„Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Két lehetőség van, az Európai Unió vagy egyben marad, vagy szétesik, szétcsúszik, darabjaira hullik – mondta Orbán Viktor Kötcsén. A miniszterelnök 50-50 százalék esélyt lát mindkét lehetőségre, tehát mind a kettőre fel kell készülni.
Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy mivel Fritz Tamás politológus, úgy tűnik, a politológusok kezdik megtalálni a helyüket az információs láncban, mert ezek szerint a fő feladatuk a nem nyilvános beszédek kiszivárogtatása.
A másik, hogy az Orbán féle megállapításról a régi vicc jut az ember eszébe:
– Tudod, mennyi annak az esélye, hogy ha kimész az utcára, találkozol Mária Teréziával?
– Mennyi?
– Ötven százalék.
– Miért?
– Mert vagy találkozol vele, vagy nem.
Ezen logika mentén az Orbán féle jóslat információtartalma nulla. Járható utat nem kínál.
Az természetesen alapvető politikusi követelmény, hogy az ember felkészül mindenre, ami szerinte bekövetkezhet, csak az a gond, hogy az EU egyben maradására való felkészülés ugyan nem okoz semmiféle bizonytalanságot (business as usual), de az Orbán vízió szerinti szétesés, szétcsúszás, darabjaira hullás már igen, az ugyanis nagy kérdés, hogy a katasztrófa milyen törésvonalak mentén következik be. Itt sokféle forgatókönyv elképzelhető. A legvalószínűbb az, hogy az EU megunva renitenseinél a demokrácia semmibevételét, a vétófenyegetéseket, a szövetség állandó szidalmazást és a szövetséget bűnbaknak beállító hamis vádakat, az úri együttműködésre alkalmatlan tagjait végül kirúgja. Magyarország már most is alkalmatlannak minősíttetik, szerencsénk, hogy jogilag nincsen mód a kirúgásra. Márpedig a magyar kormánnyal ellentétben az unióban adnak a jogszerűségre. Amire a jog lehetőséget ad azt be is vetik annak érdekében, hogy betartassák velünk a közösség elfogadott szabályait. Orbán csak azt készíti elő, amit a Néppárt esetében is tett, úgy tesz mintha mi akarnánk leszállni arról a lóról, amelyen valójában csak mi ülünk fordítva.
További forgatókönyvek a különböző kérdések mentén szintúgy elképzelhetők, például migránskérdés, atomerőmű kérdés, meg ilyenek, de ezeknél rendkívül valószínűtlen, hogy az EU tagok között szakadás következzen be. Ez a valószínűtlenség abból következik, hogy az EU egy nagyon jól működő gazdasági társulás, amelynek minden tagország számára rengeteg előnye van, és hülyének nézi őket az, aki úgy gondolja, hogy majd az együttműködés méretéhez képest töpörtyű problémák miatt hajba fognak egymással kapni. A tagok azzal is tisztában vannak, hogy a méret a lényeg, és egyenként se az Egyesült Államokkal se Kínával nem tudnának versenyezni. De még Indiával vagy Japánnal sem.
A legvalószínűbb változás tehát az, hogy az EU megszabadul a kellemetlenkedőktől, és elindul az egyre szorosabb szövetséggé válás útján, azaz az Európai Egyesült Államok felé, ami nagymértékben csökkenteni fogja a bürokráciát, mert rengeteg egyeztetés, vita és győzködés fog elmaradni, amelyek lassítják a szövetség működését. A magyar miniszterelnök tisztában van vele (mondták neki, vagy magától is érzi), egy ilyen államban ő nem lehetne senki, illetve csak az lehetne, ezért kapálózik teljes erejéből, erőlteti a magyarkodó nacionalizmust, a „nemzetállami jogok” hangoztatását a végtelenségig, és (legnagyobb szerencsétlenségünkre) belengeti kilépésünket az EU-ból, ha úgy érzi, hogy a hazai szemétdombon való mindennapi parádéja veszélybe kerül. Vesszen az ország, csak ő győzzön.
Mondott persze Orbán indokot, hogy honnan veszi ezt a széteséses elképzelést:
“Nincs egy közös éthosz, nincs egy közös szellemiség, értékrend. És ebben már benne van annak a lehetősége, hogy nem tudjuk, hová vezet ez az út”.
Hát igen. Ez valóban így van. Elvileg pont olyan a helyzet, mint kies hazánkban, ahol egy közös éthosz, egy közös szellemiség, egy közös értékrend csak 2,7 millió választópolgárra jellemző, mert a 8 millióból 5,3 millió nem tartozik közéjük, lévén egészen más éthoszt követ, azaz az éthoszpalettánk pont olyan változatos, mint az EU-é. Sajnos az ország népe derék értelmisége asszisztálásával elintézte, hogy a mi helyzetünk mégiscsak más legyen.
A jelenlegi miniszterelnököt többször is diktátorrá választva (számára a kétharmad ezt jelenti) biztosította azt, hogy a miniszterelnöknek joga van azt az 5,3 millió, nem az ő 2,7 millió egyforma alkotta brancsába tartozó választópolgárt úgy kisemmizni, lenullázni és háttérbe szorítani, hogy se döntési jogkörük, se pénzük, de még csak beleszólásuk se lehessen semmibe. Mintha nem is lennének itt. Így aztán az ország kívülről totálisan homogénnek látszik, frissen lenyírt, egyformazöld jellegű. Hogy mi, a valamennyire mégiscsak többség (5,3 > 2,7) miért hagyjuk már 13 éve, hogy így legyen, az nagy kérdés. Válasz egyelőre nincs.
A miniszterelnök úr szerint az országunkat illetően semmilyen másság nem kívánatos. Semmiféle változás. De hát a sokszínűség, hördül fel valaki… ugyan, kérlek, te hülye vagy? Kussoljál, és állj be a sorba, ha kedves a munkád meg az életed.
Így őrzi a múltba dermedt ország a miniszterelnök által diktált „közös” éthoszt, szellemiséget és értékrendet 2,7 millió emberével, akik bárhová, bármiben követik, és amely éthoszt „magyarnak” neveznek, holott a többségnek nincs hozzá köze. Sőt. Száz százalékban csak egyedül a miniszterelnök úrnak. Nem csoda, hogy ha Orbán mást lát, például borzasztó összevisszaságot, ahol nincs mindenható parancsnok (például EU), arról úgy gondolja, a rendszer működésképtelen, és biztos benne, rövid időn belül külön utakra térnek a résztvevők, mert szerinte ha az egyik a tökfőzeléket szereti, a másik meg a rántott húst, azaz nem hajszálra ugyanolyanok, azoknál lehetetlen az összedolgozás például egy ház felépítésében, vagy akár az EU mindennapi életében is.
Az együttműködést megállapodások és kompromisszumok mentén nem képes értelmezni, csak úgy, hogy van egy parancsnok, aki azt mondja, jobbra át, és akkor mindenki azt csinálja, amit ő mond, azaz „együttműködik”. Olyasmit, hogy megbeszélik, ráadásul vitákkal színesítve, hogy merre forduljanak, látott már ugyan, de nem fogadja el. És nem engedi, hogy itt, nálunk az EU-hoz hasonlóan sokszínű rendszer működhessen. A 2,7 millió meg mindig megszavazza. Az 5,3 millió ellenében. Kétharmaddal!
13 éve ez megy. Még mindig nem elég?
