Öt nő összezárva fő egymás levében, a két éve elhunyt jeles ír drámaíró, Brian Friel méltán sikeres, Pogánytánc című darabjában. Az öt nő szereti és marja egymást. Visszafojtott indulatok munkálnak bennük, amik időnként vad, elementáris tánc formájában törnek elő belőlük, a Nemzeti Színházban, Bozsik Yvette rendezésében.
Az írek sokat tudnak a nyomasztó világról, a lélek pokoli örvényléseiről, a kibírhatatlan légkörről, meg arról, amikor egymást tulajdonképpen szerető emberek is rendszeresen marják, kikészítik egymást. Briel Frielt mondják az ír Csehovnak is, a Pogánytáncot pedig akár az ír Három nővérnek, csak hát ebben a változatban öten vannak. De ugyanúgy nem jutnak egyről a kettőre, ahogy orosz társnőik. Ők egyfolytában Moszkva után sápítoznak, és lényegében mindenük megvan ahhoz, hogy bármikor elutazzanak oda, de mégsem teszik, mert már akkora bennük a tehetetlenségi erő, már annyira beleposhadtak saját magukba. Moszkva amúgy is inkább csak jelkép, a vágyak megtestesülése, amik mind távolabbra és távolabbra kerülnek, reménytelenül elérhetetlenné válnak.
Az ír hölgyek is kimoccanhatnának a szobájukból, mégsem nagyon teszik, enerváltak, tespedők, a semmibe révedők, és közben egymást piszkálják, zrikálják, sajnálják, majd olykor próbálnak életet lehelni magukba. Netán túlzottan is felpaprikázódnak, ebből a hangulatból esetleg tánc is kerekedik, előtörnek a visszafojtott indulatok, elözönli őket a temérdek bánat, és már vezérli a testet, nem hagy neki nyugtot, mozdul a láb, intenzíven szeli a levegőt a kéz, az arc netán eltorzul. Mindehhez ócska, lerobbant, gyakran elhallgató rádióból bömböl a ritmus, amit igyekeznek átvenni a nők, a külvilágot is feledve iparkodnak révületbe kerülni, mintha totális alkoholmámorban lennének. Valami végre felvillanyozza őket, kipenderülnek a fásult hétköznapokból, felforr a vérük, hogy aztán a rádió újabb és újabb bekrepálásától megint csak lelohadjanak, visszatérjenek apatikus létállapotukba, megváltóként bámulva az elhallgató készülékre, püfölve, szidalmazva, hogy hátha megszólal újra, hiszen ez a vékonyka szál köti őket a külvilághoz.
Az egyikük már felnőtt, törvénytelen fiának az elmeséléséből ismerjük meg utólag a történetet. Bakos-Kiss Gábor testesíti meg Michaelt, fel-fel tűnik leginkább a színpad két oldalán narrátori funkciókat ellátva, mindent megtesz, hogy érdekesen csinálja. De hát tudjuk, hogy ez nem a leghálásabb színészi feladat. Ahogy unalmat ábrázolni sem feltétlen az. Tegyük szívünkre a kezünket, hogy hány nyúlós, érzelgősségbe hajló, monotonon egyhangú Csehov előadást szenvedtünk már végig, annak dacára, hogy a darabok zseniálisak. Ha azonban elsinkófálják a humorukat, ha nem játsszák kellőképpen groteszkre őket, akkor fárasztóan elviselhetetlenek tudnak lenni.
Az az igazság, hogy a Pogánytánc előadásának első részében én is kókadozom kissé. Érzékelem, hogy van színészi erő, akarat a produkcióban, és rendezői szándék is, látom a jól megrajzolt karaktereket, meg a realitás és irrealitás különös ötvözetét, mégsem „kap el” a játék kellőképpen ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. Annak idején, a Katona József Színházban, Máté Gábor összességében érdekes rendezésében is voltak holtpontok, ahogy most is vannak. Valószínűleg a darab problémája is, hogy nem kerekedik ki belőle igazán társadalmi kórkép, inkább csak érzetek, hangulatok áradnak belőle és bizony némi üresség. A hiányt fogalmazza meg, nem csupán konkrétan, hogy nők nem élhetnek férfi nélkül, hanem az örökös hiányt, amitől mindannyian szenvedünk, az áthághatatlan szakadékot a lehetőségek és a vágyaink között.
Két férfi bukkan fel, az egyik egy huszonöt év után Afrikából előkerülő nagybácsi, halálos beteg pap, akire már férfiként eléggé nehéz nézni. Rátóti Zoltán személyesíti meg. A másik Michael apja, ő időnként feltűnik, szépfiúsan léha, ígérget fűt-fát, majd megint jó időre nyoma vész. No ,utána valószínűleg mind az öten sóvárognak. Fehér Tibor testesíti meg. A kisfiút gyerkőc korában Nagy Levente adja, igencsak szerethetően, és felfokozottan szeretetre vágyva. Bánsági Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Nagy Mari, Tompos Kátya teljes odaadással, apait-anyait bedobva, játsszák szerepeiket, és ezzel el is érik, hogy a második részre feszültebbé, erőteljesebbé válik a produkció. Cziegler Balázs díszlettervező dísztelenül sivár szobabelsőt ábrázol, mellette jókora homokozóval, játékokkal, a gyerekkort, a még szabad fantáziát, boldog játékosságot megtestesítve. Bozsik Yvette rendezése érezhetően aktivizálta, lendületbe hozta a színészeket, remek az összmunka, szünet után többször magával ragad a produkció.
