Szabó Zoltán velem vitatkozva ecseteli jegyzetében (itt) Ursula von der Leyennek, a CDU alelnökének erényeit, akit az Európai Tanács az Európai Bizottság elnökének jelölt. Feleslegesen teszi, hiszen von der Leyent én is nagyszerű asszonyként, elkötelezett demokrata politikusként, a föderatív Európa híveként jellemeztem írásomban (itt), mellyel Szabó fontosnak tartja vitatkozni.
Abban sincs köztünk vita, hogy az EU új vezetőinek személyével – egyikével sem – teljesül Orbánnak az EP-választás előtt megfogalmazott törekvése, hogy az új vezetők bevándorlás-ellenesek és a föderatív Európával szemben a „nemzetek Európájának” hívei legyenek. Mivel az új Európai Parlamentben fennmaradt a föderatív Európa híveinek kétharmadot meghaladó többsége, és nagy többségben vannak az Európai Tanács tagjai, a kormány- illetve államfők között is, ilyen vezetők választására semmi esély nem volt. Nem most dőlt ez el, hanem a május 26-i EP-választáson, illetve az egyes országokban lezajlott választásokon, amelyeken a „nemzetek Európájának” hívei csak a visegrádi országokban és Olaszországban jutottak meghatározó szerephez.
Akkor miben nem értünk egyet? Abban, hogy volt-e valami, ami mégis
csak Orbán szándéka szerint történt, illetve, hogy volt-e neki érdemi szerepe abban, ami végül is történt Brüsszelben.
Orbán, mint tudjuk, szemben áll az európai integráció elmélyítésével, az Unió nemzetek feletti jellegének erősítésével, a Brüsszel által gyakorolt hatáskörök kiterjesztésével, és ezt hívja „nemzetek Európájának”, ami Gauland (AfD), Salvini (Liga) és Strache (FPÖ) szóhasználata szerint „hazák Európája”. Ezt szegezi szembe a szélsőjobb az Unió föderatív fejlődésével, aminek végcélja lehet egyesek (mint Guy Verhofstadt, Ursula von der Leyen, Martin Schulz és a DK) szerint az „Európai Egyesült Államok”. A csúcsjelölti (Spitzenkandidat) rendszer, amely szerint az Európai Bizottság elnökét az európai pártcsaládoknak Európa-szerte kampányt folytató, programjukat az európai választók elé terjesztő jelöltjei közül az európai polgárok szavazatainak száma alapján választják ki, s ezt a jelölésnél a kormány- illetve államfők figyelembe veszik, ahogyan az öt éve történt, a föderatív Európa logikájának felel meg. Az viszont, ha a kormány- illetve államfők egyezkedésével dől el, hogy ki legyen a Bizottság elnöke, függetlenül a kampánytól, és az Európai Parlament számára csak megszületett döntés jóváhagyása marad, inkább a „nemzetek Európája” logikájához illeszkedik.
A csúcsjelölti rendszert sokan bírálják, következetlen megoldásnak tartják, hiszen például Weberre csak Bajoroszágban, Timmermansra csak Hollandiában, Vestager asszonyra csak Dániában lehetett szavazni, de az még sem tagadható, hogy az Európa-szerte kampányoló csúcsjelöltek szerepe a föderatív Európa irányába mutat.
Az a tény, hogy az idei EP-választás után a csúcsjelölti rendszert gyakorlatilag zárójelbe tették, és kormány- illetve államfők olyasvalakit jelöltek a Bizottság élére, aki nem volt csúcsjelölt, nem vett részt az EP-kampányban, s semmit sem mondott ott az elképzeléseiről, az 2014-hez képest – függetlenül a jelölt személyes politikai tulajdonságaitól – visszalépés a föderatív irányba történő fejlődéshez képest. Márpedig a csúcsjelölti modellel szemben egyfelől a francia elnök lépett fel, elsősorban Manfred Weber személye miatt, akiben nem bízott, másfelől pedig az Orbán vezette visegrádi csoport. Angela Merkel többször is állást foglalt a csúcsjelölti modell mellett, és annak megmentésére állapodott meg Osakában Macronnal és másokkal Frans Timmermans elnökjelöltségében. Ezt a megoldást egyrészt a Néppárton belül utasították el, másrészt pedig a visegrádiak. Orbán éppen arra hivatkozva, hogy a csúcsjelölti rendszer megkérdőjelezi az Európai Tanács, vagyis a kormány- illetve államfők hatáskörét, vagyis a föderatív Európa irányába jelent elmozdulást. Hogy végül az érdemi döntés nem a választáson, nem az Európai Parlamentben, hanem a kormány- és államfők egyezkedésében született meg, abban Orbánnak illetve a visegrádi négyeknek kétségtelenül volt valamennyi szerepe, és az eljárás ilyen átalakulása nem kedvező fejlemény. Akkor sem, ha a végeredmény nem rosszabb, mint ha Webert vagy esetleg Timmermanst választhatná meg az Európai Parlament.
