Tudnivaló tény, hogy Korea, és Japán kapcsolata több mint kényes, mondhatni kifejezetten rossz a viszony a két ország között. Ez azért van így, mert Japán több alkalommal lerohanta Koreát, legutóbb a XX. század elején, amikor is szisztematikus népirtást hajtottak végre a koreai civilek között, a nők egy részét prostituált szigetekre hurcolták, a maradék lakosságnak csak japán nyelven volt szabad beszélnie, és japán neveket kellett viselnie, gyakorlatilag Japán részévé kívánták tenni a Koreai-félszigetet. Szerencsére nem sikerült, a II. Világháború végével egyidőben kénytelenek voltak elhagyni Koreát a megszállók, de azóta sem megnyugtatóan rendeződött a két ország kapcsolata. Viták vannak Dokto sziget körül, A történelemhamisítást a Japánok továbbra is űzik, ezért nemigen van koreai, aki jó szemmel nézne a japánokra, ámbár ebből keveset venni észre ha ember az emberrel találkozik, jellemzően kormányzati szinten folyik az ellenségeskedés. A fiatalok mindkét országban hagynák már ezt, nekik szomorú történelem csupán, nem értik, hogy miért megy az adok-kapok ma is. Ugyanakkor Japán ahányszor csak komolyabb gazdasági krízisbe kerül, vagy korrupciós botrányba a vezetői, azonnal előhúzza a nacionalista kártyát, és Korea „visszafoglalásáról” ábrándozik, de legalábbis Dokto az övék jelszóval uszít. Dokto egy pici, és lakhatatlan szikladarab a Csendes Óceán koreai partjainál, nem jó semmire, bár van alatta olaj állítólag. Valamikor Japánhoz tartozott, aztán Koreához került adásvétel útján, most is koreai tulajdonban van, jelentősége csupán szimbolikus, de remek felület a kölcsönös gyűlölet életben tartására.
Tegnap este focimeccs volt, az Ázsia játékok döntője. Olyan ez, mint az európaiaknak az EB, fontos. Sok sportágban megrendezik, így futballban is. A döntőt Korea, és Japán vívta. Természetesen mindenki azt nézte, nyitva voltak az ablakok, kellemes nyárutó van, esténként az emberek szellőztetnek, a lakópark egy nagy család annak ellenére, hogy Szedzsong város kiváltképp szellős, az épületek nagy távolságra vannak egymástól. Minden Korea által lőtt gólnál, vagy helyzetnél, egy emberként üvöltött a sok lakás sok lakója, egész komoly élmény volt ennek része lenni, másrészt elgondolkodtam, hogy ha nem egy semleges, vagy nem egy „jó” cél mentén kiabálnának ennyire egyhangúan, vajon nem lenne-e nagyon félelmetes.
Korea győzött, két gólt lőttek, egyet kaptak. A meccs rendkívül sportszerű volt, még annál is sportszerűbb, mint amilyen az északkelet-ázsiaiak játéka általában. Gyanús is lett egy kicsit nekem ez a nagy udvariasság, mígnem rájöttem, hogy nem csupán a győzelem számít, sőt, elsősorban nem az, hanem a morális győzelem, a sportszerűség, ami ebben a kultúrkörben jóval nagyobb érték, mint egy bármi áron kierőszakolt végeredmény.
Hümmögtem egy sort, és persze elindult az agyam, hogy is megy ez a gyűlölet dolog, miért kell, és meddig kezelhető.
Rájöttem, figyelembe véve sűrűre sikerült életem eddigi tapasztalásait, hogy gyakorlatilag minden országnak, illetve azon belül, kisebb közösségnek van ellenségképe, még a homogén társadalmakban is.
Úgy tűnik, az emberi psziché igényli az indulatainak ilyen jellegű levezetési lehetőségét, azaz utálni kell valakit, valamit, máskülönben nem tudunk megszabadulni a felesleges feszültségtől.
Idáig a dolog nem más, mint tudomásul veendő tény. A probléma a mértékkel, és a mikénttel van.
Itt ugyan nagyon utálják Japánt, és Japánban nagyon utálják Koreát, de az egyik legnagyobb turista és gazdasági forgalmat bonyolítja a két ország egymás között, és ha segíteni kell egy japánnak, mert nem talál valamit, természetesen ugyanúgy segítenek neki, mint bármely más külföldinek segítenének. Japánban ez pontosan ugyanígy van, a gyűlölet eszköz, Japán részről eszköze a súlyos társadalmi, és kormányválság elfedésének, megerősíti az összetartozást, ami egy természet katasztrófákkal igen gyakran sújtott sziget esetében növeli az összetartást, a harci szellemet, ami szükséges ott a mindennapok túléléséhez.
