„Magyarország területén a tüntetések szünetelnek!” Amennyiben a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nevével fémjelzett törvénymódosítás átmegy a parlamenti szavazógépezeten (már pedig miért ne menne át?), fél év múlva egy-egy ilyen táblát nyugodtan kihelyezhetne a kormányzat az összes határátkelőhöz. Nem ez lesz az első olyan korlátozó rendelkezés, amely az „emberek” véleménynyilvánítási, gyülekezési alapjogát megszorítja. Hack Péter, az ELTE Általános Jogtudományi karának tanszékvezető professzorának véleményét kértük a tervezett jogszabályról.
- Amire aligha lehet alkotmányos érveket találni
- Hagyjanak délután szunyókálni!
- Erdogan ellen nem, mellette igen
- Körbezáruló intézkedések
Sokak szára meglepőek azok a gyülekezési jogot korlátozó rendszabályok, amelyeket a Fidesz politikusai egyre-másra törvénybe iktatnak. Ön mit gondol erről?
A korábbi évtizedekben számos alkalommal éppen a Fidesz élt azzal a lehetőséggel, hogy a kormányzati lépések ellen tüntetéseket szervezve fejezze ki az ellenérzéseit. Ilyen rendezvényekre a nemzeti ünnepeken is sor került, hiszen
éppen ezek az évfordulók voltak a legalkalmasabbak a kormányzati politikával szembeni kritikájuk kifejezésére juttatására.
Mind az Alaptörvény, mind a nemzetközi gyakorlat az alapjogok korlátozását a szükségesség és az arányosság követelményéhez köti. Akkor indokolt a gyülekezési jog korlátozása, ha azt alkotmányos érvekkel alá lehet támasztani.
Sokan már a közelmúltban hozott korlátozó intézkedéseket is problémásnak találták.
Én abban nem látok semmi kivetni valót, ha a politikusok magánszféráját igyekszünk megkímélni az inzultusoktól, és kivesszük a gyülekezési jog hatálya alól. Amerikában ennek már teljesen végletes példáit láthatjuk: szenátorokat az étteremben is molesztálnak, a lakásuk előtt kiabálnak, a gyerekeik füle hallatára szidják a szüleiket. Erre semmi szükség nincsen. Ők nem részei a politikai döntéshozatalnak, s
ez akkor is ellenszenves volt számomra, amikor Orbán Viktor, vagy Gyurcsány Ferenc háza előtt tették ugyanezt.
Ezzel nincs is semmi baj, de az új szabályok szerint bárki tiltakozhat az ablaka alá tervezett nagygyűlés ellen, mondván, délutáni szunyókálásában zavarja a hangoskodás.
Ezek valóban túlzások, mert a gyülekezési jog csak akkor tölti be a funkcióját, ha nyomatékosan hangot adhatnak a résztvevők az elégedetlenségüknek. Ha ezt nem engedi a kormányzat, akkor
nem marad más hátra, mint az elégedetlenkedőknek ki kell menniük a pusztába, és ott elmondhatják, ami bántja őket.
De ezzel is csínján kell bánni, mert az állatvédők szót emelhetnek ez ellen is, mondván, az erdő lakóit zavarja a tömeg jelenléte. Ez persze abszurditás. Mint ahogyan az is, hogy ugyanott lehetett Erdogán mellett tüntetni, de ellene nem.
Félnie kell a hatalomnak az ilyen gyűlésektől?
Szerintem egyáltalán nem. Ezek jó példái az önkényes törvénykezésnek. A Semjén-féle előterjesztés az Alaptörvénnyel össze nem egyeztethető módon még az önkormányzatokat is felhatalmazná, hogy bizonyos területeket kivonjanak a „közterület” fogalmából, s ezzel rendeleti úton korlátozhassák a tüntetések helyszíneit, s ezzel együtt csorbíthassák az ott lakok alapjogait. Ha úgy döntenek, akkor megtehetik akár azt is, hogy
január 1-től december 31-ig napi 24 órában „megemlékeznek a település fontosságáról”, és ezzel lehetetlenné tehetik, hogy ott bárki tiltakozhasson, mondjuk, egy tervezett szemétégető megépítése ellen.
Pedig a gyülekezés szabadsága éppen az ilyen esetekben jelent állampolgári jogot.
Akár lefutottnak is tekinthetjük ezt az ügyet? A parlamenti többség aligha mond majd nemet a KDNP elnökének „ötletére”.
Még lehet a rendelkezés útjában egy komoly akadály: az Alkotmánybíróság. De ismerve a testület egypárti többségi összetételét, nem tartom kizártnak, hogy meghajolnak majd a „kormányzati érdek” előtt.
Ebben az esetben nem is marad további jogorvoslati fórum?
Tudjuk, hogy már szervezik a közigazgatási bíróságokat, amelyeknek éppen az ilyen, „állampolgárok kontra állam” ügyekben lesz majd döntési jogköre. Ettől sem várnék azonban túl sokat. Brüsszel nem feltétlenül tud ilyen kérdésekben jogorvoslatot nyújtani, legfeljebb megfogalmazhat újabb, a jogállamiságot korlátozó lépés elleni kifogást, kimondhatják, hogy Magyarországon indokolatlanul és megalapozatlanul korlátozzák az emberi alapjogokat. Ejnye-ejnye. Ha valaki ennyivel nem éri be, és nem nyugszik bele, hogy nem gyakorolhatja a jogait, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulhat. Néhány év alatt akár ítélet is születhet a beadványáról, amelyet a kormány vagy elfogad, vagy – mint tette annyi más esetben – figyelmen kívül hagy.
Ha jól értem, nem lát sok esélyt arra, hogy ki lehessen törni ebből a jogi csapdából?
Most úgy tűnik, körbezárulnak bizonyos, a szabadságjogokat korlátozó intézkedések,
igazán pártatlan, elfogulatlanul ítélkező testület a határainkon belül nem marad.
Jogaink korlátozását illetően mire számíthatunk még ettől a kormánytól? Van még olyan terület, amire eddig nem fordítottak figyelmet?
Lassan ott tartunk, amit Orwell megírt az 1984-ben. Az én fantáziám e téren meglehetősen szegényes, és nem is adnék szívesen tippeket sem.
Az már látható, hogy a bíróságok körül erős küzdelem zajlik,
nehezen értelmezhetőek jóhiszeműséggel az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) elnökének intézkedései, de nem lepődnék meg azon sem, ha a Velencei Bizottság jóváhagyná a közigazgatási bíróságok modelljét, és ennek mintáját a teljes bírósági, igazságszolgáltatási rendszerre kivetítenék.
Azt halljuk, igazán azok a nemzetek sikeresek, amelyek a jogállamiság, az emberi jogok elveit tisztelik. A ma felnőtt nemzedéke megérheti még ezt idehaza is? Ön bízik ebben?
Bízom. Annak idején, 1986-88 környékén, nem bíztam abban, hogy valaha megváltozhat az a rendszer. Aztán mégis megtörtént. Miért ne történhetne meg most is?
