„Ókovács Szilveszter, az Operaházi főigazgató terjedelmes Facebook-posztban bírálta Ajsa Luna augusztus 20-i Himnuszéneklését. A főigazgató szerint az előadás módja „értelmetlenné teszi” a Himnusz megidézését és emlékeztette, hogy törvény tiltja a cigarettahasználatot előadásokban. Ókovács „szelíd penitenciaként” meghívta az énekesnőt az Operaház előadására, hogy együtt hallgassanak Erkelt.”
Két zsidó tanítvány azon vitatkozik, hogy a Tóra olvasása közben szabad e dohányozni. Nem tudnak megegyezni, ezért elmennek a rabbihoz, és az egyik felteszi a kérdést:
„Rabbi! Kérlek, mondd meg nekünk, szabad-e a Tóra olvasása közben dohányozni?”
„Fiam, tudhatnád, hogy a Tóra olvasása közben tilos dohányozni! Elmehettek.”
Ballagnak az úton, egyszer csak a vesztes megszólal:
„Menjünk vissza! De most én kérdezek!”
Visszamennek, kopogtatnak, a rabbi kinyitja az ajtót.
„Mit akartok már megint?”
„Elnézést! Volna még egy kérdésünk. Kérlek, mondd meg nekünk, szabad-e dohányzás közben a Tórát olvasni?”
„Persze, fiam. A Tórát mindig szabad olvasni! Dohányzás közben is.”
Be kell valljam, nem vagyok valami nagy magyar. Tetszik ugyan, hogy kultúrámban magyarnak születtem, magyarul írok, munkáimmal 90 százalékban Magyarországot szolgáltam, mégpedig kézzelfoghatóan, örülök annak, ha magyar színekben nyer valaki bárhol, vagy magyarokat valamiért kitüntetnek, de nem érzem magaménak se a magyar Nobel díjakat, se az olimpiai érmeket, mert nincs hozzájuk semmi közöm (sajnos).
Ha valaki átnézi a magyar Nobel díjasok listáját, hamar rájön, hogy nem csak nekem nincs közöm hozzájuk, hanem Magyarországnak se sok, mert a 21 általunk számon tartott magyar díjazottból csak kettő olyan, aki itthon végzett munkájáért részesült a díjban: Szent-Györgyi Albert és Kertész Imre. A többi vagy itthon született, de aztán kivándorolt, és az idegenbeli teljesítményéért kapta, vagy már kint született, de a szülei magyarok, ezért gondosan magyar Nobel díjasként tarjuk nyilván őket.
A vérvonalat illetően persze mind rokonok vagyunk a győztesekkel, mivel az emberiség összes tagjának közös őse van, de nem magyarként vagyunk rokonok, ugyanis Dr. Czeizel a megfelelő vizsgálatokkal igazolta, a magyarok a sok évszázados keveredés miatt genetikailag annyira közel kerültek a környező népekhez, különösen a Kárpát-medencében élőkhöz, hogy az itteni nemzetek genetikailag nem különböznek egymástól. A magyarság ma már csak kulturális-történelmi kategória, így gén- vagy DNS-vizsgálattal nem állapítható meg senkinek a nemzeti hovatartozása.
Rendkívül szomorú hír ez a szélsőjobbos, rasszista csoportosulásoknak, amelyek „vérvonalas” magyarságukból próbálnak valamifajta fölényt összegányolni maguknak többi néppel szemben, hogy jól lenézhessék őket, de tudományosan az úgy van, ahogy Dr Czeizel megállapította. Igaz, az eredmény gondos propagandával bármikor letagadható, és bőven lesz olyan a nép között, aki a tudományos igazság ellenkezőjét simán elhiszi, mert az eredetit nem olvasta, na meg azon kívül, hogy magyar, további jótulajdonsága nincs neki. Meg lesz győződve róla, hogy mimagyarok jobbak, szebbek, okosabbak és minden szempontból különbek vagyunk, mint a többi nép. Erre a hazugságra akár politikát is lehet építeni. A nemzet kiválósága és mindenek feletti elsőbbsége alapján definiált államok, az ún. nemzetállamok az önzés világrekorderei, vezetőik hitvallása átlengi az ország mindennapjait (America first, Nekünk Magyarország az első, stb.), ami színielőadás a választóknak, hogy legközelebb is őket válasszák meg. Mert ők aztán a népért mindent! Mondhatni, sőt! Szakértők persze tudják, hogy az America first igazából azt jelenti, hogy Trump first, és így tovább, és így tovább.
A nemzet szeretete nekünk, magyaroknak Petőfiék óta kötelező. Akik ezt vallásként követik, nagyon megróják azt, aki nem szereti eléggé a hazáját, illetve nem szereti eléggé azt, amit a kormányzat csinál, ugyanis a kormányzatot a nemzet választotta, amit ők csinálnak az a nemzet akarata, így aztán mindent szeretni kell, amit a kormányzat elkövet, ha tetszik, ha nem. Ez a hazafiság! Punktum. Érthető?
Megállapíthatjuk ugyanakkor, hogy az emberek nagy többsége a haza nélkül is valaki, tehát nem függ annyira a hazájától, hogy amiatt kötelező lenne szeretnie. Pláne, ha a haza még csak nem is tesz jót vele, például nem biztosítja azt az életszínvonalat, amelyet más, hasonló helyzetben lévő országok igen (nemsokára már Bulgária is), nem emeli kellőképpen a nyugdíjakat, nem biztosít az utódainak megfelelő oktatást, nem biztosít neki és a hozzátartozóinak megfelelő orvosi ellátást, nem biztosít megfelelő szolgáltatásokat, sőt az adóját olyan célra használja, amely céllal, azon kívül, hogy erkölcsileg felháborítja, racionálisan még csak egyet sem ért. Ráadásként látnia kell, hogy a nép által választott vezetés tagjai között vannak olyanok, akik egy naponta ismételgetett hablaty/tohuvabohu keverékkel igen jól élnek az ő adójából, mégpedig olyan szinten, amelyet ő nem fog elérni soha. Lehetséges még az is, hogy valakit a saját hazája nem fogad el olyannak, amilyennek született, mert a merev szemléletű haza úgy tartja, hogy aki nem a többséghez tartozik (pl. nem jobb-, hanem balkezes), az beteg, ezért az illetőnek ebből sok hátránya származik. A fentiekből következően racionálisan megfogalmazni azt, hogy miért szeresse a hazáját az ember, gyakorlatilag lehetetlen. Azért szeressem baloldali européerként Menczert, Deutschot meg a képességeit tekintve végzetesen rossz helyre keveredett Nagy Mártont, mert ők is magyarok?
A politika ezért logikus érvek híján a hazát és a nemzetet az érzelmi kérdésekhez sorolja, sőt igyekszik morális összefüggésbe helyezni, mert azzal számonkérési alapot teremt, és okot talál a konkurencia rugdosásához (lásd: „nemzetárulók”). A hazafiságnak azaz az azonos nemzethez tartozók nemzeti alapon történő összefogásának csak egy esetben van értelme, ha az azonos nemzethez tartozókat pont a nemzetiségük miatt éri negatív hatás. Ilyen például a háború vagy a leigázottság. Ezért tökéletesen érthető a reformkor, mikor a nemzetté szerveződés megindult, és a magyarok hirtelen rájöttek, hogy ők tulajdonképpen egy nagy Birodalomnak az egyik önállóságától megfosztott, szolgasorba süllyedt gyarmata, ami miatt ők állandó hátrányt szenvednek a Birodalom szerencsésebb lakóihoz képest. Petőfiék ezért kezdtek nemzetről és hazáról beszélni, mert apró forradalmi csoportok nem szabadíthatták meg a magyarokat a magyar voltuk miatti hátrányos megkülönböztetéstől, csak ha a teljes magyarság összefog. 1848-ban sajnos még a gyakorlatilag teljes összefogás sem volt elegendő, és az önálló lét csak később valósulhatott meg, de Petőfiék törekvése racionálisan szemlélve is teljesen jogos volt, és érthető. Ma már persze egészen más a helyzet, mert nincs ilyen kényszer, de akkor úgy volt helyes.
Ma már a magyarságot magyarsága miatt nem fenyegeti senki. Vannak ugyan ettől eltérő megfogalmazások is, de már sokszor megírtam, hogy a külföldi „támadások” és „ellenséges lépések” nem a magyarok, hanem a magyar kormány ellen irányulnak, és mivel ezekből egyre több van, mégiscsak érdemes megfontolni azt a nemzeti összefogást. Mégpedig a jelenlegi kormány leváltása céljából. Rengeteg előnye lenne minden vonalon – ha még nem mondtam volna. Először is megszűnne a magyarság, mint vallás, rigorózus inkvizítorokkal meg hideglelős érzékenykedéssel, és maradna az, ami, egy szimpatikus kultúra, amelyben mindenki örömmel él és tevékenykedik.
A végére egy idézet Széchenyi Zsigmond a nagy író (nem nagy vadászíró, hanem nagy író) egyik művéből. Igaz, ő, mint arisztokrata, nemzetileg rendkívül megvetendő, ún. globalista elveket vallott, ráadásul sok nyelven beszélt, sok ismerőse meg haverja volt külföldön is, azaz ha élne, sajnos nem férne bele a mai kifejezetten és hangsúlyozottan nemzeti világba, ahol a csapatjáték a többi néppel egy közös célért a kormány számára ismeretlen fogalom. Ha nem minden előny a mienk, és nem minden hátrány a másé (akár szövetségesé is), azaz a közös cél érdekében némi engedményre lenne szükség, az a kormány szerint nem jó a magyaroknak (hazának, nemzetnek), és vétó! Ezzel a szemlélettel ott is tartunk, ahol. Nézzen körül, aki nem hiszi!
Széchenyi Zsigmond: Két kecske (részlet)
„Gyorsan elmondok egy ellesett párbeszédet. Nem én lestem el, a híres L. Bromfield írásaiban olvastam, ki egyébként szintén mástól hallotta: Két ember iddogál az óceánjáró bárjában: – Szereti az angolokat? – kérdi az egyik. – Nem én! – válaszol a másik. – A németeket? – Nem. – Hát az amerikaiakat? – Azokat se. – Talán a muszkákat? Erre is tagadó fejrázás a válasz. Nehány pillanatig hallgatnak. Aztán az egyik, kihörpintvén poharát, türelmetlenül kérdi: – Hát ki az ördögöt szeret akkor tulajdonképpen? – A barátaimat.”
