Blogles

Bokros Lajos értékelése a „Nemzeti Szégyen Kormányáról”

2018-02-07

A Modern Magyarország Mozgalom elnöke szerint a magyar gazdaság növekedése elsősorban nem a hazai teljesítménynek, hanem az európai konjunktúrának köszönhető. Az alábbiakban Bokros Lajos legújabb blogbejegyzését olvashatják.

Évértékelők évadja köszöntött be februárban a hazai pártoknál. Ilyenkor elvárt, hogy pártelnökök megmondják a tutit arról, hogyan nézett ki az elmúlt évben hazánk teljesítménye a nagyvilágban.

Nem akarok felülni divatnak, nem tartok részletes évértékelőt. Egy év a nemzet életében túl rövid idő, nincs mit értékelni rajta.

Két irányzatot azonban mégis megemlítenék. Ezek nem újak, nem tavalyiak, hanem immár évtizedesek. Fontos azonban, hogy az irányzat évtizede nem változik.

A nemzeti szégyen kormánya igen büszke arra, hogy a magyar gazdaság tavaly 3,7%-os növekedést ért el. Azt sugallják, mintha mindez az ő munkájuk eredménye volna.

Mi sem áll távolabb az igazságtól. Szomszédaink – Horvátország kivételével – mind gyorsabban növekedtek. Románia 5,5%-kal, Lengyelország 4,6%-kal, Csehország 4,5%-kal, Szlovákia 4,1%-kal, Szlovénia és Bulgária 4-4%-kal. Eredmény: tavaly leszakadtunk Közép- és Kelet-Európától.

Miért volt mégis 3,7%-os növekedés? Elsősorban a remek európai konjunktúra miatt, ami lehetővé tette az export kiugró növekedését. Ezen kívül csak a fogyasztás nőtt érdemben, elsősorban a béremelések és a kormány szavazatszerző intézkedései (pl. többszöri nyugdíjkiegészítés) miatt. A beruházások, a jövő motorjai, alig növekedtek és évek óta nagyon alacsony szinten mozognak. Megy kifelé a tőke.

A növekedés lehetne jóval magasabb, ha a kormány intézkedési ösztönöznék, nem pedig visszafognák a jövedelmező beruházásokat. Erről azonban egyáltalán nincs szó.

Másik fontos jellemzője a tavalyi évnek, hogy folytatódik a társadalmi leszakadás, és az uralkodó osztály teljes erkölcsi lezüllése. A most megismerhető OLAF-jelentésből napnál világosabban kiderült, hogy a kormányhoz közeli vállalkozók egy része bűnöző. Szevezett és tervezett költségvetési csalás gyanúja lengi körül a hazai közbeszerzések jelentős részét. A nemzeti szégyen kormánya mellé immár felsorakozott a nemzeti szégyen uralkodó osztálya.

Van min változtatni áprilisban.

Komoly szaktudással rendelkező, személyükben hiteles és tisztakezű vezetőkből alakuló kormányra van szüksége hazánknak. Hogy a leszakadást megállítsuk, majd elindítsuk a felzárkózást.

Ne nagyobb szeletet ígérjen minden párt az egyre kisebb kenyérből, hanem legyen olyan kormány, amelyik képes nagyobb kenyeret sütni. És olyan pék, amelyik nem lopja el kenyerünk felét.

Zátonyok közt sodródva

FüHü

2018-02-06

Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.

Azt hiszem eljött az ideje egy névváltoztatásnak, mégpedig egy lényegesnek, tudniillik a jobb időkben magát RMDSz-nek nevező mostanra a Fidesz itteni fiókpártjává átvedlő párt érett meg a névváltoztatásra. És senki ne mondja majd, hogy nem láttuk, nem hallottuk, hogy meglepett ami történt, hiszen én csak megírtam, de több százezren szavazataikkal támogatták és sunyításukkal továbbra is fenntartják a folyamatot. Demokrata, már rég nem (ha valaha is volt), szövetségi jellegét már néppárti besorolása is cáfolta, és ma már semmilyen más alternatívát el nem fogad, csak a Fideszt és vezérét.

Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.

Amikor azt mondja Kelemen Hunor, hogy a magyarországi ellenzéki pártoknak nincs helye az itteni politikában, mert minden igyekezetük fölösleges időtöltés „hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak … az RMDSZ a Fidesz-KDNP nemzetpolitikáját jónak és folytatandónak tartja”. Akkor magára, illetve pártjára húzza a Fidesz(-kádéenpé) programjának (Sic!) és tevékenységének jelzőit. Beleértve a sovinizmus – az idegengyűlölet – szélsőséges formáit is, ami ellen váltig hadakozik, ha román mezőnyben üti fel a fejét. Miközben a magyar kormányhoz egyre nagyobb mértékben hasonlító bukaresti pártszövetséghez köti itteni politikáját. A fiókpárt és a (pontosabban a Dragnea-féle) PSD viszonya nem valamilyen ideológiai alapon, vagy elvszerű politikai megegyezésen, hanem a közös zsákmányszerzésen alapul, valamint az illiberális állam bevezetésének törekvésén. Nehéz elfogadni ugyanis, hogy míg a magyarországi kormánypártokkal a néppárti együvé tartozást hangoztatva elfogult, sőt kizárólag azt támogatja a kampányban stb., addig Bukarestben a reakciós és illiberális, de formálisan a szocialista pártcsaládhoz tartozó párttal menetel, annak minden kudarca ellenére.

Kelemen Hunor és fiókpártja ma a híd, illetve előretolt helyőrség, szerepét tölti be Budapest és Bukarest között, csak nem a kisebbségi jogok, az európai értékek, vagy a jószomszédság stb., nevében, hanem az illiberalizmus, a diktatórikus vezetés, és az autokrácia kiépítésének a szószólójaként.

De nemcsak a fiókpárttá válás, a szervezeti és politikai autonómia (a reális és nem az autonómiázás közben föl-fölmerülőt, de hiszen a Fidesz bevallott ellensége mindenféle helyi, vagy intézményi autonómiának, centralizál, és államosít stb.) feladása okán, hanem, ha úgy tetszik, saját jogon és közvetlenül is kiérdemli a fenti minősítést, a jelzők sorozatát.

A decentrált fiókpárt, ellentmondva saját programjának is, diktatórikus, hiszen már semmiféle belső demokrácia szabályaihoz nem tartja magát. Programjában az szerepel, hogy: „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a romániai magyarság különböző autonóm, területi, politikai és rétegszervezeteinek érdekvédelmi közössége, amely országos és helyhatósági szinten ellátja a romániai magyarság politikai és közképviseletét, egyezteti és ösztönzi a társadalmi önszerveződés különböző formáit. A Szövetség tiszteletben tartja a politikai sokszínűség elvét.” Ezzel szemben Kelemen Hunor ellenzi még az ártatlan és udvariassági kapcsolatokat is magyarországi demokratikus pártokkal. Semmibe veszi saját szervezete platformjainak álláspontját, lesepri a palettáról politikai pluralizmus mindenféle kísérletét, kizárólagos módon tart igényt olyan hatalmi monopóliumra, amit diktatórikus vezetésnek nevezhetünk, jogosan. Az már kezd természetessé válni, hogy minden olyan emberjogi és a társadalmi szolidaritással kapcsolatos ügyben – szembe menve programjával – Budapest hatalmi érdekeinek megfelelő álláspontot képvisel, ami minden csak nem következetes, nem demokratikus és nem európai. Kelemen Hunor és fiókpártja határzárpárti, idegengyűlölő, homofób és hímsovén, reakciós, és mindenek fölött etno-nacionalista és populista.