Én azt az állítást vitatom, hogy Orbán szerepe jelentéktelen lenne az európai politikában. Természetesen nincs többsége, ezért arra nem volt esélye, hogy a vezetők kiválasztásában az ő szándékai érvényesüljenek.
A politikában ugyanakkor az is fontos, hogy kihozza az ember egy adott helyzetből, ami kihozható. Az adott helyzetben ez Orbán számára az volt, hogy itthon, hívei szemében erősnek mutatkozzon, és európai szinten – mind szélsőjobboldali szövetségesei, mind a vele szembeálló, a föderatív Európára törekvő vezetők szemében is – olyan valakinek, akivel így vagy úgy, de számolni kell. Ezt sikerült elérnie. Ha Angela Merkel azt mondja, hogy nem választhattak valakit meg százmillió európai, vagyis Olaszország és a visegrádi négyek ellenében, akkor hiába mondja Szabó, hogy ezt nem kell komolyan venni, én Angela Merkelt mindig komolyan veszem. Kezdettől fogva figyelemmel kísérem pártelnökként illetve kancellárként tett nyilatkozatait, és sosem tapasztaltam, hogy ne mondott volna igazat, hogy ne azt mondta volna, amit gondolt. (Tudom, Budapestről nézve ez furcsa, de így van.) Martin Schulz is azon háborgott SPD-politikusként, hogy Merkel (és Macron) Orbánnak és Kaczyńskinak engedett. Maga Manfred Weber is Macron mellett Orbánnak tulajdonította a bukását. Macron és Merkel fontosnak tartotta, hogy von der Leyen jelöléséről elsőként Orbánnal beszéljen.
Az nem Orbán „fényezése”, „ajnározása”, ha szembenézünk vele, hogy politikáját, amelyet mi nem egyszerűen elfogadhatatlannak tartunk, hanem Magyarország számára végzetesnek, és Európa számára is veszedelmesnek, átgondoltan, ügyesen és a maga szempontjából valamennyire eredményesen képviseli.
Csak megismételni tudom: önmagát csapja be, aki „páriának”, „bohócnak” nevezi őt, alábecsülve képességeit és teljesítményét.
Eddig a köztünk fennálló fő nézeteltérésről írtam. Van azonban még valami, amiben nem értünk egyet. Szabó von der Leyen asszonyt méltatva odáig megy, hogy azt mondja: „Ha von der Leyen történetesen magyarnak születik, ma minden bizonnyal a DK politikusa lenne.” Én ezt kizártnak tartom. Szabót az téveszti meg, hogy Ursula von der Leyen határozott híve annak az európai humanista–demokratikus konszenzusnak, amelyet a második világháború óta, annak szörnyűségeiből tanulva Európa konzervatív, liberális, szocialista és zöld pártjai egyaránt vallanak, s ami megkülönbözteti őket a szélsőjobboldali pártoktól, és természetesen a DK is ennek a konszenzusnak a talaján áll. Szemben áll ebben a Fidesszel és a Jobbikkal, és következetesebben utasítja el az orbáni nacionalizmust, mint a többi demokratikus parlamenti párt. Ezen a konszenzuson túl azonban alapvető nézeteltérések választják el a kereszténydemokratákat a szocialistáktól, és Ursula von der Leyen az előbbiekhez, a DK az utóbbiakhoz tartozik. Hogy konkrét legyek:
a DK a 2014-es választás követően több lépésben végrehajtott egy határozott baloldali fordulatot. (Nem én jellemzem így a DK politikai irányvonalának megváltozását, hanem Molnár Csaba, és joggal jellemezte így.)
A DK egykor arra alakult, hogy szocialisták, liberálisok és konzervatív demokraták számára egyaránt politikai hazát kínáljon, de erről a párt vezetői lemondtak.
Azt, hogy az Unóban azonos szintre hozzák a régi és az új tagországok jóléti támogatásait – ahogy ezt az EP-kampány heteiben itthon hallottuk –, a május 16-án Weberrel folytatott német tv-vitában még Timmermans szocialista csúcsjelölt is elutasította. Ráadásul a DK-kampányban nem a tengerentúli digitális óriások, hanem általában a „multik” külön megadóztatásáról volt szó, amivel a DK sajnálatos módon felzárkózott a magyar politikában elterjedt multiellenes hangulatkeltéshez. Ez aligha találkozik Ursula von der Leyen asszony ízlésével (és persze az enyémmel sem). Nem, Zoli, ha Ursula von der Leyen magyar lenne, egészen biztosan nem lenne a DK tagja, s ha a magyarországi választáson kellene szavaznia, gondban lenne, hogy mit tegyen, hiszen politikai elveinek megfelelő párt nem szerepel a magyar szavazólapon.
