Ateista vagyok és szeretem a karácsonyt. Az Egyesült Államokban a hasonló állítások rendre felbukkannak az ünnepek közeledtével, harsány viták zajlanak a karácsony keresztény jellegéről, illetve annak pogány gyökereiről és szekuláris értelmezési lehetőségeiről. Nálunk rosszabb a helyzet: viták sincsenek – írja Kustán Magyari Attila a kolozsvári Maszol-ban.
A szerző szerint az erdélyi magyar sajtó láthatólag teljesen ignorálja ezeket a kérdéseket: a „hanyatló nyugat” pedig – ahová elköltözünk két hajráputyinozás között – javarészt túlvan az ilyesmin.
Kustán Magyari rámutat arra, hogy a szeretet ünnepén a francia ateista és a román ortodox éppúgy lohol a mallba, könyököl, tapos és szitkozódik, mint a magyar katolikus. Éppúgy az árcímke az első szempont és nem a másikra való odafigyelés az egyik, mint a másik számára.
A karácsony tehát – legyen akár ateista vagy hívő karácsonya – nem a vallásosságon múlik. Én például mindig is szerettem, sőt korán megtanultam, hogy az ajándékokat nem jó kilesni, mielőtt megkapnánk, mert elrontom nemcsak a saját örömöm, de a szüleimét is. Azt is hamar megtanultam, hogy a karácsonyfa állítása nem az én dolgom, csak ha majd a saját gyerekemnek kell örömet okozni. Szívesen segédkezem az előkészületekben, de a fa mint a karácsony egyik fő dísze és gyülekezőhelye, mondhatni – valamiféle nem-vallásos értelemben – „szent” – írja a Maszol publicistája és leszögezi:
„A tülekedés után, az ünnepi takarítás és ebédkészítés, a fadíszítés körüli feszültségek nem adnak megnyugvást akkor, amikor számot kellene vetnünk saját magunkkal és a szeretteinkkel. Pedig minden lehetőségünk megvan rá, csak egymásra kell odafigyelnünk és nem a kirakatra – mi, hívők, agnosztikusok, panteisták, deisták, ateisták és így tovább.”