Közben a sunyító politikusoktársak hallgatása azt „üzeni”, hogy a pénz, hogy a realpolitik, azért kell elfideszesedni, mert onnan jön a zsé (valójában a magyarországi adófizetők pénzének átláthatatlan és méltánytalan, klienteláris újraosztásáról van szó, amit a határokon is átcsorgatnak), csakhogy. Szerény számításaim szerint a múlt decemberében a fiókpárton kívüli személyek és szervezetek több támogatásban részesültek, mint a párt az elmúlt „hét bő esztendőben” összesen (az „akadémiákat” és egyéb láthatatlan klienshízlaló juttatásokat nem számítva, Kató Béla-Demeter Szilárd elhozott, illetve elvitt, vagy százmillió eurót). Aztán a reálpolitikának mondott árulással két gond is adódik. Egyrészről, mert az árulót nem fogadják bizalmukba azok sem, akik javára az árulás történt, valójában megvetik és adott alkalommal megszabadulnak tőle, hiszen ismét árulhat, most már a mások javára. Az a modortalanság, amivel a magyarországi ellenzék vezetőit fogadta a pártvezér, csak a jólneveltség, a diplomáciai érzék, a morális tartás hiányának tudható be (a rózsaszín pantalló átka?). Mert – egyelőre úgy néz ki – nem az a nagy veszély, hogy Orbán áprilisban veszít és jönnek azok, akiket most megalázott Kelemen Hunor, és akik, ha hatalomra kerülnek bosszút állnak. Tapasztalat, hogy azok megengedők és elnézők lesznek, hiszen demokraták, és nem gyarmatosítani, kiszolgáltatni, foglyul ejteni akarják a rommagyarságot, hanem saját céljai elérésében segíteni.

Viszont egészen más kockázat van itt, amitől Kelemen Hunor joggal szoronghat.

Ha nem sikerül elég rommagyart mozgósítani a Fideszre szavazáshoz, akkor lesz az igazi gond, hiszen bosszúállóbb politikusról nem tudunk az elmúlt lassan harminc esztendőben, mint Orbán Viktor.

És akkor mi rommagyarok hova álljunk? Mutatnak-e majd utat, vállalják-e a felelősséget Kelemen Hunor és tsai? Ma a pluralizmus ígéretének a feláldozásával és a rommagyarság jórészének félrevezetésével, a demokratikus politikai kultúra elfojtásával stb., fizetünk a fideszpártiságért, ha rosszul sül el az átszavazás, akkor majd anyagiakban is fizetünk a vezér(ek) téves politikájáért.

Azzal a „bölcs” de főként voluntarista meglátással utasítja el a párbeszédet a mai magyarországi ellenzék képviselőivel Kelemen Hunor, hogy „én úgy gondolom”, felesleges az itteni jelenlétük, hiszen ő tudja kire szavaz a rommagyarság, és ezzel vége mindenféle toleráns és demokratikus politikának. Hiába teszünk úgy, mintha mi sem változott volna, a rommagyarság nagy része (eltekintve attól a torz statisztikától, amit hangoztatnak, hogy tudniillik akik átszavaznak, azok szinte mind fideszpártiak, csakhogy a rommagyar összpolgárokhoz képest számuk elenyésző volt, és minden bizonnyal marad) képviselet nélkül sodródik az árral. Nincs „szövetség” és nincs egyetértés sem, ma az egyedüli vezér, „Karcfalva hangja” hallatszik: Felcsút és Teleormány között, félúton.

Magyari Nándor László

Milyen ma a politika?

FüHü

2018-01-30

Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.

Álságos módon még a kritikus elemzők is egyetlen lehetséges politikai kommunikációs fogásnak nevezik azt a jelenséget, mely korunk politikai mezőnyének és az ott ténykedő, illetve tétlenkedő személyeknek (stakeholders) a jellemzője, azt, hogy egyetlen ethosznak képesek hódolni és ez a képmutatásból és manipulációból fakadó haszonelvűség, az önös érdek paranoiás követése. Az „önközpontúság”, az, hogy a sztárpolitikusok csak önmagukat figyelik és senkire nincsenek tekintettel bonyolult korunk terméke, mely már-már lehetetlenné teszi a közjó fogalmának fölvetését is. Ezért aztán a rengeteg erőfeszítés, hogy alternatív tényeknek és posztigazságoknak tüntessék föl a közönséges hazudozást, a fedezet nélküli és igazolhatatlanul önkényes szavakat és mondatokat, megőrizni igyekezvén a beszélő hitelét, vagy legalábbis azt a látszatot keltve, mintha valóságosan is létezne (a politikus manapság csak kommunikátor, hiszen ideje jórészét az éterben, tévében és neten tölti; maga a megtestesült, illetve testetlen virtualitás, van is meg nincs is, lebegő részecskehalmaz és hullám, önmaga fénye, amit fényez minduntalan, de semmi más), nem csupán „felhőalapú” kommunikációs szolgáltatásként. Korunk politikusa személyiségtorzulás, maga a paranoia és nemcsak úgy, hogy a politikai mezőny lassan erodálja a résztvevők személyiségét, hanem már kezdetétől az. Szinte kivétel nélkül mellékes, sőt kontraproduktív, az erényes férfiak és nők kiválasztása, hiszen a feltétlen lojalitás, a zsarolhatóság stb., ritkán vagy soha nem társul kreativitással, a bátorság, önmérséklet, hűség, nagylelkűség, igazságosság, bölcs belátás, és társaik megmosolyogni való tulajdonságok. Hazai tájakon a smekkeria, egyszerre sok mindent jelölő fogalma, és a korrupt láncolatok logikájának követése, a gátlástalanság társul a föltétlen lojalitáshoz. Minden esetre az ethoszmentes személyiségtípus a nyerő, ha politikai funkciók osztogatása van napirenden. Arra akarnak rávenni, hogy ehhez, és ne a közjó morális elvárásaihoz, (deontológiai/kötelességtani normáihoz), mérjük a politikusok személyiségét, sőt teljesítményét úgyszintén.

A megnyilvánuló populizmus nem ideológia, vagy pragmatikus politikai stratégia (bizonyos értelemben anti-politika, hiszen ideológiai értelemben is homogén „nép”-fogalommal operál, mindenkit kizár a demos-ból, aki nem illik a saját maga adta definícióhoz, a legtöbbször az etnicista/kulturalista/maszkulin/homofób, stb., értelemben definiált nemzethez), hanem misszionárius tevékenység, hívő gyülekezetet, követők tömegét akarja megteremteni és kommunikációs paneljeivel, imáival egyben tartani (akár az alogéneknek/másfajúaknak kikiáltottak, a hitetlenek, kizárásával! A populisták istene kíméletlen és kirekesztő, intoleráns mindennel és mindenkivel, aki nem föltétlen híve, ezért a vallási tolerancia ünneplése, a muszlimok és mindenki más ellenes gyűlöletkampány kellős közepén, farizeizmus a javából).

A hebegés-habogás, és egyben öntelt demagóg és tartalmatlan populista nyilatkozatok, melyek az újonnan kinevezett miniszterek parlamenti meghallgatásáról kiszivárogtak jól jelzik: az az őrült – a politikai kommunikáció torz szabályai szerint – aki a közjó elvárásaihoz mérni merészeli a politikusoknak nemcsak cselekvéseit, hanem már szándékait, valamint morális tartását is. A miniszternek semmit sem kell tudni, semmihez sem kell érteni, csak hinni és vallani kell, a párthűség újra elsődleges, a visszarendeződés itt is tetten érhető, Ceaușescu tetszhalott csupán (pedig éppen százéves lenne, akárcsak az ünnep), sőt kormányon van, még ha a háttérben is. Dragnea 3.0 kormánya már beiktatásakor kitűnő példája a populista paranoiás politikának, a visszarendeződés biztos záloga, reakciós és korrupciópárti (a tanügyminiszter a plágium apologétája), demagóg (az energetikai miniszter – komikus, ha nem tragikus lenne – villanyégő elmélete szimbolizálhatná a leginkább az új kabinetet, de a gazdasági miniszter sem kismiska, csak éppen lámpalázas, több társához hasonlóan, nehezen fejezi ki magát anyanyelvén), tudatlan de dölyfös, büszke képviselője a nihilnek. A legtöbb újonnan kinevezett miniszter már túl van mandátuma legnehezebb napján, kisebb nagyobb nyelvi/nyelvtani hibákkal, de felolvasta/letette az esküt, és nem is fogunk hallani róla sokkal többet rövid mandátuma alatt.

