Blogles Archives Page 18 of 41 › Független Hírügynökség

Rechnitz – színpadon a rohonci mészárlás (2008)

Stephen Elekes

-

2019-01-28

Rechnitz – színpadon a rohonci mészárlás (2008)

November 28-án Münchenben volt az ősbemutatója az irodalmi Nobel-díjas osztrák Elfriede Jelinek színdarabjának a Rechnitz (der Würgeengel) – nek. Erről az osztrák tévé esti (22:00h) híradójából (ZiB) értesültem, ahol a kulturális rovat rendszeresen élőadásban, a helyszínről szokott beszámolni az aktuális bemutatókról és azok azonnali visszhangjáról, fogadtatásáról. Aztán a Süddeutsche Zeitung is megemlékezett az eseményről. A magyar média viszont mélyen hallgatott, sőt még ma is hallgat. Pedig a színmű címe magyar vonatkozásra utal, hiszen Rechnitz a burgenlandi Rohonc német/osztrák neve. Azé a városé, ahol 1945 húsvétján 180 magyar munkaszolgálatost lőttek agyon, de sírjukat, tetemüket a mai napig nem találták meg.

A történet röviden: 1944 végén a front és a Vörös Hadsereg közeledte miatt Hitler védelmi vonal építését rendelte el az akkori német-magyar határ mentén. A parancs szerint minden településnek kötelessége megfelelő emberanyag biztosítása a védelmi munkálatok elvégzésére. A munkálatok oroszlánrészét azonban munkaszolgálatra behívott, és embertelen körülmények között tartott magyar zsidókkal végeztették. 1945 húsvétja táján az erődrendszer építésén dolgozó, elcsigázott, félholt kényszermunkások egy csoportját a rohonci Batthyányi kastély pincéjében helyezték el. A front (és a vég) közeledtével a kastély úrnője amolyan búcsú-party-t rendezett magas rangú német-nácik részére. Éjfélkor a félrészeg társaság elkezdte halomra lőni a védtelen, szerencsétlen magyarokat. A háború után a tettesek közül senkit sem vontak felelősségre. Kivéve a helyi náci körzetvezetőt, aki azzal védekezett, hogy ő, mint alacsonyabb beosztású helyi ember, nem volt hivatalos a „búcsúestre”, és az eset hallatán azonnal a gyilkolás abbahagyását követelte. A rohonciak pedig kiálltak egykori körzetvezetőjük mellett, mivel az a hitleri parancsot kijátszva a helybéliek helyett külföldi, idegen emberanyagot szerzett a védelmi munkálatokra. A holtesteket, ill. az azokat rejtő tömegsír(oka)t máig nem találták meg.

A történet szinte teljesen feledésbe merült, és csak néhány náci és holocaust kutató publikációjában tűnik fel. A rohonciak – tudat alatt – azzal védekeznek, hogy sem a tettesek, sem az áldozatok nem voltak helybéliek, ezért nincs sok közük a történtekhez. A múlt évben azonban ismét a média és az érdeklődés középpontjába került a rohonci mészárlás. David Litchfield a német iparmágnás Thyssen-család történetét kívánta megírni, amikor feltűnt neki az egyik családtag, Margit körüli különös titkolódzás. Végül kiderült, a magyaros hangzású név viselője nem más, mint gróf Batthyány Ivánné, született Margit Thyssen-Bornemisza, a rohonci kastély úrnője, a mészárlásba torkollott búcsú-party házigazdája. Litchfield állítása szerint a rohonci tömeggyilkosság feszegetése miatt nem talált német kiadót könyve megjelentetéséhez. Sőt spanyol kiadót sem, mivel a világhírű Thyssen-Bornemisza magángyűjtemény Madridban található. Végül a könyv Nagy-Britanniában jelent meg. Rajtam kívül (A Thyssen-Bornemisza család hallgatása – kattints rá!) a magyar média csak mérsékelt érdeklődést tanúsított a téma iránt.

Elfriede Jelinek művének ősbemutatója még a Litchfield könyvnél is kevesebb nyilvánosságot kapott Magyarországon. Mondhatni semmit. A színművet volt szerencsém Münchenben megnéznem. Magyar vonatkozást, de még csak utalást is alig találni a Nobel-díjas osztrák írónő színdarabjában. Jelinek valami nagy lelki konfliktust, lelkiismereti problémát próbál(t) felvázolni hallgatói, nézői előtt, amiről aztán sokáig elgondolkozhatnak a színházból távozást követően. A kétórás egyfelvonásos valójában egy monológ: Jelinek csapongó gondolatai ezzel a máig rejtélyes és fel nem dolgozott mészárlással kapcsolatban, amit öt hírnök segítségével mesél el. Hírnökein keresztül az írónő rengeteg szempontot, valós és képzeletbeli véleményt mutat be, ahogy a történet az egyénekben, a résztvevőkben, a szemtanúkban és leszármazottjaikban él, továbbél. Az időponton (1945), a háború végén, kívül szinte alig van utalás a helyszínre, a valódi szereplőkre, azok nevére, sőt még az áldozatok kilétére sem. A szerző valószínűleg így akarta műve problematikáját egyetemessé tenni, hogy aki a konkrét esetet nem ismeri, az is elgondolkozhasson: Ha közvetlen környezetünkben bűnt követtek el, akkor a közösség jövője és jóhíre érdekében erről még beszélni sem szabad. Vajon tényleg ilyen az ember, az emberiség?

Ausztria vagy a Batthyány név egyszer sem fordul elő a darabban. Egyetlenegyszer hangzik el a Margit név, legtöbbször csak a „Frau Gräfin” (grófnő asszonyság) utal a kastély asszonyára. Burgenland, vagy Rechnitz (Rohonc) neve is kimaradt. A németekről szólva az egyik hírnök elmondja, hogy azok „jöttek és (el)mentek”, – amivel Jelinek jelzi az osztrák mentalitást: „a szart nem mi (osztrákok) csináltuk”. Az osztrákokról egy szó sem esik. A magyarokra kétszer van utalás, egyszer, amikor arról beszélnek, hogy az oroszok (szovjet) a magyar határ felől érkeznek, majd amikor az áldozatokról jegyzi meg az egyik hírnök: „…hollandok vagy magyarok voltak…” Zsidókról egy szó sincs! Nem véletlen, hiszen erősen tartja magát az a modernkori „osztrák néphit”, miszerint „az Anschluss-t követően (1938) a zsidók elvándoroltak erről a területről.” A „zsidótlan”-ra sikeredett színmű jól tükrözi Jelinek egyetemes gondolatát, és egyben kritikáját: történt valami szörnyűséges, de az, ill. annak részletei, igazán senkit sem érdekel. Különösen az esemény színhelyén élőket nem érdekli, arra hivatkozva, hogy sem a tettesek, sem az áldozatok nem voltak helybéliek Az írónő végül annyira beleéli magát a borzalmakba, és az azt körbefonó közönybe, hogy egyik hírnöke kijelenti: ez (már) nem az én hazám.

Ez az utolsó gondolatmenet az, ami miatt valószínűleg nem Bécsben vagy valamelyik osztrák városban volt a darab ősbemutatója, hanem külföldön, Münchenben. Elfriede Jelinek színművei szinte rendszeresen botrányba fulladtak szülőföldjén, ezért 1995-ben saját maga tiltatta be azok ausztriai bemutatását, előadását. A 62 éves írónő meglehetősen kritikus a náci múlt osztrák feldolgozásával. Ennek tanúsága, hogy évtizedekig tagja volt az Osztrák Kommunista Pártnak. Valóságos nyelvművész. Kiválóan ismeri és használja a német nyelv szójátékait, szóvicceit. Ezekkel próbálja oldani – vagy éppen fokozni – a darab feszültségeit, a hírnökök időnkénti „nyelvbotlásait”. Pl. egyikük az operáról (Oper) beszél, majd mondókája végén észbe kap és kijavítja saját magát: „….akarom mondani áldozat (Opfer)…”. A Rechnitz sikeréhez nagyban hozzájárul(t) a színmű kísérőzenéje: Weber „A bűvös vadász” című operájának motívuma. E mögött is szójáték húzódik meg, hiszen a Weber opera eredeti német címe „Freischütz”, ami a szabadrúgáshoz (Freistoß) hasonlóan „szabadlővés”-t is jelenthet. Persze esetünkben a „bűvös vadász”-nak is van egy morbid áthallása.

