Címke: zuglói önkormányzat

Ezzel a címmel már két alkalommal is foglalkoztunk Strassenreiter Erzsébet várható kilakoltatásának ügyével (itt és itt). A 85 éves, nemzetközi hírű történész, aki a két világháború közötti évek szociáldemokráciájának avatott szakértője, alighanem hajléktalan lesz élete hátralévő éveire. Közeledik a végjáték, mondta legutóbbi beszélgetésünk alkalmával.

Az eset hétköznapi, de mégsem az. Ezekben a hetekben sok száz banki adós kap értesítést arról, hogy lejárt a moratórium, tartozását átadták a végrehajtónak, számítson a kilakoltatásra.

Strassenreiter Erzsébet is csak egy a ki tudja hány ezer devizaadós közül, akinek a nyakán mostanában készülnek szorosabbra húzni a kötelet. Az ügy jó pár évvel ezelőtt kezdődött, amikor az egyetlen fia arra kérte, segítsen elindítani egy vállalkozást. Ehhez majd 16 millió forint svájci devizaalapú hitelt kellett felvenni, amihez

kezesként a mamát jelölte meg, fedezetként pedig a lakását is beíratta a szerződésbe.

Az idős hölgy végig sem gondolta, mibe rántják bele, de érezte, nem mondhat nemet, hiszen a fia jövőjéről van szó. Az üzlet megköttetett, a vállalkozás beindult, egy ideig ment is a szekér, de aztán bekövetkezett a csőd. A fiú fizetésképtelen lett, a kamatok az egekbe szöktek, a tudós asszony nyugdíjából sem lehetett fedezni. Az adósság pedig hónapról hónapra, évről évre nőtt, míg tavaly el nem fogyott a bank türelme.

Kétségbeesett levelek jöttek-mentek, de megállapodás nem született. Illetve lehetetlen feltételeket kínált a hitelező, amelyek teljesíthetőségét még az sem gondolhatta komolyan, aki a nevét adta hozzá a bank nevében.

Az ügy eljutott egy olyan pontra, amikor már mindenki feladta a reményt,

hogy talán bérlőként a lakásban maradhat, folytathatja az ott felhalmozott páratlanul értékes történelmi dokumentumok feldolgozását.

A zuglói önkormányzat lehetett volna az a „menedék”, amely lehetővé teszi számára, hogy ha nem is a megszokott környezetében, de valahol a kerületben, egy bérlakásban, folytathatja a munkáját. Kerestük az önkormányzatot,

Szabó Rebeka alpolgármesterig nem jutottunk el, sem telefonon, sem levélben.

A hozzá intézett leveleink a munkatársaknál landoltak, akiktől csupán semmitmondó válaszokat kaptunk: forduljon a család az ügyfélszolgálat jogászaihoz, a hivatal nem rendelkezik kiadható bérlakással.

Felvetődött, hogy talán a Donáth László evangélikus lelkész által működtetett, a Békásmegyer-Ófalu tőszomszédságában található bentlakásos otthonban keresnének menedéket az idős kutató számára, ahol élethosszig tartó ápolást kínálnak, de a havi költségek magasabbak a nyugdíjánál. Szóba sem jöhetett.

Egy ismerőse felajánlotta, hogy

van a város szélén egy egyszobás kis háza, ahová beköltözhetne, amíg jobb megoldást nem találnak a számára,

de abban az esetben az ellátását kellene valakinek megoldania. Ahogyan a korral együtt jár, az ízületek, a porcok megkoptak, nehezére esik a járás. De ez is több a semminél.

Ami a 85 éves történész asszonyt talán még annál is jobban izgatja, mint hogy hová költözzön, ha el kell hagynia az otthonát az az: mi lesz az iratokkal, a dokumentumokkal telezsúfolt szekrényei sorsa?

Az egész szakma megoldást keres „Straszi” gondjára – írta a minap Dr. Prof. Székely Gábor, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének vezetője. Ők is próbálkoznak Karácsony Gergelytől segítséget kapni, de ha nem megy, még mindig ott az a kis házikó menedéknek. Az iratairól az egyetem gondoskodik, egy részük, az értékesebb Kéthly hagyaték, már az Intézetben van, megvették tőle, de visszaadtak egy-egy másolatot mindegyikből, hogy dolgozni tudjon velük. Megígérték neki, azt is, hogy amint dönt az átköltözésről, kap gépet, internetet, és minden segítséget, ami a munkához nélkülözhetetlen.

Ami mindig szívszorító, az a rengeteg jegyzet: ezek annyira személyhez kötődőek, hogy más nem tudja használni őket, amint az már sok esetben kiderült

– jegyzete meg a professzor is.

„Közeledik a végjáték”, mondta legutóbbi beszélgetésünk végén, de nem kérdeztem meg, mire gondolt. Úgy vettem, eldöntötte, a kis házba költözik, s ezzel lezárul a lakhatási kálváriája. Ha a mozgás nehezére is esik, majd arra is találnak valami megoldást, s bízik a kollégák ígéretében, ott is dolgozhat majd. Mert munka nélkül nem tudja elképzelni az életét, és annyi de annyi feladata volna még…