A rommagyar politikai hatalmasok pedig követik a trendet – Budapest is ezt sugallja minden bizonnyal – és populista paranoiás kiszólásaik, mintegy természetes módon egy táborba terelik őket a visszarendeződés harmadik kormányával. Kelemen Hunor azt mondja az új kormányprogramról, hogy az „olyan, mintha a Mezőgazdasági minisztériumban írták volna meg, két sör között”, (lehet ez a rózsaszín pantalló átka?) másnap aztán megszavazza a parlamentben a Dăncilă-kormányt, “ad még egy esélyt a koalíciónak”, csak azt nem mondja ki, hogy mire? (Azt is mondják, hogy vannak konkrétumok a programban, melyet már ezelőtt is megszavaztak, de hát ez ellenérv!, hiszen harmadszorra ígérik, de egyszer sem váltották be. Az új miniszterelnök-asszony 2 év alatt 350 km autósztrádát ígér, ha összevetjük azzal, hogy az Erdélyi pálya 14 év alatt 62 kilométeresre nőtt, ezt az ígéretét biztosan tartani fogja /Lol/, sőt 250 km vasutat is épít, vagy felújít, ez még nem világos. Új adót sem vezetnek be, már persze az autóregisztrációs adót már márciustól ígéri a szaktárca vezetője stb. A helyi adminisztráció kieső jövedelmeinek pótlását még csak nem is ígérik stb.)

Plusz gond itt, és elhallgatással nem kezelhető, hogy a kisebbségi politizálásnak sajátos, a politikai mezőnyben egyedi módon strukturált helye, etikája van. Sajátos helyzetünk egyfelől deontológiai etikát követel, azaz minden közéleti/politikai lépést az emberi jogokra, nevezetesen a kisebbségi jogokra való hivatkozással, ahhoz mérten kell értékelni. A kisebbségpolitikában érvényes szimbolikus és pragmatikus cselekvések egy másik dimenzióban, az emberi jogok elsőbbségének feltételezett és mérceként használt mezőnyében is megméretettnek. Miért jó egy egész kisebbséget (ma már társadalomnak /gesellschaft/ nem mondanám, közösség /gemeinschaft/ meg sohasem volt) populista, etno-nacionalista, ráadásul két, rajtunk földrajzilag is kívüli, problémáinkra érzéketlen hatalomnak kiszolgáltatni? És a kérdés tovább vezet ahhoz, hogy helyes-e a politikai pluralizmus minden formájának elfojtása a kisebbségen belül? Lehet-e demokratikus az úgy megválasztott képviselet, hogy nincs pluralizmus, nincs választási lehetősége a kisebbséghez tartozóknak, akik foglyul estek a hatalmi elitnek? Képviselve vagyunk-e egyáltalán?

A mostani hezitálás és újbóli elköteleződés alapvető kérdéseket vet föl, pontosabban a kisebbségi politizálás mezejének újra strukturálását követeli meg. Még akkor is ha ennek sem intézményi, sem pedig személyi struktúrái nem adottak. Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.

Magyari Nándor László

Je suis menekült

FüHü

2018-01-29

Menekült vagyok. Nemrég még (huszon-akárhány évig) Magyarországon, újabban ismét itt, a dróton túl. Te is az vagy. Ráadásul az unokáid meg fogják egyszer kérdezni, mit csináltál akkor, amikor kerítést húztak a nevedben Európa közepére. Adtál-e vajas-mézes tejecskét korunk kisjézusának?

Nem is számolom már, hányadik nemzeti konzultáció volt ez a legutóbbi Magyarországon, viszont mellbevágott a KDNP-s Aradszki András, egyébként energiaügyért felelős államtitkár, parlamenti, napirend előtti felszólalása. Idézem: „Ma már tudjuk, hogy a fatimai harmadik titok szerint (…) a sátán legnagyobb és legvégső támadása az egyház ellen a családok elleni támadás lesz”

Aki kíváncsi rá, rákereshet, a fatimai titkok nem is szólnak a családokról, de ez legyen a legkisebb baj. Meg hogy Aradszki szövegírói összekeverik a szezont a fazonnal. Sokkal nagyobb gond, hogy súlyos szereptévesztést érzek már egy ideje a magyar közéletben. Hogy jön ahhoz a 21. században egy magyar parlamenti képviselő, hogy a katolikus egyház egyik, nevezzük így, dogmájára hivatkozva szólaljon föl a magyar parlamentben? Vagy, ha más szemszögből nézem: hogyan van képe keresztény értékekre hivatkozni, amikor az ország általa kiszolgált kormánya éppen humanitárius katasztrófát generál?

2012-től két évig magyart tanítottam idegen nyelvként a Bicskei Menekülttáborban. Akkoriban még a magyar államnak volt egy integrációs programja a menekültek számára, ennek egyik eleme volt a napi három nyelvóra. Korábban soha nem jártam Bicskén, amikor az akkor kiskamasz lányomnak mondtam, hova fogok járni dolgozni, eszébe jutott egy karácsonyi dal:

Idvezlégy kis Jézuska,

idvezlégy ó kisbaba!

Mért fekszel a jászolba’,

a hideg istállóba’?

Hol a fényes palota,

hol a kényes nyoszolya,

hol a lépes mézecske,

vajjal mázolt köcsöge?

Ó ha Magyarországban,

Bicske mezővárosban,

jöttél volna világra,

akadnál jobb országra.

Mert adnánk jó mézecskét,

vajas édes tejecskét,

szükségedet megszánnánk,

párnácskánkba takarnánk.

Bicskén viszont egészen más várt, mint amit a dalocska sejtetett. A városka szélén, a helyi Tescón túl, biztonsági őrök által védve élt 600-3000 ember, a hivatal kénye-kedve szerint működő fluktuációtól függően. Amíg ott dolgoztam, többnyire afgán családok voltak a táborban, és fiatal afrikai férfiak, Maliból, Eritreából, Elefántcsontpartról.

A Belügyminisztérium alkalmazottai, a bevándorlási hivatal ügyintézői, a szociális munkások, a biztonsági őrök, az időnként erőfitogtató céllal odavezényelt fiatalka rendőrök, a napi ügyeletet tartó egészségügyi nővér, de még a konyhai alkalmazottak is mind egyként bántak ezzel a sok emberrel: megvetéssel. Ahol csak lehetett, keresztbe tettek nekik, hátráltatták a menekültügyi eljárás menetét, megalázó sorbanállásra-kilincselésre kényszerítették őket a legapróbb ügyben is. Orvosi ellátás gyakorlatilag nem volt, heti két alkalommal jött orvos, egyébként egy nővér ügyelt, aki többnyire aszpirint osztott, és ha indokoltnak tartotta, mentőt hívott.

Egyszer egy aggódó afgán apa megütötte a nővért, mert az a beteg gyerekhez nem volt hajlandó mentőt hívni. Erre rögtön kijött a rendőrség is és a mentő is. A férfit bilincsben vitték el, a kislányt kísérő nélkül valahova, és napokig nem kapott a család információt arról, hova vitték a kiskorút, egyáltalán él-e.

Ha már gyerekekről esett szó – akik, ugye, ennek az egész menekültválságnak a legsérülékenyebb résztvevői – a helyi iskola csak 3-4 gyereket fogadott, a többi iskolás korút (voltak vagy ötvenen, 6-tól 18 évesig) egyetlen tanítónő tanította a tábor területén, a valami kideríthetetlen szempontból erre alkalmasnak ítélt középiskolások pedig Budapestre jártak be, a Than Károly iskolába (az igazsághoz hozzátartozik, hogy valamivel később, egy szerencsés igazgatóváltás után, bebocsátást nyertek a gyerekek a bicskei iskolába – ebből is látszik, mennyire az egyéni hozzáálláson múlik-múlt minden).