A színdarab címében a város neve mellett zárójelben jelzett „der Würgeengel” viszont egyértelmű: az öldöklő angyal. Ezt az alcímet Jelinek Luis Buñuel 1962-ben készült azonos című (Az öldöklő angyal) filmjétől kölcsönözte, amelyben a Rechnitz-hez hasonlóan egy meghívott, előkelő(?), idegen(?) társaság egy átmulatott éjszaka után arra ébred, hogy nem tudja elhagyni a kastélyt…. A hírnökökkel való közlést, pedig Euripidész Bacchánsnők című művéből vette az írónő, amit Goethe a legnagyszerűbb görög tragédiának tartott. E két nagy példakép segítségével a Nobel-díjas Jelinek-nek sikerült túllépnie a volt szocialista országokban elfogadott, már-már agymosott antifasiszta klisén. Magyarországon is még mindig ugyanaz a szovjetrendszerbe gyökeredző, sztálinista, kirekesztő, előítéletekkel teli elképzelés uralkodik, miszerint az antifasiszta (náci-ellenes) csakis makulátlan baloldali, mi több csakis kommunista lehet, a fasiszta (náci), pedig az antiszemita szinonimája. Ez a felfogás semmiben sem különbözik a magyarországi jobboldal ugyancsak árokásó, sztereotip felfogásától, miszerint minden baloldali „komcsi” (azaz sztálinista, rákosista), és csak az, az „igazi” magyar, aki jobboldali.

Elfriede Jelinek gondolatvilágának középpontjában a tettes és áldozat viszonya áll, azzal kiegészítve, hogy a környezet, környezetünk, erre hogyan reagál, hogyan jegyzi le és meg az utókor számára. A Rohonc-on történtek, – de nemcsak az ott történtek! -, vajon hogyan kerülnek be a köztudatba, a történelembe, amikor a tettesek és az áldozatok után már a hírnökök sem lesznek? Az írónő kifinomult nyelvérzékére vall, amikor hírnöke szájába adja: ez (már) nem az én hazám. Nemhogy csak hazáját, Ausztriát, nem nevezi meg, de a haza szóra a német Heimat helyett a (harcias) germán Vaterland szót használja, aminek magyarul kb. az Anyaföld, felel meg.

Az ugyancsak Nobel-díjas Kertész Imrével szemben, aki egy serdülő kisember szemével, szemszögéből mutatja be a barbarizmust, és a túlélésért való küzdelmet, Jelinek „globálisan” próbál rávilágítani a tettes-áldozat viszonyra. Érdekes párhuzam: Kertész hőse a regény végén – ugyancsak egy monológban! – rendesen „beolvas” otthon maradt sorstársain keresztül az olvasónak. Jelinek viszont egy kétórás monológban hívja fel hallgatósága figyelmét a „no news is good news” (magyarul kb. amiről nem tudunk, az nincs) elv ártalmas, hamis állítására és beláthatatlan következményeire. Hogy Elfriede Jelinek Rohonc (Az öldöklő angyal) művét valaha is bemutatják Magyarországon, nem tudom, viszont egy biztos, annak sikere elsősorban a fordítástól, a német nyelvi szójátékok, szófordulatok, átültetésétől függ majd.

Kapcsolódó anyag
A Thyssen-Bornemisza család hallgatása – A David Lichtfield könyv magyar vonatkozásának bemutatása a brit Independent alapján. (Sunday, October 14, 2007)
David Litchfield Budapesten – ami az MTI jelentéséből kimaradt (Friday, March 27, 2009)
Labels: Batthyány Margit Thyssen, Rohonc

Tuesday, December 16, 2008

Miért nem szeretik a nacionalisták a katolicizmust?

FüHü

-

2019-01-27

0

Miért nem szeretik a nacionalisták a katolicizmust?

Krisztus első politikai tette volt – amivel meghatározta a nyugati civilizáció történetét -, hogy kiemelte a vallást a (zsidó) nemzet közegéből és egyetemes misszióval ruházta fel.

A „politikai” persze nagyon is idézőjelben értendő, hiszen éppen nem politikai célú volt ez a tett, ami egyúttal „forradalmat” is hozott a vallástörténetben: hogy ti. a vallás gyakorlása először az emberi történelemben – valóban túlvilági célra (az üdvözülésre) irányult. Ehhez képest a kereszténység – immár intézményesült formában – kétezer éve azzal küzd, hogy érvényt szerezzen az egyetemességének és túlvilági irányultságának. Mióta a nacionalizmus megjelent a színen mint az első tömegideológia és a tömegpolitikai gyakorlat, ebben a küzdelemben evidensen vesztésre áll.

De előtte sem volt egyszerű. Az egyetemesség igényét azelőtt legalábbis könnyebb volt fenntartani, de a túlvilági irányultság azóta gondot okoz, hogy a Római Birodalom államvallása lettünk (sic!) a IV. század elején, elkezdtünk földben és fémben gondolkozni, illetve bejelentettük igényünket a császári trón feletti rendelkezésre (a XI. század vége felé). A sokrétű – dogmatikai, intézményi, lelki – meghasonlások végkifejletére mutat de Maistre Considérations sur la France-ának érintésével (vagy kitérőjével) Dosztojevszkij híres Második Eljövetel-parafrázisa a Karamazov testvérekben, Bulgakov Mester és Margaritája stb: az Egyház megöli Krisztust, mert (egyebek mellett) fontosabb neki a hívek evilági ellenőrzése, mint túlvilági üdvözülése.

Az ellenőrzés kényszere persze biblikus alapú (a Bűnbeesés), de az eszközévé váló Egyház túlságosan emberivé vált. Ez csak fokozódott azzal, hogy az Egyház saját politikai hatalma a XIX. századra jelentőset zuhant, mert amit eddig valamelyest ötvözni tudott a saját apostoli küldetésével, ti. a politikai igényeit, azt ezután más eszmék társutasaként gyakorolhatta csak. A legfontosabb ilyen modern (politikai) eszme, amelynek a szolgálatába szegődött, a nacionalizmus volt, aminek eklatáns példája Horthy Magyarországa, ahol a nacionalizmus visszavetette a kereszténységet — ha lehet ilyet mondani — a judaisztikus állapotába: nemzetivé és politikaivá degradálta. Ez nem nagyon zavarta a híveket, akiknek fejében az állami propaganda nagy elánnal csinált és csinál máig „rendet” és hozza egy lapra az összehozhatatlant. A nacionalisták tehát régóta a korrekció igényével tekintenek az Egyházra és/vagy felül akarják írni a híveikben Egyház és vallás hagyományosan kettős – egyetemes és túlvilági – irányultságát. És nagyon nem szeretik a magukat megmakacsoló katolikusokat (lásd a pápa és egy maroknyi főpap sorsát a mai magyar kontextusban).

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy alkalmas feloldása ennek a konfliktusnak, ha a nacionalizmusra is fogékony hívő katolikus e két tartományt – amennyire lehet – elválasztja egymástól, illetve bizonyos helyzetekben konfliktusosként éli meg őket és a lelkiismerete szerint dönt. De az nem járható jelentős lelki veszteség nélkül, ha a katolicizmusát alárendeli a nacionalista állami propagandának.

A katolicizmus mindenesetre a népi formájában tömegideológia is lett politikai célok szolgálatában (míg eközben a katolicizmus legnagyobb gondolkodói – kvázi a hívő elit – Szent Ágoston és Szent Tamás nyomán mindig egyetemes és üdvtörténeti kontextusban éltek és alkottak). A kereszténységet persze sújtja a deszakralizáció, amelynek nyomán önmaga nem tud már saját erkölcsi világegyetemet létrehozni, amely sikerrel vehetné fel a versenyt a progresszióval az egyik oldalon, a nacionalizmusokkal a másikon. Ezért a gyengébb minőségű főpapjai vezetésével enged az utóbbiak szirénhangjának és belemegy abba a zsákutcába, amelyben krisztusi életet persze nem remélhet, de hatalmat még egy darabig igen. A hatalma azonban származékos és esetleges (a világi uraitól függ), az önálló ellenőrző szerepe is csekély az emberi erkölcsök fölött (ami a nacionalizmus előtt még indokolhatta a világi hatalmát), illetve itt és most csak a ködös „keresztény európai kultúra” védelme maradt neki legitimációként, de ebben evidensen nem Krisztushoz fordul inspirációért, hanem az anyagi támogatások osztogatóihoz.

(Ahol jelentősége volt, elválasztottam ebben az írásban a kereszténységet a katolicizmustól, az Egyházat egyetemes egyházként értettem, de nem foglalkoztam a nem-katolikus — reformátor – egyházakkal és szektákkal ezek eredendően nemzeti vagy lokális jellege és skizmatikus — nem-apostoli — alapítása miatt.)

Béndek Péter

Legitimációs krízis Nagy Britanniában – Diplomáciai jegyzet

FüHü

-

2019-01-25

0

Legitimációs krízis Nagy Britanniában – Diplomáciai jegyzet

„Nagy Britannia nem csak azzal kell szembesüljön, hogy jövőjét kockáztatja egy gazdaságilag és politikailag – sőt biztonságpolitikailag is – káros döntéssel, de elitje – nem csak a konzervatív, de a munkáspárti oldal – legitimitási krízisbe kergette az országot, továbbá radikálisan megosztotta a társadalmat. És akkor még nem beszéltünk a külpolitikai veszteségekről.”

Most, amikor finiséhez közeledik a brexitről szóló vita Nagy Britanniában – március 29-ig így vagy úgy el kellene dőlnie a dolognak – egyre határozottabban kirajzolódik, hogy a brexit melletti érvelések kevés, vagy még inkább semmilyen racionális elemet sem tartalmaznak, észszerű, megalapozott, sőt tudományosan is indokolható érvek kizárólag a maradást indokoló elemzésekben lelhetők fel.

Még a Theresa May által előadott megoldási javaslatok – A és B terv – sem tartoznak a racionális reakciók közzé; jól mutatja ezt az az egyszerű tény, hogy azokban egy pillanatra sem merül fel az unióban való bennmaradás lehetősége. Másrészt a miniszterelnök nem az általa előterjesztett alternatívák észszerűségét igyekezett indokolni, hanem csak az unióról való leválás kezelésének mikéntjét. Az a tény, hogy sem a kormány, sem a toryk, sem pedig az alsóház nem tudott dönteni egyik opció mellett sem, jól mutatja, hogy mennyire képtelen a helyzetet kialakító elit szembenézni azzal: Nagy Britannia számára teljességgel indokolatlan, sőt káros a kilépés az Európai Unióból.

Egy épp most publikált tanulmány – melyet egyébként a neves társadalomtudós, Sandra Kröger, az Exeteri Egyetem tanára jegyez – boncolgatja a legélesebben azt, hogy az az intellektuális képtelenség s az a pillanatnyi politikai haszonszerzés, mely az egész jelenséget jellemzi, nem csak a brexit-döntés utóéletét uralja, hanem ott volt már a 2016. június 23-i, gyakorlatilag mindenkit – legfőképpen a torykat – meglepő népszavazási végeredmény interpretációjában is. Gyorselemzések jelentek meg arról, hogy milyen demográfiai változások vezettek ide, hogy a – még Margaret Thatcher időszakában – leszakadt bánya- és agrárvidék lakosainak csöndes, de szívós lázadása döntötte el a dolgot stb. Arról senki sem beszélt, sem akkor sem azóta – írja Kröger –, hogy valóban legitim volt-e a 2016-os népszavazás.

Több szempont merül fel a szavazás legitimációjának megkérdőjelezésekor.

Mindenekelőtt az, hogy a döntés 52:48-as eredményt hozott. Ez egy parlamenti választás esetében egyértelműen legitim helyzetet teremt: egy párt lehetőséget kap arra, hogy négy éven át megvalósítsa politikáját; ha ebben kudarcot vall, akkor a következő választás korrigálhatja a tévedéseket, végrehajtói hatalmat adva egy másik pártnak és egy másik politikai akaratnak. Ám a brexit-népszavazás esetében a majdnem fele-fele arány rávilágít arra, hogy csak a lakosság egy része gondolta úgy, hogy támogat egy olyan döntést, amely később nem korrigálható már. A lakosság másik nagy csoportja viszont nem támogatta a brexitet. Arról most nem is beszélve, hogy – minden felmérés szerint – ma már a kilépéshez nincs meg a többségi akarat, bár hozzá kell tenni: még most sem lenne csekély azok száma, akik továbbra is a kilépésre szavaznának.

Egy ilyen döntésnél – írja Kröger – nem elég a politikai vita, ami egyébként Nagy Britanniában úgy-ahogy lezajlott. Tisztázni kell mindazt, ami az elgondolás megszületéséhez vezetett, s azt is, ami egy ilyen lépést követni fog. Ehhez képest a kilépést támogató populizmus inkább attól volt hangos, hogy milyen terhektől szabadul meg az ország, s hogyan szerzi vissza szuverenitását, arról viszont senki sem beszélt, hogy mitől esik majd el Nagy Britannia, s hogy az ország szuverenitásának legfőbb záloga a 21. században, ha bennmarad az unióban. David Cameron, a referendumot kiíró miniszterelnök történelmi bűne, hogy maga sem volt tudatában, melyik döntés mit hoz magával. Egészen pontosan: Cameron meg volt róla győződve, hogy a maradáspártiak szerzik meg a többséget, s ezzel legyűrheti saját pártjának, illetve az UKIP-nek a lázadóit. Ez nem csak politikai felelőtlenséget mutat, de azt is, hogy a miniszterelnök intellektuálisan sem tudott felnőni a feladathoz.

Cameron és a maradáspárti toryk további bűne, hogy – szemben az olyan hangadókkal, mint Boris Johnson, sőt a Cameron-kabinet hat minisztere, akik végigszántották kampányukkal azokat a térségeket, melyek lakói a brexitet támogatták – minimális kampányt folytattak, így nem hogy nem jelenítették meg álláspontjukat a kampányban, de még fel is erősítették ellenfeleik hangját. Nem mentség erre az sem, hogy Cameron és társai attól féltek, hogy a toryk brexitet-akaró tábora ellenül fordul, ezért úgy vesztettek, hogy ez a tábor nem csak, hogy ellenük fordult, de le is győzte őket.

A közhangulat nagyobb bölcsességet mutatott 2018 végén, állapítja meg Kröger, egyszerűen azáltal, hogy az emberek java része felismerte: a politikai osztályok – nem csak a toryk, de a Labour is – képtelenek megoldani a mai patthelyzetet. A felmérések azt mutatják, hogy a közvélemény túlnyomó többsége azt ajánlja a politikai döntéshozóknak, hogy forduljanak ismét a néphez: ismételjék meg a népszavazást. Szólhat az arról, hogy Nagy Britannia kilépjen-e vagy sem az unióból, vagy arról, hogy milyen alternatívákat támogatnának azután, hogy 2016-ban eldőlt: az ország kiválik az unióból. A hangulatnak ez a változása megint csak a legitimációs deficitet erősíti meg.

A Cameron-kabinet hat tagja, akik támogatták a brexitet: John Whittingdale, Theresa Villiers, Michael Gove, Chris Grayling, Iain Duncan Smith, Priti Patel

Kröger okos írásának ismeretében levonható a következtetés: Nagy Britannia nem csak azzal kell szembesüljön, hogy jövőjét kockáztatja egy gazdaságilag és politikailag – sőt biztonságpolitikailag is – káros döntéssel, de elitje – nem csak a konzervatív, de a munkáspárti oldal – legitimitási krízisbe kergette az országot, továbbá radikálisan megosztotta a társadalmat. És akkor még nem beszéltünk a külpolitikai veszteségekről.

Ara-Kovács Attila

Az Európai Unió gerince

FüHü

-

2019-01-24

0

Az Élysée Szerződés 1963-as aláírásakor Németország és Franciaország megbékítését szolgálta, valamint azt, hogy a két állam kapcsolatait „az egységes Európa felé vezető nélkülözhetetlen lépcsőfokká” tegyék. Kedden Angela Merkel és Emmanuel Macron, mindkettejük számára jelképes helyen, Aachenben (Aix-la-Chapelle) találkozott, hogy megújítsa ezt a szerződést a 21. század számára, egy olyan ünnepség keretében, amely mindezek ellenére emlékeztetett az Európa előtt álló kihívásokra.- olvashatjuk a The New York Timesban

A két ország, amely valaha ellenség volt, és milliónyi embert veszített a múlt század háborúiban, most a kontinens Európa-párti gyökerét alkotja. Merkel azonban már kifelé tart a hatalomból, és Macront jelentősen meggyengítették a hazai tiltakozások, és egyidejű hanyatlásuk azzal fenyeget, hogy üres kráter marad Európa sok évtizedes egység-projektjének középpontjában. Belső és külső erők az európai unió széttöredezését vetítik előre. Nagy-Britannia a tervek szerint március 29-én kilép az unióból, a Trump-kormányzat vámokkal fenyegetőzik, és megkérdőjelezi Washington NATO-elkötelezettségét. Magyarországon és Lengyelországban populista kormányok a liberális demokrácia és a jogállamiság alapvető elveit, Olaszországban pedig a hagyományos liberális értékeket kérőjelezik meg. „Merkel és Macron erős jelzést küldött: egy olyan időben, amikor a nacionalizmus egyre inkább tért hódít Európában, a két politikus megújítja az együttműködés és az egység ígéretét. Nem tudják megakadályozni a brexitet, és nem tudják száműzni a populizmust, de megmutatják, hogy milyennek kell lenni Európának, és hogyan kell működnie” – idézett a lap egy megfigyelőt. A francia-német barátság volt az Európai Unió gerince, amint a tömb a nyugat-európai államok főleg gazdasági szövetségéből egész Európára kiterjedő, 28 tagállamot tömörítő politikai tömbbé fejlődött. Ám a legújabb tagállamok közül – főleg keleten – gyanakodva szemlélik a Párizs és Berlin közötti barátság erejét. A „francia-német pár” továbbra is létfontosságú a kontinens jövője szempontjából, a bírálók szerint azonban az új szerződés a vállalások viszonylag gyenge ismétlése. Azt a kockázatot is hordozza, hogy bosszantja a kisebb keleti partnereket, amelyek egyre inkább lázadnak az ellen, amit a német és francia prioritások rájuk kényszerítésének látnak, különösen, ami a költségvetéseket és a migrációt illeti. Merkel korábban csalódást okozott Macronnak, mert természetéből adódó óvatossága hideg zuhany volt a francia elnök szenvedélyes reformterveire, ugyanakkor támogatni is akarja a francia elnököt és Európa iránti elkötelezettségét, különösen, amikor az odahaza problémákkal küzd. Mindketten felismerték a kihívásokat, de oknak tekintették ezeket az új szerződéshez. „A második világháború után 74 évvel, egy egész emberöltővel a magától értetődő dolgokat újra megkérdőjelezik. Ez a legfőbb oka annak, hogy újra rögzítenünk kell Németország és Franciaország EU-n belüli felelősségét, és szükség volt arra, hogy újraorientáljuk együttműködésünket” – mondta Merkel. A szerződésben egyebek között a gazdasági együttműködés „közös gazdasági övezet” útján való elmélyítéséről, továbbá a katonai beszerzések koordinálásáról van szó, amely utóbbi célja, hogy lehetővé váljon Európa önálló fellépése. A NATO keretén belül közös védelmi paktumról, közös védelmi és biztonsági tanács létrehozásáról is szól a dokumentum. Mindkét aláíró a maga módján felszólított egy olyan európai hadsereg létrehozására, amely önállóan fel tud lépni, amikor a NATO esetleg nem szándékozik részt venni egy konfliktus esetén. (Ez utóbbi Donald Trump dühös tweet-sorozatát váltotta ki.) Szorosan együtt kíván működni a két állam az ENSZ-ben is, ahol Franciaország a BT állandó tagja, míg a Németország nem az. A felek leszögezik, hogy együttműködnek a megújuló energiák részaránynak növelésében, és megerősítik elkötelezettségüket a 2015-ös párizsi klímaszerződésben foglaltak iránt. Franciaországban a szélsőjobb a dokumentum miatt a francia szuverenitás kiárusításával s árulással vádolta Macront. A dokumentum aláírását megelőző franciaországi vita tükrözi azt a veszélyt, amelyet a német-francia barátság jelent Európának a 21. században, amikor számos partnerállam a kapcsolat erejét nem hajtómotornak, hanem direktorátusnak látja. „Valaha a francia-német kapcsolat nélkülözhetetlen volt Európa számára, de ma ezt sokakban félelmeket is kelt, különösen a keleti szárnyon” – mondta a szerzőknek a German Marshall Fund európai programjának igazgatója, Jan Techau. Hozzátette: a dokumentum erőssége a kétoldalú elemekben van, de kétséges, hogy a nemzetközi elemek az EU többi tagállamában az európai projekt iránti mélyebb elkötelezettséget inspirálnak-e. „Egy vezetési igényről szóló jelzést finomabban kell megfogalmazni – nem hiszem, hogy ez beindítana valamit Európában” – mondta Techau.

Ara-Kovács Attila

Ausztria és Magyarország – gyermeteg viták

FüHü

-

2019-01-23

0

Ausztria és Magyarország – gyermeteg viták

„Az osztrák és a magyar magatartásban sok rokon vonás van, de mégsem azonos súlyúak. Egyrészt azért, mert az osztrákok meg tudják védeni saját pozícióikat, s ezzel valóban elérik céljaikat, miközben a magyar fellépés képtelen lesz elérni saját céljait. Mi több, komolyan ront majd az amúgy sem problémamentes osztrák-magyar kapcsolatokon.” – Ara Kovács Attila Diplomáciai jegyzete

Január 1-ével életbe lépett Ausztriában az a törvény, mely megvonja az osztrák szintű gyermektámogatást azoktól a külföldi munkavállalóktól, akik nem Ausztriában nevelik a gyerekeiket. Nem teljes elvonásról van szó, a családi pótlék ezután is jár, de mondjuk egy olyan magyar munkavállaló esetében, akinek gyermekei Magyarországon élnek, neki a magyar szintű támogatást fizetik ki. Bécs szerint legalább egymilliárd euróról van szó, amit a jövőben nem kívánnak átvállalni.

A magyar kormány jegyzékben tiltakozott az osztrák külügyminisztériumnál, s egyértelműsítette: a szerinte diszkriminatív lépés miatt Marianne Thyssen szociális ügyekben illetékes uniós biztoshoz fordul, s ha ennek sem lesz foganatja, akkor megtámadja a családi pótlék indexálását az Európai Bíróságon.

Kérdés azonban, hogy vajon milyen sikerrel…? Ugyanis, míg Budapest bűnös diszkriminációról beszél, az osztrák eljárás egyáltalán nem nevezhető diszkriminatívnak, hisz az tulajdonképpen nem csak a külföldi munkavállalókra, de osztrákokra is épp úgy vonatkozik, ha az ő gyermekei sem élnek Ausztriában.

Igaz, az érintett osztrákok száma minden bizonnyal elenyésző, ugyanakkor nagyon nagyszámú külföldit – főként kelet-európait – érint majd, az intézkedés, hisz sajnos bevett gyakorlattá vált, hogy a magyarok, csehek, szlovákok stb. többsége eddig sem vitte magával gyermekeit, de felvették értük az osztrák támogatást. Ez általános gyakorlatnak számít – érvelnek az osztrákok, s tudvalevő, hogy igazuk van.

Ennél fogva a Bécshez intézett tiltakozás és a fenyegetőzések aligha elégségesek, hogy Budapest kierőszakolja a törvény megváltoztatását. Akkor pedig mi az értelme az egésznek?

A lényeg épp ebben a körülményben rejlik. Nem tagadható, hogy a jobboldali osztrák kormány – melynek egyébként tagja a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) is – lázasan keresi azokat a témákat, amelyek – legyenek azok akár jogosak is, mint jelen esetben – kifejezetten a külföldiek ellen irányulnak, s demonstrálják azt, hogy Bécs mindent megtesz saját állampolgárainak, illetve az osztrák érdekeknek „védelmében”. Persze, nem feltételezhető, hogy Budapesten ne tudnák: tiltakozásuknak nem lesz foganatja, mert egyszerűen nincs igazuk. Az osztrákok ugyanis nem diszkriminálnak, hanem bezárnak egy olyan kiskaput, amit a kelet-európaiak előszeretettel használtak ki némi többletpénz reményében. Viszont a kakaskodással a magyar munkavállalók jogainak védelmét imitálják, s ezzel igyekeznek kielégíteni a populista elvárásokat.

Az osztrák és a magyar magatartásban sok rokon vonás van, de mégsem azonos súlyúak. Egyrészt azért, mert az osztrákok meg tudják védeni saját pozícióikat, s ezzel valóban elérik céljaikat, miközben a magyar fellépés képtelen lesz elérni saját céljait. Mi több, komolyan ront majd az amúgy sem problémamentes osztrák-magyar kapcsolatokon.

A jelenség sok tekintetben beszédes, sőt bizonyos értelemben számos egyéb tanulsággal is bír, hisz ennél plasztikusabban semmi sem képes kifejezni az európai radikális jobboldal, továbbá az Európa-szkeptikusok kontinentális összefogásának képtelenségét. Az elmúlt két évszázad során számos, rövidebb-hosszabb életet megélt internacionálét láthattunk már. Egyet azonban soha: a jobboldali pártokét. Nacionalizmusuk és az oly jellemző belső indulataikat tüzelő populizmusuk képtelenné teszi őket az összefogásra. A 20. században csak háborúkat tudtak kirobbantani, békét és megegyezést teremteni soha.

Trágár és már elmúlt 18

FüHü

-

2019-01-21

0

Nagyszerű hely ez az ország, nagyszerű gondolkodókkal, a szellem nagyszerű embereivel, építő, lelket melengető, szubtilis disputákkal, elegáns, mély és lényegre törő eszmecserékkel, dialógusokkal és kontroverziákkal.

Az elmúlt napokban a tömegdemokrácia adta lehetőségeket, távlatokat és parttalan kereteket bölcsen kihasználva, s a demokrácia édes gyümölcséből szakajtva tömegek fejtették ki, hogy akkor most a gimnazista lány beszélhet-e csúnyán, avagy nem beszélhet csúnyán, illendő-e és elfogadható-e úgy beszélni, ahogy, avagy nem illendő, sőt, egyenesen gusztustalan, elutasítandó, közerkölcsöket romboló és pusztító, az ősi szittya-keresztény magyar lelkülettől, mentalitástól és kultúrától nagyon is távoli, avagy éppen az ősi magyaros-hunos-betyáros-lóratermett habitus legőszintébb és legmélyebbről fakadó manifesztációja a smirglis nem-nem-soha, Ugocsa non coronat beszédmód. Érzékeny lelkületű művésznők sikkantották el a hazának, hogy juj és nem és nem és jaj és oh, borzalom, azzal a célzattal, hogy végre a nemzet asztalára kerüljön népünk legmeghatározóbb és legnemzetibb metafizikai sorskérdése: a hangképző szervek igénybevételével lehet-e bazdmegelni, hány éves kortól lehet, hány éves korig nem lehet, szülői felügyelet mellett vagy sem, s ha zöld utat kapna az illetlen beszéd, akkor ez, minden jel szerint, egy újabb Trianonnal érne fel a balsorstól annyit tépett és szaggatott nemzetünk és lélekben tizenötmilliós magyarságunk számára.
Aztán – még mindig a gimnazistánál maradva – véget nem érő filozófiai disputákat eredményezett annak felvetése, hogy a gimnazista lány, a proli szó használatával, átvéve a szót az őt támadó személy lexikai készletéből, marxistának minősül-e, avagy sem, marxista-e a lány tizenéves korosztálya a rendszerváltást követő 29. évben, vagy nem, mert ha igen, erről azok a tanárok tehetnek, akik persze még a marxizmus terminológiájában lubickolva szocializálódtak, ám ha mégsem, akkor mégis miért és hogyan? Netán felismerhetővé vált egy mélylélektani, tudat alatti, spontán és ösztönös, atavisztikus és a teremtéssel egyidejű, esetleg a teremtést már megelőző, preegzisztens, örökké élő és virágzó, intemporális, az ember antropológiai lényegét megképző hiányzó láncszem, a marxizmus (és leninizmus), akár a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem. A vita még nem zárult le, hála az égiek megengedő türelmének, folytatódik még, tisztázandó, ha én nem magamért, ki érettem; ha én csak magamért, mi vagyok én; s ha nem most, hát mikor? Mindenesetre kirajzolódott népünk előtt a jelen legnagyobb kihívása és feladata: tetszünk végre forradalmat csinálni a marxista köntöst öltött gimnazista lányok nemzetrontó pimaszsága ellenében, s közös erőfeszítéssel, megálljt parancsolva, leverve, s eltaposva végre a gyalázatost, a távoli tanyák múlt századi sötétlő ürességébe szemet vakító fényességességet angyali szárnyakkal elvivő-elhordozó, tündöklő demokráciánk (vesd össze Новая экономическая политика) ellen indított galád támadásukat.
Aztán Andy Vajna elhunyta alkalmából is szót kért a szabadon és kedvére nagypolitizáló nagyközönség, hogy megoszthassa az ő népével az ország grandiózus dilemmáját: most akkor szomorkodás, bú és gyász, avagy boldogság, vígság és ünnepnapok. Vagy-vagy, tertium non datur! És persze kijutott az özvegynek is mindenféle szelíd simogatás, találgatás, meg ide-oda adresszált jókívánság, vajh’ mi lészen most vele és belőle és neki és különben is.
Hát így.
Egyébként nem káromkodva, nem ribancozva, nem prolizva, nem marxista terminológiával dobálózva, nem a marxizmus klasszikusainak szókészletében tobzódva, nem proli- és parasztvakítva, nem vulgáris szavakat használva épp most verik szét a magyar tudomány teljes intézményrendszerét, intézeteket és kutatóközpontokat, az egész MTA-t, s vonják a tudományos kutatásokat állami-politikai-miniszteriális felügyelet alá, mert ők mondják meg, mi a tudomány és mi nem, ki a tudós és ki nem, s milyen eredményeket várnak a kutatások befejeztével és mit nem, mi cipelhető be vállainkon a tudomány nemzeti színű panteonjába, s mit kell kivetni onnan, örök szégyenre és kárhozatra, „mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”
Hát csak szóltam.

Gábor György

Pihe

FüHü

-

2019-01-21

0

Nehéz lesz elfelejteni azt a pillanatot, amikor először megjelent a telepen. Nemcsak én, hanem a négylábúak is azonnal elhallgattak, annyira gyönyörű volt. Nem volt magas, középtermetűnél kisebb, vékony, törékeny végtagokkal, hófehér selymes bundában. A nevét is innen kaphatta, mert amint a szél beleborzolt szőrzetébe, ezer pihe fodrozódott. Még Rex, a farkas is abbahagyta a lihegést, s feszülten nézte maga előtt a zsákmányt. Az a típusú szuka volt, akire elég egy pillantást vetni, hogy a szerelem sötét vermébe zuhanjunk. Még Perec, a kissé buta, de annál jóindulatúbb labrador is kiejtette a szájából megszokott, szénné rágott botját.
Pihe viszont elfordította fejét, nem nézett senkire. Nem annyira a szégyenlősség volt az oka, sőt, tudatában volt szépségének. Inkább hagyta, hogy legyen elég idő a csodálatra. Magam is megdöbbentem, hogy nem azonnal szagolgatják, holott ez ebeknél ez minden további ismerkedés feltétele. Na ja, csak az emberek olyan ostobák, hogy nem foglalkoznak a testi kémiával, a vágy laboratóriumával, hanem bátran összeházasodnak, holott egymás szagát sem bírják.
Vagyis Pihe baromi jó nő volt, s pont ez okozta a problémát. Igazi luxus kurva, aki nem barátkozik senkivel, akinek nincs meg hozzá a tehetősége. Még Szvetlana, a kaukázusi pásztor is hiába emelte égnek a farkát és fejét, s vonult mint vérben gázoló római hadvezér, Pihe levegőnek nézte.
Lehet, hogy már elkötelezte magát!-próbáltam jóindulatúan közeledni felé. Esetleg vallásos, és szüzességi fogadalmat tett?- ugrattam magam. Rákiáltottam a nevét, hátha engem elfogad társalkodónak. A szeme sarkából egyet pillantott, ennyi.
Pihe! Mi van, édes kiskutyám, rám se hederítesz?! Hozzám! Most!- adtam ki az ember legfurcsább tulajdonságát magamból, vagyis parancsoltam neki. Az esetek 9O % ban az van, ami az embernél, ilyenkor szót fogadnak vakon. Pihe elszaladt a telep végébe, egy mogyoró bokor mögé.

Pár óra alatt rájöttem, hogy egy hihetetlen hülye került a kezem alá, akit már a második órában gyűlöltem. De nemcsak én, az összes többi kutya is, mindegy, hogy tacskó, dalmata, vagy akita volt, de még az Istennél is jóindulatúbb golden retriverek is messze elkerülték. Persze, én nem hagytam magam, volt már nekem hasonló nőm, akkor vesztettem, de most már öreg vagyok, tudom, hogy kell ezekkel bánni. Illetve hittem, mint tudtam, mert a dög mindig elbújt, elfutott, egyszer a talicska alól húztam ki, máskor meg a ponyva alá settenkedett be.
Az ilyen önmagában való szépség azért nem sokáig izgatja még az embert sem. Három óra után már nem gondoltam a pihéire, pillantása tűszerű voltára, futása szellő könnyűségére, olvasni kezdtem az ebeknek Thomas Mann: Doktor Faustuszát. Nagyon szerették a német polgári ízlést, Kafkát kevésbé, amiért nem haragudtam rájuk, hisz mégis csak állatok, akik álmaikban bajor polgárok szeretnének lenni. Körbeültek, volt, amelyik a fejét a lábamra hajtotta, ott aludt el. A regény közepén tartottunk, pont annál a résznél, amikor Leverkhün elkapja a prostituálttól a szifiliszt, amikor feleszméltem, hogy már jó két órája nem láttam a csajszit. Becsuktam a könyvet, némi morgolódás hallatszott, utat rugdaltam közöttük, és keresni kezdtem. Két órával később világossá vált számomra, hogy hiába, megszökött.

Homlokomról pergett az izzadtság, amikor a főnökömet felhívtam a szörnyű hírrel. Innen még kutya soha nem szökött meg. Egy francia buldog, és egy uszkár-tacskó keverék ellenőrizte le anno a szögesdrót kerítést, s nem volt luk. Ha lett volna, azonnal kiszöknek rajta, profik voltak. Az a típusú kutyák voltak, akik csak azért maradtak meg egy helyen, mert ehhez volt kedvük.
-Megszökött a Pihe!- nyögtem száradt torokkal.
-Nem hiszem. Nézz körül rendesen.
– Már háromszor megcsináltam a normál kontrollt, de semmi. Esküszöm, még a lavór alá is benéztem. Körbe jártam mindenütt, az erdő alját is átkutattam.
Mindjárt ott vagyok. -tette le a telefont a főnök, de nem volt ideges. Csak akkor, amikor ő sem találta sehol.
Biztos, fejben számolt, azért lett kicsit ideges, s gyújtott egyik cigiről a másikra. Gazdag tulaj kedvenceit babusgattunk, tudtuk, a beugró százezer forint, ha elveszik. A profit forgott kockán, s ennek a nyomorult ribancnak az élete.

Erdő vette körül a telepet, ahol a bikficek napköziztek. Az erdőben meg mindenféle állat van, például vadászok. Semmi bajunk nem volt velük soha, de azt tudtuk, hogyha kutyát látnak, megszületik bennük az idióta gyilkos, s az ölés után vigyorognak. A fekete sörét vörös peremével igazán jól mutathat a fehér pihék között. Egy döglött kutya meg soha nem királynő egy ravatalon.
Tehetetlenül megegyeztünk abban, hogy megvárjuk a másnap reggelt, addig kamuzunk a gazdiknak valamit. Hogy a Százegy kiskutya megy a moziba, arra megyünk csoportosan…

Amikor megjelent kilenc óra körül a kapuban, nem ismertünk rá. A nap is a szemünkbe sütött, de nem ezért. Azt hittük, valamelyik kóbor eb, aki beakar kéredzkedni A VIP sátorba, hogy menőkkel pacsizzon. A feje lógott, alulról rimánkodva nézett ránk. Egész testében remegett. A fehér pihék helyett a vajszintól egészen a sárgáig koszosodott.
Végig tapogattuk, kerestünk sebet, harapás nyomot, kullancsot, szálkát, elektromos pásztor ütést, de semmi. A főnök elröhögte, aminek oka a zsebbe maradt profit volt, de hozzátette: Biztosan egy vaddisznó kergette egész éjjel. Ma benn marad a házban, nem mehet ki, még pisilni sem! A pszichoterápia hasznos volt, úgy látom.

Két órával később, amikor már felemelte a fejét, levegőt is vett, s kezdett visszatérni a szemébe a tenger kékes zöldje, rákérdeztem.
– No, elmondod, hogy mi történt? Vagy találjam ki?
– Elmondom, csak kérlek, adj időt.
A hangja pont olyan volt, mint reméltem. Nem picsogott, inkább mély volt, de lehelet vékonyan rebegte.
– Nem is tudom, hogy fogalmazzam. Még soha nem láttam ilyen hatalmas, szép és ijesztő valamit…talán állat volt, nem tudom. Nálad is nagyobb, erősebb.
-Hallgatlak – biztattam, s rágyújtottam egy szivarra.
– Nagyon megijedtem, elfutni sem volt erőm, igaz, nem is akartam. Megállt két méterre tőlem, nem jött közelebb, csak hatalmas orrlyukait rezegtette. Neki is négy lába volt, ő is szőrös volt, mint én, de sokkal durvábban, kb. annyira, mint egy disznó, amit egyszer a rokonoknál falún láttam. De ennek a fején volt két hatalmas valami, mindenfelé ágazott, hegyes volt és éles. Ezt a telepet az összes lakójával együtt vele felkaphatná.
-Ja, szarvas volt! Attól szartál be?
– Lehet, nem tudom a nevét, nem láttam ilyet még soha.
– Hamar kihevered, ne izgulj.
-Soha nem heverem ki. Ebben biztos vagyok.
-Miért gondolod? S miért vagy ilyen szomorú?
– Sokkal szebb, mint én. Lenyűgöző volt. Olyan, amilyen én soha nem leszek. – sóhajtott, majd elsírta magát.

Azóta Pihe teljesen normális lett, most is itt ül a székem alatt, de ha a többiek fogócskázni hívják, röpül azonnal. Még mosolyog is, amikor rám néz, s mindig szót fogad. Határozottan boldog azóta, hogy már nem ő a legszebb nő a világon.

Bakács Tibor

Nem túl népszerű, viszont hosszú – 2019/01/19 margójára, avagy, hogy ne szervezz eseményt!

FüHü

-

2019-01-20

0

Nem túl népszerű, viszont hosszú – 2019/01/19 margójára, avagy, hogy ne szervezz eseményt!

Az elmúlt hetekben nem szóltam hozzá a rabszolgatörvény kapcsán kibontakozott diskurzushoz. Nem volt érdemi mondanivalóm. A tegnapi nap viszont világosan rámutatott néhány fontos momentumra, amely talán közfigyelemre érdemes.

1. Sokat beszélünk mostanában az ország kettészakadásáról. Ez a toposz a ’19/01/19-i napra is igaz volt, csak éppen nem a szokásos módon. A nem főváros vs főváros viszonylatában, talán egy kezemen meg tudom számolni, hogy a rendszertranszformációt követő időszakban hányadik alkalommal, de a vidék került ki győztesen. Budapesten kívül kifejezetten impozáns, szervezett, a maga módján nagy létszámú megmozdulások zajlottak, legyen akár tüntetés, félpályás útlezárás, vonulás vagy bármilyen más utcai jelenlét. A fővárosban viszont egy létszámában, hangulatában és végeredményében is vérszegény, határtalanul kiábrándító esemény(sorozat) zajlott. Ideálitipikus esete annak, hogy miként NE szervezzünk budapesti megmozdulást.
2. A vidéki sikernek, véleményem szerint, egyetlen oka volt: a helyi szakszervezetek együttműködtek a helyi pártokkal. Nem mondták, hogy a pártok ne álljanak a színpadra (már, ahol egyáltalán volt színpad), a pártok vonuljanak háttérbe, a pártok gyakoroljanak önmérsékletet. Önmérsékletet! Egy politikai eseménynél? Politikusok! Önmérsékletet! Már bocsánat, de röhej.
3. A vidéki események megmutatták, hogy minden sztereotípiával szemben a fővároson kívül is van baloldal. Olyan, amilyen, akkora, amekkora, de van. Előkerültek olyan pártzászlók, amelyek magasba emelése még november közepe előtt is egyszerűen cikinek számított. Ma pedig kimerészkedtek az utcára emberek, akik fel merték vállalni a baloldaliságukat. Legyen az MSZP vagy DK. Más ugyanis vidéken nincs. Kivéve néhány helyen a Momentum. A megmozdulások azonban megmutatták a vidéki baloldal üvegplafonját is. Ami a pozitívum, az egyben tragédia is.
4. Ezeken a helyeken megvalósult a baloldal – Jobbik együttműködés. Együtt meneteltek a szimpatizánsok, vélelmezem, hogy jó néhány helyen együtt szerveződött az esemény. A 2018-as választáson a választói akarat ezen a téren egyértelműen megmutatkozott, mostanra pedig a helyi pártokrácia is követte a választói igényt.
5. Ha ekkora a valós szakszervezeti szervezettség, akkor ebből a nullához közelítő valószínűséggel lesz országos, általános sztrájk. Bár elvileg, a közvélemény-kutatások szintjén mind a mai napig többségben vannak a rabszolgatörvényt elutasítók, a „valódi valóság” a jó öreg fotelforradalmár mentalitás.
6. Amit jól működtettek decemberben és január elején, azt valamilyen rejtélyes oknál fogva egyáltalán nem alkalmaztak ’19/01/19-én Budapesten. Visszaléptünk az időben néhány évet, amikor ismeretlen civilek szervezgettek néhány száz fős „Most aztán megmutatjuk! Le a pártokkal!-típusú, sehová nem vezető megmozdulásokat. Na, ez az a mentalitás, ami háromszor eredményezett kétharmadot a valóságban. Meg kellene érteni, hogy minden alrendszernek megvannak a maga kitüntetett aktorai. A civil társadalomnak a civilek, a politikai alrendszernek pedig a politikusok. A szakszervezetek a két szféra között helyezkednek el, attól függően, hogy milyen típusú ügyet vállalnak fel. Jelenleg politikai ügyek érdekartikulációja történik és nem tisztán gazdasági ügyeké. Mindamellett szombaton 12 órára megmozdulást szervezni, úgy, hogy 14 órakor kezdenek az ismeretlen szónokok, egyszerűen amatőrizmus.
7. A tegnapi nap világosan jelezte, hogy a kormány a maga módján jól taktikázik, amikor húzza az időt. Nem kell mást tennie, mint az általános magyar politikai kultúrára építeni, és nyert ügye van. Ha más nem, az elmúlt 30 év egyik legfontosabb tanulsága ugyanis, hogy (legalábbis a Fideszen túli világban) a hirtelen mozgalmi hullámhegy kialakulását, nagyon gyorsan követi a hosszú, mély hullámvölgy. Az utcai megmozdulások elérték a hullámhegy csúcsát, a kézzel fogható eredmény eléréséhez más eszközökre lesz szükség.

Szabó Andrea

Frissítve! – Szorul a hurok Trump körül

FüHü

-

2019-01-18

0

„Most feltárva az igazságot, Cohen a vádat teljes egészében ráterhelte az elnökre. Nehéz e pillanatban megmondani, hogy az eskü alatt tett hamis vallomás Amerikában különösen súlyos vádja-e a fenyegetőbb elem a fejleményekben, vagy pedig az, hogy Trump igyekezett a maga oldalán bevonni az oroszokat egy olyan elsőrendű fontosságú belpolitikai ügybe, mint a kampány.”

Rohamosan közeledik február 7-e, ami akár gyökeres változást is hozhat az amerikai elnök életében. Ezen a napon jelenik meg ugyanis a Kongresszus Házfelügyeleti és Reform Bizottsága előtt Michael Cohen, Trump korábbi ügyvédje és bizalmasa, s válaszolni fog a honatyák kérdéseire. Hogy állításainak milyen hatása lehet az eseményekre, abból ízelítőt kaphattunk az elmúlt napokban, amikor is fontos – az elnökre terhelő – információk láttak napvilágot.

Mindezt akár fordulatnak is tekinthetjük, ugyanis a Robert Mueller különleges ügyész által folytatott nyomozásról az elmúlt egy évben semmi sem szivárgott ki. Mueller nagyon vigyázott arra, hogy se az elnök, se pedig a szélesebb politikai szféra – beleértve a demokratát és a republikánust is – ne befolyásolhassa a nyomozást, és tudatában volt annak, hogy ezt csak úgy érheti el, ha a teljes feltárás során végéig minden titokban marad.

A háttérben Michael Cohen

Cohen, az elnökhöz képest persze egy mellékszál, ám most mégis ő került e kétes értékű rivalda fényébe, ugyanis olyan megalapozott vádakat szegezett neki az FBI – illegális kampány-finanszírozás 2016-ban –, melyek alapján akár évtizedekre is rács mögé kerülhetett volna. Ezzel szembesülve vádalkut kötött a hatóságokkal, s két olyan nyomozó előtt, akik az orosz szálakat vizsgálják Mueller ügyész csapatában, eskü alatt vallotta, hogy:

Trump utasította: hazudja azt a kongresszusi bizottság előtt, hogy a Moszkvában megépítendő Trump-toronyház megmaradt a tervezőasztalom, annak megvalósítását 2016 januárjában elvetették.

Illetve hallgassa el a bizottság előtt, hogy a kampány időszakában, 2016 júniusában Trump Moszkvába akart utazni, s ott találkozni Vlagyimir Putyinnal, illetve egyéb tárgyalásokat folytatni a projektről.

Ezt Cohen a korábbi, kongresszusi meghallgatásokkor megtette, ám most feltárva az igazságot, a vádat teljes egészében ráterhelte az elnökre. Nehéz e pillanatban megmondani, hogy az eskü alatt tett hamis vallomás Amerikában különösen súlyos vádja-e a fenyegetőbb elem a fejleményekben, vagy pedig az, hogy Trump igyekezett a maga oldalán bevonni az oroszokat egy olyan elsőrendű fontosságú belpolitikai ügybe, mint a kampány.

De nyilvánvalóan mindez csak a jéghegy csúcsa. Kiderült az is, hogy a projektek egyáltalán nem álltak le, csak azok menedzselését átvette Trump két gyermeke, Ivanka és Donald Trump Jr., akik minden részletet megbeszéltek apjukkal, aki – Cohen szerint – teljes mértékben kezében tartotta továbbra is az irányítást. Szűk körben Trump nem is csinált titkot belőle: azért hajt mindenkit a toronyház megépítése érdekében, mert egyáltalán nem biztos abban, hogy nyerni fog az elnökválasztáson, s akkor visszavonulhat az üzleti világba, legalább 300 millió dollárt keresve a moszkvai üzleten.

A vallomásból az is egyértelműen kiderült, hogy az egész Trump-família lázasan kutatta a kapcsolatokat az orosz vezetőkkel. Ivanka és Cohen között feszültséget is okozott, amiért egy „orosz atlétának” a felajánlkozását, hogy közvetít a Kremlhez, Cohen elutasította. Más kérdés, hogy Cohen és egy másik ügyvéd-kollégája, Felix Sater, több tárgyalást folytatott Oroszországban bankárokkal, ingatlan-befektetőkkel, sőt a Kremlhez köthető személyekkel is a Trump tervezte beruházásokról. E tárgyalások valódi – így Trumpra nézve legveszélyesebb – céljai, s az esetlegesen kötött megállapodások minden bizonnyal ott vannak már a Mueller által összeállított dossziékban.

Az, hogy a demokraták a feltárást követően azonnal sürgetni kezdték az impeachmentet, az természetes. Hogy mennyire taktikus, hogy ők álljanak a Trumppal szembeni fellépés élére, az persze vitatható. De tény: Trump elmozdításának kontúrjai egyre élesebbek, s talán már ennyi is bőven elég lesz ahhoz, hogy 2020-as újraindítását a republikánus párt kétszer is meggondolja.

Ara-Kovács Attila

Frissítés: a Mueller-bizottság vitatja azt a sajtóhírt Trump utasításáról

Robert Mueller vitatja azt a sajtóhírt, miszerint Donald Trump amerikai elnök arra utasította volna volt személyi ügyvédjét, Michael Cohent, hogy hazudjon egy 2017-ben tartott kongresszusi meghallgatásán – közölte a Mueller vezette különleges vizsgálóbizottság szóvivője, Peter Carr péntek este.

A BuzzFeed News riportja „pontatlan” – fogalmazott a szóvivő. Carr leszögezte azt is, hogy a portál pontatlanul és eltúlozva adta vissza mindazt, amit a különleges vizsgálóbizottság megtudott Trump vállalatának munkatársaitól, elektronikus levelekből és más dokumentumokból.

A BuzzFeed főszerkesztője, Ben Smith közleményben állt ki a riport mellett, egyben sürgette a Mueller-bizottságot, hogy járjon utána az igazságnak.

MTI

Hazudni rendületlenül

FüHü

-

2019-01-18

0

Talán mégsem olyannyira kifizetődő a sorosozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.

Még, hogy Magyarország nem a következmények országa. Dehogynem, s még csak ezután lesz igazán azzá.

Talán nem volt véletlen, hogy épp akkor, amikor Orbán Viktor ismételten hatalomra került, ráadásul kétharmaddal – ez a gyászos 2010-es évben történt –, Magyarországról elszármazott, zömében amerikai, kanadai és ausztrál, valamint izraeli, s néhány magyarországi személy csoportos pert indított Magyarország és a MÁV ellen, rokonaik és a személyesen ellenük elkövetett bűnökért az 1941-1945-ös periódusban. Mint tudjuk több, mint félmillió magyar zsidó vesztette ekkor életét különböző haláltáborokban, elsősorban Auschwitzban. Nem feltétlenül lehetett véletlen az időzítés, hisz az egy ideje már a Jobbikot is szélsőjobbról előző Fidesz érzékelhetően a Horthy-kurzus egyedüli örökösének nyilvánította magát.

Mára az a feltételezés, hogy a per és a magyar kormány szélsőjobbra tolódása között van valamilyen összefüggés, bizonyossággá vált. Míg a csoport perigényét korábban egy chicagói bíróság elutasította, arra hivatkozva, hogy az 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés kizárja egy efféle követelést a magyar állammal szemben, addig ezt a döntést most az amerikai Fellebbviteli Bíróság – a Legfelsőbb Bíróság mellett a másik legfőbb jogi fórum – megsemmisítette. Amint a kereset végigfut és végleges döntés születik, a magyar kormánynak és a MÁV-nak súlyos tízmilliárdokat kell majd fizetnie, természetesen dollárban, nem csak a gyilkosságok és kínzások, de az elkobzott vagyonok miatt is.

Marc Zell, a felperesek ügyvédje – nem mellesleg az Izrael határain kívül élő republikánus zsidók szervezetének vezetője – a The Times of Israel-nek úgy nyilatkozott:

„Bármire jutunk is, olyan kárpótlási összegnek kell lennie, amelyet megérez a magyar kormány és a magyar nép, nem lehet pusztán jelképes összeg. A cél nem Magyarország, vagy a MÁV csődbe juttatása, hanem az, hogy anyagi úton tudatosítsuk a kormányban és a népben, hogy mi történt, és így igazságot szolgáltassunk.”

Mint ismeretes, Orbán Viktort gyengéd politikai szálak fűzik Izrael jelenlegi miniszterelnökéhez, Benjamin Netanjahuhoz. Ez a dolog gyakran ellenérvként kerül elő, valahányszor a Fidesz és a magyar kormány antiszemitizmusára terelődik a szó. Ez sem újdonság a történelemben, akárcsak a most folyó kárpótlási per. Az 1960-as évektől a nyolcvanas évekig Romániában rendre visszatérő antiszemita kampányok zajlottak, akárcsak Lengyelországban. Ez utóbbit – az 1967-es úgynevezett Hatnapos Háborút követő elsöprő izraeli győzelem után – gyakorlatilag elhagyták az addig ott élő zsidók. A többi Varsói Paktum-beli államhoz hasonlóan a lengyelek is megszakították a diplomáciai kapcsolataikat a zsidó állammal, s az elmérgesedett viszony a kommunista rezsim összeomlásáig megmaradt. Az 1967 és 1989 közötti több, mint két évtized során a mostani magyarhoz hasonló perek egész sora jelezte: a lengyel-zsidó kapcsolatok a holokauszt idején közel sem voltak olyan szolidárisak, ahogy azt Varsó szerette volna a világgal elhitetni, s minden bűnt kizárólag a nácik nyakába varrni. Azóta a témát már maguk a németek is nyíltan feszegetik.

Romániában az antiszemita kampányok nem voltak ilyen „hatékonyak”, hisz ott a zsidók egy részének magyar identitása bonyolította a helyzetet, így a tömeges kivándorlás hosszabb folyamatnak bizonyult, s csak a nyolcvanas évek legelején zárult le. Ugyanakkor – a szovjet szatellita-államok közül – egyedül Románia nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, ennélfogva annak kormánya sokáig prioritásként kezelte a román kapcsolatokat – ahogyan mostanság Netanjahu a magyart –, s igyekezett visszafogni sok kritikát, melyek a Ceauşescu nevével fémjelzett kurzust okkal illették. Mert hát a többi szegény kelet-európai nemzethez hasonlóan, a romának sem mertek a jövőbe nézni, amikor lehetőségeiket latolgatták, hanem igyekeztek ismételgetni a múltat, bármilyen volt is az.

Ceauşescu a háború előtti rendszer mindennemű kritikáját elnémította, s a nemzeti együvé-tartozás szellemében saját kurzusát annak mintájára alakította ki. A hetvenes években ez nem is zavarta a román-izraeli kapcsolatokat, de ez már a nyolcvanas évekre egyáltalán nem állt, igaz, addigra valamennyi olyan zsidó elhagyhatta Romániát, aki el akart menekülni onnan. Mind a lengyel, mind a román példa azt mutatja ugyanakkor, hogy ekkorra már nem csak a zsidók menekültek, hanem azok is, akik számára homogén nemzetállamot álmondott a rezsim. Elsősorban az értelmiség, mert mindkét állam számára nem csak a zsidók lettek nagyon zavaró tényezők, hanem a nem zsidó identitású értelmiségiek is.

És van még egy párhuzam: nem csak Lengyelországnak kellett megtapasztalnia a saját „jogon” elkövetett antiszemita bűnök következményeit, hanem egy idő után Romániának is. Ha igyekeztek is kiirtani az atrocitások mindennemű emlékét, ha emlékművek sorát emelték is annak, hogy a nácik és csakis a nácik – Romániában értsd: a magyarok – okolhatók a holokausztért, a nemzetközi könyvpiacokon nem látott mennyiségben jelentek meg jól dokumentált bizonyítékai a lengyel és román tetteknek és tettestársi cinkosságnak. És bizony felmerült a kárpótlás igénye is.

Ha másért nem, azért – ahogy Marc Zell mondja – „…hogy anyagi úton tudatosítsuk a kormányban és a népben, hogy mi történt, és így igazságot szolgáltassunk.”

Talán mégsem olyannyira kifizetődő a sorosozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.

Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete

Blogles

Krisztus első politikai tette volt – amivel meghatározta a nyugati civilizáció történetét -, hogy kiemelte a vallást a (zsidó) nemzet közegéből és egyetemes misszióval ruházta fel.

Nagyszerű hely ez az ország, nagyszerű gondolkodókkal, a szellem nagyszerű embereivel, építő, lelket melengető, szubtilis disputákkal, elegáns, mély és lényegre törő eszmecserékkel, dialógusokkal és kontroverziákkal.

Az elmúlt hetekben nem szóltam hozzá a rabszolgatörvény kapcsán kibontakozott diskurzushoz. Nem volt érdemi mondanivalóm. A tegnapi nap viszont világosan rámutatott néhány fontos momentumra, amely talán közfigyelemre érdemes.

A háttérben Michael Cohen

Frissítés: a Mueller-bizottság vitatja azt a sajtóhírt Trump utasításáról

Talán mégsem olyannyira kifizetődő a sorosozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA