17 országban, 16 millió néző látta a 24 Queen slágert darabbá öltő We Will Rock You című musicalt. Nem az ősbemutatót kellett másolni Budapesten, a Bok Csarnokban, vagyis a volt Syma Csarnokban, hanem Cornelius Baltus új rendezésben, Túri Lajos Péter koreográfiájával, Kentaur markánsan fantáziadús, vagány látványvilágával élvezhetjük a produkciót.
Sejtettem, hogy bombasztikus buli lesz, és nem is feltétlenül a Queen dalok miatt. Azokat elő lehet vacakul, silányul, kevés hanggal, csapnivaló zenekarral is adni. Furcsa módon a Vámpírok bálja volt a garancia. És, hogy a derék vérszívóknak mi a fene közük is van a Queenhez? Hát annyi, hogy azt is az úgynevezett PS. Produkció, Póka Balázs operaénekes és felesége, Simon Edit producer vállalkozása mutatta be, már mint Polanski nagy sikerű filmjének színpadi változatát, aminek külhoni rendezését áttelepítették hozzánk.
No, jó, a mester csak három napot töltött itt, magyar színészekkel az első asszisztense, a jobbkeze, Cornelius Baltus állította színre a produkciót. Kemény válogatás volt, bizony sok neves művész kipotyogott rajta, némi felháborodást is keltve. És feltűntek teljesen névtelenek, akik pontosan megfeleltek a megkapott szerep elvárásainak. Van, akinek azóta lett neve, és van aki névtelen maradt, de az eredmény mindent igazolt, elsöprő erejű produkció született, ritkaságszámba menő profizmussal, és olyan látványvilággal, hogy azt aztán a bécsi felújításra szinte egy az egyben át is vették, és azóta már több országban is abszolút bevált. Láttam ezt a bécsi premiert, és tanúsíthatom, hogy az ottani szuper színpadtechnika dacára, nem volt jelentős eltérés a látványban, annak ellenére nem, hogy ami ott gombnyomásra ment, az a Magyar Színházban kemény kézi erővel, jobbára díszlettologatással. Mindenki bámult, hogy abból a lepukkant színpadtechnikából ez csodával határos módon, valahogyan csak kihozható. Aki mindezt kihozta belőle, az nem volt más, mint Kentaur, azaz Erkel László. És aztán ugyanez a team még a Sakk című musicalt is bemutatta, hasonló színvonalon.
Emiatt bíztam bennük oly nagyon, ezúttal is. És mindent összevetve nem csalódtam, bár van egy meglehetősen komoly hasfájásom, és az maga a darab. Ilyen zagyvalékkal, hogy próbáljak a lehető legfinomabban fogalmazni, régóta nem találkoztam. A történet a távoli jövőben, a 24. század elején, az iPlanet nevű bolygón játszódik, amelyet egykor Földnek hívtak. A globalizáció mindent behálóz. Az egész világot a GaGa konszern, a Globalsoft uralja, élén a kegyetlen Killer Queen-nel és segítőjével, a titkosrendőrség vezetőjével: Khashoggi parancsnokkal. Kár a sztorit ennél részletesebben ismertetni, mert nehezen tudom elképzelni, hogy létezik olyan ember, akiben mély nyomot hagy. Én leginkább annyira emlékszem belőle, hogy felment tőle az agyvizem dühömben. Persze van benne fő gonosz, akivel meg kell küzdeni, mert ez minden futurisztikus história alapja, meg naná, hogy középpontba kerülnek ifjú szerelmesek, mert nélkülük egy tapodtat sem, meg amúgy is a Queen számainak nagy része azért a szerelemről regél. És a bugyuta történetecske, ami nélkül speciel én nagyon meglennék, végül is, azt a célt szolgálja, hogy eljussunk az egyik daltól a másikig. Amikor pedig már eljutunk, nincs semmi baj, sőt akkor magas fokú, és mind magasabb fokra hágó élvezet van. A nóták és előadóik igencsak „bepörgetik” a szép számú publikumot. Forróvá válik a hangulat az amúgy is jól fűtött helyiségben. Mondhatni őrület, téboly lesz a köbön. Nincs olyan a produkcióban, aki vacakul énekel. Olyan egyébként akad, aki haloványan játszik, de hát, ha alig van mit, akkor ugyebár nehéz a dolga. De mindenkiben van tűz, láz, szenvedély, odaadás, nagyfokú akarás, hevület, ami egy rockbulihoz kell.
Cornelius Baltus remekül összefog mindent. Túri Lajos Péter koreográfusként alaposan megmozgatja a színészeket és a tánckart egyaránt. Kentaur parádés jelmezeket tervezett, ezer színűek, elképesztő formájúak, imponálóan vagányak, némelyiknek önálló humora van, szerethetők, megjegyezhetők, egyenesen imádnivalók. A fődíszletelem egy háztetőszerű építmény, ami egyszerre otthonosságot, meg némi kivetettséget is jelez, a fémes szerkezet, amin a szereplők föl-le flangálnak, vagy éppen ugrálnak, táncolnak rajta, a jövő világának ridegségét hivatott valószínűleg megmutatni.
Mély részvétem Ben Elton szövegkönyve fordítójának, Várkonyi Zoltánnak, azt nem tudom eldönteni, hogy rontott, vagy javított-e a helyzeten. A végeredményből kiindulva, azt pedig végképp nem tudom megsaccolni sem, hogy Farkas Niki dramaturg mit is csinálhatott. Miklós Tibor magyar dalszövegei viszont annyira remekek, hogy akár elmondható róluk, klasszikussá nemesedtek. Többszörösen leveszem a kalapom a zenekar előtt, csúcsteljesítmény amit nyújtanak. A nevüket sajnos nem tünteti fel az amúgy is csak telefonálással beszerezhető színlap. Az végképp nem szerencsés, hogy bár kettős a szereposztás, a helyszínen sehol nem tüntetik fel, melyiket látjuk. Kár szépséghibákat ejteni egy ilyen imponálóan grandiózus energiákkal és hozzáértéssel készült produkción, ezért kár néhány hangosítási hibáért, recsegésért, ropogásért is. Ez betudható annak, hogy a sportcsarnokban feltehetően közel sem lehetett annyit próbálni, mint egy színházban. Lehet, hogy a második előadáson ez már nem is volt gond.
A szereplők bedobnak apait-anyait. Scheich Dávid és Török Anna a küzdő, úton lévő, szerelmes pár, jókat énekelnek és jókat csókolóznak. Egyházi Géza, aki mind a mai napig a Vámpírok báljában is főgonoszként mutatkozik, sikeresen megőrizte ezt a pozícióját ezúttal is. Végh Péter öreg, zsémbelődő rockerként nyíltszíni tapsot arat a humorával. Sári Éva, Siklósi Balázs, Veres Mónika Nika, Pethő Dorottya, a tánckarral egyetemben, egyaránt kitesznek magukért, sikerrel kerekednek felül a darabon, győzedelmeskednek a Queen számai és az előadók.
Meg is van az eredmény, méltán hosszú ovációval, sőt sokan az ünneplés magas fokával, álló tapssal köszönik meg a produkciót, ami repertoáron marad a Bok Csarnokban.
