Látom a visszapillantóban, hogy a mögöttem jövőnek valami baja van. Messze van még tőlem, de már villog kegyetlenül. És nyomja a dudát, mintha csak ma kapta volna ajándékba. Pedig nem megyek lassan, ráadásul a jobboldali sávban haladok, elmehetne mellettem, ha akar. De nem akar, inkább villog és dudál. Valami baj lehet vele, gondolom magamban, és megpróbálom elképzelni, mi történhetett. Megcsalja az asszony? Gondjai vannak a munkahelyén? Nem tudta tegnap felszedni azt a hosszú combú vörös leányzót a strandon? Vagy felszedte, de a dolog nem úgy sült el, ahogyan szerette volna?
Soha sem fogom megtudni. Csak azt látom, hogy miközben közelít, vérvörös arccal nyomja a gázt. Integet és mutogat.
Tudom, nem nekem szól a mutatvány, ha megelőz, következő áldozatával ugyanezt teszi. Baja lehet a világgal, és így adja ki magából a feszültséget.
Az emberek, nyugtatom magam, jók. Százból kilencvenöt normális. Kár, hogy a memóriánk nem vevő erre a felismerésre: nem a normális embertársak maradnak meg az emlékezetünkben.
Ha túléljük az ismeretlen autós „kolléga” ámokfutását, másnap a munkahelyünkön nem arról mesélünk a többieknek, hogy láttunk egy vajszínű Volvót, amelyik teljesen normálisan közlekedett. És képzeljétek, mondjuk a tágra meredt szemekkel hallgató kollégáknak, rögtön utána egy sötét színű Ford érkezett, ha hiszitek, ha nem, azzal sem volt semmi baj.
Olyan ez, mint az áruház, ahol több pénztár is működik. A legtöbbnél normálisan megy a munka, mindössze egyetlen olyan pénztár van, ahol az ott dolgozó valamiért morcos. Barátságtalan, látszik, a háta közepére kívánja a vevőket. Nincs üldözési mániám, tudom, nem nekem szól a rosszkedve. Utálja ő az egész világot.
Pedig ugyanannyi lehet a fizetése, mint azé a kolléganőé, aki kettővel mellette hallgatja a vonalkódok csipogását. És van egy hivatal, ahol már tudom, melyik ablakhoz nem szabad menni. Mert a mögötte ülő hölgy szándékosan lassú, körülményes. Az a típus, aki nem azt nézi, mi az, amit lehet, hanem azt, hogy mit nem.
Pedig rosszkedvűen és rosszul dolgozni legalább annyira fárasztó, mint ugyanazt jól csinálni. Aki már próbálta, tudja, hogy nem nagyobb macera jól átsütni a húst, és tisztességesen centirozni a kereket. Vagy, teszem azt, normálisan befejezni egy elkezdett mondatot.
Villogó, dudáló sofőrök, rosszkedvű eladók és pikírt hivatalnokok próbálkoznak nap, mint nap, hogy elvegyék a kedvünket az élettől. De én javíthatatlanul optimista vagyok, és reménykedem mindhalálig – talán nem a hülyék vannak többségben.
