A veszélyérzet növekedése erősíti az identitáspolitikát, amely megfordítva, táplálja a veszélyérzetet, hogy ezzel tovább erősítse a pozícióit.
A veszélyérzetnek ráadásul objektív alapjai is vannak (migráció, robotizáció, gazdasági versenyképtelenség stb.), amelyek különösen jól jönnek a jobboldali identitáspolitikának. Ez utóbbi alapja az ember kulturális és ma már a biológiai identitásának féltése, visszamenekülése a természetesbe, a kézzelfoghatóba, a habituálisba, a biztosan ismert és ellenőrizhető „sajátba”. Ez végső soron egy konzervatív reakció, úgyhogy bármennyire nem szeretem, a mesterséges közösségekkel, a robotizációval, a liberális elvontsággal, az elitekkel, a komplex rendszerekkel kapcsolatos félelmek és az ezeket becsatornázó etnicista élű lázadás része a konzervativizmusnak.
Ami még fontosabb, hogy ez a liberális demokráciát nagyon nehezen teszi újra felvehetővé és stabilizálhatóvá – különösen – a térségünkben, mert a technológiai haladás, a globalizáció nyomán a tágabb Nyugatot érő kihívás és az elitekkel szembeni kritika együtt a politikai agóniát és destabilizációt erősítik. A destabilizációt a végletekig lehet még fokozni, messze nem tartunk még a végén; ez a vezető orosz – és erre akaszkodva a magyar – stratégia, míg a kínai a globális kereskedelmi alapú pozíció- és befolyásszerzés, az amerikai az utolsó pillanatos gazdasági és katonai agresszió – európai stratégia viszont nincs. Ma már nem vagyok annyira meggyőződve róla, mint akárcsak egy éve, hogy a globalizáció ellent tud tartani a centrifugális folyamatoknak és arról még kevésbé, hogy az EU jól fog kijönni az egészből.
A globalizáció piaci és technológiai logikája ráadásul nem esik egybe
Az előbbi diverzifikáltan, középvállalati túlsúllyal működne a legjobban, az utóbbi azonban további tőkekoncentrációt hoz a nagyvállalatoknál (ti. lehet, hogy a digitalizáció kedvez a szellemi alapú innovációnak, de globális hatása csak nagy tőkeerővel lesz, ezért nem fogja szétteríteni a piaci versenyt). A technológia korporatív és állami kezekben koncentrálódva kifejezetten szabadságellenes, a fejlődése – tulajdonképpen a globális ökoszisztéma infrastruktúrájáé – nem kívánja a piaci versenyt úgy, ahogy a fogyasztási javaké. A közös állami és nagyvállalati alkalmazásaival szemben nem ismert rendszerszintű ellensúly, csak a lázadás lehetősége. A liberális – intézményi – konszenzus a belátható időre véget ért. Ha lenne is komolyabb ellenzéki szándék idehaza ennek kimunkálására, objektíve is nehéz helyzetben lenne. Észre kell venni, hogy az orbánizmus ma a változások mainstreamjében van. Elegendő objektív alapja van ahhoz, hogy a hazugságai ne számítsanak eléggé.