Millió sztorim van abból a két évből, annak idején, naponta magammal cipelve a diákjaim problémáit, mindenkinek erről meséltem. És minden nap, újra meg újra fölháborított az ott dolgozók hozzáállása, a menekülteknek pedig próbáltam az órán átadottakon kívül is segíteni: minden ismerős nekem gyűjtötte a színes ceruzákat, a cipőket-ruhákat, a menekülteket is alkalmazó cégek és a befogadó szomszédság címét (az integrációs program részeként ugyanis egy bizonyos idő után a diákjaimnak munkát-lakást kellett találniuk maguknak). A táborban rajtunk, tanárokon kívül csak a Cordelia Alapítvány állt igazán a menekültek rendelkezésére, ők is erejükön és lehetőségeiken fölül segítették a betegeiket. (Ez az alapítvány még 1996-ban jött létre azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson a Magyarországra érkező, kínzást vagy más súlyos traumát átélt menedékkérőknek, menekülteknek és családtagjaiknak pszichiátriai, pszichoterápiás, pszichológiai kezeléssel, pszicho-szociális tanácsadással.)

Aztán a Belügyminisztérium megszüntette a menekülteket integráló programot, és szép lassan elkezdődött az a gyűlöletkampány, amely most éppen a sororozásban csúcsosodik. És én azóta azon töprengek, honnan az emberekben ez a gyűlölet, ez a kirekesztés, és miért nem képesek meglátni a menekültek sorsában a sajátjukat.

Meggyőződésem, hogy Európa a menekültválság kezdete óta nagy változások előtt áll, hosszú távon nem fognak megmaradni az egynyelvű, egyvallású, homogén közösségek. Hogy képes lesz-e Európa közösen találni valamit, ami összetartja, egymással szolidáris közösséggé formálja ezt a sokszínű-soknyelvű földrészt, azt nem tudom. De remélem, hogy nem a xenofóbia lesz az összetartó erő.

Érvem egyetlen van: mindannyian menekültek vagyunk itt. Vagy akárhol. És a legelemibb emberi kötelességünk befogadni azokat, akik segítségért kopogtatnak az ajtónkon.

Johannes Reischl kovácsmester, a szépapám, Elzász-Lotharingiából érkezett Vajdaságba, és 1762-ben, Óbecsén kötött házasságot Tokodi Barbarával. Tudomásom szerint most élnek rokonaim Argentínában, Ausztráliában, Magyarországon, Portugáliában, Svájcban, Szerbiában, Szlovéniában.

A történelem szempontjából mi az a párszáz év, amit egy-egy nemzet eltölt adott határok között? Egy-egy családról nem is beszélve.

Menekült vagyok. Nemrég még (huszon-akárhány évig) Magyarországon, újabban ismét itt, a dróton túl. Te is az vagy. Ráadásul az unokáid meg fogják egyszer kérdezni, mit csináltál akkor, amikor kerítést húztak a nevedben Európa közepére. Adtál-e vajas-mézes tejecskét korunk kisjézusának?

Rajsli Emese

Egyensúlyhiány

FüHü

2018-01-23

Odaát pedig Orbán, amennyiben nem sikerül a kvóta, nem lesz elég a mozgósítás az átszavazásra, kevés lesz a hálavoks stb., benyújtja a számlát, és az igazán fájdalmas lesz (amúgy sem sikerült teljes jogú kliensé válnia a Kelemen vezette fő itteni Fidesz fiókpártnak, hiszen a nagy magyarországi adóösszegeket Kató Béla és Demeter Szilárd kezeli, a szövetségnek csak töredék jut!).

Két dolgot lehet, többé-kevésbé biztosan, állítani az új miniszterelnök-jelölttel kapcsolatban – már azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy szintén a PSD(kormányzó Szociáldemokrata Párt)-elnök teleormáni fief-jéből (Románia legdélibb tartományának hűbérbirtokáról) való – és mindkettő sötét időket vetít előre.

Egyik, hogy biztosan lojális pártelnökéhez, és ezt nem is rejti véka alá. Most már csak azt kellene tisztázni ezzel a lojalitással kapcsolatban, hogy mint egyfajta nem feltétlen racionális, érzelmileg beágyazott attitűd, mennyire stabil, mennyiben lehet hosszútávon, és főként, miniszterelnöki pozícióból gyakorolni. Ráadásul, amint azt Tăriceanu szenátus-elnök, a kormányzó hatalom kisebbik pártja vezérének szíves közléséből immár tudjuk, a miniszterelnök csak Dragnea (PSD elnök) helyettesítője, román kormányhangja, afféle „adminisztrátor”, ügyvivő feladatokat fog ellátni (sic!, ami persze törvényellenes, de kicsire már senki nem ad: ezennel a stróman miniszterelnök intézménye feltalálva!). Sejtésem, és az előzmények figyelembevételével képtelenség kormányzást egy külső – és ennyiben természetesen a dolgokat egy a kormányon kívüli pozícióból megítélő – személy kénye-kedvének megfelelően bonyolítani, miközben ez a helyzet akaratlanul is erodálja a föltétlen hűséget. Másfelől, mint minden érzelmi viszonyulás a hűség is illóanyag egykettőre elpárolog, nemcsak egy kifáradó házasságban, hanem annál inkább egy politikai (valójában klienteláris, a politikai korrupciót populizmussal eltakarni igyekvő) viszonyban, mely ráadásul kiegyensúlyozatlan. A mérleg nyelve egészen a beiktatásig Dragnea javára billen, ő van hatalmi helyzetben, ezt követően viszont az aszimetrikus viszony kiegyenlítődik, sőt előbb-utóbb – akár a két legutolsó miniszterelnök esetében – átbillen a mérleg és jön a konfliktus, majd a saját kormány elzavarása. Semmit sem változtak azok a körülmények, melyek két kormányfő és kormány, valamint nagyszámú miniszter menesztését eredményezte, nincs okunk azt föltételezni, hogy ez másképpen fog történni a közeljövőben. A beiktatásra váró Dăncila-kormány soron következő bukása a változatlan politikai mátrixba, abba a strukturális elrendeződésbe van előre bekódolva, mely eddig is válságot, kormányozhatatlanságot okozott.

A másik tudható dolog a kijelölt miniszterelnök-asszonnyal kapcsolatban az, hogy hangos híve az igazságszolgáltatást érintő módosításoknak, melyeket a politikai nyugat mellett az államelnök, és ami fontosabb a szakma és civil társadalom élesen ellenez. Ráadásul egy olyan pillanatban próbál kormányt alakítani, amikor a korrupció-ellenes harc jogi kereteit mindenáron módosítani, meglágyítani próbáló hatalom, egyszerre a parlamentet, a bírókat és ügyészeket, az államelnököt az EU és USA valamint a nyugati államok képviseletét, stb. rossz politikai kommunikációval, maga ellen fordította. Most a kedélyeket az a PSD-s párthatározat borzolja, mely, az ártatlanság vélelmére álságosan hivatkozva, megvádoltakat is „büszkén” engedélyez kormány–, illetve miniszteri funkcióba jelölni.

De a PSD-ALDE (a jelenlegi román kormánykoalíció) mindenekelőtt a civil társadalmat hívta ki maga ellen – mégpedig egyszerre annak szervezett és jó nyugati kapcsolatokkal rendelkező NGO-it, és ugyanakkor az utca emberét, a vox populit is – mozgósította maga ellen. Márpedig az utca hangja, a civilek, akikkel egyelőre nem tud mit kezdeni a parlamenti többséggel rendelkező hatalom, nagyon is mozgósítható, és máris aktív. Még el lehet hallgatni, illetve kicsinyíteni a részvevők számát, a szombati tüntetéseken, úgy tenni, mintha követeléseik el sem hangzottak volna, de a dolog minden bizonnyal folytatódni fog. Hatásukra pedig egyéb ügyek miatt – lásd. infláció, árfolyamesés, gondokat okozó adóreform, és mindenekelőtt a korrupció stb., stb. – elégedetlenkedők is csatlakozni fognak hozzá, újra bizonyítva, nem lehet populista jelszavakkal, a vox populi ellenében kormányozni.

