Sokan és sokszor leírtuk már azt a jelenséget, amit legutóbb Vajda Mihály filozófus a 168 órában jobbágymentalitásnak nevezett. Vagyis, hogy ez az ország azért nem lázad az orbáni önkény ellen, mert kompatibilis a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, elfogadja azt, betagozódik.
Orbán Viktor zseniálisan – ugyanakkor gátlástalanul – érzett rá arra, hogy mi kell az embereknek. Nyugalom, biztonság, és főleg egy olyan vezető, aki mindezt biztosítja a számukra. Lehetne ez a vezér akár baloldali is, de történelmileg úgy alakult, hogy liberális korszakát elhagyva Orbán a jobboldalon találta meg politikai identitását.
Bölcs vezető kell a magyaroknak. Olyan, aki nem csak gondoskodik róluk, de gondolkodik is helyettük. Ezért élesztik újjá mostanában a Horthy-kultuszt és igyekeznek úgy emlékeztetni az egykori kormányzó által vezetett országra, hogy akkor béke volt és biztonság. A Kádár-rendszer történelmileg még túlságosan közeli, azzal nem volna trendi előhozakodni, bár annak a lényege, igaz, más ideológia mentén, ugyanarról a populista tőről fakadt.
Az 1956-os forradalom leverése után alig fél évvel, „negyedmillió fővárosi dolgozó” vonult fel május elsején Budapesten, miközben a dísztribünön Kádár János és más prominens elvtársak integettek nekik.
Erre érzett rá zseniálisan Orbán és néhány barátja. Mondjátok, hogy mit akartok hallani, és én elmondom nektek!
Ez egy ilyen ország. Nem kívánnánk csökkenteni Orbán „érdemeit”, vagyis a felelősségét, de az az igazság, hogy nem Orbán alakította ilyenné Magyarországot, hanem ő érezte meg, hogy az ország lakosainak mire van szüksége. Az ország lakosainak többsége egy nagy, gondoskodó államot szeretne, élén egy igazságos vezérrel. Olyannal, aki megvédi az ország polgárait a vélt, vagy valós veszedelmekkel szemben. Aki igazságot oszt, megjutalmazza azt, aki jó, és bünteti azt, aki rossz. Aki jó, annak megsimogatja a fejét, aki nem, az kokit kap, vagy sallert.
A bölcs és igazságos vezér megmondja mindenkiről, hogy mikor jó hazafi az illető, rendes polgár, családapa, jó gyerek, szülő. Legújabban már – szellemi verőlegényei révén – azt is ő dönti el, hogy ki a jó író, táncos, popzenész, vagy éppen filozófus.
Orbán zseniálisan ismerte fel azt az amúgy szabad szemmel is jól látható jelenséget, hogy a magyarok többsége nem a szabadságot szereti, hanem a szabadságharcot. A szabadság a többség számára nem érték. Miért is lenne az, amikor nem harcoltunk érte. Vágytunk rá, mert azt hittük, hogy a jólét is eljön vele. De nem jött el – főleg nem automatikusan és nem mindenkinek. Ezért aztán meg is orroltunk a szabadságra, őt okoltuk azért, hogy nem lett több a pénzünk, nagyobb a lakásunk, újabb az autónk.
És akkor most meg kell állapítanunk, hogy bár sokan és sokszor leírtak már a fentiekhez hasonló mondatokat, nem változott semmi. Miért is változott volna, amikor ezek az írások többnyire csak azokhoz jutnak el, akik e nélkül is tudják, hogy milyenek vagyunk. A többség nem olvassa ezeket a cikkeket, vagy ha igen, még meg is bántódik, amiért azt feltelezik róla, hogy ő nem szabadságszerető. Az emberek ugyanis szeretik magukat bátornak és harciasnak gondolni, talán nincs is olyan honfitársunk, aki úgy vélekedik magáról, hogy ő megalkuvó, opportunista, olyan, aki bármikor, bárhova szívesen betagozódik.
Klasszikussal szólva: a helyzet reménytelen, de nem komoly. Jelenleg annak a felismerésénél tartunk, hogy Kádár és Horthy népének Orbán kell. Kiindulási alapnak elfogadható, most már csak azt kellene kitalálni, hogyan lehet ezen változtatni.
