Férfiak öntik ki a lelküket az Ürgék című produkcióban, a Katona József Színház stúdiójában, a Kamrában. Egy lepukkant kiskocsmában, de nevezhetjük szebb napokat látott retro presszónak is, nekiveselkedve mondják és mondák a magukét. Persze leginkább nőkről. Egymásra licitálva történeteket mesélnek. Időnként dalra fakadnak, táncra perdülnek. És közben azért vannak nők is…
Különböző korú hapsik búsulnak neki. Nem feltétlenül könnyen, de előtör belőlük a szó. Gyakran nem is a többieknek mesélnek, hanem maguk elé dörmögnek. Bánatosak, de közben azért csak cifrázzák a történeteiket. Amit az előbb még csak mormogtak, félig emelt hangon mondtak, azzal most már tetszést akarnak aratni. Arra vágynak, hogy az ő történetük legyen a legszórakoztatóbb, legeredetibb, képzeletbeli tapsot akarnak aratni a társaik között, de könnyíteni is akarnak a lelkükön.
Hétköznapi, valós történetek ezek, nincs bennük semmi különös, nem rendkívüli hősökről, nem kiemelkedő teljesítményekről szólnak. Két nő gyűjtötte őket, a rendező, Pelsőczy Réka és a dramaturg Török Tamara. A színlap alján, kis betűkkel szedve, ott is a felsorolás, hogy ki mindenki nyílt meg nekik. Valós történetekből alakult ki a színjátékszöveg, egyveleg. Nem állítom, hogy darab, mert az nem igazán van. Sok szöveg megmarad monológnak, jelenet sem nagyon kerekedik belőlük, az egyik színész mondja a magáét, a többiek pedig gesztusokkal, mimikával, különböző módon reagálva, hallgatják. Persze formálódnak párbeszédek, jelenetfoszlányok, akár jelenetek, sőt, jelenetfüzérek, gyengébb vagy erősebb szálakkal összetoldva, ezekből építkezik a produkció.
No, meg a koncentrált színészi jelenlétből. Az is lehet hangsúlyos, hogy a remek színészek, Ujlaki Dénes, Szacsvay László, Bán János, Tasnádi Bence, Dér Zsolt, csak ülnek a Kálmán Eszter által megteremtett közegben, Keszei Borbála ruháiban, gubbasztanak egy bárszéken, és véleményük lerí az arcukról, leolvasható a gesztusaikról. Valaki pedig akár éppen felénk fordulva monologizál. Szóba kerül például, a nőkre való sóvárgás, a tőlük való félelem, de a nagypofájú macsós csajozás is, meg az, hogy már nem megy a szeretkezés. Szó van öngyilkosságról, halálról, arról, hogy rendszeres program lett a temetőbe járás. Ezúttal a főszereplők a férfiak. De időnként megjelenik, belibben, vigasztal, kiakaszt, csodálatos vagy éppen elidegenítő, Pálmai Anna és Pálos Hanna, ők adják az örök, nélkülözhetetlen, imádni vagy éppen utálni való nőket. Ha úgy tetszik, az ürgék számára az élet értelmét, és alapjában véve, a beszédtémát. Végül ők is elregélnek egy-egy történetet.
A produkció alcíme, hogy Férfitörténetek a zenés Kelet-Közép-Európából. Így aztán a szereplők időnként dalra fakadnak és hozzá táncra penderülnek, Wagner-Puskás Péter zenei vezető, illetve Fejes Kitty koreográfus intenció szerint. A szituációhoz passzoló slágerek, örökzöldek, kuplék, táncdalok hangzanak el, mifelénk jellemzően, akarva, nem akarva, nyomorúságunkat, de boldogságunkat, vagy műboldogságunkat is tükrözve. Vicces és megrendítő históriák sorjáznak. Egymásba fonódik szomorú, édesbús és tragikus. A zenés esztrád akár mellbevágó történettel keveredik. Pelsőczy felhasznál abból valamennyit, amit már a Musik, Musikk, Musique előadásával kikísérletezett, ugyancsak a Katona társulatával, amitől nem idegen, hogy konkrét dokumentumokat használ fel az előadásaiban. Ahogy ezt például az egészségügyről, a romákról, vagy a színháztörténetről szóló produkcióiban tette.
Most éppen a férfi a téma. A megfejthetetlensége, a beszédes hallgatása, a mellébeszélése, a bonyolultsága, az egyszerűsége, a pitiánersége, a nagyvonalúsága, még sorolhatnám és sorolhatnám. Nincs szó, hú, de nagy mélységek feltárásáról, iszonyú megrendülésről. Ez inkább kedves, szellemes este, játékos is, de az utóbbiból azért lehetne kicsit több.
Várom a nőkről készült verziót!
