hát segítsünk neki megfejteni ezt a rébuszt! Mondjuk el a Terror Háza Múzeum főigazgatójának, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárának, a Szabadság téri szárnyas ótvar éceszgéberének, a Sorsok Háza projektért – minden ellenkező híreszteléssel szemben, s a változatlanul hatályban lévő kormányrendelettel összhangban – felelős Közép- és Kelet-európai Történelmi és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány elnök asszonyának, hogy kis kezicsókolom, picinyt rosszul tetszik feltenni a kérdést. Ugyanis, tetszik tudni, a 30’-as években tündérlak Magyarhonban nem az volt a módi, hogy valaki fogta magát, aztán visszatért a zsidóságba, vagy nem tért vissza a zsidóságba, azt majd én döntöm el alapon. Viszont az volt a módi, hogy – meglehet, kissé udvariatlanul – meg sem kérdezték a jelölteket, hanem, tetszik tudni, megmondták nekik, kedves elnök asszony, hogy kikeresztelkedés ide, oltáriszentség oda, mik is ők valójában, mert azt majd mi döntjük el

(„Wer bei mir Jude ist, bestimme ich!” – „Az, hogy ki a zsidó, én mondom meg!”).

És ha elnök asszonynak elkerülte volna a gondos, a múltat objektíven pásztázó történészi figyelmét, halkan jelezném, hogy remek Reiseführerek, iránymutatók és tájékozódási felületek álltak a hőn szeretett hatóság rendelkezésére, amelyekkel magabiztosan és minden felesleges és kukacoskodó vitát elkerülve hozhatták meg bölcs döntéseiket: ott voltak például a nürnbergi törvények néven rendkívül népszerűvé vált jogszabályok, így például az Állampolgársági törvény (1935. szeptember 15.), amely Soros Tivadar bácsi dilemmájára biztos kezű eligazítást nyújtott, amennyiben legalább 3 zsidó nagyszülővel rendelkezett (teljesen zsidó), vagy 1 zsidó szülővel vagy 2 zsidó nagyszülővel (elsőfokú keverék), vagy 1 zsidó nagyszülővel (másodfokú keverék). Aztán szépen sorjában jöttek a magyarországi zsidótörvények is, amelyek közül már az első volt szíves deklarálni, hogy az 1919. augusztus 1. után kikeresztelkedetteket is zsidónak nevezte meg, aztán a második (1 szülő vagy legalább két nagyszülő zsidó, a három generáció óta megkeresztelkedetteket nem érintette a törvény), majd huss, egyszeriben kisurrant a harmadik zsidótörvény is, a törvényalkotó vigyázó szemét immár a nürnbergi törvényekre vetve, szigorúan a náci terminológia szerint (két nagyszülő esetében már zsidó).

Hát így volt ez, kérem szépen. Így volt ez Soros Tivadar bácsival, meg a kis Soros Gyurival is, aki bizonyára csak a gyerekek megszokott bújócskáját játszotta, amikor rejtőzködnie kellett.
Ha pedig önmagát a korszak nagy szakértőjének tekintő hölgy mindezt nem tudja, akkor számomra ennek oka az igazán nagy rejtély. S akkor most megsúgom neki: nemcsak a Soros-családdal, hanem még nagyon-nagyon sokakkal volt ez így akkoriban.

Gábor György

Mikor jó döntés Kálmán Olga?

Láttam ma Vágó Istvánt A nap híre című ATV-műsorban, majd Kunhalmi Ágnest az Egyenes Beszédben. Mindketten felidézték, ahogy az EP-választást követően Gyurcsány Ferenc még úgy nyilatkozott, hogy az EP-választáson elért siker nem befolyásolja sem a kerületi polgármester-jelöltek elosztásáról négy párt között létrejött megállapodást, sem pedig azt, hogy az előválasztás második fordulójában a DK Karácsony Gergelyt támogatja, majd néhány nap elteltével Dobrev Klára előállt azzal, hogy a DK az első fordulóban a független polgármester-jelöltként elinduló Kálmán Olgát támogatja.

Gyurcsány pár napja az Egyenes Beszédben ezt azzal indokolta, hogy Karácsony nem elég jó jelölt, nem elég harcos ellenfele a Fidesz jelöltjének, Tarlósnak, Kálmán Olga viszont igen, vele le lehet a Fideszt győzni. Nem volt kétségem, hogy az MSZP-ben ezt sokan szószegésnek tekintik. Ez derült ki Kunhalmi Ágnes mai interjújából is az Egyenes Beszédben. Ági őszinte felháborodással beszélt a történtekről és arról, hogy egy Momentum-aktivista azt kérdezte tőle, amikor kiderült a dolog: ezt akkor mindenkivel meg lehet csinálni?

Noha nagyon izgat minden politikai ügy, és ami izgat, arról írni szoktam ezen az oldalon, erről nem írtam. Pedig foglalkoztat, miként alighanem nagyon sokakat. Amikor egy járművön utazva megkaptam az e-mailt, amelynek csatolmányában nyomban megnézhettem Dobrev Klára és Kálmán Olga sajtótájékoztatóját, sőt, már amikor megláttam a képet, ahol egymás mellett megjelentek, és ebből azonnal megértettem, hogy miről lehet szó, én is megdöbbentem, mint annyian mások. Hosszan gondolkoztam a dolgon.

Én magam hosszú ideje azt gondolom, sokszor le is írtam, hogy önkényuralmi rendszerben élünk, ahol az ellenzék nem nyerhet választást.

Tudjuk, hogy a Fidesz úgy alakította át a választójogi törvényt, a választási eljárási törvényt, úgy alakítja a médiaviszonyokat, hogy ez ne fordulhasson elő. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy egy-egy időközi választást, egy-egy várost, kerületet az önkormányzati választásokon megnyerhet az ellenzék, mert ez az országos hatalmi viszonyokat nem érinti. Az EP-választással kapcsolatban sem hittem, amit számos ellenzéki politikus célként megfogalmazott, hogy elérhető volna, hogy a Fidesz kevesebb mandátumhoz jusson, mint az ellenzék. Azt sem hittem, hogy a fővárosban Tarlós legyőzhető lenne, vagy, hogy az ellenzék megszerezhetné azokat a kerületi polgármesteri posztokat, ahol az országgyűlési választáson nyert a Fidesz. Ez ugyanis már nem azt jelentené, hogy egy-egy helyen ugyan veszít, de egészében nyer a Fidesz, a főpolgármesteri poszt és a fővárosi közgyűlési többség elvesztése már olyan változás lenne, amely megingatná Orbán országos hatalmát. Ezt pedig mindenképpen meg fogják akadályozni. Ahogy öt éve úgy akadályozták meg, hogy a fővárosi közgyűlés listás választása helyett a kerületi polgármestereket emelték be a közgyűlésbe, vagyis többségi elvűvé tették a fővárosi közgyűlés választását is. Valamit most is találnának, ha a közvélemény-kutatások aggasztóak lennének.

Egyelőre ugyanis nem azok. Igaz, hogy mind az egyes budapesti kerületekben, mind a főváros egészében a Fidesszel szemben többsége van az ellenzéknek, akár még a Jobbik nélküli ellenzéknek is. Csakhogy

nem a Fidesz indul a főpolgármester-választáson, hanem Tarlós, aki jóval népszerűbb, mint a Fidesz.

Az eddigi kutatások szerint ugyan Karácsonynak vannak a legjobb esélyei Tarlóssal szemben a korábban felmerült ellenzéki jelöltek közül, de még neki is kisebbek az esélyei, mint Tarlósnak. A fideszes kerületi polgármesterek is többnyire jóval népszerűbbek az adott kerületben, mint a Fidesz. Mindeddig úgy látszott, hogy Karácsony is és az ellenzéki kerületi polgármester-jelöltek is akkor nyerhetnének, ha az általános politikai közhangulatban történne fordulat. Az EP-választás pedig azt mutatta, hogy ilyen fordulat nem történt, a Fidesz támogatottsága továbbra is nagyobb, mint az ellenzék egészéé, a Jobbikot is beleértve.

Kálmán Olga DK-s támogatásának az a nyilvánvaló alapgondolata, hogy az ő mint új szereplő fellépése ahhoz hasonló változást idézhet elő Budapesten az önkormányzati választáson, mint amit Dobrev Kláráé és a Momentum két lányáé az EP-választáson. Ahogy nekik mint új szereplőknek sikerült a DK illetve a Momentum mellett mozgósítani az ellenzéki választók százezreit, úgy sikerülhet Kálmán Olgának mint új politikai szereplőnek mozgósítania Tarlóssal szemben Budapest választóinak még szélesebb körét, és ennek hatása akár a kerületi polgármester- és képviselőválasztásokra is átterjedhet. Erre mondja Kálmán Olga, hogy a helyzet változott. Elvégre, aki elmegy, hogy Tarlóssal szemben Kálmán Olgára szavazzon, az könnyebben szavazhat Csepelen Borbély Lénárd Lászlóval, Óbudán Bús Balázzsal, a Terézvárosban Hassay Zsófiával, az Erzsébetvárosban Vattamányi András Zsolttal, Újpesten Wintermantel Zsolttal szemben az ellenzéki polgármester-jelöltre. (Öt olyan kerületet soroltam fel, ahol ma fideszes a polgármester, viszont az országgyűlési választáson a DK, az Együtt vagy a Párbeszéd „koordinált” jelöltje biztosan nyert. Még ennek az öt kerületi polgármesteri posztnak a megszerzése sem elég a fővárosi közgyűlési többséghez, ehhez további három-négy kerületet is meg kellene nyerni.) Azt tételezik fel tehát, hogy Kálmán Olgának az ilyen mozgósításra jóval nagyobb az esélye, mint Karácsonynak lenne.

Amit eddig leírtam, azok köztudott dolgok. Csak azért foglaltam így össze mindezt, mert végighallgattam az ATV két említett ma esti műsorát. Kunhalmi Ágnestől megint, minden korábbinál meggyőzőbben hallottam, hogy mekkora bizalmi válságot okozott az MSZP-ben és a Párbeszédben a DK váratlan döntése. Vágó István pedig azzal zárta érvelését, hogy ha Karácsony Gergő nyeri az előválasztást, akkor mindenki mögé áll, és ő indul Tarlós ellen, ha viszont Kálmán Olga nyeri, akkor ő indul októberben Tarlós ellen, és akkor helyes volt a DK döntése. Ez így szerintem nem pontos.

A DK döntése csak akkor igazolódik, ha Kálmán Olga nemcsak az előválasztást nyeri meg júniusban, hanem a főpolgármester-választást és a közgyűlési többséget is októberben.

Gondoljuk csak végig: a Dobrev–Cseh–Donáth-hatás arra volt elegendő, hogy az ellenzéken belül rendeződjenek át az erőviszonyok a DK és a Momentum javára, az MSZP–Párbeszéd, a Jobbik és az LMP rovására. Arra nem, hogy az ellenzék a Fidesszel szemben is erősebbnek bizonyuljon. Ha Kálmán Olga fellépése csak arra elég – és az előválasztás megnyerése ezt jelentené –, hogy az önkormányzati választáson megismétlődjön az ellenzéken belüli átrendeződés, de arra nem, hogy a Fidesszel szemben is győzni lehessen, az nem biztos, hogy megéri a DK iránt a többi demokratikus pártban fennálló bizalom megingását. Merthogy ott, ahol több párt együttműködésén múlik minden, a politikai sikernek nemcsak az erő, de a bizalom is feltétele.

Kedves Gyerekek!

Ma a kedvenc budapesti könyvtáraimról mondok egy rövid mesét.
Egyetemista koromtól kezdve négy könyvtárnak voltam a rendszeres látogatója: az Egyetemi Könyvtáré, ahol sok leendő kollégámmal, görög és latin patrisztikával, medievisztikával vagy judaisztikával foglalkozó szakemberrel ismerkedtem meg, s itt legeltethettem a szemem olyan hatalmasságokon, mint Dán Róbert, vagy az olykor-olykor emitt is felbukkanó Szilágyi János György.

Dán Róbert és Szilágyi János György már nincs közöttünk.

Ugyancsak sokat jártam az Országgyűlési Könyvtárba, ahol az egyetemekről kitiltott, zseniális Szabó Miklós, a Repülő egyetem állandó előadója tartotta „szakszemináriumait” 1956-ról, fasizmusról, a Horthy-korszak ideológiatörténetéről, vagy éppen a szovjet kommunista párt történetéről. A hetvenes-nyolcvanas években minden év október 23-án a megszokott, kopott farmerdzseki és farmernadrág helyett öltönyben érkezett, egész nap kint ült a dohányzóban, s azt hajtogatta: ma ünnep van, ma nem dolgozunk! Minden egyéb napon vele nyitott és vele zárt a könyvtár.

Szabó Miklós már nincs közöttünk.

A legtöbbet az MTA Könyvtárába jártam, még a régibe, ahol valóságos bálványok között üldögélhettem, s hallgathattam a fantasztikus vitákat a dohányzóban és a büfében. Itt dolgozott a nagy példaképem, későbbi kollégám és egyik mesterem, Altrichter Ferenc, itt dolgozott a másik nagy példaképem, szintén későbbi kollégám és mesterem, Vidrányi Katalin, itt dolgozott Mária Ludassy kolléganőm, akinek minden sorát és minden fordítását faltam, s aki, ha a ház falára firkált volna krikszkrakszokat, azokat is elolvastam volna, itt dolgozott Bence György és Kis János, akik még egy kéziratomat is elolvasták, mi több, véleményezték is azt! S itt volt könyvtáros Vekerdi László, no meg itt volt az olvasószolgálat vezetője Szabóné Garai Judit, aki – most már bevallhatom – számtalanszor engedélyezte, hogy a Migne Patrologia Graeca vagy a Patrologia Latina sorozatból hétvégére akár egy tucat kötetet is hazavigyek.

Ma már Vidrányi Kati, Bence Gyuri és Vekerdi László nincs közöttünk.

S – tartok tőle – amint az egész MTA-t beszántják és sóval behintik, a páratlan gyűjteménnyel rendelkező könyvtár sorsa sem fogja izgatni a „konzervatív-nemzeti-keresztény” barbárokat.
S végül sokat jártam az Országos Széchényi Könyvtárba: egyetemista koromban még a Nemzeti Múzeum épületébe, a nyolcvanas évek közepétől a Budavári Palota F épületébe, ahol a betérőt a „hungarikum”-gyűjtemény várta, meg néha-néha olyan bálványok, mint Szűcs Jenő vagy Hanák Péter.

Szűcs Jenő és Hanák Péter sincs már közöttünk.

És hamarosan az Országos Széchényi Könyvtár sem lesz többé: a „konzervatív-nemzeti-keresztény” barbárok egy kiszolgált, lepusztult, szűk és nedves pincéjű laktanyába kívánják deportálni a teljes állományt, pusztuljanak a könyvek, a kéziratok, a kódexek, pusztuljon az egész, szűnjenek meg végre a szakemberek, s legfőképp rohadjon meg a sok olvasó, hadd hülyüljön tovább az egész nemzet a „konzervatív-nemzeti-keresztény” barbárok képére és hasonlatosságára.
És semmi ok az aggodalomra: naná, hogy hülyülni fog, végzetesen, visszafordíthatatlanul.

Gábor György

Halottak háborúja

0

Úgy tűnik, Úzvölgyében egy katonatemetőnyi területen sem az első, sem a második világégés nem ért még véget. Látszólag halottak háborúja ez, egyesek valóban ott nyugszanak, mások nem, de végső soron áldozatok voltak mindannyian.

Viszont a napokban e földalatti háborúskodás immár földfeletti etnikai összecsapással is fenyegetett. Helyeslőleg hallgattam azokat az RMDSZ-es kollégákat, helyi vagy megyei magyar vezetőket, akik mérsékletre intettek mindenkit, és nem válaszoltak a provokációra. Értettem azt is, miért hangzott el többször, nemcsak magyar, hanem román újságírók vagy politikusok szájából, hogy ami Úzvölgyében zajlik, nem hasonlítható a huszonkilenc évvel ezelőtt Marosvásárhelyen történtekhez. Ilyenkor nem tanácsos fölösleges pánikot kelteni, és nem hasznos az egykori sebek felszakítása sem, hiszen tagadhatatlan, hogy máig nem derült fény 1990 fekete márciusának igazi bűnöseire, miközben a román igazságszolgáltatás újabban buzgón foglalkozik az 1989. decemberi forradalom – népfelkelés, államcsíny? – homályos vagy félhomályos részleteinek tisztázásával, sőt, a marosvásárhelyi márciuson átlépve a bukaresti június 13–15-öt is teszi-veszi az ügyészség.

Nem nehéz kitalálni,

hogy miért maradt ki ebből a román–román játszmából Marosvásárhely, és miért nem vizsgálták ki máig sem, hogy kik voltak az akkori események értelmi szerzői. Hát éppen azért, mert ez egy másik játszma volt: az így vagy úgy ma is folytatódó román–magyar konfliktus egyik tragikus pillanata. Ennek ellenére tényleg nem kell ezt Úzvölgye kapcsán felemlegetni. Vagy mégis? Más idők, más helyzet, mondhatná valaki. Nos, az idők csak akkor másak, ha mi is másak vagyunk. Románok is, magyarok is. Megváltoztunk-e huszonkilenc év alatt? Abból, amit látok, ez egyáltalán nem biztos. De ismétlem, egyetértek azzal, hogy a múlt felhánytorgatása könnyen a román–magyar viszony elmérgesedéséhez vezethet, aminek vannak is már jelei, például a román külügyminisztérium inkább konfliktuskereső, mintsem konfliktuskezelő nyilatkozatai. Mintha a külügyminiszter nem is ugyanaz a személy volna, aki ezelőtt huszonvalahány évvel sokszorosan nagyobb diplomáciai érzékről tett bizonyságot, ugyancsak román–magyar ügyekben.

Nem keresem hát az analógiákat a múlttal, de egy-két tanulságot talán nem árt megfogalmazni.

Beszéljünk például arról, hogy annak idején Marosvásárhelyen is felhasználta valaki – vagy valakik – az ortodox egyházat a görgényvölgyi románok mozgósítására. Most sem árt megkérdezni, hogy közvetlenül a pápalátogatás érzelgős, lelkendező levezénylése után, a háromnapos ökumené rózsaszínű felhőjéből kibontakozva, vajon miért vállalkozott ez az egyház – illetve bármelyik képviselője – ilyen megjósolhatóan konfliktussal fenyegető temetőavatásra.

Netán emlékezzünk arra, hogy csak akkor normalizálódott a helyzet Marosvásárhelyen, amikor a – még egyébként nagyon gyenge – központi hatalom hajlandó volt közbelépni.

Esetleg idézzük fel a kolozsvári Mátyás-szobor történetét, amikor a piros-sárga-kék pados polgármester magyarfaló lendületét csak úgy tudtuk megakasztani, hogy az állam elnökét és kormányát meggyőztük, nem érdeke senkinek az újabb etnikai feszültség.

Vagy gondoljunk vissza a marosvásárhelyi Bolyai középiskola miatti robbanásveszélyes helyzetre a kétezres években, és hogy egyik pillanatról a másikra abbamaradt minden tüntetés és ellentüntetés, ahogy a miniszterelnökkel sikerült megállapodni a mindkét fél által elfogadható megoldásban.

Aztán jöjjünk közelebb az időben, és utaljunk egy másik iskolaügyre, a szintén marosvásárhelyi római katolikus líceum helyzetének rendezésére, ugyancsak kormánydöntéssel.

Majd példálózzunk ismét egy történelmi szimbólummal, az aradi Szabadság-szoborral? Addig tartottak a tiltakozások, addig protestáltak a Nagy-Románia Párt hívei, amíg a kormány meg nem egyezett velünk, és egy kormányhatározattal visszaállíthattuk a szoborcsoportot.

Nem folytatom.

Abban az országban, ahol él majdnem másfél millió magyar, ne lehetne hatóságilag megvédeni egy magyar (és mellesleg: német) katonatemetőt, miközben – nagyon helyesen – háborítatlanul ott vannak országszerte mindenütt a szovjet hősök temetői? Nem analógia ez sem? Dehogynem! Ugyanis attól függetlenül, hogy ki melyik oldalon állt életében: a temető az temető.

Nem hiszek abban, hogy államfő, miniszterelnök, belügyminisztérium, hadügyminisztérium, titkosszolgálat, mindenki tehetetlen. Azt sem hiszem, hogy a bukaresti kormánypalota előtti erőszakos jelenetek csak úgy spontánul ismétlődtek meg Úzvölgyében, az Isten háta mögött. Ráadásul talán még egyik-másik szereplő is ugyanaz volt, mint a Victoriei téren. Klaus Johannis miért hallgat? Viorica Dăncilă miért hallgat? A pártelnökök miért hallgatnak? A hallgatás beleegyezés. De mibe? Abba, hogy egy adott pillanatban legionárius szertartásokra is emlékeztetett az úzvölgyi ünnepség?

Nem mindegy, mit tesznek ezután a csíkszentmártoniak vagy dormánfalviak, mint ahogy fontos a magyar kormány fellépése, az RMDSZ bukaresti közbenjárása, Hargita és Bákó megye különböző intézményeinek a reakciója is. Ám én most az államfőt is szeretném hallani. És a miniszterelnököt is. Vétkesek közt cinkos, aki néma. Mellesleg a külügyminiszterre már nem vagyok kíváncsi. Hátha mégis megmarad jó emlékezetemben olyannak, amilyen volt hajdanában. Bár nem nagyon hiszem.

Megoldás mindig van, ha azok, akiknek a hatalmat a kezébe adták a választók – bőven kapott az államfő is magyar szavazatokat –, hajlandók véleményt mondani és a véleményüknek érvényt szerezni. Erre valók a vezetők. Erre való az állam. A román állam is.

Markó Béla/transindex.ro

Milyen is vagyok, ha liberális vagyok?

Bármilyen véleményed lehet a politikáról. Bármilyen ruhát viselhetsz. Bárkinek vallhatsz szerelmet. Nekem meg bármilyen véleményem lehet róla. És ez alapján rólad.

Ha elég fontosnak tartalak, el is mondom a véleményemet. (Vagy nem.) Ha elég fontosnak tartasz, meg is hallgatsz. (Vagy nem.) Bármilyen fontosnak tartalak, nem érdekel, milyen véleményt vársz el tőlem. Helyesbítek: az, hogy mit vársz el, fontos lehet, de nem perdöntő a véleményem kialakításában. Továbbmegyek: lehetsz számomra tekintély, de csak az érdemeid alapján. Vagy azért, mert szeretlek. De mindig oka lesz annak, ha a véleményeddel egybehangzót vallok. Ez az ok lehet a véletlen. Lehet a hülyeség is. Azaz végső soron az egyetlen, ami megkülönböztet attól, aki nem liberális, az, hogy

nem hiszem, hogy elvárhatod tőlem ugyanazt a véleményt, ami a sajátod csak azért, mert a tied, és nem hiszem, hogy elvárhatom tőled a saját véleményemet csak azért, mert ez az enyém

(nekem szimpatikus, igaznak vagy helyesnek gondolom).

Ezért pont nem érdekel, hogy mit gondolsz, el kell-e fogadnom a „másságot”, az meg főleg nem, hogy szerinted örülnöm kellene neki. Nem érdekel tehát, mit írnál nekem elő csak azért, hogy könnyebb legyen velem élni, barátkozni, engem szeretni. Egyetlen dolog érdekel az előírásaiddal kapcsolatban: ha azokat társadalmi szinten akarod alkalmazni és jogszabályokba vagy közösségi normákba akarod oltani. Mert az sérti a szabadságomat és küzdeni fogok ez ellen. Nem a véleményed, hanem annak (kulturális, jogszabályi, „hallgatólagos” stb.) előírása ellen. Az észszerűség, argumentálhatóság önmagában nem érdekel, mert (1) engem meggyőzhettél, de másokat nem biztos, (2) lehet olyan véleményem, ami teljesen legitim, fontos nekem, de nem argumentálható.

Ha liberális vagyok, megvédem – de legalább meg akarom védeni – a szabadságomat bármilyen közösségi előírástól (ha nacionalista, ha a divatra vonatkozik, ha a „szociális igazságosságra”, ha a gumicukorka színére). Nacionalista (stb.) azért lehetek nehezen, mert én magam elfogadhatom a nacionalisták nemzetszemléletét, de liberálisként nem kényszeríthetem senkire, tehát végül nem lehetek nacionalista. A liberális szabadság oda-vissza alapon működik és tranzitív (a és b relációja áll b és c relációjára is a szabadság szempontjából), azaz legalább kétoldalú. És éppen azért, mert ilyen, nem barátja a szabadság tranzitivitását tagadó ideológiák elfogadásának, legyen ez nacionalizmus, progresszivizmus vagy éppen iszlamizmus.

Persze realista vagyok és tudom, hogy szabadság alapján nehéz berendezni társadalmakat, vannak és lesznek normák (hagyományok, hitek stb.), amelyek definíció szerint tagadják a szabadságomat, de ezekre is igaz, hogy minden ilyenre reflektálok és vagy elfogadom, vagy nem. A személyes kereszténység megfér a liberalizmusommal, de nem várhatom el mástól, és főleg nem hívhatom segítségül a közösséget vagy az államot, hogy másra kényszerítse ugyanezt. Bármennyire igaznak gondolom. Az igazságról való véleményem nem lehet mások szabadságának legitim gátja.

Élhetem, ahogy akarom – bármilyen „igazság” szerint – az életemet, de nem kényszeríthetem másra a mégoly felvilágosultnak, toleránsnak, nota bene szabadnak gondolt véleményemet.

Egy liberális nem kényszeríthet senkit szabadságra és elvileg nem vehetne részt olyan közösségi vállalkozásokban (pl. egy állam működtetésében), amelyek előírásokból és előírásban élnek. (A liberális tudja, hogy a demokratikus felhatalmazás semmiféle felhatalmazást nem ad az egyes ember szabadságának korlátozásában. Ez a felhatalmazás a szabadság és más – nem éppen liberális értékek – tradeoffjának optimális kialakítására terjed ki, amelynek során óhatatlanul sérül a szabadság. Ide tartozik mások anyagi előnyökhöz juttatása a jövedelmek redisztribúciójával, ami csökkentheti az én szabadságomat, de nem azért, mert csökkenti az anyagi lehetőségeimet, hanem mert nem egyeztem bele az aktusba. Vö. demokrácia vs. szabadság.)

A szabadság erkölcsileg igazolhatatlan korlátozásának – amikor valakinek nem a saját döntése önnön szabadságának korlátozása, mint amikor önmagát egy hagyománynak vagy közösségnek, pl. a családnak, önként veti alá, mert úgy gondolja, ezzel teljesebbé, értékesebbé válik az élete vagy mert ettől boldogabbnak érzi magát, tehát ezt a fajta korlátozást leszámítva a szabadság korlátozásának – kizárólag kényszer adhat okot: ilyen lehet a demokrácia, nem beszélve a diktatórikus rendszerekről – amelyek az élet megóvását a szabadság elé helyezik, jellemzőjeként a jogállam halálának -, vagy a természeti és egzisztenciális kényszerek. (Ez utóbbiakhoz tartozik most a klímaválság kapcsán annak belátása, hogy a természeti erőforrások nem állnak rendelkezésre korlátlanul, azaz a piac nem működhet földi körülmények között a teljes forrásbőség jegyében. Ennek a belátása azonban egyenesen vezet oda, hogy már nem okvetlen a szabadság korlátozásáról, hanem a feltételrendszerének és ezért az értelmének eltolódásáról van szó. Ennek taglalása azonban kivezet ebből a gondolatmenetből.)

Így vagyok tehát liberális.

A szabadságomnak és a szabadságodnak lehetnek korlátai, a liberalizmus nem hiszi, hogy nem lehetnek.

De azok megválasztása önkéntes, reflexiót kíván, mindenki saját reflexióját önmagára, ezért míg egyetérthetek szabadságkorlátozó eszmékkel, eszmedarabokkal, azokat nem tehetem a magamévá a szabadság vonatkozásában anélkül, hogy ezzel a saját liberalizmusomat tagadnám. De te sem teheted kötelességemmé, hogy tiszteljem a véleményed, csak azt, hogy toleráljam – kénytelen legyek elfogadni -, hogy az a véleményed, ami. Aztán vagy elkerüllek, vagy nem. Ez a szabadság.

Progresszivizmus az őrület és a fasizmus közötti pályán

Teljesen hihető – hiszen számos forrásból ismerhető -, hogy ha valaki adott volna egy interjút száz éve arról, hogy a születésétől fogva rá jellemző férfi jegyek ellenére nőnek képzeli magát, akkor még aznap megérkezett volna a háza elé egy rácsos autó nagy dudával és elvitték volna a legközelebbi zárt intézetbe. Harminc éve már nem vitték volna el, csak elkerülik az utcán. Tíz év múlva minden jel szerint hozzá fog tartozni a civilizáció (nyugati) fogalmához, hogy a összes munkahelyen LMBTQx kvóták lesznek (ti. a hozzáértésé mellett vagy akár vele szemben) és aki nem kezd el támogatóan vélekedni hangadó identitáskisebbségek elismeréshez való jogáról – tehát nem egyszerűen az emberek egymást összekötő erkölcsi és jogi egyenlőségéről – és nem támogatja ezt nyilvánosan érzékelhetően (lásd még békeharc, identitássztahanovizmus, életmódpozitivizmus, konfesszionális közösségek, felszabadítási teleológia) akár a saját kárára is az önérvényesítésben, az fasiszta. Jóllehet ez a helyzet maga lesz a fasizmus.

Tisztázzuk: liberalizmus akkor van, ha eldönthetem, hogyan vélekedem, és képviselhetem a véleményemet a nyilvánosságban,      amíg másnak nem ártok vele (fizikailag).

(Tehát a liberális nem lehet rabszolgatartó, de gondolhat és mondhat bármit a feketékről, ha nem uszít vele tettlegességre, legfeljebb magát járatja le stb.) Progresszivista gyökerű fasizmus ezzel szemben akkor van, ha csak egyféleképpen vélekedhetek, nota bene ezt kötelességemmé teszik és konfessziókat kell tartanom róla, ellenkező esetben magamnak ártok vele (akár fizikailag). A fizikai ártáson túlmenő képzelgések a károkról már mind erősen véleményesek. Annak kiderítésére, hogy mikortól ártok valakinek, ha nem bántom tettlegesen, ma ott vannak a személyiségjogi perek, és az ilyen sérelmeknek megvan a – meglehet, erősen labilis -tényállása a jogrendekben. De

az, hogy valakinek akkor is ártok, ha neki fontos ügyekben ütközik a véleményem az övével és ezt szóvá is teszem, az nonszensz.

Mégis ennek elkerülésére alakultak ki a mai „biztonságos terek” a hópihék által látogatott, pl. felsőoktatási intézményekben, de ennek megelőzése része gyakorlatilag az összes világcég etikai kódexének is, amelynek megszegése súlyos következményekkel jár az elkövetőkre. Az előbbi furcsa, de még mindig indokolható volna (vannak érzékenyebb lelkű embertársaink), ha nem terjedne ki pl. az egyetemi nyilvánosságra is és nem befolyásolna az állások és a grantek odaítélésétől kezdve a „helyes” fogalmáig mindent. Az utóbbi – corporate policy – viszont színtiszta üzleti érdek. Így ér össze egymással a rendszerint a progresszivizmussal együtt élő antikapitalizmus a kapitalista érdekekkel a nyugati világ legfontosabb inkorporált intézményeiben, az egyetemeken és a nagyvállalatokban, hogy egymást erősítve terjesszék – a szabadságellenességet. (Érzékelhetően ebben a posztban nem akármelyik életforma jogi elismerése, hanem kulturális totalitása és a mögöttes módszer ellen érvelek.)

A konfesszionális közösségekben, amikké a progresszivisták a nyugati társadalmakat akarják szervezni, az egyenlőségi napirendre rákerülő kritikus identitás- és életmódkérdésekben egyféle álláspont/módszer/nyelv (vö. egyenlőség, inkluzivitás, klíma, sex vs gender, emberi méltóság, társadalmi igazságosság, elfogadás vs. elnyomás, a fehér ember történelme stb.) lehetséges, amely azonban mégcsak nem is az összességben elérhető véleményének ütköztetésével alakul ki, hanem a nyilvánosságot uraló kisebbség programja/konstrukciója alapján. Ennek a programnak pedig egy algoritmusa van: a homogenitásé. Amelybe egyébként -a baloldal okulására – nem tartozik bele az anyagi (vagyoni, jövedelmi, hozzáférési, vagy akár az esély-) egyenlőség ügye.

A Hableány tragédiája: Felháborító koreai követelések

9

A dél-koreai kormány nem átallja azt követelni, hogy Magyarország nevezze meg a végzetes dunai hajóbaleset felelőseit. Hát nem tudják, hogy ilyesmi nálunk nem szokás? Hogy ez mennyire idegen a mi hagyományainktól?

Csak a naiv koreai gondolkodásmód foglalkozhat komolyan azzal a lehetőséggel, hogy  a pénzéhségből eredő szabályozatlanság okozta tömeges halál miatt magas beosztású személyt felelősségre vonjanak, vagy esetleg – ez még nevetségesebb elképzelés – valaki önkéntes lemondással vállalja a felelősséget.

Mi ezt – jogállamunk kifinomultságával, kerülve a nyers koreai módszereket – úgy szoktuk megoldani, hogy ősi magyar módon áldozati báránnyal engeszteljük ki a felháborodott népet – klasszikus példa, ahogy a Gyurcsány-féle gyilkos tüzijáték/ vihar kombó öt halálos áldozatáért folytatott “azonnali, gyors és alapos” vizsgálat eredményeként kirúgtak egy meteorológust és egy tűzoltót.

Hatalmas balszerencse azonban, hogy most nem az egyszerű magyar populust  kell gyógyszövegekkel altatni, hanem a koreai állam – magyar fülnek furcsán hangzó –  tisztességes és gyors eljárást kérő nyilatkozatának eleget tenni.

Az is baj hogy a múltban ragadt koreai erkölcs szerint nem elegendő egy hajókapitányt börtönbe küldeni; barbár szokásaik azt diktálják, hogy ilyen esetben valaki vállalja a politikai felelősséget is; azaz, a terület felelős vezetője mondjon le, mivel az ő figyelmének kellett volna kiterjednie szakterületének biztonságos működésére.

Aki meghajolva kér bocsánatot és vállalja felelősségét – a koreai utazásszervező (Daily Mail)
Különösen igaz ez jelen esetben, amikor a folyami közlekedés szabályozásáért felelős magyar állam még magában a dunai hajózásban is profitérdekeltséggel rendelkezik:  A balesetben érintett Viking Cruises  közösen tulajdonolja a Magyar Turisztikai Ügynökséggel a legfőbb dunai hajós céget, a Mahart Passnave-t.

Miniszter, főpolgármester, kataszrófavédelmi főmufti – félek, hogy ilyen sötét irányokba kalandoznak a mindenáron felelős személy után kutakodó koreai gondolatok.
A koreai kommandós már keresi a felelősöket

Hátborzongató csak rágondolni is, hogy a 2014-es koreai kompkatasztrófa miatt Csung Hongvon miniszterelnök nem átallott lemondani olyan átlátszó kifogással, miszerint
“az eltűntek családjának sírása még mindig ébren tart éjjelente”.

Értelmezhetetlen volt a koreai miniszterelnök azon kijelentése is, hogy a hajókatasztrófához “a társadalom minden szegletére jellemző különböző szabálytalanságok és rossz gyakorlatok” vezettek.

Absolute Beginner – ez a politikus lemondott egy kompbaleset miatt Koreai barátainknak meg kell érteniük: nem vagyunk (még) olyan gazdagok, mint ők, értékes káderek elvesztését egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak.

Turistaként azonban továbbra is szívesen várjuk koreai barátainkat:

a precízen kidolgozott jogszabályok és a szigorúan biztonsági előírások következetes alkalmazásának köszönhetően a jövőben már egészen biztosan nem fordulhat elő, hogy békés turisták leljék halálukat a magyar Országház árnyékában, akár tűzijáték élvezése (2006), akár sétahajózás közben (2019).

A felelősség alóli kibújás megelőzése érdekében indokoltnak tartom egy szerhasználatos katasztrófaügyi államtitkári poszt létrehozását. Ezen államtitkár egyetlen feladata az lenne, hogy értékes politikustársai megmentése érdekében állami hanyagság okozta katasztrófahelyzetben (pl. vörösiszap-elszabadulás)  bocsánatot kérjen a polgároktól és lemondjon.
Dr. Györei Péter ügyvéd

Csendes gondolatok

0

Tessék mondani miért olyan fontos, hogy a hajóbalesetért esetlegesen felelős hajóskapitány ukrán származású? Más lenne a leányzó fekvése, ha történetesen lengyel, vagy német esetleg ne adj isten magyar szülők gyermeke lenne?

Évekkel ezelőtt betelefonáltam az egyik kereskedelmi rádió élő műsorába, mert a műsorvezető egy a II. világháború során elkövetett gyilkossággal kapcsolatban azt mondta: „X.Y. csendőrőrmester saját kezűleg lőtt le három zsidót.”

Szerintem három embert lőtt le. Kisebb, esetleg nagyobb bűn lenne, ha történetesen más származású embert lőtt volna le?

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK