Felhívtam telefonon a köztársasági elnököt. Nem volt otthon Áder János, azt mondták, hogy épp a világ megmentésén ügyködik. Mert Magyarország kis tétel neki, ő nagyobb távlatokban gondolkodik. Megkérdeztem, mikor jön haza, azt mondták, már itthon kellene lennie, de lehet, hogy elhúzódott világ megmentése. Macerásabb, mint elsőre látszott. A víz, a levegő, nem kis tételek, van velük munka. És akkor még ott van ugye a környezet is.
Közöltem a velem beszélő emberrel – az istennek sem volt hajlandó elárulni a nevét – hogy jó lenne, ha Áder végre tenne valamit. Mert ami ma itt van, az szégyen. A legfőbb szégyen persze az, hogy Áder János hallgat.
Hebegett, habogott az illető. Hogy hát miről is lenne szó.
Nem a melegek, és nem a menekültek miatt telefonálok, mondtam a velem beszélő embernek. Nem is a szegények miatt. Minden tisztességes magyar ember miatt. Akik nem egy gyűlölködő, hanem egy normális országban szeretnének élni. Olyanban, ahol a mostaninál kevesebb a kirekesztés, ami meg mégis van, azt nem növeli a kormány.
A korrupcióról nem is beszélve. Arról is kellene mondani valamit.
Emberünk megígérte, hogy átadja az üzenetet.
Azután a legfelsőbb bíróság elnökét is felhívtam, a legfőbb ügyészt, és még egy csomó mindenkit. Pártvezetőket, nagy lapkiadók igazgatóit – utóbbiakat azért, hogy ne adjanak helyt újságjaikban a gyűlöletnek. Nem csak a nyílt uszításról van szó, mondtam nekik, hanem a sunyi, sorok között megbúvó csúsztatásokról. Elhallgatásokról, mellébeszélésekről, maszatolásokról. Ha nem lépnek fel ez ellen, ők is bűnösökké válnak. Már most is azok, de talán még javíthatnak a besorolásukon.
Beteg az ország, mondtam mindegyiküknek, gyógyszer kellene, nem tovább növelni a bajt.
Most itt ülök, és lassan befejezem ezt az írást. Melynek a végén bevallom, hogy az egészet én találtam ki. Jó lett volna jobbat, szebbet, vidámabbat kitalálni. Talán, majd legközelebb. Valahol, valamikor.
Milyen kutya ez? Ezt kérdezi tőlem a férfi. Még meg sem válaszolhattam a kérdést, már mondta is tovább. Hogy neki is van kutyája, akkora, mint amelyik velem van, csak az övé más fajta. És épp ez az ő nagy problémája. Hogy már évek óta nem láthatta a kutyát. A felesége ugyanis nem engedi. A volt felesége, pontosabban.
Aki papíron még mindig az ő asszonya, de már külön élnek, évek óta. Ez az egykori asszony nem hagyja, hogy lássa a kutyát. Néha messziről meglesi persze, innen tudja, hogy él, és jól van. Már amennyire a gazdája nélkül egy kutya jól lehet. Merthogy, mondja, a kutyát kicsi kora óta ő gondozta. Sétáltatta, etette, vele volt minden szabadidejében. És az asszony most így akar rajta bosszút állni.
Alaposabban megnézem a kutyátlan embert. Végigmérem a cipőjétől a feje búbjáig, és várom, hogy mikor kér valamit. Mert ezek a történetek többnyire úgy végződnek, hogy kellene neki egy kis pénz. Kenyérre, ruhára, buszra, vonatra. Hogy hazajusson. Van, aki egyből kér, mások szemérmesebbek. Vagy csak újak még a szakmában, nem szoktak bele ebbe a létbe, bennük még a megszokás, hogy meg kell dolgozniuk a pénzükért. Ezért mondják el a történeteiket, afféle előjáték ez a valódi aktushoz. Utójáték már nemigen van – miután átveszik a pénzt, szinte azonnal újabb áldozat után néznek.
De a kutyátlan férfi nem kér semmit. Elmondja még egyszer, hogy mennyire hiányzik neki a kutyája, és hogy nem tehet semmit, mert az asszony, aki már csak volt az asszonya, ha meghallja a hangját, leteszi a telefont.
Megszánom az embert. Lehet az is, hogy unom is már egy kicsit. Miért nem vesz magának egy másik kutyát? Vagy fogadjon örökbe egyet, mondom neki. Rengeteg gazdátlan kutyus van a telepeken, az egyikükkel legalább jót tenne.
Rám néz, mintha megőrültem volna: másik kutyát? Ha maga nem láthatná a gyerekét, elfogadna helyette egy másikat?
Próbáltam neki valami biztatót mondani, búcsúzóul, hogy ha már pénzt nem kért, legalább kapjon valamit. De nem volt kéznél nálam semmi bölcsesség. Ami meg igen, azt megtartottam magamnak. Mert ahogy indultunk hazafelé a mellettem vidáman bandukoló kis szőrgombóccal, az jutott az eszembe, hogy hiába rossz a világ, talán mégsem minden reménytelen.
A világunkban rengeteg minden történik egyszerre, ezért külpolitikai témában különösen nehéz feladat évértékelőt írni. Most a Független Hírügynökség mégis kísérletet tesz rá, hogy egy kétrészes elemzésben bemutassa, hogy 2017-ben mely történéseket lehet az „év külpolitikai eseményeinek” nevezni. Az első körben az év negatív történéseiből szemléztünk.
AZ ÉV FEGYVERES KONFLIKTUSAI:
III. helyezett: a mianmari etnikai tisztogatás
Nem először fordult elő a délkelet-ázsiai ország történelmében, hogy a Rakhine tartományban tömörülő és az ország mindössze 5-6 százalékát kitevő muszlim kisebbség (rohingyák) ellen támadásokat hajtottak volna végre. Ám a korábbi évek pogromjai eltörpülnek a 2017-ben elkövetett, többnyire a hadsereg által szervezett akciók mellett.
Nyáron egy rendőrőrs elleni támadásra válaszul, amelyért a hadvezetés a rohingya szélsőségesek számlájára írt, valóságos etnikai tisztogatás bontakozott ki Mianmarban. Augusztus óta 600 ezer rohingya menekült el az országból, 58 százalékuk gyerek és közel 7000-en vesztették életüket menekülés közben vagy a hadsereg, illetve a buddhista szélsőségesek által végrehajtott támadások során. Az ENSZ és a jogvédő szervezetek etnikai tisztogatással vádolják a mianmari biztonsági erőket. A rohingyák ellen elkövetett atrocitások komolyan megtépázták a Nobel-békedíjas Aun Szan Szu Kji mianmari miniszterelnök-asszonyról kialakított képet, akit Nyugaton egyfajta ikonnak és követendő mintának állítottak be.
A fegyveres konfliktus pedig 2017 végén sem mutatta az enyhülés jeleit. Még az elmúlt hetekben is napvilágot láttak olyan ENSZ-jelentések, amelyek a rohingyák ellen elkövetett atrocitásokról vagy szisztematikusan végrehajtott nemi erőszakról szóltak. Továbbra sem állt le a menekülthullám, gomba módra szaporodnak menekülttáborok a szomszédos államokban (főleg Bangladesben). Legutóbb Ferenc pápa járt Mianmarban és igyekezett közvetíteni, de a rohingyák helyzetét illetően aligha várható érdemi változás.
II. helyezett: a szíriai háború
Az elmúlt években a nem túl hízelgő „év konfliktusa díjat” a 2011-ben kitört szíriai válság, majd idővel helyettesek (proxyk) háborújává fajuló szíriai háború nyerte el. A legnagyobb becslések szerint az összecsapások közel fél millió (többnyire civil) halálos áldozatot követeltek, és több mint 12 millióan kényszerültek elhagyni az otthonukat. Továbbra is napi rendszerességgel követnek el pokolgépes merényleteket (márciusban több mint százan vesztették életüket Damaszkuszban) ágyúzásokat és kivégzéseket az egyik oldalon, miközben a másikon pedig egy újabb vegyi támadásra került sor áprilisban.
A szíriai háború esetében a legrosszabb, hogy nem maradt meg az ország határain belül és a regionális, illetve nagyhatalmak állandóan beavatkoznak az eseményekbe. Az izraeli, a nyugati és az orosz légierő gyakran bombázott az országban, amelyek viszont sok áldozattal jártak a civil lakosság körében. Ezzel párhuzamosan pedig más államok által támogatott – például Egyesült Államok és Törökország – fegyveres csoportok szintén újabb területeket vontak ellenőrzésük alá vagy szorultak ki egyes régiókból.
Ám miért került a szíriai háború most mégis a második helyre? Az eddigi évektől eltérően ugyanis Szíriában már „látni a fényt az alagút végén”. Vagyis a harcok intenzitása és kiterjedtsége csökkent (harmadannyian vesztették életüket, mint 2016-ban); olyan városok ostroma ért véget, mint Deir ez-Zór vagy Rakka; az Iszlám Állam (ISIS) gyakorlatilag eltűnt az országból; elindult az újjáépítés; a szíriai menekültek száma csökkent és az év első felében 700 000 tértek vissza az arab államba. A konfliktus rövidülését szintén jelezte, hogy Putyin december elején hivatalosan is legyőzöttnek nyilvánította az ISIS-t Szíriában, ebből kifolyólag elkezdték kivonni az orosz katonákat az országból (de a haditengerészeti egységek azért maradnak).
I.helyezett: a jemeni háború
Az igaz, hogy az áldozatok számát tekintve a 2014-ben kitört fegyveres konfliktus lemarad a szíriaihoz képest, ám ez korántsem jelenti azt, hogy nem egy intenzív, pusztító és komoly következményekkel járó háborúról lenne szó. 2015. március 26-án Rijád tíz másik afrikai és ázsiai országgal együtt beavatkozott a „Szaúd-Arábia hátsó udvarának” tartott Jemenben, hogy visszaültessék elnöki székbe a Rijád-barát Abd-Rabbuh Manszúr Hádi miniszterelnököt. A koalíciós erők csak bombázásokkal, majd a nyár folyamán szárazföldi haderővel próbálta meg térdre kényszeríteni a jemeni lázadókat, vagyis a húszikat. Az amerikai támogatást élvező és fejlett hadieszközökkel rendelkező szunnita haderő arra még elég volt, hogy visszaszorítsák a húszikat Áden kikötővárosának környékéről, de arra már nem, hogy elfoglalják vele a jemeni fővárost, Szanaat.
Ráadásul decemberben még kilátástalanabbá vált a helyzetet, mivel Ali Abdullah Száleh volt jemeni elnök bejelentette, hogy szakít az eddigi húszi szövetségeseivel és inkább Rijád mellé áll. A válasz nem sokáig késlekedett: két nappal később Száleh autókonvoját megállították és a volt elnököt kivégezték. Azóta pedig egy újabb polgárháború zajlik a korábbi szövetségesek között. Lényegében már azt sem tudni, hogy ki kivel ki ellen harcol, miközben a szakértők jövőre nézve semmiféle pozitív kimenetellel nem számolnak. Tehát mindezek miatt a jemeni háború „érdemes” az első helyre.
AZ ÉV TERRORTÁMADÁSAI:
Sajnálatos módon a 2017-es esztendő sem múlt el terrorcselekmények nélkül. A legnagyobbak és legvéresebb merényletek ismét Afganisztánban, Irakban, Líbiában, Nigériában és Szíriában történtek. Ugyanakkor az Egyesült Államok és Nyugat-Európában szintén több tucatnyi terrortámadás zajlott. Ebben a felsorolásban nem az áldozatok száma, hanem sokkal inkább a „különlegességük” és/vagy politikai következményeik szerint csoportosítottuk őket.
III. helyezett: Las Vegas-i lövöldözés
Ez volt Amerika történelmének legtöbb halálos áldozatát követelő egyszemélyes ámokfutása. 2017. október 1-jén Stephen Paddock 64 éves nyugdíjas könyvelő egy szálloda 32. emeletről nyitott tüzet egy countryzenei fesztiválon résztvevőkre. 58 embert megölt, közel 500-at megsebesített, majd önmagával végzett. Évek óta halmozta a fegyvereket, aprólékosan kitervelt mindent, de az amerikai hatóságok szerint nem voltak terrorista kapcsolatai, nem volt mentálisan beteg, és komolyabb bűnözői múlttal sem rendelkezett. Így tettének valódi indítéka továbbra is rejtély marad.
Stephen Paddock Forrás: Twitter
II. helyezett: 2017-es spanyolországi támadások
2017. augusztus 16 és 18 között egy valóságos terrorhadjáratra került sor Spanyolországban: Alcanarban felrobbant egy ház; Barcelonában a Las Ramblason (turisták által kedvelt sétálóutcában) illetve egy nappal később Cambrils egyik tengerparti sétányán gázolásos merényleteket követtek el. Összesen 15-en haltak meg a támadássorozatban, és több mint 100-an megsérültek.
Fotó: MTI/EPA/David Armengou
A merényletek két okból kifolyólag keltett nagy visszhangot. Először is az áldozatok többsége külföldi volt: a 34 ország több mint 100 állampolgára szenvedett sérülést, ebből 9-en életüket vesztették a támadásban. A másik pedig, hogy 2004. március 11-e óta ez volt a legnagyobb terrortámadás Spanyolországban. A nyugat-európai országban ugyanis tizenhárom éven át egyetlen dzsihadista terrortámadás sem történt, miközben több merényletet meghiúsítottak: 2013 és 2016 között 200 embert tartóztattak le, akik terrorcselekményt készültek végrehajtani az ország területén. A 2017-es támadások viszont pont a legrosszabbkor történtek: nem elég, hogy az őszi időszakba komoly kieséseket okoztak a spanyol turizmusban, még a készülő katalóniai népszavazásra is befolyással voltak.
I. helyezett: Bir al-Abedben elkövetett mészárlás
Egyiptom modern történelmének legnagyobb és legvéresebb terrortámadása, amely sokkolta az egész világot. November 24-én a Sínai-félsziget északi részén Bir al-Abed városában lévő szúfi közösséget egy körülbelül 40 fős csoport támadta meg, akik az Iszlám Állam (ISIS) terrorszervezet zászlaját lengetve, több járművel közelítették meg az helyszínt. (A merénylet részletesebb leírása: itt olvasható) A mecset környékén pokolgépeket robbantottak fel és a mecsetből menekülőkre kézifegyverekkel nyitottak tüzet. Az egész támadásban 311-en vesztették életüket és több mint 150-en sérültek meg. Ám a politikai-katonai következmények még súlyosabbak lehetnek: egyrészt a közeljövőben jelentős átalakuláson mehet keresztül az eddigi egyiptomi kül-és biztonságpolitika, másrészt pedig rámutat arra a szomorú tényre, hogy az ISIS Irak és Szíria után sem fog teljesen eltűnni a történelem süllyesztőjében.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
