Na, kecskére káposztát! – kiáltottak fel sokan, amikor olvasták a Népszava legutóbbi cikkét arról, hogy Deutsch Tamás lehet az uniós korrupciós ügyeket vizsgáló bizottság egyik alelnöke.
Valóban van abban némi egészen nevetséges, hogy a fedett pályás „brüsszelezésben” és „sorosozásban” világcsúcstartó Hidvéghi Balázst (fideszes kommunikációs igazgatóból lett EP-képviselő) a jogállamiság kérdéseivel foglalkozó EP-szakbizottság egyik alelnökének jelölték, ahogyan az is sajátos, hogy Deutsch Tamás pedig a költségvetési ellenőrző bizottság egyik alelnökségét kaphatja. Ez épp a holnap kezdődő hét belső szavazásainak eredménye lesz.
Hozzá kell tenni, hogy Deutsch kolléga régi motoros Brüsszelben és nem először ülne a hivatkozott bizottság alelnöki székében, kisebb megszakítással immár harmadik alkalommal nyerné el ezt a tisztséget. Tulajdonképpen nincs is tehát sem meglepetés, sem ok a fanyalgásra, hiszen nincs újdonság a képletben. Az persze kérdés, hogy a fideszes képviselők miként fognak élni ezekkel a jogosítványokkal. Deutsch Tamás egyike lesz azon alelnököknek, akik felügyelik az EU költségvetésének szabályosságát és hatékonyságát, társaival együtt ellátja az uniós intézmények gazdálkodásának felügyeletét például annak az Európai Számvevőszéknek a jelentései alapján, amelynek korábban magyar tagja is volt Fazakas Szabolcs személyében és akinek a kinevezését épp a már hivatkozott szakbizottság tagjaként Deutsch kolléga minden lehetséges eszközzel, feljelentéssel, szivárogtatással, botránykeltéssel igyekezett anno megakadályozni.
De ugyanebben a költségvetési ellenőrző bizottságban igyekezett Deutsch kolléga keresztbe feküdni az Európai Parlament többsége által később elfogadott Sargentini-jelentésnek is a magyarországi jogállamisággal kapcsolatban. Olyannyira lelkes volt, hogy egyszer még önmaga hazugságát is lebuktatta. Egy tévéinterjúban azt állította, hogy próbált módosító beadványokat csatolni a jelentéshez, mert a dokumentumban számos hibás adat van, például az egyetlen ajánlattal lebonyolított (értsd: a fideszes oligarcháknak kijátszott) közbeszerzési eljárások száma szerinte jóval kevesebb, mint a jelentésben szereplő adat. Ehhez képest a valóság hamar kiderült: Deutsch egyetlen módosítójának sem volt nyoma a rendszerben, a jegyzőkönyvek szerint pedig épp
a költségvetési ellenőrző bizottság egyik ülésén maga ismerte el az egyszereplős közbeszerzések magas számát, igaz azzal védekezett: más országokban is vannak hasonló, büszkeségre okot nem adó adatok.
Nincs és nem is lehet tehát feltétlenül komoly elvárásunk Deutsch kollégával szemben azzal kapcsolatban, hogy az érdemi szakmunka mellett (amilyen például az Eurostat reformjáról szóló szakbizottsági dossziéja volt) valódi és hatékony őrzője legyen az uniós forrásoknak és az európai adófizetők pénzének. Ha mégis ezt választaná, úgy adok egy kis segítséget: figyelmébe ajánlom egyfelől a szakbizottság által a Sargentini-jelentéshez benyújtott különvéleményt, olvasmánynak az Európai Ügyészség fontosságáról készített tanulmányt, de vizsgálódásra javasolnám többek között az Elios-botrány uniós forrásokra gyakorolt hatását, a Farkas Flórián felelősségét felvető „Út a munkába”-program sajátos forrásfelhasználását, Mészáros Lőrinc uniós adófizetői pénzeken történő meggazdagodását és a már hivatkozott egyszereplős közbeszerzések közti összefüggéseket, vagy akár az Európai Unióba bejutást segítő fideszes letelepedési kötvények hátterét.
Ehhez persze az kellene, hogy várható alelnöki megválasztása után az európai embereket, köztük a magyar állampolgárokat akarja képviselni a NER érdekei helyett.
Ez a választás áll minden fideszes EP-képviselő előtt. Hogy is szokta Deutsch kolléga mondani? „Ennyi.”
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy európai képviselőként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a rezsim bűneire. Kétszázötvenegyedik alkalommal kongatom a harangokat, mert úgy látszik, még mindig szükség van rá. És mert radikális európai demokrataként ez a dolgom.