Korea esetében egy kis önsajnálat amit a koreaiak amúgy sem vetnek meg, némi áldozat szerep, amit szintén kedvelnek tudat alatt, valamiért a koreaiak szeretnek egy kicsit szenvedni, ha épp nincs miért, akkor még mindig ott van a japán megszállás emléke, és az úton, útfélen látható széken ülő lány szobra, ami az elhurcolt, megerőszakolt, prostituálttá tett nők emlékére készült, azon lehet siránkozni, meg elemezni a japán történelem tankönyveket, hogy lám, még mindig hazudnak éjjel, nappal.
No nem mintha ez nem lenne igaz, de akkor is van a valós tartalom mögött egy látens pszichés igény a szenvedés legalizálására, mert a koreaiak titkon azt hiszik, hogy nem érdemlik meg azt, amiben élnek, ezért szenvedtetik magukat, hogy „kiérdemeljék”. Mindazonáltal a jelenség bőven a tűréshatáron belül van Koreában, és mintha Japánban is csak időnként lángolna fel, a nacionalizmus többi jelképével együtt.
Németország lakossága esetében ez megint másképp jelenik meg. Ott már óvodás korban arra nevelik a gyermekeket, hogy szégyellniük kell magukat a náci Németország által elkövetett bűnökért, és emiatt muszáj abszolút liberálisnak lenni, mindent és mindenkit el, és befogadni, mert fizetni kell a bűnökért. Ugyanakkor a német is csak ember, és mint ilyen, egy időzített bomba, nem véletlen, hogy a kiszámítható, kellemes jólét ellenére annyit isznak, mint a gödény, szorongók, stresszesek, kényelmetlenül, a komfortzónájukon kívül érzik magukat a saját országukban, mert az utcán, az orvosnál, a boltban és mindenhol rengeteg a külföldi, illetve rengeteg az olyan külföldi, aki magasról tesz a német viselkedési normákra, szemetel, hangos, udvariatlan, koszos, szabályszegő, csaló, bűnöző. De a németek emiatt nem szólnak, meghúzzák magukat ha egy népes család megszállja az orvosi rendelő váróját, és úgy ülnek le, hogy nyolcan elfoglalnak minimum tizenöt széket, kiabálnak egymással, míg a helyi lakosság suttog, vagy újságot olvas, mert a kultúrájában modortalanság hangoskodni, és másokat nem figyelembe véve viselkedni.
Felnőtt egy generáció idő közben, akik már nem feltétlenül érzik, hogy felelősek lennének a II.Világháborúban történtekért, és nem tetszik nekik, hogy kilopták alóluk az országukat, veszélyben a „tea und kuchen”, a közbiztonság, a nyugalom.
Az ablakomból láttam tizenéves gyerekeket menni hazafelé egy, egy átmulatott éjszaka után. Bizony előfordult, hogy valamelyik elhányta magát. Kivétel nélkül minden alkalommal feltakarították közösen, náluk ez a minimum. Ebbe pedig nagyon nem illik bele a kocsi ablakán kihajított műanyagpohár, és cigarettacsikk, hogy csak egy felszínes példát mondjak a különböző kultúrák együttélésének problémájáról.
A növekvő feszültség Németországban már akkor érezhető volt, amikor hat évvel ezelőtt odaköltöztünk, és azóta ez csak fokozódott.
A mi környékünkön a sützenfest elnevezésű attrakció adott lehetőséget az idősebb generációnak némi militáns viselkedésre, amit ők nagyon kedvelnek, bárki bármit mond. Ez gyakorlatilag agyaggalamb lövészeti verseny, de az a legelhanyagolhatóbb része, fontosabb ilyenkor a talpig katonásba öltözött kardcsörtetős tűzoltózenekari felvonulás, és a mértéktelen mennyiségű alkohol fogyasztásával együtt egyre furcsább dalok közös éneklése, ami egy idő után kimondottan félelmetes tud lenni olyan gazdasági bevándorlók számára, mint amilyenek mi is voltunk. Ezekre az eseményekre persze nem hívnak külföldit, a dorfhausban zajlanak, másnapra el is van takarítva, csak a rossz szájíz marad az idegenben, bennük meg a megkönnyebbülés, kiengedték, aminek ki kellett jönnie. A fiatalok azonban nem járnak sützenfestre, ciki. Nekik az iváson kívül nemigen van más, ahol levezessék a feszültségüket, az ellenségkép nem megengedett, ezért biztos vagyok benne, hogy rövidesen, igen nehezen kezelhető feszültségekkel kell majd az országnak megküzdenie.
Ugyanez a probléma kisebb Hollandiában, mert bár a „néger” szóért bevisz a rendőr, de a társadalom mégis hangot adhat az elégedetlenségének a közel-keleti bevándorlók kapcsán, kedvére utálhatja a németeket, és a flamandokat is, van is bennük jó adag felsőbbrendűségű érzés a II. Világháborúban játszott szerepük miatt, ráadásul azzal is tisztában vannak, hogy részben a gyarmatosításuk levét isszák, és különben is vikingek, az európaiak közül egyik olyan nép, amely kevéssé veszi komolyan az életet, még akkor is, ha ők is imádják kockásra nyírni a bokrokat, és szinte ehetetlenek az ételeik, vagy talán épp ezért. Ráadásul, mivel a kultúrájuk olyan vegyes, amilyen a gyarmatbirodalmuk volt, alapvetően toleránsabbak másokkal szemben, bár ennek a toleranciának azért mostanság feszegetik a határait a Németországba kontroll nélkül beengedett tömegek, akik a Schengeni zónán belül természetesen szabadon mozognak.
Félreértések elkerülése végett az írásom nem menekült, és nem is migrációellenes, magam is gazdasági migránsként élek jó ideje.
Az ellenségkép szükségességét, annak kezelését vélem fontos szempontnak egy társadalom egészségét megítélendő, sok egyéb faktor mellett, mint például, hogy bánnak a haszonállatokkal? Hogy bánnak a fogyatékos embertársaikkal? A gyerekekkel? Az idősekkel? A hajléktalanokkal? Ezer és egy olyan terület, ahol minden propaganda ellenére azonnal látszik az igazság.
Mikor én kisgyermek voltam, a magyarok nagyon utálták a románokat, és rendre megsértődtek, ha a külföldiek összekeverték Budapestet Bukaresttel, ma már sokan örülnének neki, mert már ott is jobb. De nem ez az oka annak, hogy alábbhagyott a két nép közti gyűlölet. Naiv módon arra számítottam anno, hogy Románia EU tagságával Trianon, mint olyan majdnem megszűnik problémának lenni, hiszen jövünk, megyünk szabadon, Erdély Erdély, nem lesz határ, és különben is aki magyar, az magyar, ezen a határok átrajzolása nem változtat, ámbár magyarnak lenni nem érdem, nem is átok, szimplán egy állapot, elkerülhetetlen következményekkel, mint amilyen a kovászos uborka bárhol való elkészítésének képessége, és az idegbaj, ha a skót ismerős a gulyást a sütőbe teszi, négy doboz sűrített paradicsomkonzerv kíséretében, utána még meg is dicséri amit alkotott, és elmeséli, hogy tudtam-e, hogy Ez magyar….
Ehhez képest van határ, de nem annyira a románok és a magyarok között, sokkal inkább az anyaországi magyarok, és az erdélyi magyarok közt. Ezt a feszültséget természetesen a mindenkori hatalom szította, és nem feltétlen a Fidesz kizárólagos felelőssége, de ők is lapátoltak arra a máglyára rendesen.
Másrészt azért nincs szüksége külső ellenségre a magyaroknak, mert kitűnően megtalálják azt országon belül. A minap olvastam egy rövid kis írást Esterházyval kapcsolatban, akit a kulturkampf egyik fő áldozatának szán a hatalom, Parti Nagy Lajos mellett például, akinek az írásait személy szerint én igen, igen kedvelem, a diktatúrák pedig nem szeretik a humort, és a fákat, ezt tudjuk jól.
Ez az írás egy Fideszes tollából került ki, nemzetellenes, liberális koszoszsidónak titulálva a neves írót, amire a rokon lelkek megpróbálták az eredeti írást überelni, és olyan válogatott átkokat szórtak az elhunyt íróra, aztán már mindenkire, hogy úgy éreztem, nyilván egy zárt intézet honlapján járok, de nem, ez egy volt a millió Facebook bejegyzésből, amin volt több száz kedvelés, halomnyi hozzászólás.
Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az úri közönség valaha, egy sort is olvasott volna Esterházytól, de ez láthatóan senkit sem zavart.
Ahogy a másik oldalon sem egyszer fordul elő Orbán cigányzsidózása, vagy a katolikus papság úgy általában pedofillá nyilvánítása, és egyéb finomságok.
Persze ez aztán nem áll meg itt, nem kell ma már különböző politikai térfélen állni ahhoz, hogy az emberek gyűlölni kezdjenek, elég hozzá egy picit felfelé ívelő ismertség az online világban, de sokszor az sem kell, elég online lenni, hogy az embert minden ok nélkül elküldjék melegebb éghajlatra, vagy vitassák a nemzeti hovatartozását, a tehetségét, bármit.
Olvastam, hogy egy híres toxikológus felmondott lelkiismereti okokra hivatkozva egy nagy kórház sürgősségi osztályának éléről, mert sem a tárgyi, sem a személyi feltételek nem felelnek meg a betegellátás minimumának sem. Másnap az aktuális miniszter azonnali hatállyal kirúgta. Én kilépek, mert nem tudom tovább nézni, hogy emberek halnak meg a sürgősségin, ahol főnök vagyok, másnap kirúgnak. Vicces.
A reakciók meglepőek. Egyetlen olyan hozzászólást sem olvastam, hogy igen, ideje volt, másoknak is ezt kéne tenni, jobb későn, mint soha, mindenki álljon fel, akit lehetetlen munkakörülmények között köteleznek munkavégzésre, akik emberéletekért felelnek, de bárki, aki nem tudja ellátni a feladatát, mert nem biztosítja hozzá az állam vagy a munkáltató a szükséges feltételeket.
Ellenben rengeteg olyat olvastam, hogy késő, meg, hogy te ilyen, olyan, hány embert öltél meg, és azt követően elszabadultak az indulatok, az orvos lett a felelős Magyarország minden egészségügyi problémájáért, három perc alatt döntött a sorsa felől a nép, aki valamikor csüngött a szavain, na ezért veszélyesek a rajongók.
A gyűlölet egy finomabb megnyilvánulása, a barátnő. Az online barátnő, vagy barát, aki kezdetben lájkol, figyel, dőlnek a szívecskék, majd egy picit kritikusabbá válik, aztán egy picit még, aztán már süt a rosszindulat minden megnyilvánulásából, de nehéz tőle megszabadulni, ha megteszed, despota vagy, és olyan ember, aki csak a téged tömjénezőket hajlandó maga körül elviselni.
Számos sikeres ismerősöm vergődik, hogy online engedje, vagy ne engedje az őt utálók jelenlétét, félreértve a szólásszabadságot, és a liberalizmust, ami nem egyenlő azzal, hogy hagyom tönkretenni a magánéletem álbarátok irigy, buta és gyűlölködő magatartása által.
Látszólag apró dolgok ezek, és én ki tudom kapcsolni Magyarországot, csak egy gomb a számítógépemen, és kész. De mi van azokkal, akik 24/7 ebben élnek? Akiknek a boltban nem köszönnek, akik órákig állnak sorban a postán, hogy aztán egy frusztrált alkalmazott megsértse őket, netán a lehúzhatatlan ablakú, ám nem klimatizált tömegközlekedés résztvevői, vagy kerülgetik a mozgássérült helyeken keresztbe parkoló drága autókat, mert azoknak szabad, elmennek a rendelőbe a megadott időpontra, hogy aztán 8-1o órát még várjanak, végül egy agyonhajszolt orvos valahogy ellássa őket, és még hosszan, hosszan sorolhatnám minek van kitéve ma majd minden Magyarországon élő középosztálybeli ember. Ezek után ne lennének feszültek, idegesek, frusztráltak, és ezek után ne ugranának egymás torkának a Facebookon? Ugyan kit érdekel, hogy aznap Mészáros Lőrinc mennyit lopott a főnökének, ha ott van az ellenség, aki az orvos, a boltos, a postás, a kalauz, a biztonsági őr, a parkolóőr, a kolléga, a másik szülő, a szomszéd meg a kutyája, a migránsok, de kiváltképp a pirézek, mert róluk tudni való, hogy igen veszélyesek…
Magyarország, a felsorolt példákkal szemben egyre inkább önmagát gyűlöli, ellenségképe a másik magyar, a zsidó magyar, a cigány magyar, a tehetséges magyar, a sikeres magyar, a határon túli magyar, a külföldön élő magyar, a magyar.
Ebből az következik, hogy Magyarország mentális állapota alig lehet már ennél is rosszabb, bár ezt mondjuk lassan tíz éve, aztán mégis csak van lejjebb.
A jó hír, hogy mint mindennek, ennek is vége lesz egyszer, a tragédia egy idő után tragikomédiába, majd komédiába fordul, azt a pillanatot kell kivárni, míg ez megtörténik, míg az emberek elkezdenek magukon nevetni, mikor már akkora lesz a gyűlölet, hogy bekapcsol a védekező ösztön, és viccet csinál a katasztrófából. Akárhogy is, nagy jövőt jósolok a Kétfarkú Kutya pártnak, vélhetőleg ők azok, akik hamarabb átélték ezt a katartikus élményt, mint a társadalom többi tagja.
Ha a humor erőre kap, a diktatúra megtörik, a diktátorok sajátja a humorra való képtelenség, a nagy, sík terek, a monumentális építészet, az önirónia teljes hiánya.
Ha van fegyver, amivel legyőzhetőek, akkor az mindenképp itt keresendő, és az összekapaszkodó kevesekben, akik nem adják fel a mások iránti lojalitást akkor sem, ha ez ma már törvényszegés.
Nem csodálkoznék, ha hamarosan a nevetés is az lenne.