Közelebb hozzánk, nagy kérdés, hogy érdemes-e a rommagyar politikai establishmentnek ezzel a kormánytöbbséggel menetelni? Vállalható-e egyáltalán Dragnea két szép szeméért a kooperáció, a rommagyar polgárság jórészének ellenében? Új fejlemény, hogy – az (i)gazságszolgáltatás újra szabályozási kísérlete, és a korrupciós ügyek miatt stb. – a rommagyar civil társadalom is mozgolódik, és ezt nem lehet másképpen értelmezni, mint ellenállást a rommagyar politika jelenlegi kurzusával szemben. Szombaton még csak egy-két tucatnyi civil tüntetett Bukarestben a hatalom, és alulértetten mindenképpen az azt követő szövetség ellen, de eddig is sok rommagyar vett részt a kormányellenes megmozdulásokban, és számuk növekedni fog. Olyan szolidaritás épülhet föl a civil társadalomban, ami az eddigi Fidesz inspirálta kisebbségi etnonacionalista politizálás kereteit kérdőjelezi meg, és akkor? (Érzékeli ezt Kelemen Hunor, legalábbis megbékélő, ha nem egyenesen elfogadó nyilatkozatot adott a tüntetőkről/tüntetésekről. Érthető, ha a magyarországi kampányban nem akar szembe menni egyetlen rommagyar irányzattal, vagy csoporttal sem, hiszen feladata van: mozgósítani Orbánra való szavazáshoz).

Minden esetre a kormányválságok és civil társadalmi megmozdulások egyre nyilvánvalóbbá teszik, amit eddig is lehetett tudni: nem lehet egyszerre két nacionál-populista hatalmat szolgálni (ezt a MinoritySafePack kezdeményezés előrelátható kudarca is jól érzékelteti), különösen kisebbségi helyzetben nem. Sem a Dragnea-Tăriceanu-pártiság, sem az Orbán-pártiság nem tartható egyszerre. És főként nem a kisebbségi – azaz általános emberi! – jogok következetes fenntartása, az érte való sokoldalú és az EU-t is implikáló politikai harc hangoztatása mellett. Nem foghat az illiberális macska liberális demokráciát, pláné nem egyszerre kint és bent – hogy a költőóriás szavait, ilyen vulgárisan parafrazáljam.

A nyárelő vízválasztó lesz a rommagyar politikában. Itt szárba szökkenhet a civil elégedetlenség, ha tovább menetelnek az egyre népszerűtlenebb (lassan már-már egészen abszurd, Ionesco-i) hatalommal, és a civil kurázsi is felhorkanhat, nyílt ellenállás és tüntetések jöhetnek, valamint újabb kormányválság. Ez viszont az előrehozott választásokat is valószínűsíti. Odaát pedig Orbán, amennyiben nem sikerül a kvóta, nem lesz elég a mozgósítás az átszavazásra, kevés lesz a hálavoks stb., benyújtja a számlát, és az igazán fájdalmas lesz (amúgy sem sikerült teljes jogú kliensé válnia a Kelemen vezette fő itteni Fidesz fiókpártnak, hiszen a nagy magyarországi adóösszegeket Kató Béla és Demeter Szilárd kezeli, a szövetségnek csak töredék jut!).

Magyari Nándor László

Másképpen az „ukrán nyugdíjasokról”

FüHü

2018-01-19

Nem tudom, felfigyeltek-e rá, kik válnak az első számú közellenséggé egyes magyarországi politikai szerveződések számára a választások napjához közeledve? Bizony-bizony ezzel a pozícióval egyre inkább a kárpátaljai „ukrán nyugdíjasokat” ruházzák fel. Cikkek és riportok sorozata készül róluk, melyekben lerántják a leplet csalárdságukról, kiderül egyebek mellett, hogy ezek az „ukrán nyugdíjasok” forint milliárdokkal apasztják a magyarországi nyugdíjkasszát, s szavazataikkal pofátlanul beleszólnak a magyarországi belpolitikába is.

Szögezzük le azt, ami nyílt titok: sok kárpátaljai magyar nyugdíjas, miután élt a visszahonosítás lehetőségével, lemondott ukrajnai járandóságáról, s ezzel párhuzamosan pedig – ismételten csak a meglévő jogszabályokból kiindulva, tehát nem törvénysértően – magyarországi járandóságot igényelt. Számukat csak saccolni lehet, mert a megyei Nyugdíjalap hivatalos közlése szerint 2010 és 2017 között 4451-en kérték ukrajnai nyugdíjuk folyósításának a megszüntetését. Mivel nem Magyarország a kizárólagos célország, s mivel időközben el is haláloztak közülük, aligha vannak többen 4 ezernél. Nem vitás az sem, hogy akadnak közöttük olyanok is, akik jogtalanul jutottak hozzá a magyar állampolgársághoz. Ugyanakkor ezek száma alighanem elenyésző egyrészt, másrészt az átveréshez ebben az esetben két félre volt szükség: a csaló mellett egy szemet hunyó magyarországi köztisztviselőre is.

A fentebbiekről azonban nem szólnak a riportok, cikkek. És sok egyéb másról sem. Például arról, hogy az „ukrán nyugdíjasok” igen jelentős hányada 1938 és 1946 között látta meg a napvilágot, tehát eleve magyar állampolgárnak született. Arról sem beszélnek a tényfeltárók, hogy Magyarországon egyes becslések szerint 40 ezer olyan, többnyire kárpátaljai magyar dolgozik legálisan, akiknek a felnevelése, taníttatása a magyar államnak egy fillérjébe sem került. Ennek ellenére ők azok, akik pótolják a krónikusan hiányzó munkaerőt, fizetik a mindenféle járulékokat. Így a nyugdíjkasszát is tetemes összeggel gazdagítják. És ezzel nem csupán a kárpátaljai „ukrán nyugdíjasok” járulékait állják, akik között feltehetően ott vannak saját szüleik, nagyszüleik is. A hivatalos statisztika szerint Magyarországon jelenleg négy aktív dolgozó tart el három nyugdíjast, más szóval mintegy 26 ezer magyarországi nyugdíjas is nekik köszönheti a havi rendszeres borítékot.

Egyfajta vádként hangzik el az is ezekben a riportokban, hogy ezek az „ukrán nyugdíjasok” felvásárolják a magyarországi határ menti települések lepukkadt házait. Holott ezért csak köszönet jár nekik, hisz azokat nem csupán megvásárolják, hanem lakhatóvá is teszik. Hangsúlyos szerepet kap az az állítás is, mely szerint az „ukrán nyugdíjasok” kirabolják a nyugdíjkasszát. Míg a többi tény sima elhallgatás, ez a vád alighanem a legnagyobb hazugság, amit a riportokban, cikkekben előadnak. Az internet révén tudniillik seperc alatt kiderül, hogy Magyarországon jelenleg 2,1 millió (!) nyugdíjas él, aminek a feltételezett 4 ezer mindössze 0,19 százaléka. Tehát állításuk szerint ez a 0,19 százalék a felelős 99,81 százalék minden kínkeservéért!

Ezek a cikkek, riportok feltehetően kihatással vannak azokra, akik a hasukkal és/vagy a pénztárcájuk tartalmával szavaznak Magyarországon. De mivel az éremnek két oldala van, az „ukrán nyugdíjasokat” is mozgósíthatja. Olyanokat is, akik csak néhány napfényes évet akartak öreg napjaikra, s eszük ágában sem volt beleszólni a belpolitikába. Ezek után nem is tehetnek mást, mint kilépnek szépen rendbe rakott botpaládi, barabási, lónyai, surányi stb. házukból, és elbaktatnak az illetékes szavazóhelyiségbe, hogy ők 4 ezren (!) eldöntsék, merre tartson a majd tízmilliós (!) Magyarország az elkövetkezendő négy esztendőben…

Kőszeghy Elemér (Kárpáti Igaz Szó)

2018. január 18.

Hiénamosoly és rossz póker-kéz

FüHü

2018-01-16

Hiába volt hajlandó cenzúrázni és lapot beszüntetni, szerkesztőket meneszteni a Kelemen-közeli médiát elfideszesíteni, a főnök (és a nevében (apró)pénzosztó, Nagy-Debreczeni házaspár), az Orbán-barát hobbyíró egymaga több pénzt szerzett az itteni média újabb einstandolására, mint a szövetség egésze.

