Ha évek múlva is emlegetni fogjuk még A világ összes pénzét, az valószínűleg Christopher Plummer beugrása miatt lesz, amivel Ridley Scott megmentette az eredetileg Kevin Spacey szerepeltetésével készült filmjét, nem pedig azért, mert annyira kiemelkedő alkotás született a rendező életművében. Kicsit olyan, mintha Scott maga sem tudta volna eldönteni, mi érdekli leginkább a Getty örökös emberrablós sztorijában.
Nagyon érdekes és komplex történetet dolgoz fel A világ összes pénze, amelynek ráadásul még valóságalapja is van – amint arra a film elején és végén is figyelmeztetnek, nehogy véletlenül megfeledkezzünk róla. Ridley Scott persze jócskán alakított az eredeti eseményeken a „drámai hatás fokozása” érdekében, de annyira igyekezett minél többet elmesélni a Getty család mesébe illő történetéből, hogy pont emiatt marad hiányérzetünk, hiszen semmiről és senkiről nem tudtunk meg eleget. Ha A világ összes pénze középpontjába helyezett emberrablós alaptörténetet vesszük, az nem elég izgalmas, feszültségteli vagy éppen akciódús egy ilyen témájú filmhez, ha idősebb J. P. Getty és családi kapcsolatai bemutatását, az pedig nem elég árnyalt és következetes. De ha esetleg Ridley Scott a pénz romboló hatásáról akart elmélkedni egy családi drámán keresztül, akkor viszont túl sok az akció, a mellékszereplő és minden egyéb körítés, ami elvonja a figyelmünket erről.
Ettől függetlenül nem rossz film A világ összes pénze: hiszen az alaptörténet tényleg érdekes, jók a szereplők, és élvezet nézni azt a hihetetlenül kidolgozott 70-es évekbeli miliőt, amit elénk tárnak az alkotók. Az pedig egyáltalán nem érződik, hogy Christopher Plummer az utolsó utáni pillanatban ugrott be a szexuális zaklatási botrányba keveredett Kevin Spacey helyett. Már az egész filmet leforgatták, amikor Spacey-t megvádolták, és ezzel A világ összes pénze sorsa is kérdésessé vált, hiszen nem szerencsés egy bukott sztárral eladni egy filmet. Ridley Scott úgy döntött, hogy újraforgatja az olajmágnást, J. P. Gettyt játszó Spacey jeleneteit, és Christopher Plummert kérte fel a szerepre. Állítólag eredetileg is Plummert szerette volna, de a stúdió Spacey-t akarta, hogy több sztár legyen a filmben. Mi tagadás, Spacey-nak nagy gyakorlata van a hatalomért – vagy ez esetben konkrétan a pénzért – másokon átgázoló, morálisan igencsak megkérdőjelezhető döntéseket hozó karakterek alakításában (illetve az őt vádolók vallomásai alapján ez a viselkedés tőle sem áll éppen távol), de azt már sohasem tudjuk meg, hogy ő mit varázsolt volna Gettyként. Plummer viszont teljesen jól megoldja a feladatot, olyannyira, hogy Oscarra is jelölték érte.
Az is szerencsés, hogy nem egy nyolcvanévesnek maszkírozott hatvanévest kell nézni az idő nagy részében, viszont így meg a J. P. Getty meggazdagodásának történetét bemutató jelenetek lettek hiteltelenek. Más kérdés, hogy ezekre egyáltalán miért volt szükség. Ridley Scott valamiért fontosnak tartotta megmutatni azt, ahogyan Getty az ötvenes években szaúdiakkal tárgyal az olajkitermelésről, hogy aztán eljusson odáig, hogy őt tartják a világ leggazdagabb emberének. Ráadásul ezeket a részeket az elrabolt fiú narrációja vezeti fel, ami szintén nem túl izgalmas megoldás. A családtörténetből kiragadott néhány jelenet nyilván nem elég ahhoz, hogy hiteles képet adjon arról, miért csak ügyvédeken meg más közvetítőkön keresztül kommunikálnak egymással a rokonok, és az sem sokkal jobb megoldás, mikor suta párbeszédekből kéne visszafejtenünk a sérelmek eredetét.
De valami hátteret kellett adni annak magyarázatára, hogy
miért nem hajlandó egy felfoghatatlanul gazdag ember egy fillért sem adni azoknak, akik Rómában elrabolták az unokáját,
méghozzá a szívének legkedvesebbet. És itt kezdődik valójában az emberrablós történet, amit szintén elég felemásan mutat be a film. Megvannak a műfaj szokásos kellékei, de nyilvánvaló, hogy nem az akciózás volt a lényeg, sokkal inkább az, hogy milyen harcot kell vívnia az anyának, Gail Gettynek (Michelle Williams) az apósával azért a rongyos néhány millió dollárért. Közben arra is kitér a film, hogy milyen médiaszenzáció lett a sztoriból, hogy mennyire megbízhatatlan az olasz rendőrség, illetve az öreg Getty különc szokásaival kapcsolatos anekdotikus elemekben sincs hiány, ami önmagában mind érdekes, de megint csak az történik, hogy feldob bizonyos témákat a film, aminek kifejtésére még a több mint kétórás játékidő sem elég.
Eléggé a levegőben lóg Mark Wahlberg karaktere is, aki korábban a CIA-nak dolgozott tárgyalóként, majd pedig a Getty-birodalom szolgálatába állított a tapasztalatait, és feladatául kapja, hogy minél gyorsabban és olcsóbban hozza haza az unokát. Az elrabolt fiúról sem tudunk meg túl sokat, csak azt, hogy nehezen birkózik meg nem mindennapi családi háttérével, és mivel kamasz, egyébként is fura. Nem jut idő arra sem, hogy a családi dinamikával részletesen foglalkozzon a film Gail Getty és apósa viszonyán kívül, pedig talán ez lenne a legérdekesebb:
hogyan alakítja és torzítja még a legszorosabb kapcsolatokat is a hihetetlen vagyon,
vagy éppen annak csak az árnyéka. Hiszen akármit is csinálnak, ez az örökség folyton rávetül a Getty ivadékokra. Érzékelteti A világ összes pénze, hogy egyszerre menekülnének előle, hogy ne legyenek olyanok, mint a magányos öreg Getty, de ugyanakkor meg nem is tudnak elszakadni a pénz vonzásától. Személy szerint én ezt a vonatkozását néztem volna legszívesebben a történetnek, de bármit is választott volna Ridley Scott, valószínűleg sokkal jobb film lenne A világ összes pénze, mint így, hogy ennyire nagyszabású akart lenni.