Akármilyen szorgosan kémlelték profi kártyavetők a kedvező jeleket, nincsenek jó előjelek: az új év rosszul kezdődik – és minden bizonnyal rosszul is fog folytatódni – a román politikában. Alig múlt el a vízkereszt napja, s máris kormány nélkül az ország, mégpedig a Gyulafehérvári Nemzetgyűlés, nagy csinnadrattával bejelentett, centenáriumának évében. Úgy tűnik nem több fél évnél a PSD-s – ALDE-s kormányok garanciájának ideje, ennyi a miniszterelnökök reakció ideje, amíg rájönnek, hogy kormányon képtelenség úgy táncolni, ahogy Dragnea (és a párt) húzza(ák). És így is marad ez, amíg Dragnea húzza, amíg a szakértelem teljességgel lényegtelen kritérium a kormányzati pozíciók betöltésénél, illetve csak a személyes hűség, a feudális kötöttség, a klientelizmus számít; amíg a pártok zsákmányszerzésre, újabban pedig a felelősségre vonás elkerülésére épülnek; amíg a párt-patronátusi (kamarilla-politika) rendszer uralja a politikai mezőnyt, marad a teleormani (banán, azaz korrupt és álságos módon kormányzott) köztársaság, ahol a kormányzás művészete jószerével ismeretlen, a közjóra való hivatkozás pedig hiénamosolyt vált ki.

A kormányzás viszont mégsem utcasarki smekkeria (skaccok ügyeskedése, alvilági figurák kisded játéka), a dolgok természeténél fogva nem az, szakértelmet és integritást követel, viszont a többségi párt(ok) leadership-je minden, csak nem kompetens és nem tisztességes, ezért jóslom az elhúzódó válságot. Van, és minden bizonnyal lesz még Tudose-nél is lennebb, az inkompetencia, a középszerűség, illetve annál is gyengébb adottságú káderek hosszú sora vár ugrásra készen. (Tudose – minden elszólása és félművelt balgasága ellenére – utolsó napjaiban éppen helyesen kezdeményezte a kormány karcsúsítását, a bürokrácia megnyirbálását, a teleormani klientúra fontos kormánypozíciókból való hazavágását, csak hát későn és előkészítetlenül, ad hoc módon lépett föl, és szükségszerűen elbukott). Akik, máris halált megvető buzgalommal nyalják a megfelelő hátsó fertályt, de akik borítékolhatóan képtelenek lesznek a kormányzásra, háromperces rivaldafényt kapnak, majd újfent elzavarják őket, egészen addig, amíg a nagy kártyakeverőt (aki viszont most bevallotta: számára a kormányzás egyféle pókerjáték, jó vagy rossz lapjárás kérdése, és ő nem jó póker-kéz) el nem zavarja a következő patron (a PSD Iliescu óta a „Big Daddy”-k pártja, csak így müxik, a patriarchális vezetési stílus nélkül halott), és ez a pillanat még várat magára.

Dragnea egy számára kedvező összetételű – értsd zsarolható, hitegethető, illetve kliensekből összeverbuvált – vezető testületben (CEX) lemondásra kényszerítette a miniszterelnököt, de nincs még új jelölt, és főként nincs az államelnök által elfogadtatva. A válság-tanácskozás folytatódik és ez erodálja hatalmát, gátat vet autokratikus hajlamának, és az ellene folyó perek, minden megakadályozásukra tett próbálkozás dacára, folytatódnak (nem járhat a korsó a kútra míg a világ, csak míg eltörik). Csapdahelyzet ami kialakult, mert most már miután Dragnea azzal jött elő, hogy immár többet nem ő javasol miniszterelnök-jelöltet a pártján belül, ami persze sima szemfényvesztés. Viszont a párt nem is fog olyan befolyásos és kompetens, valamelyest is integráns személyt találni, aki – az előzmények ismeretében – elvállalná a funkciót, aki meg majd elvállalja az a lojalitásán kívül csak inkompetenciájával fog kitűnni: Dragnea újabb bábut keres, a mozgató drótok és spárgák, pálcikák és állványok, valamint a további kellékek és kulisszák maradnak.

Amúgy is sokféle olvasata lehetséges a mostani kormányválságnak, és még nincs vége a cirkusznak, hiszen messze az új kormány beiktatása, és egyáltalán nem tűnik sétagaloppnak, bármennyire is próbálják saját magukat is nyugtatgatni az illetékesek, a válság aktualizálódásának aktorai. És nehéz megjósolni, hogy az államelnök mit fog lépni, hiszen már a múltkori kormányválság idején megüzente, nem fog még egyszer egy Dragnea-bábut jelöltként elfogadni. (A jegyzetírás idején még nem döntöttek az új miniszterelnök-jelöltről, sőt még az ideiglenes, ügyvivő miniszterelnök személyéről sem). Könnyen meglehet, hogy Johannis az adott helyzetben úgy érti: a jelenlegi parlamenti többség képtelen a kormányzásra – és ebben van is valami – ezért akár új többséget is megpróbálhat létrehozni. Nem tudjuk, hogy az ALDE és Tăriceanu pontosan mit gondol, hiszen hallgatott a miniszterelnök és minisztereinek menesztéséről, illetve az előrehozott választások kierőltetése sem elképzelhetetlen.

És nincs esély a nyerésre egyik itteni Fidesz-fiókpárt számára sem, még ha úgy próbálják is feltüntetni, hogy Tudose zászlós elszólása hozzájárult bukásához (Érdekes megfigyelni, hogy akik most, különösen Magyarországon, a PC-beszéd ellen agitálnak, mennyire érzékenyek a „mások” szókimondására, miközben semmiféle kognitív disszonanciát át nem éreznek.) ez semmiféle politikai tőkét nem terem. A rossz pozicionálás, az elvtelen politizálás, és ennek következtében a több tűz közé szorultság egyre nyilvánvalóbban ellene fordul az önállóságukat vesztett rommagyar politikai formációknak.

Hiába volt hajlandó cenzúrázni és lapot beszüntetni, szerkesztőket meneszteni a Kelemen-közeli médiát elfideszesíteni, a főnök (és a nevében (apró)pénzosztó, Nagy-Debreczeni házaspár), az Orbán-barát hobbyíró egymaga több pénzt szerzett az itteni média újabb einstandolására, mint a szövetség egésze. Egy névtelen és mindezidáig ismeretlen alapítványnak (a fura hangzású Erdélyi Médiatér Egyesületnek) nagyobb beleszólása van a rommagyar médiapolitika alakulásába, mint a szövetségnek és megannyi médiaintézménynek, nagy nevű alapítványnak, vagy egyszerűen csak politikai lojalitás alapján összetákolt kuratóriumának együttvéve. És szemmel láthatóan többet ér Kató Béla jókor és jó helyen elhangzó „szerelmi vallomása” (aki ráadásul azt mondja, úgy kapott kilencven millió eurós támogatást, hogy ”Orbán Viktorral nem voltam barát, nem látogattuk egymás házát…”, mekkora költségvetési összeg járt volna, ha barátok?), mint az összes választott testület és vezér befolyása, politikai és egyéb programja, valamint „autonómiázása” egy helyen, hiszen az övé a nagy pénz. Gyakran látjuk majd, ahogy Kelemen Hunor másodhegedűsként vesz részt felavatási ünnepségeken, díszes és úrhatnám fogadásokon, és sorban áll egyházi támogatásért: megfordult a világ, és egyáltalán nem a javára. A rommagyar politikai képviselet csak nevében az, aminek lennie kellene, tehetetlen és kiszolgáltatott, önállóságát vesztett, decentralizált, gittegyletek és klienteláris hálózatok egyre kevésbé befolyásos, súlytalan hálózata. Meg kellene fordulni és más irányt venni, de nem látszik a visszaút. Azt hiszem a következő időszak egyre világosabbá teszi: zsákutca, amiben a politikai establishment jár, végén a fal várja és nagyot fog koppanni.

Magyari Nándor László

Rákosi elvtárs örülne…

FüHü

2018-01-11

Bokros Lajos, a Modern Magyarország Mozgalom (MoMa) elnöke legújabb bejegyzésében arról ír, hogy bár a „Nemzeti Szégyen Kormánya” egy idillikus országképet tár a magyar emberek elé, egyre kevesebben vannak, akiket meg lehet vezetni a hazugságokkal.

Rákosi elvtárs örülne, ha látná, hogy a „Nemzeti Ügyek kormánya” megvalósította a teljes nemzeti közmegegyezést – a magyar nemzet ugyanis állítólag egy emberként és szinte kivétel nélkül támogatja a ma ügyeletes nemzetvezér politikáját. A nemzeti szégyen kormányának állítása szerint fantasztikus eredményt hozott az adófizetők pénzéből finanszírozott ócska pártpropaganda: 2,3 millió ember utasította vissza a nem létező Soros-tervet. Ez a válaszadók több, mint 95 százaléka.

Süt a nap, lila az égbolt és a mezőn a tehenek.

Fütyülnek a rigók, mint a mókus fenn a fán…

Elhiszitek fiúk, ezt az általatok kitalált vastag hülyeséget? El tudjátok képzelni, hogy a nép annyira hülye, hogy elfogadja a ti hazugságra alapozott ködszurkálásotokat?

Ennyire lebecsülitek népünket? Azt hiszitek, hogy elhisszük, hogy 95% veletek ért egyet? Azt hiszitek, hogy elhisszük, hogy ilyen sok nektek előnyös válasz érkezett?

Nem sül le a képetekről a bőr ekkora hazugság nyomán?

A vezér és talpnyalói elvesztették minden valóságérzéküket és azt akarják, hogy mi is elveszítsük.

Hát nem. Inkább leleplezzük őket még akkor is, hogyha ez egyelőre hidegen hagyja a vezért.

A magyar nép tudja, hogy nincs Soros-terv. A magyar nemzet tudja, hogy minden kérdésetek aljas és olcsó hazugságon alapult.

A magyar nemzet tudja, hogy lopjátok az adófizetők pénzét – látványosan, mint az őrült „nemzeti konzultációra” fordított hatalmas összegekkel.

A magyar társadalom tudja, hogy lopjátok a nép vagyonát – látványosan, mint a magánnyugdíjpénztári befektetések elherdálásával, az EU-pénzek eltulajdonításával.

A jövőnket elloptátok.

De a lelkünket nem adjuk.

Kinevetünk benneteket.

Hamarosan eltűntök a történelem süllyesztőjében.

Szerző: Bokros Lajos, a Modern Magyarország Mozgalom elnöke

Az Orbán-erejű szél fúj, avagy Honfitársam újabb levele

FüHü

2018-01-11

Az Orbán-erejű szél fúj, avagy Honfitársam újabb levele

Most jelen pillanatban Budapest felől Orbán-erejű szél fúj, Belgrád felől meg érkezik a Farkasordító hideg. Ez a kettős éppen a fejünk felett találkozik… Harmadszor kéri, biztat, hogy éljek a demokratikus jogommal, és vegyek részt a magyar országgyűlési választásokon. Döntsünk közösen, írja, és még azt is, hogy számít rám. Harmadszor is elmondom, hogy tudom a dolgom. Van magamhoz való eszem…

Tisztelt Honfitársam!

Levelezgetünk, levelezgetünk… Már a harmadik levelét küldi nekem. Én meg jó kislányhoz illően válaszolok. Mert húzza a nyelvem…Azért ír nekem, mert december hónapban letette az állampolgársági esküt az egymilliomodik új magyar állampolgár. Szép szám. Külön öröm számunkra, hogy egy délvidéki, gunarasi fiatalember és családja tehette le ünnepélyes keretek között az állampolgársági esküt Budapesten, a Sándor-palotában. Magyarok. Külhoni magyarok. Magyarok az őseik, magyar iskolába jártak, magyarul beszélnek a mindennapokban. Magyarul gondolkodnak, magyarul álmodnak. Szorgalmasan dolgoznak, nevelik a gyerekeiket. Nem akarnak innen elmenni. Egy tanyán élnek, etetik az állatokat, művelik a földjeiket. Jó emberek. Megjelentek a tévében, az újságok címlapjain, most meg még az Ön levelében is.

Az írja, hogy mi, magyarok nagy lehetőség előtt állunk. A szűkösség évei után most a növekedés, a gyarapodás és a nemzeti büszkeség korszaka következik. Meggyőződése, hogy nemcsak Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medencében magyar nyelven írják a jövőt. Optimista hozzáállása van, nem vitás. Mi már itt, a Délvidéken megéltünk jó pár szűkös évet. Most jelen pillanatban Budapest felől Orbán-erejű szél fúj, Belgrád felől meg érkezik a Farkasordító hideg. Ez a kettős éppen a fejünk felett találkozik. Van itt minden, front, ciklon, anticiklon. Mindez idegességgel, ingerlékenységgel, fejfájással jár. A tüneteket nem mindig tudjuk csillapítani. Még nem érkezett meg a gyógyszer. Elégedetlenkednek sokan a közösségi oldalakon, a fodrásznál, a munkahelyükön, azután meg, ha lehetőség mutatkozik változtatni a dolgokon, akkor behúzódnak az egérlyukukba, és elfogyasztják a kapott szendvicsüket. A gyarapodásra ilyen körülmények között nem is gondolnak. A már meglévő éhes szájakat is nehéz etetni. Minimálbérből lehetetlen. A magyar-magyar kapcsolatok az egekben vannak, soha nem voltak még ilyen jók, mondják. Más a valóság, tájékozódjon egy kicsit tisztelt Honfitársam… Kérdezzen rá a magyar nyelvhasználatra, a magyar nyelvű tagozatok állapotára, a Nemzeti Tanácsok hatásköreire, az egyetlen magyar nyelvű napilapunk tájékoztatására, a délvidéki magyar emberek mindennapi harcaira… A büszkeségüket sokan feladták. Beálltak a sorba. A bólogatók sorába. Sokan kiléptek, elmentek külföldre. És még maradtak, akik itt akarnak élni, itt szeretnének boldogulni. És néha hallatják a hangjukat…

Harmadszor kéri, biztat, hogy éljek a demokratikus jogommal, és vegyek részt a magyar országgyűlési választásokon. Döntsünk közösen, írja, és még azt is, hogy számít rám. Harmadszor is elmondom, hogy tudom a dolgom. Van magamhoz való eszem…

Tisztelettel,

Egri Emma, valahonnan a Délvidékről

Káosz és porno – ’18

FüHü

2018-01-10

A rommagyar politikai képviselet egységének az újabb felületes és kényszeredett, kívülről diktált, kinyilatkoztatása, mégpedig egy tartalmatlan autonómiázás mellett, a gyengeség, a kiszolgáltatottság, a hatalomnélküliség és rossz pozicionálás biztos jele. Lassan a 18-as év mellé a 18-as piros karika is dukál ahhoz, amit ma rommagyar politikának lehet(ne) még nevezni (igaza van Kelemen Attila Árminnak, hogy már nem is kurvák, hanem stricik bonyolítják azt, amit politikának mondanak még): pornó a javából.

„Az igazat megvallva, semmi sem maradt, csak a szédület érzése, amivel semmit sem lehet kezdeni.” – Baudrillard

Éppen csak újévre fordult, s már körvonalazódik az év politikai üzenete: marad a KÁOSZ, a politikai osztály és a román, valamint a rommagyar polgárság napirendjének (ágendájának) egymástól való eltávolodása (Magyarország másik képlet, mely hosszabb kifejtésre érdemes), és a perverz populista-demagóg diskurzusok, melyek ezt elfedni igyekeznek. Példátlan dolog a politizálás színvonalának, olyan mélységekbe való süllyesztése, mint ami a jelenlegi – reménytelenségében is perverz, egyenesen pornográf – kormányzati intézkedések és kommunikáció, valamint a rommagyar politikát uraló, elkeseredett és kívülről irányított (decentrált) kaotikus kommunikációból (a szokványostól eltérő Brown-féle követhetetlen politikai mozgások) kiolvasható. Nincs itt hely és idő a kifejtésre, csak utalásszerűen jelzem, az elmúlt év vége megmutatta, hogy a korrupt politikusok mentegetésére épített kormányzás ismételten megbukott. Jön a kormányátalakítás (esetleg a saját miniszterelnök elzavarása), az örökös és perverz kétfrontos harc, egyfelől a priuszos pártvezér, Liviu Dragnea, és a mindenkori kormánya között, másfelől az államelnökkel. Aztán a reakciós és kiszámíthatatlan parlamenti mozgások (nem is igazán törvénykezés, hiszen ahhoz átgondolt stratégia, és szakértelem kellene, ami szemmel láthatóan hiányzik a jelenlegi képviselők és szenátorokból. Nem mellesleg a reakciósok közt is az egyik legreakciósabb a rommagyar képviselő, Márton Árpád, aki a békés civil tüntetésekben bányászjárást vél fölfedezni.), a korrupció legalizálási kísérletei, lehetetlenné teszik a kormányzást, és a nemzetközi mezőnyben is hiteltelenítik a román és rommagyar politikai kurzust.

És akkor jön az újabb, újfent hiteltelen, autonómiázás, ráadásul a legbutább és képtelenebb, a legkevésbé esélyes, (eszentés) tervezetre való utalással tett közös nyilatkozat formájában (Jól jön ez Szili Katalinnak, aki évente egyszer úgy tehet mintha dolgozna, mintha autonómia tervezeteket koordinálna, mintha egyáltalán létezne. És persze Dragneanak is jól jöhet még egy kis figyelemelterelő nacionalista uszításra, ha a téma még eléri a román médiák ingerküszöbét, a legnagyobb orvosi korrupciós ügy kellős közepén. Az aláírók még azt is elfelejtették, hogy nem 25, hanem 26 éve született a hivatkozott Kolozsvári Nyilatkozat, ezért az évforduló sem negyedszázados, de hát kit is érdekelhet ez? Ad-e még bárki is a kicsire?).

Jellemző a perverz és kaotikus politizálásra, hogy Kelemen Hunor, a legfőbb itteni Fidesz-fiókpárt vezére, még azon melegében, a közös nyilatkozat aláírását követve elsasszézott annak tartalma mellől, mondván: bár már két benyújtott autonómia-tervezet a parlamentben van, ezek mégsem a „nagy közös” tervezetek, mert az alkotmánymódosítást igényelne, és az ugye – gyakorlatilag – még hosszú távon is kivihetetlen. Azért persze a nyilatkozók, a jövőben, egyeztetni fognak autonómiázás, illetve tervezet-ügyben, magyarán együtt nyomják a süketet, ha arra kapnak Budapestről ukázt, ha kell ellentmondva minden józan észnek és figyelmen kívül hagyva a kedvezőtlen konjunktúrát. (Van, aki érti még ezt?). Márpedig a konjunktúra, a katalán függetlenségi-kísérlet és a nyomában, valamint a Brexit miatt is, elhúzódó válság okán is, különösen kedvezőtlen, az „autonómiák kiharcolásához”.

De az autonómiázás hitelteleníti a MinoritySafePack elfogadásáért folyó kampányt is, mert vagy európai védelem, a jelenlegi adminisztratív struktúrákban, a kisebbségeknek, vagy etno-territoriális és vegyes (illetve meghatározatlan) autonómia a cél, a kettő egyszerre nem megy, lényegében ellentmondanak egymásnak. A kisebbségi jogok terén való előrelépést sem az Orbán-féle Brüsszel-ellenes retorika, sem az autokráciák kiépítését, a jogállamiság csorbítását célzó politikák mellé való rommagyar politikai fölzárkózás, eufemisztikusan szólva, nem támogatja.

Aztán vannak azok a rusnya tartalmi dolgok, amiért állítólag a közös nyilatkozatot aláírták. És ha sorra vesszük a kitételeket, amiben a Fidesz itteni fiókszervezetei egyetértenek, akkor azt látjuk, hogy csupa ellentmondásos és tartalmatlan kijelentés alatt áll a vezérek aláírása. Elveket és vágyálmokat, egymással is összeférhetetlen kijelentéseket olvashatunk a nyilatkozatban. Mert a regionális autonómia, mint neve is jelzi terület-alapú, ezért nem (csak) a „tömbben élő magyarokra”, hanem mindenkire érvényes, aki adott területi egység lakója. Ráadásul – visszakanyarodva az SzNT-s tervezethez – ezt a területet immár, a „történelmi” székely székek, határainak rekonstrukciójával („az egykori székely székekre alapozva”) fogják meghatározni (Hol van már a legutóbbi autonómia-statútum, mely Maros-megyei prefektust rendel Kovászna és Hargita megyék fölé?), ne is kérdezzük, hogy kik és főleg hogy mikor. (Partium, határainak kialakítására még utalás sincsen, viszont másféle autonómiát, “kétnyelvű közigazgatást” kapna, meddig lehet még tarkítani a képet?). De különös az is, hogy a nyelvi jogokat, mint “az erdélyi magyarok összességének önkormányzatát” igyekeznek majd elfogadtatni, már-már a felismerhetetlenségig tágítva az önkormányzatiság – a román (és nemcsak) adminisztrációban amúgy is ismeretlen – fogalmát. Minden bizonnyal ezért is sikeredett értelmetlenre a mondat, mely körül írni kívánja ezt az „személyes önkormányzatiságot” „Erdély” (s persze értsd, Partium és Bánság) minden egyes magyar identitású személyére nézve. Ezért aztán a dadaista, kaotikus nyilatkozat, mely végül sem értelmet, sem érzelmet meg nem céloz, perverz politikai közjáték. Nyakkendősen előadott kis rommagyar politikai pornográfia, árnyékbokszolást előrevetítő káoszteremtés, a rend, a kiút fölvázolásának az ígérete nélkül.

Márpedig a spontánul előálló vagy mesterségesen gerjesztett káosz soha nem a kisebbségeknek, a hatalomnélkülieknek kedvez, hanem a hatalmasokat segíti, nem egyszer perverz, céljaik elérésében. A politikai szcéna káosza erőskezű politikusokat kíván, akik rendet, törvényt és biztonságot hoz(hatná)nak, illetve annak az illúzióját, szimulákrumát kommunikál(hat)ják, de akik mindig a kisebbségeket okolják a felfordulásért, és magukat dicsérik a „rendért”. Tudta ezt eddig a rommagyar politikai elit, de önállóságuk elvesztésével, szemmel láthatóan, ezt a gyakran csak ösztönös tudást is elveszítették, termelik a káoszt, de helyzetüknél fogva nem élhetnek a rendcsinálásnak még csak halovány ígéretével sem.

A rommagyar politikai képviselet egységének az újabb felületes és kényszeredett, kívülről diktált, kinyilatkoztatása, mégpedig egy tartalmatlan autonómiázás mellett, a gyengeség, a kiszolgáltatottság, a hatalomnélküliség és rossz pozicionálás biztos jele. Lassan a 18-as év mellé a 18-as piros karika is dukál ahhoz, amit ma rommagyar politikának lehet(ne) még nevezni (igaza van Kelemen Attila Árminnak, hogy már nem is kurvák, hanem stricik bonyolítják azt, amit politikának mondanak még): pornó a javából.

Magyari Nándor László

Továbbiak

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

Blogles

A Modern Magyarország Mozgalom elnöke szerint a magyar gazdaság növekedése elsősorban nem a hazai teljesítménynek, hanem az európai konjunktúrának köszönhető. Az alábbiakban Bokros Lajos legújabb blogbejegyzését olvashatják.

Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.

Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.

Bokros Lajos, a Modern Magyarország Mozgalom (MoMa) elnöke legújabb bejegyzésében arról ír, hogy bár a „Nemzeti Szégyen Kormánya” egy idillikus országképet tár a magyar emberek elé, egyre kevesebben vannak, akiket meg lehet vezetni a hazugságokkal.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA